Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-01 / 35. szám
1 QQQ április 15-én Eugen Otttá- I yOy. bornok, a tokiói német nagykövet kitűnő hangulatban volt. Csupán három nappal ezelőtt tájékoztatták Berlinből arról, hogy a hitlerista legfelsőbb főparancsnokság kiadta „A fegyveres erőknek a háborúra való egységes felkészülésről" szóló utasítást. Ma pedig ő már a Német Birodalom számára rendkívül fontos hírt közölhetett: a Szovjetunióval való háború esetén Japán bármely pillanatban hajlandó csatlakozni Németországhoz. Ezt a hírt mindenképpen közölnie kellett sajtóattaséjával, Richard Sorgéval. Ő a Berlini Egyetemen végezte tanulmányait, kiváló újságíró volt, azonfelül pedig az első világháború veteránja és így, Ott véleménye szerint, Sorge a nagykövetségen bárki másnál inkább értékelhette ennek a hírnek a jelentőségét. A tábornok nem tévedett: az újság valóban lelkesedéssel töltötte el az attasét. Ugyanazon a napon Moszkvában a Vörös Hadsereg vezérkara,,Ramsay" aláírással rejtjeles táviratot kapott Tokióból. Ebben az egyik legkiválóbb szovjet katonai hírszerző, a 43 éves Richard Sorge a Szovjetunió számára valóban létfontosságú híreket közölt. Ramsay, mint mindig, most is szűkszavú volt. Teljesen pontos, rejtjeles táviratának 75 szava közül azonban mindegyik aranyat ért. Ezt közölte: „Ott híreket kapott a katonai antikomin- tern paktumtól: abban az esetben, ha Németország és Olaszország háborút indít a Szovjetunió ellen, Japán mindenféle feltétel nélkül, bármely pillanatban csatlakozik hozzájuk. De ha a demokratikus országok indítanak háborút, akkor Japán csak abban az esetben csatlakozik, ha a támadás a Távol-Keleten történik, vagy ha a Szovjetunió a demokratikus országok oldalára áll a háborúban. Ha másként lesz, akkor újabb konferenciát hívnak majd egybe, s ez dönti el, hogy Japán csatlakozzék a szerződéshez, vagy ne. Ramsay" így tehát az 1936. november 25-én Japán és Németország által megkötött „anti- komintern szerződés“, amelyhez 1937 novemberében Olaszország is csatlakozott, kész volt a cselekvésre. A szerződés aláírása napján a japán titkos tanács ülésén tartott felszólalásban Arita Hacsiro japán külügyminiszter kijelentette:- Szovjet-Oroszországnak meg kell értenie, hogy szemtől szembe kerül majd Japánnal és Németországgal. Már akkor mindenki előtt világos volt, hogy a Szovjetunió harapófogóba került. Ramsay rejtjeles távirata most semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy a hatalmas harapófogó hamarosan fokozatosan összezárul. MERKÚR SEGÍT MARSNAK A japán kormány már 1939 április elején kidolgozta és elküldte Berlinbe a Japán, Németország és Olaszország közötti szerződés tervezetét. Ebből világosan kitűnt, hogy a szerződés elsősorban a Szovjetunió ellen irányul. A japán stratégáknak éppen ezeket a szovjetellenes terveit közölte Ramsay. A terv azonban terv, nem ártott előbb ellenőrizni annak az erősségét, akit szét akartak zúzni a harapófogóban, és előkészíteni a nagyméretű támadáshoz szükséges felvonulási területet. A japánok elhatározták, hogy e célból elfoglalják a Mongol Népköztársaság területének egy részét, a Halgin-Gol folyó jobb partján. A támadások leggyakrabban provokációkkal kezdődnek. Ez alkalommal is így történt. 1939. május 11 -én és 14-én a japánok katonai provokációt rendeztek a Mongol Népköztársaság határán - ezt az országot a Szovjetunióhoz kölcsönös segítség- nyújtási szerződés fűzte, amelyet még 1939. március 12-én kötöttek. Hogy Tokió katonai kalandjának fő célja a Szovjetunió volt, erről az a beszélgetés is tanúskodott, amely március 18-án folyt le Arita és Joseph Grew, az Egyesült államok japáni nagykövete között. Azon a napon Arita bizalmasan közölte a nagykövettel:- Ha Szovjet-Oroszország európai háborúba sodródik, akkor Japán a maga részéről lehetetlennek fogja tartani, hogy e hábonm kívül maradjon. Az európai háború kitörése pedig rendkívül gyorsan közeledett. A japán miniszter bizalmas hangneme egyáltalán nem volt erőltetett. Washington és Tokió távol-keleti érdekellentéte dacára Japánt és az Egyesült Államokat tartós gazdasági kötelékek kapcsolták össze. Az 1937-1939-es időszakban az amerikai monopóliumok 511 millió dollár értékű hadianyagot és hadászati nyersanyagot bocsátottak Japán rendelkezésére. Az Egyesült Államok kínai kereskedelmi attaséja - Kínában már nyolcadik éve folyt a japán támadás - ezt írta: „Ha valaki figyelemmel kíséri a Kínában harcoló japán hadsereget és meggyőződik arról, mennyi amerikai felszerelésük van, akkor joggal gondolhatja azt, hogy az amerikai hadsereget figyeli“. Egyszóval, Merkur, a kereskedelem istene Marsnak, a háború istenének segített. De ki ellen? Kína ellen? Nem, ott az Egyesült Államoknak túl sok saját érdeke forgott kockán. Az amerikai monopóliumok leplezetlen aggodalommal értesültek arról, hogy 1938-ban a japánok kínai beruházásai négyszer nagyobbak voltak az amerikaiak ottani tőkebefektetéseinél. Washingtonban és Londonban azonban másvalamit is tudtak. Tudták, válaszul Berlinnek arra a javaslatára, hogy kössenek kétoldalú szerződést, 1938-ban a japánok azt a feltételt szabták: a szerződésnek nem szabad Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok ellen irányulnia. Washingtonban és Londonban arról is tudtak, hogy 1939 februárjában az lto herceg vezette japán küldöttség Berlinben megmagyarázta a náci főkolomposoknak: Japán csupán Oroszország ellen irányuló szerződést volna hajlandó aláírni. Ilyen helyzetben 1939-ben rohamosan növekedtek az amerikai katonai-hadászati anyagok japáni importjának mutatói. A kőolaj- és olajtermék-szállítások 1938-hoz képest több mint a kétszeresére, az ócskavas- és acéltörmelék-szállítások majdnem 11- szeresére növekedtek, rézből csaknem 12- szer, gépekből és berendezésekből több mint 30-szor többet szállítottak. Nemhiába mondta Schwellenbach amerikai szenátor:- Senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy mi tevékenyen részt veszünk abban a háborúban, amelyet Japán Kínában folytat. Az amerikai Merkur által ösztönzött japán Mars most elhatározta, hogy a háborút a Mongol Népköztársaság területére, az áhított szovjet határok közelébe viszi át. A „TÁVOL-KELETI MÜNCHEN“ A japánoknak a Mongol Népköztársaság határán elkövetett katonai provokációi után a szerződés szerint ott tartózkodó szovjet csapatok kormányuktól utasítást kaptak arra, hogy a mongol határokat ugyanúgy védjék, mint a Szovjetunió határait. Május végén a Vörös Hadsereg csapatai megérkeztek a konfliktus körzetébe. A japánok pedig megindították első nagy támadásukat. A naphosszat tartó harc eredményeként azonban a támadót visszavetették a határra. A július 3-ra virradó éjjelen a japánok megindították második nagy támadásukat. A három napig tartó ütközetben a két félnek mintegy 400 harckocsija és páncélgépkocsija, több mint 300 lövege és néhány száz repülőgépe vett részt. A szovjet-mongol csapatok ellencsapása olyan erős volt, hogy teljes zavart keltett a támadók soraiban A Bain-Cagan-hegynél elszenvedett vereség után Kido Kojcsi, a japán császár tanácsadója ezt írta naplójába: „A hadseregben zűrzavar támadt, mindennek vége“. Egyes értesülések szerint voltak olyan pillanatok, amikor a japán parancsnokság már azt fontolgatta, hogy félbeszakítja ezt a második inváziót. Ahhoz, hogy a japánok döntsenek, talán elegendő lett volna az, ha akcióikat elítélik az amerikaiak vagy az angolok. Ilyesmi azonban, sajnos, nem történt. Ellenkezőleg, a májusban Tokióban megkezdett japán-amerikai tárgyalások júniusban és júliusban is folytatódtak - most már Washingtonban. Ezeken Horinouci Kenszuke amerikai japán nagykövet azt bizonygatta Cordell Hull külügyminiszternek, hogy Japán háborús erőfeszítései a Szovjetunió ellen irányulnak. A külügyminiszter megértőén bólogatott, és július második felében beismerte, hogy az Egyesült Államok is síkraszáll a Szovjetunió megerősödése ellen. Tokióban az angolokkal kapcsolatban nyugodtak voltak. Hiszen az importált hadászati anyagoknak nem kevesebb, mint 17 százaléka Angliából érkezett Japánba. 1939 áprilisában pedig Lord Edward Halifax angol külügyminiszter közölte a londoni japán nagykövettel, hogy „Nagy-Britannia nem szándékozik beavatkozni a távol-keleti helyzetbe, azzal a feltétellel, ha Japán észszerű magatartást fog tanúsítani. “ London véleménye szerint, a Halgin-Gol folyónál lezajlott japán katonai kaland az ésszerűség határain belül maradt, mivel július 15-én tárgyalások kezdődtek Arita és Robert Craigie tokiói angol nagykövet között. Ezek július 24-én sikerrel végződtek: Anglia és Japán egyezményt irt alá. Ezt hivatalosan , ,Arita-Craigie-egyezményként, nem hivatalosan pedig - a „távol- keleti München" néven ismerik. Nem is csoda, ha Anglia ebben elismerte a kínai japán agresszió törvényességét. Más szóval, ez az egyezmény törvényesítette a japán csapatok helyzetét azon a felvonulási területen, ahonnan háborút viseltek a Mongol Népköztársaság és a Szovjetunió ellen. Igen, a Szovjetunió ellen. Már a Halhin- Gol folyónál vívott harcok befejezte után történt, hogy Mihail Kalinyin szovjet államfő megkérdezte Georgij Zsukov hadseregparancsnoktól, a Mongóliában állomásozó 1. szovjet hadseregcsoport parancsnokától: -Az ön véleménye szerint milyen fő célt követett a japán kormány, amikor megszervezte ezt az inváziót? Zsukov így válaszolt:- A közvetlen cél az volt, hogy elfoglalják a Mongol Népköztársaságnak a Halhin-Gol folyón túl lévő területét, azután a Halhin-Gol folyó mentén megerősített vonalat építsenek ki azért, hogy fedezzék a tervezett második, hadászati rendeltetésű vasútvonalat, amelynek a mi Bajkál-tavon túli vidékünk határához kell vezetnie... Zsukov fején találta a szöget. Konsztan- tyin Umanszkij, a Szovjetunió diplomáciai megbízottja az Egyesült Államokban, már 1939 július elején ezt írta a Franklin Delano Roosevelt elnökkel folytatott megbeszélésére Moszkvába küldött jelentésében: „Az elnök kéri, közöljék Sztálinnal és Molotowal, hogy ó a napokban bizalmas levelet apott egy rendkívül tekintélyes japán személyiségtől... Ez a személyiség japán-amerikai együttműködési tervet javasolt neki »Kelet-Szibéria kincseinek kiaknázására, majdnem a Bajkálig«. Úgy látszik, a japán stratégák az amerikai üzleti körök segítségét a szibériai természeti kincsekkel akarták meghálálni. Ezekhez azáltal reméltek hozzáférni, hogy hídfőállást biztosítottak maguknak a Mongol Népköztársaságban. A RÉS (gy tehát a két „München“, az európai és a távol-keleti azt a közvetlen veszélyt hozta létre a Szovjetunió számára, hogy Európában és a Távol-Keleten egyidejűleg háborút kell viselnie. Méghozzá nagyhatalmi szövetségesek nélkül. Az Egyesült Államok, amely a két „müncheni" alku közül egyikbe sem kapcsolódott be közvetlenül, még változatlanul kereskedett Japánnal. Továbbra is ellátta a legfontosabb hadianyagokkal, még azután is, .hogy 1939 júniusában felmondták a japán-amerikai kereskedelmi szerződést. Moszkvában nem titkolták emiatti aggodalmukat. Lawrence Steinhardt, az új amerikai nagykövet a Szovjetunióban, meg is jegyezte ezt Washingtonba küldött jelentésében. Miután 1939. augusztus 11- én átnyújtotta megbízólevelét Kalinyin elnöknek és megbeszélést folytatott vele, a nagykövet azt írta: Moszkvában remélik, hogy az Egyesült Államok kormánya aktívabb diplomáciai lépéseket tesz a Távol- Keleten. Többek között azt remélik, hogy Washington a tél beállta előtt embargóval sújtja a Japánba küldendő árukat. Japán pedig ebben az időben a légierő, harckocsik és tüzérség széles körű alkalmazásával igazi háborút folytatott a Szovjetunió ellen. Moszkvában felismerték, hogy a Szovjetuniónak hamarosan - mint Arita mondta - „Japánnal és Németországgal szemtől szembe“ összeütközésbe kell kerülnie. És hogy kiszabaduljanak az antikomintern paktum harapófogájának halálos szorításából, egyszerre két fronton cselekedtek: katonai fronton - a Távol-Keleten, és diplomáciai fronton - Európában. Katonai téren hosszú, elkeseredett harcok után a szovjet-mongol csapatok bekerítették és szétzúzták az ellenséget. Japán történészek azt írták, hogy „a Halhin-Gol körzetében elszenvedett nagy vereség döntő csapást mért a Szovjetunió elleni agresszióra vonatkozó japán tervekre..." Úgy látszik azonban, ezekre a tervekre a legpusztítóbb csapást mégsem a távol-keleti fronton, hanem Moszkvában mérték. Augusztus 23-án, amikor Halhin- Golnál még elkeseredett harcok folytak, Moszkvában szovjet-német megnemtámadási szerződést kötöttek. Az esemény utáni napon Nyikolaj Ge- nyeralov, a Szovjetunió ideiglenes japán ügyvivője, ezt jelentette Moszkvába: „A Szovjetunió és Németország közötti megnemtámadási szerződés megkötésének híre itt megdöbbentő benyomást keltett, s nyilván különösen a szoldateszkát és a fasiszta tábort ejtette zavarba... Az újságok - egyelőre óvatosan - annak a lehetőségét kezdik tárgyalni, hogy Japán a Szovjetunióval is ugyanilyen szerződést köthet... Sok tekintélyes személyiség nyilatkozatában elismeri, hogy Japán külpolitikáját, többek között a Szovjetunióval kapcsolatban, elkerülhetetlenül felül kell vizsgálni. “ Tokióból tiltakozó jegyzéket küldtek Berlinbe, s ebben rámutattak arra, hogy Németországnak a Szovjetunióval kötött szerződése ellentétben áll az antikomintern paktum titkos mellékletével. A japán hadügyminisztérium kijelentette, hogy a szovjet-német szerződés aláírása ,,árulás a német-japán barátsággal és az antikomintern paktum eszméivel szemben". Egyszóval, a harapófogóban rés keletkezett. '1939. augusztus 31-nek reggelére a Mongol Népköztársaság egész területét megtisztították a japán támadóktól. Pontosan egy nap múlva, szeptember 1 -jén reggel pedig a náci Németország megtámadta Lengyelországot. Megkezdődött a második világháború. Az antikomintern paktum harapófogója azonban már nem volt olyan veszélyes a Szovjetunió számára. Az a rés, amely a szovjet-német megnemtámadási szerződés aláírása és a japán támadóknak a Halhin-Golnál elszenvedett veresége következtében keletkezett benne, egyre szélesebb lett. 1939. szeptember 15-én Moszkvában a Szovjetunió, a Mongol Népköztársaság és Japán képviselői egyezményt írtak alá a Halhin-Gol folyó menti konfliktus felszámolásáról. 1941 áprilisában pedig, két héttel Hitler azon döntése előtt, hogy 1941. június 22-én megtámadja a Szovjetuniót, Japán semlegességi szerződést kötött a Szovjetunióval, Stafford Cripps moszkvai angol nagykövet úgy jellemezte ezt a szerződést, mint „németelleneset, mivel egyetlen célja a keleti orosz határok védelme lehet abban az esetben, ha Németország megtámadja a Szovjetunió nyugati határait". A harapófogó szétesett. PJOTR MIHAJLOV (APN) Halhin-Gol térségében a szovjet és a mongol csapatok 1939-ben szétzúzták a japán betolakodókat A képen: japán hadifoglyok, jobbra a mongol hadsereg egy katonája. (Archív) A második világháború kitörésének előzményei
