Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-08 / 36. szám
is undor fogta el Wolfner Ferencet. Sohasem bírta elviselni egy másik férfi 3heletét. S ekkor... mintha emelkedni kezdett olna. Igen, a testét hűvös, nyirkos levélő fogta át, s már tudta, hogy nem i szobájában van. Nem, ez már egy násik közeg volt. S ami történt vele, már rgy másik szférában történt. Zsófia réges-rég megtette már ezt az jtat, gondolta az aggastyán. Ez talán Tiár az elmúlás utolsó előtti fejezete. Életünkben csupán egyetlen alkalomnál éljük át, de a tartomány nagyon is smerős. Félelem fogta el. Zsófia bizonyára könnyebben akklimatizálódott. Hja, a nők! A nők képességeik folytán köny- nyebben elviselik a megpróbáltatásokat. A férfiak gyámoltalanabbak. Zsófiának talán a haja szála sem görbült meg. Ellenben neki a fogai vacognak a félelemtől. A torka összeszorul. Egy ponár- ka rövid ital kellene. Csakhogy ahhoz vissza kellene térnie a köznapok mészárszékébe. Magasan, nagyon magasan lebegett már. Nem, ez már nem a házuk váza. Túl van már a megye kisvárosán is, ahol mindenki tisztelte őket és mindannyian csak óvatosan beszéltek róluk, a Wolf- nerekről, akik dúsgazdagnak születtek és dúsgazdagként halnak is meg. Túl volt azon a körleten, ahol a világ esendőbb dolgai történnek, ahol mindannyiunknak egyetlen élettartam adatik meg, s amit úgy prédálunk, mintha tízezer lenne belőle. Persze ki állítja, hogy tökéletesnek születünk. Az aggastyán már tudta a titkot, amitől a legtöbb élő mentve marad: tudta, hogy a tökély fénykúpja felé haladva élünk, mi, emberek, és reménykedünk. De elmúlnak éveink. Mindannyiunkra a halál órája vár. f A fogai vacogtak. ' Fázott. Valamiféle megnevezhetetlen erő arra szólította fel, hogy kitekintsen a helyzetéből. Az átváltozási folyamat még lekötötte a figyelmét. És igazán nem is tudta követni az eseményeket, amelyeknek elszenvedője volt. Lehet, hogy lényeges dolgokat nem vett észre. Arról már nem is szólva, hogy belőle mindig is hiányzott az emberi elmélyülés. Am most e magasságban, egyhangú zsongásra lett figyelmes. Igen, egyre erősödő repülőgépzúgás volt ez. És akkor már látta a repülőgép belsejét, amelynek törzsét megcsavarta a viszontagságos időjárás. A nem tudni hová tartó repülőgépen, egy Tupoljév típusú utas- szállítón utazott. Éjszaka. Éjszakai út. Alatta a roppant mélység. S a gép zúgása. A motorok monoton hangja. Öreg, szinte már teljesen elhasználódott repülőgép volt. Aztán, váratlanul, megváltozott a motorok hangja, a motorok... igen, a motorok... Iszonyatos sebességgel zuhanni kezdett a gép. S minden irányból kétségbeesett emberi sikoltások... xxx Hajnali kettőig fennmaradtam azon az irgalmatlan éjszakán. Abban a szobában tértem magamhoz, ahol Zsófiával negyvenkilenc esztendőt éltem le, s ahol Zsófia kiszenvedett. Hajnali két óráig tartott az a meg- mondhatatlan kálvária, s ekkor már tudtam, hogy nem én halok meg. Tudtam, hogy az életveszély elmúlt, és még éveim vannak hátra. A testem megtisztult a riadalomtól. A fejemből minden felesleges lerakódás kilúgozódott. A hangulatom visszanyerte valahai élét és fényét. Érzelemmentesen vettem tudomásul, hogy túlélem megannyi gyermekemet, és néhány unokámat. Megint olyan kaján voltam, mint fiatalabb éveimben. Derűs voltam, telve indulatokkal és életkedvvel. Vén vagyok ugyan, de lám, túléltem első halálomat. Reggel hatkor bekapcsoltam a megyei rádióadó műsorát, s megdöbbenve hallottam a hírt, hogy Sanghaj közelében á fellépő motorhibák miatt százötvennyolc utassal és hét főnyi legénységgel a fedélzetén lezuhant egy TU-157-es repülőgép. A katasztrófát senki sem élte túl. Megittam egy pohárka gint, és úgy éreztem, hogy talán a magam életével- hibáival téptem le abból a magasságból azt a repülőgépet. De az is meglehet, hogy nem tudni, miféle kiváltság miatt nekem adatott meg, hogy elkísérjem azokat a számomra névtelen utasokat az örök ismeretlenség honába. Nyilván vannak kérdések, amelyekre ma vagy holnap még nem kaphatok választ. De addig is: élni kell... A — élet szinte percenként tartogat száAZ> munkra valamilyen meglepetést, örömöt vagy kellemetlenséget. Tudjuk ezt mindnyájan. De hogy éppen ma milyen örömöt tartogat számunkra - azt senki sem tudja. A múlt héten például hivat a szakrendelőintézetünk főorvosa, és azt mondja, egyszerűen és lelkendezve:- Előre is köszönöm, Zapevalov elvtárs!- Mi jut eszébe, Porfirij Alekszandrovics - felelem szerényen. - Miről van szó tulajdonképpen?- Arról, hogy holnap reggel nem kell bejönnie, hanem elmegy az építkezésre. Felkértek bennünket, hogy küldjünk kisegítő munkásokat egy lakóház építéséhez. Megtanácskoztuk a dolgot, s úgy döntöttünk, hogy önt fogjuk küldeni. Ledolgozik egy napot az építkezésen, ezért kap tőlünk egy rendkívüli szabadnapot. Gondolom, hogy mint tapasztalt fogorvos és ügyes ember, nem hoz szégyent munkaközösségünkre, és...- Mi lesz ott a dolgom? Fogszuvasodás megelőzése, csonthártyagyógyítás, vagy fogat is kell húznom?- Dehogy - mondja a főorvos. - Téglát fog hordani, terepkiigazításokat végez, meg ilyesmi. Nem nehéz munka, meggyőződésem, hogy ön megbirkózik a feladattal. nyolcvan brigádost kell küldenünk a zöldségraktárba. Nincs elég emberük. Kötelességünk, hogy segítsünk nekik. Menjenek tehát oda, fogják meg a munka végét! Ami a formalitásokat illeti, ne féljenek - kapnak tőlünk igazolást arról, hogy egész nap nálunk dolgoztak. Egyesek tiltakozni és bizonygatni kezdték: nem engedik meg, hogy visszaéljenek velük, hiszen őket - úgymond - az építkezésre küldték, nem pedig a raktárba. Az építésvezető ezen igen elcsodálkozott, mert nem értette, hogyan lehet valaki ennyire öntudat híján.- Hát nem értik, hogy tönkremegy a zöldség? A zöldség megmentése - ez most az önök elsőrendű feladata? A város iránti kötelességük! A járás iránti! E meggyőző szavaknak nem lehetet sokáig ellenállni. A dominóval, a szendvicsekkel és a dalainkkal együtt elvonultunk a zöldségraktárba. Ott már vártak bennünket. Helyet is készítettek nekünk. Feltűrtük az ingujjunkat, és gyerünk - dominózni! Kiderült ugyanis, hogy aznap egyáltalán nem hoztak zöldséget a raktárba. És jól tették, mert Marija Polikarpovna, akit azzal bíztak meg, hogy eligazítson bennünket, elment ebédelni. Még tegnap. Minket ez nem izgat. Ülünk és játszunk. Teljesítjük a kötelességünket a járással szem- Köszönet a bizalomért, de holnap semmiképpen sem mehetek. Holnapra rengeteg pácienst rendeltem be...- Az nem baj, ők majd várnak egy napot. De az építkezést nem lehet elhalasztani, ott most mindenkinek csak úgy ég a munká a keze alatt. Munkáskezekre van szükségük, ezért fordultak hozzánk segítségért. Maguk ott lesznek vagy negyvenen.- De ön jól tudja, hogy én sem ülök ölbe tett kézzel. Az ápolónővér megbetegedett, a betegek pedig már két hete be vannak rendelve.- El kell menni, Zapevalov elvtárs - tette a kezét a vállamra a főorvos. - Értse meg, ezt a járás meg a város kéri. Megértettem. ' Másnap korán reggel keltem, nyakkendőt nem kötöttem, előkerestem az öreg cipőmet, és elindultam az építkezésre. Éppen idejében érkeztem. Valóban negyvenen voltunk. Csupa energikus férfi, türelmetlenül és mély felelősségérzettel vártuk a munka megkezdését. Feltűrtük az ingujjunkat, négyes csoportokba rendeződtünk, és elkezdtünk - dominózni. Más munka itt nem volt, mert, először: nem szállították oda a betont, másodszor: a daru valahol elakadt, harmadszor: Ivan Szidoro- vics, akinek a gondjára lettünk volna bízva, hétfő óta nem mutatkozott. Csak ültünk tehát, és játszottunk, egy óra hosszat, kettőt... Azok, akikben kevesebb volt a felelősségérzet, rimán- kodni kezdtek, hogy engedjék el őket a munkahelyükre, de az építésvezető hamar megszégyenítette őket, tehát minden rendben volt.-örülünk, hogy itt vannak - mondta az építésvezető. - Ha törik, ha szakad, sürgősen ben. A várossal szemben! Akiknek gyengébben ment a játék, ismét munkába kéredzkedtek a munkahelyükre, a raktár vezetője azonban következetesen ragaszkodott az elveihez.- Nem szégyellik magukat, ilyesmivel előállni? Ki látott már olyat, hogy a munkaidő felénél megfutamodunk a zöldségfrontról? Talán nem tudják, hogy a zöldség pillanatnyilag hiánycikk? Ezért megállapodunk a következőkben: a klub- helyiségben most lenne egy író-olvasó találkozó. Az író már ott vár. De mivel a mieink el vannak foglalva, menjenek oda, és beszélgessenek vele maguk, mi pedig kiállítunk önöknek egy olyan igazolást, hogy nálunk dolgoztak egy teljes hetet. így tehát a székeinkkel együtt átmentünk a klubhelyiségbe, ahol meghallgattunk egy szép előadást. Az író szerencsére már nem küldött minket sehová. Az előadás meghallgatásáért kaptunk egy igazolást, mely a zöldség-, fronton végzett érdemdús munkánkról tanúskodott. Ezzel a papírral visszamentünk az építkezésre, ahol a zöldség raktárban kapott igazolást elvették tőlünk, és adtak helyette egy másikat, melyben az építkezésen végzett élenjáró munkánkról volt szó. Ezt a papírt adtam át végül a főorvosomnak, aki a ledolgozott órák fejében mindjárt másnap rendkívüli szabadnapot adott nekem. Jó dolog szabadnapot kapni, az sem árt, ha az ember meghallgat egy előadást. A legfontosabb azonban az, hogy egyetlen nap alatt annyi embernek segítettem, és becsülettel teljesítettem a kötelességemet. A járás iránt és a város iránt... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása FIATAL ^I| Kiss Péntek József Hálónkban csapkod Kiléptél. A csillagpettyes égi függöny nem lebbent utánad! Mész. Fától fáig. Mezítláb jár a vers. Hálónkban csapkod az isten. Forgó tükör-szomorúság a táj. A fák között pici rések... Neszek: eltévedt lélegzetek. Marton Iván Lebegés verset írok címe jó a sorai: ó ó ó a nap közelben hevít tüze perzsel táncra hív járnám járnám nincs kivel egy vagyok a semmivel a csönd hátán lebegek csöndesülnek ä szelek esőthozó fellegek földre szállók veletek Augusztus Lívia Látomás Nagyapám bütykös ujjaival Nem simogatja már hajam Korai kislibák a pelyhes tavaszban Hajnali márványos rét Százszorszép könnycseppek ragyognak És bódult aranyesó lugasok várnak rám Utolsó séta a kertig Nem érinti öt a jázmin illata Csak a szederfa árnyéka Az öreg kerekeskút fogantyúját megmarkolja.- Jövök már nagyapa Kérlek ne bújj el a felhők mögé FODOR GÉZA* Széltükör Szélből a sugár megtörik Tükörből vissza eléget Forgó korongot zár a sík Mielőtt végleg beméret Majd minden jelre jeltelen Üzen a kör-körös idő Emlékek felől eleven Nikkeles-fémes pontszűrő Áttűzve rég a zúzmarán Hóval, hamuval határoz Már átvetítve önmagán Fémes rádiuszba tájol S egy tágabb gömbfelületen Hol szikrát vet jázminokkal Ragyogtat időzítetten Havon forgó villámokkal-f Kárpátaljai költő V akítóan kék az égbolt, az abla; kon át rámmosolyog a nap. Eszmény: szabad szombat. Megropogtatom a csontjaimat, majd lecsoszogok a lépcsőn, lássuk csak, mi történt a nagyvilágban. Álmosan piszmogok a postaládával, az a fránya zár csak nem akar kinyílni. Rángatom, feszítem, aztán: reccs - tágranyílt szemmel állapítom meg, hogy a vékonyka kulcs bizony beletörött a zárba. Tanácstalanul álldogálok, amikor valaki megveregeti a vállam, Schmidt úr, a tömbbizalmi.- Segíthetnék, de nem tehetem. Még valaki megrágalmaz, hogy idegen postaládákban turkálok.- És ha megkérem, hogy segítsen?-Tudja, miyenek az emberek. Legfeljebb egy jótanáccsal szolgálhatok. Hívja föl a karbantartókat. Ilyesfajta zárjuk úgyis csak nekik van. Telefon. Délelőtt, délben, kora délután. Végre fölveszik. Szóhoz sem jutok, a vonal túlsó végén egy férfi ordít:-Tűz van? Gázrobbanás? Csőtörés? Nem?! Hát akkor mi a fenének macerái szabad szombaton, a nyár kellős közepén? Lecsapták a telefont. Hétfőn elcaplattam a karbanar- tókhoz. Nagy tömeg tolongott, végül sorszámot osztottak. Szerda délutánra került rám a sor. Előtte még benéztem a boltba. Kinevettek.- Postaládába zárat? Évek óta nirics. Majd az új ötéves tervben. Két év múlva ötvenezret kapunk, így igazolták vissza. Addig viszont egyet sem. Kérje meg a lakáskarbantartókat. Megkértem.- Nem sürgős eset. Most július elseje van. Mondja, otthon lesz októHORST MÜLLER bér 27-én délelőtt negyed tizenegy és fél tizenegy között?- Honnan tudjam azt most?- Hát ha nem tudja, nem jegyezhetem elő! Szóval? Megadóan bólintottam. A postaládám közben degeszre tömték levelekkel, újságokkal. Már nem nagyon zavart az úgy, hiszen a friss küldemények már úgysem fértek be, azokat a postás a földre dobálta. Október 28-án este azonban dühbe gurultam. Tegnap délelőtt ugyanis nem jöttek a szerelők. Az irodában a hölgy fütyörészve elővett egy füzetet, s némi lapozás után diadalittasan felkiáltott:- Hát persze! Nincs olyan zár, nem jöhettünk! Még augusztusban értesítettük önt levélben! Elsötétült előttem a világ. Az a levél is a postaládában van bezárva. Mentő ötletem támadt.- Nem lehetne esetleg más zárat szerelni abba az istenverte postaládába?- Másfajtát? Az egyik polgárnak ilyet, a másiknak meg olyat? Ez megrontaná a folyosó esztétikáját Aztán mit mondanánk annak a polgárnak, aki tiltakozik, hogy az ő zárja néhány pfenniggel olcsóbb? Majdnem kimondtam, de inkábt szótlanul kitámolyogtam. Néhány nap múlva újra telefo náltam.- Hívjon két év múlva, akkor ka punk zárakat. Előjegyzem önt 1991 október húszadikára. Kérem, a dél előtti órákban tartózkodjék otthon - csicseregte egy női hang. Dühömben és elkeseredésembei elhatároztam, hogy radikális megöl dást választok. Holnap éjjel robban tani fogok. Csak még azt nem dön töttem el, hogy a postaláda zárjáb tegyem-e a gyújtószerkezetet, vág rejtsem el a karbantartók hivata Iában? SZ. HLAVATY MÁRTA fordítás
