Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-09-08 / 36. szám

ófia halála óta a házba félho­mály költözött.-Az ember él, él, úgy-érzi: semmi sem változik. Az esztendők ugyan múl­nak, az ember, meglehet, rövidebb idő alatt elfárad. - De amíg Zsófia itt volt, s amíg Ferenccel a hitvesi ágyat melen­gették, igen, a ház első szobájában aludtak, s az ablakok alatt növendék diófák hajladoztak, amíg Zsófia itt volt, mintha megnémult volna az idő, egy láthatatlan kéz, amely maga az örökké­valóság, a rend szintjén tartotta őket, s a családtagokat, a szolgákat és min­den ingóságukat. Gigi pedig évtizede­ken át elrendezte a ház körüli gondokat, Gigi, a hűséges és megértő Gigi, aki midőn az örök némaság honába lépett, senki sem vette észre, a szolgák művé­szete a tapintatosság. A ház lakói pedig úgy hajókázhattak az élet tengerén, ahogyan a társadalmi­lag kezdeményezettekhez illik. Sehol egy csorbulás, sehol egy türemlő balfo­gás. Nem! Ferenc és Zsófia, s az öregek: Emil és Mária, Sára néni és Titus, Ödön és Elza. Mindannyian egymáshoz illők vol­tak. Tökéletes tagjai voltak egy nagy hagyományokkal rendelkező, népes családnak. A születésüktől a halálukig megfeleltek küldetésüknek. Ápolták az elődök hagyományait. Gondtalanul élték a pegpróbáltatások nélküli életüket. Utódokat nemzettek, felnevelték, kihá­zasították őket. Fogadásokat rendeztek, és fogadásokra jártak. A szolgák hada pedig gyarapította a vagyonukat, miköz­ben megmaradtak észrevétleneknek s névteleneknek. És, akinek nincs neve, azt nem szerethetjük és nem gyűlöl­hetjük. Élvezték az élet napsütötte oldalát. Utaztak, színházakat, tárlatokat látogat­tak és sokat fecsegtek. Valójában a ta­pasztalataik homogének voltak. Itt vol­tak, és élvezték, hogy ITT VANNAK. Érezték, hogy egy láthatatlan és öröktől fogva létező kéz fenntartja őket és ingó­ságaikat. Tehát a kötődések, a szokványok, amelyek nem engedik elmélyülni az em­bert. De az elmélyülésre, mivel nem ismerték a fokozatait, nem tartottak igényt. A család mindig is mentve volt. Béké­jükre, vágyaik teljesítésére sokan ügyel­tek. Égy éltek. Ezt szokták meg. És sohasem hitték, hogy ez véget is érhet. S amiben nem hisz az emberfia, az fura módon elkerüli ót. A házból néhányan az örökkévalóság honába költöztek. De csaknem annyian, máskor meg jóval többen is születtek helyettük. Meghalt Mária, született he­lyette egy másik, akit Eleonórának ne­veztek el, vagy Klotildnak, Matildnak, Zsófiának, Zsanettnek, Zsuzsannának esetleg Júliának. Elutazott Barna?! Megérkezett Péter. Eltávozott Alajos? Titus lépett a színre. Az esztendők mag- netikus viharai végigfúttak a vidéki vá­roska sikátorain, ahová legfeljebb a szolgák tették be a lábukat. Minden maradt a régiben. A ciklikus körforgás. Születés, házasság, elmúlás: és ami mindehhez társul. Na, és az öreg Ferenc, aki negyven­kilenc esztendőn át melengette Zsófia asszonnyal a hitvesi ágyat. Az öreg Ferenc elfogadta ezt a örökös és cikli­kus körforgást. Zsófia halála után épp­úgy folytatta a homogén életét, mint korábban. Zsófiáról csak ritkán álmo­dott. Hogy meghalt a neje, nem volt rá különösebb hatással. Amikor a temp­lomban esküdtek, megfigyelte, hogy a választottja oldalán álló gyertya lángja jóval kisebb az övénél. így jó előre felké­szülhetett Zsófia távozására. Sok évvel Zsófia halála után Ferenc úgy érezte, hogy most valóban történik vele.valami, amit jószerint nem is lehet megmagyarázni. Ferenc is* az ingósá­gaik is, a szolgákkal együtt, mintha alászállóban lettek volna. Mintha az örökkévalóság láthatatlan keze elen­gedte volna őket. Lassú, lassú, lassú süllyedés... A szolgák talán titokban összesúgnak a hátsó udvarban:- Az öreg Ferenc nem húzza már sokáig...- Csak tessék megnézni öt, csak tes­sék szemügyre venni!- Már nem nyúl a szolgálók szoknyái alá...- Szolgálók?! Ugyan! Honnan veszi­tek. .. Mindig jószagú ringyók után futko­sott, gazdagházi nők után...- De most aztán kampec! Tény, hogy Ferenc elmaradt az esté­lyekről, a délutáni teázásokról. És való­ban kísértetiesen nézett ki. A drága öltöny lötyögött rajta. És általában a szobájában fogyasztotta el ételét. Már hajnaltájt felébredt. Nyugtalan­ság kerítette hatalmába. A tükörlap elé állt. „Szánalmasan nézek ki...“ - gon­dolta. - „De hát ki az, aki nem szánal­masan néz ki?! A történelmi kor hozza magával. Nem kell ebből nagy ügyet csinálni. Nem szabad. Bár olyan va­gyok, mint a szikkadt, élettelen hal a fo­lyó vizében...“ - A törzse felpüffedt, a lábai, a karja mind véznábbá lettek. Éjszaka mintha nem is az ágyában pihent volna. Lefekvés előtt hiába ivott meg egy nagy adag konyakot. Az ital, amely oly gyakran visszaadta életerejét, derűjét, az ital, amelytől nemrég még fizikailag és szellemileg is megtisztult, most nem volt rá hatással. Mintha telje­sen kiszikkadt, kiüresedett volna. Töké­letesen semlegessé vált. Az ágyban feküdt. A szemközti tükörből kivénhedt kanördög ábrázata nézett vissza. Meg­rémült a fokozatosan kihűlő alkatától. Álmában is önmagát látta. Talán tíz-tizenöt esztendővel ifjabb volt, kórházi kezelésről tartott hazafelé, de nem fordult be a Wolfner József utcába, ahol laktak. Folytatta az útját. Aztán sötét lett. Bibliai éjszaka. A hu­szadik századi díszletek mintha soha­sem léteztek volna. És Ferenc ebben a súlytalan sötétségben is tökéletesen tájékozódott. „Reggelre bevégzem...“ - gondolta az öregember, s folytatta álombéli útját, félelme fokozatosan eloszlott, némi önsajnálatot érzett még. A Temetókertbe lépett. Megigazította öltözékét. És lekászálódott az első üres sírba. Ám ekkor iszonyatos rémület fog­ta el: a sírhelynek nem voltak választó­falai. „Falakat, falakat, falakat akarok!“, rikoltotta volna, de hang nem jött ki a torkán. - „Falak közt éltem, választóvo- nalak-határok-korlátok segítettek egész életemben. Határvonalakhoz szoktam hozzá... S e határvonalakra tettem fel az egész életemet: falakat, falakat, fala­kat akarok...“ Falakat, amelyek elhitet­nék vele, hogy oltalmazva van. Egyetlen óriási sírgödörré változott a Temetőkért, és ó sötét öltönyében, a Bibliai éjszaka bibliai sötétjében a hatalmas sírgödör­ben - az Úrben, igen, a transzcendens kráterben haladt. Hiába kereste a vá­lasztófalakat, amelyek megóvhatták vol­na őt. Semmit sem talált. Semmit sem abból, amit földi életében megszokott. Hajnal előtt ébredt fel. Nem emléke­zett az álombéli tájékra. Egyszerűen nem akart emlékezni. Volt tehetsége hozzá, hogy túltegye magát a köznapi keserveken. Öregember volt, pontosan olyan vénember, mint a többi. Röpke, de gyakori emlékezet-kihagyásokkal. Több alkalommal érezte, hogy a történelmi Idő átlép rajta, és ő kaján hajként a múlt­ból ITT MARADT EMLÉKEZTETŐNEK. Házsártos volt, kötekedő: de ezt meg­bocsáthatták volna neki, ugyanis részé­ről ez volt az életjeladás. Valahai szilaj- sága-könyörtelensége elveszett az Idő kártyalapjai közt. Ami megmaradt belő­le: a lét csúfságos grimasza volt, nem több. Külsőre éppúgy visszataszító volt, mint szellemében Amíg fiatal volt, a statikus rendelet lovagolta meg. Most vénségére minden összekuszálódott benne és kívüle. Amíg fiatal volt, alap­igazságokon töprengett, és olykor mintha eszmélt is volna. Talán ebben nem hasonlított a nagy család többi tagjaira. Amíg fiatal volt, a szépért, a jóért, a po­zitívumokért rajongott. Most már nem látta ilyen egyszerűnek a dolgok rendjét. Bár nem sokat törődött az elvont dol­gokkal, mint ahogyan a konkrét dolgok nélkül is egészen jól megvolt. Az órájára pillantott. Hajnali fél három volt. A fülhallgatós rádiókészüléken meghallgatta az idójárásjelentést. Majd a fürdőszobába ment, Megmosdott. Már mozdult volna kifelé, amikor az akasz­tón éppen olyan színű és szabású für- dököpenyt pillantott meg mint amilyet Zsófia viselt egykoron. Tán tizenöt esztendeje, hogy a nejét elvitték az ördögök. Azóta nem járt senki valahai hálószobájukban. Ferenc a ko­rábbi dolgozószobáját rendeztette be magának. Most, amikor a fürdőköpenyt megpil­lantotta, feltűnt előtte nevetséges ifjúsá­guk. A fiatalságuk, amikor azt képzelték magukról, hogy szépek, derűsek és bol­dogok. Ugyan! Pontosan olyanok voltak, mint két éretlen narancs. Fiatalok voltak. És nevetségesek. Komolynak, elszánt­nak, tettre késznek, zseniálisnak vélték önmagukat. „Minden fiatal csúnya és borzasztóan nevetséges...!“, gondolta az öregember. - „Az idő múlása egy darabocskán aztán az ember segedel­mére szolgál. És ilyenkor úgy érezzük, hogy valami többlet birtokosai vagyunk. Úgy érezzük, hogy létezésünkkel a SZÉPSÉG felé közelítünk. Úgy érez­zük, hogy minden elfogyasztott nappal és éjszaka után gazdagabbak, szeren­csésebbek, derűsebbek vagyunk. Csak- hát: egy idő után lassulni kezd a hala­dás, majd a megtorpanás következik, és Ámen! Á sors mindent elragad az em­berfiától. Ez az élet titka...“ Zsófia világra hozta Titust. A gyerek nőni, növekedni kezdett. A feje már a születése pillanatában akkora volt, mint egy kamaszé. A végtagjai viszont mintha rongyból lettek volna. A doktor megállapította, amit mindannyian tud­tak, hogy Titusnál nincs minden* rendben. Igen, a doki egészen szép pénzeket vett ki a zsebéből. Titus körül segítke- zett, akit az elsötétített szobában rejte­gettek. Ha valaki látni óhajtotta Titust, Zsófia és Ferenc, s a ház megannyi tagja tudta, hogy mit válaszoljon.-Titus most szunnyad... Tudja, kinn voltunk vele a levegőn, és eléggé elpil­ledt. .. Vagy:- A kisdedünk most alszik. Vagy:- Elpihent. Vagy:- Sétálni vitte öt a dajka! Szegény Zsófia! Talán ekkortájt szenvedett életében először és utoljára. És a késöbi évek... Amikorra Titus vég­tagjai, hála a doki tudományának, meg­erősödtek. Zsófia még akkor is úgy nézett rá, mintha az a korábbi Titus állna előtte. Zsófia önnön elmúlásáig nem tudta megbocsátani Titusnak, hogy rendellenesnek jött a világra. Igen, a fürdőköpeny. Az a fürdókö- peny ösztökélte Ferencet arra, hogy annyi esztendő után Gigit, a szolgálót hívassa.- Uram... Gigi már tíz esztendeje halott... Franciskát vettük fel helyette...- Persze, persze... - válaszolta Fe­renc. - Akkor tüstént küldjék ide Fran­ciskát. .. S amikor Franciska megjelent Ferenc szobájában, az öregember megparan­csolta, hogy szellőztessék és takarítsák ki hajdani hálószobájukat. Délután öt órakor a szoba tökéletes tisztaságban fogadta az idős Ferencet. A kitárt ablakon a diófák illata áradt be. Az öregember végre egyensúlyba ke­rült önmagával. Úgy érezte, talán az egész élete azért volt, hogy ezt a pillana­tot megélhesse. Igen. Délután öt órakor végre magára hagyták. És most szabadnak, hihetetle­nül szabadnak érezte magát. Most valahogy mindent megértett. Megértette kiváltságának előnyeit. Tö­kéletesen felfogta azt az állapotot, hogy szolgák 'tucatjai élnek abból, hogy a kí­vánságait lesik. Ha Ferenc úgy óhajtja, akkor mégiscsak megadatik neki az iga­zi, az árnytalan, korlátlan szabadság. De néhány perccel később már ezt mondta: „Nem tudom, igazam van-e, vagy csak ámítom magam...“ Lehet, hogy életének egyik fontos csomópont­jához érkezett. „Nem, nem, nem tudha­tom ezt bizonyosan... De ez a tudatlan­ság megint csak nem jelent semmit. Mi ugyanis más vágányon futunk, mint az örökkévalóság.“ Az ablaknál állt. És mintha elveszítette volna a súlyát. Olyan érzése támadt, mintha nem is ö maga lett volna. Magnetikus erejű fénynyalábok vették körül. És eközben mintha valaki háti megérintette volna. „Zsófia, Zsófia vagy itt...?" - mondta hangtalanul. Igen. Valahai ifjú feleségének az tát érezte. És emlékezett arra a szele boldogságra, midőn még fiatalok vöt és kocsiba ülve városnézőbe vagy l< gatóba mentek. Persze, benne is önmutogatási kényszer. Zsófiát is a szerette, legalábbis elhitette magé hogy imádja, igen, azért kedvelte, n mások is kedvelték. „Zsófia, Zsófia, Zsófia! Mit aki tőlem, hm?!“ Később már nem emlé zett arra, hogy igazán mi is zajlót benne. A szekrényhez lépett. De mintha r is lépett volna. Mintha megemelke odaúszott volna a hasas szekrényt amelynek megint dióillata volt, mint e koron. „Mi van ebben a szekrényt s a másik szekrényben, mi van benr mi rejlik bennünk, amit nem lehet eml szemmel észrevenni?“ Egyre súlyt: nabb lett, egyre kiszolgáltatott: a magnetikus fényözönben. A je akárha kivetette volna magából a r landóságot. Ebbe a néhány percbe lefért az egész élete. Sőt, olyan érz> volt, hogy ezekben a nem tudni h< vezető percekben benne van mine ami a nagyvilág létrejötte óta teremi és elkótyavetyéltetett vagy éppen m tartott. Nevetséges és perverz emlék pék jelentek meg tudatában, majd sie elködlöttek. Emlékezett arra a pillana amikor Titus esküvőjén a macska esküvői tortára csinált, és Zsófia, lé a megbecstelenítés eme transzcendi jelét, sírógörcsöt kapott. S eszébe ju tak azok a magányos esték, ami a menyei után leskelódött ő: Wolf Ferenc... A szekrénynél állt, és tűdé sította, hogy a házon kívüli idő rohar san múlik. Ellenben az ő magéinic teljesen leállt, kikapcsolt. Most már nem restellte azt a naj midőn romantikus vágyképekkel me asszdnynézóbe ment Zaulbuknei hez. És mindenfélét összefecsegett, kor még telítve volt elvárásokkal, és i érezte, hogy az ember nem hiába a világra. Mára már más a vélemér A nőkről is, a világról is, minden va és ostoba különéletról megváltó: a véleménye. A szekrény előtt állt, amelyben e kor Zsófia asszony ruhái voltak. S é gondolt, hogy a keze rövidesen rátái majd a kilincsre, és a karja segítségé kitárja a szekrény ajtaját. És ha kitárj: Ha kitárja a szekrény ajtaját, me< csak nem tesz egyebet, mint kitelje a saját küldetését. Kiteljesíti azt a vá umot, amelyet nem is ó hozott létre, ez a vákuum is ott foglal helyet a m számlálhatatlanul sok vákuum mell és amit akár így, akár úgy, kiteljesít.. gyakrabban a passzivitásával. Ott állt a szekrény előtt, és úgy ér te, hogy ö is átesik a kiüresedés I reszttüzén. Minden emberrel ugyar történik. Senki sem kivétel. Érezte, hogy most már fokozatos átalakul. A szekrény előtt állt, s most r búcsúznia kellett a szekrénytől, a s. bától, a házon kívüli dolgoktól is. Igen, passzív létezéssé alakult át, az eddig táplált aktív létezést az idő kapufája közé hajítja. „Véget ért a ját: ma!" Az ö élete most befejeződik, va ságos lénye után az elvont dolgok ke lép át, tehát valamiféle értelemmé re deződik a sorsa. A szekrénytől búcsúzott. A szobát maradó tárgyaktól búcsúzott. És búc: zott mindattól, amit egész életében m látott, nem tapasztalt meg, mert nyc vannégy esztendeje nem volt rá éli vagy pedig hiányzott belőle a meg pasztaláshoz szükséges tehetség, egy sötéten ködlö ábrázat közelii hozzá. Az arcához ért ez a másik a Nagy Zoltán rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom