Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-09-01 / 35. szám
I szú 5 S9. IX. 1. K ét éve éppen augusztus utolsó napján érkeztünk Gdanskba, rokonokhoz, barátokhoz. Először jártam ebben a félmilliós tengerparti városban - a Hármas Város legszebbikében - mégis úgy éreztem, hazajöttem. Hiszen itthon naponta szó esett róla: a Heweliusz utcában lakó Jarek- ról; a Stowacki utcai vörös téglás ház kis emeleti lakásáról s az udvarban a régi malomról; arról, hogy Rákóczi is élt itt; az óvárosháza, a Targ Drzewnyn (Fapiac) székelő félmilliós példányszámú napilap, a Gfos Wybrzeía szerkesztőségéről, ahol a régi barát, Dziadoh most fószerkesztóhe- lyettes; és ismertem a Kaszébe nevű folyóirat megszületésének ma már mulatságos történetét, amikor 1957-ben néhány friss újságíró - köztük Janek Pepka és Tadeusz Bolduan pénz, papír nélkül, egy rozoga írógéppel és nem kevésbé rozoga motorkerékpárral létrehozták a szerkesztőséget, s a négy évig létező kaszub nyelven írt népszerű lapot. Éofia Nafkowska írónő - a háború után tagja volt a Hitleristák Háborús Gaztetteit Vizsgáló Nemzetközi Bizottságnak - könyvéből ismerem a hírhedt Bonctani Intézetet, ahol Spanner professzor „munkálkodott“ - saját receptje szerint emberi hullákból szappant főzött... Hallomásból ismerem a gdanski postások történetét is. A szomorú emlékű pénteki napon, 1939. szeptember 1-jén a nácik el akarták foglalni a postát. De az ott dolgozó 50 lengyel eleve kudarcra ítélt harcba bocsátkozott. Az épületet csak úgy tudták elfoglalni a németek, hogy felgyújtották. Az életben maradt 38 lengyel postást elfogták és kivégezték. (Az épületből egyvalakinek sikerült megszöknie - s a közvélemény enyhe rosszallással fogadta, hogy nem vállalta a halált.) A leégett épületet - mint annyit Gdanskban - helyreállították, ma is a posta működik benne, s előtte hatalmas emlékmű. A Westerplatte hős védőiről sokat írtak, Stanistaw Róiewicz (a költő Tadeusz Róie- wicz fivére) filmet is készített róla. A film készítésének idején a Westerplatte védői közül még sokan éltek, és Jan Józef Szcze- panski a velük folytatott beszélgetések alapján írta meg a forgatókönyvet, A Polity- ka 27. számában beszélt arról, hogy az egykori védők visszaemlékezései mennyire eltértek egymástól, mindegyikük más-más Nácik füzét kutyába véve álltunk a gdanski szirt fokán mi, most felmegyünk a fellegek fölébe, a Westerplatte katonái. (Galczyhski) A háború kitörésének emlékműve mozzanatot tartott fontosnak, s az időtartam is másként rögződött bennük. „Ami az egyiknek csupán néhány pillanat volt, az a másik számára órákig elhúzódott. Végül magam választottam. Amikor a film gdanski premierje volt, a westerplattosokat is meghívták. Róiewicz azt mondta: mihelyt véget ér a vetítés, meneküljünk, mert szétszednek bennünket. De nem menekültünk el, és nem szedtek szét bennünket. Mindnyájan azt mondták, hogy pontosan úgy történt, ahogyan bemutattuk.“ Westerplatte. Egy négyzetkilométernyi kis félsziget. Az első világháború után került vissza Lengyelországhoz, 1925-tól katonai bázis volt, az érkező löszerszállítmányok átrakását szolgálta. A bázist mindössze 182 katona őrizte - de 1939-ben megerősítették a védelmet, mintegy 210 katona és civil teljesített itt szolgálatot. Itt kezdődött a második világháború. 1939. augusztus 25-én megjelent az öbölben a német Schloeswig-Holstein cirkáló kus eseményekről. Ott már mindenki tudta, hogy a háború bármikor kirobbanhat - augusztus folyamán maga Bartoszak is kellemetlen incidensbe keveredett. - Egy német meg akart verni - emlékezik -, én meg megütöttem az SS-t. A vízi rendőrség két óráig fogva tartotta, majd elengedte - de másodszor is elfogták és négy órai fogva- tartás után az erődbe kísérték. - Amikor Sucharskinak beszámoltam az eseményekről, csak este mentünk felderítésbe, hogy meg ne lepjenek. “ Henryk Sucharski őrnagy volt a bázis parancsnoka. Szeptember elsején hajnali 4 óra 45 perckor nyitott tüzet a német cirkáló a Wes- terplattéra. A kétszáz lengyel katona pedig felvette a harcot a húszszoros túlerővel szemben. Piotr Buder szakaszvezetö, az A Westerplatte egykori védője, Franci- szék Bartoszak- úgymond baráti látogatásra De Danzig Szabad Városban akkor már feszült volt a helyzet, összetűzésekre is sor került a németek és a lakosság között. így emlékezett Franciszek Bartoszak, a Westerplat- te védőinek egyike. Két évvel ezelőtt, 77 évesen a jelenleg múzeumként szolgáló 1-es számú őrtoronyban teljesített immár békés szolgálatot, szívesen mesélt a tragi1-es számú őrtorony parancsnoka ezt írja visszaemlékezéseiben: „Az asztalon telefon, fent, a polcon rádióvevökészülék... a keleti oldalon a fegyverkészlet, baloldalt homokzsákok, rakétakilövö és a rakéták.“ A hadi felszerelés szerénynek is alig mondható - 1 darab 75 milliméteres ágyú, négy darab 81 milliméteres mozsárágyú, 160 puska, 40 pisztoly, és négyszáz kézigránát volt az összes vagyonunk. Remegett az őrtorony. A katonák őrjöngtek. Amikor Tüzet szüntess!-t kiáltottam, féltem, hogy kifogy a lőszer, a katonák egyáltalán nem reagáltak. Az egyiktől a másikig kellett mennem, és eltépni őket a fegyvertől. Óriási volt a harci kedv.“ A németek meglepődtek, nem számítottak ekkora ellenállásra. A gdanski nácifónök azzal dicsekedett, hogy a Westerplatte lesz a németek első hadizsákmánya. S amikor néhány órai harc után még mindig nem vették be a félszigetet, a hitleri vezetés nyugtalankodva kérdezte a támadást vezető Eberhard tábornoktól: „Mi van a Wes- terplattéval? Mikor verik szét végre az egységeik a lengyelek ellenállását?“ Nos, erre még várni kellett egy kicsit.- Nem volt ez a harc kezdettől fogva reménytelen? - kérdezem az egykori védőtől. Franciszek Bartoszak azt mondja, nem, - Hat, tizenkét óráig kellett volna csak kitartanunk. Úgy volt, hogy jön a segítség. De nem jött. Harcoltak hát tovább. Hét napig védték a katonáik a Westerplattét, Sucharski őrnagy csak hét nap után adta fel a harcot. Mindkét oldalon voltak veszteségek. A németek veszteségét a múzeumi ismertető 300-400 katonára becsüli, Franciszek Bartoszak 600-ról beszél. A lengyelek 15 katonát vesztettek, a rádiósuk a kihallgatás alatt halt meg - a többiek, a parancsnokukkal, Sucharski őrnaggyal együtt német fogolytáborba kerültek. ★ * * Sokan és sokszor felteszik a kérdést, érdemes volt-e a lengyeleknek akkora áldozatokat hozniuk, oly sokszor egyenlőtlen harcba bocsátkozniuk a németekkel. Baráti beszélgetések során mindig meggyőztek, hogy nem volt más út - csak a harc, akkor is, ha kilátástalannak tűnt. Az egyetlen lehetőség a megmaradásra a harc volt - mondták. És olvasva Hitler 1939. augusztus 22- én mondott beszédét, igazat kell adnunk. Ezt mondta többek között: „A mi erőnk a gyorsaság és a brutalitás. Dzsingisz kán a nők és gyerekek millióit ítélte halálra tudatosan és könnyű szívvel. A történelem pedig csak a nagy államalapítót látja benne. Hogy mit fog rólam hirdetni a gyenge nyugat-európai civilizáció, nekem mindegy.... E célból felkészítettem, egyelőre csak Keleten a Totenkopf csapataimat, megparancsoltam nekik: irgalom és könyörület nélkül öljék meg a lengyel származású és lengyel ajkú férfiakat, nőket, gyerekeket. Csak így szerezhetjük meg magunknak az életteret, amelyre szükségünk van... Lengyelország elnéptelenedik és német gyarmattá válik. Legyetek kemények és kíméletlenek, cselekedjetek gyorsabban és brutálisabban, mint mások...“ Szeptember elsején zúgnak majd a harangok, emlékeztetve a bábomra, és mindazokra, akik a fasizmus ellen harcoltak. És zúgnak majd a harangok a békés jelenért is, emlékeztetve a jelszóra: „Soha többé Szeptembert, soha többé háborút!“ KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Henryk Sucharski őrnagy sírja A postások emlékműve (A szerző felvételei) Gdanski csendélet
