Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1989-08-25 / 34. szám

Veteránok emlékeznek (balról az első Borisz llarjonovics Gavrilov) (A szerző felvétele) tőzködtem, ahol lehetett, a rendőrök csak 1942 májusában fogtak el. Egy táborba kerültem. Több ilyen tábort is megjártam, mígnem Csehszlovákiában találtam ma­gam. Pontosabban Chomutovban, ahol egy gyárban kezdtem dolgozni külföldi ,, ven­dégmunkásként". Annak ellenére, hogy az élet ott egészen elviselhető volt, s a csehek a gyárban és a táborban is sokat segí­tettek. .. Beleélem magam a fogoly helyzetébe, aki negyedmagával szökésre készül. A gyá­ri munkások minden segítséget megadnak: térképeket, polgári ruhát, élelmiszert, sőt két pisztolyt is. A fegyver igazi ritkaság, s veszély esetén nágy biztonságérzetet köl­csönöz. Két kísérő is melléjük szegül, akik sikeresen átvezették őket a lengyel határon. A Beszkidek erdeiben már biztonságban érezhették magukat. Egészen 1943. május 21-ig, amikor a rendőri egységek rájuk bukkantak. Akár egy film, úgy peregnek előttem az események. Borisz llarjonovics, mint mond­ja, a négytagú csoport vezetője lett, így barátai életéért is felelt. Magam előtt látom ahogy a menekülök utolsó erejükből futnak az üldözök elől. Borisz már nem bírja I A város szélén szállunk le a villamosról, s néhány lépés után magam előtt láthatom azt a végtelen síkságot, amelyen egészen a látóhatárig csak ho­mokdűnék domborodnak ki. Itt, ezen a sztyeppén terül el Volgog­rad. Az erős szél homokszem­cséket kavar fel. Az ember fogai között csikorognak, kaparják # a szemet...- Nézze, tulajdonképpen itt kezdődik a Kotyelnyikovi kerület - magyarázza ven­déglátóm, aki most egyben önkéntes ide­genvezető is. - Mond ez magának valamit? Csak némán bólintok, hiszen itt kegyet­len harcok zajlottak le Sztálingrád védelme során, majd azután, hogy a szovjet csapa­tok ellentámadásba lendültek. Arra gondo­lok, vajon egyáltalán van-e a környéken olyan hely, ahol ne harcoltak volna? Aligha. Egy épületkomplexum felé tartunk, s megtudom, hogy Borisz llarjonovics Gav­rilov az elmúlt 25 évben ennek a bentlaká­sos iskolának az igazgatója volt. Az iskolá­ban gerincoszlop-ferdülésben szenvedő gyerekek tanulnak. Kísérőm bizonyára nép­szerű pedagógus volt, mert amint belépünk, az egykori kollégák rendre megállnak mel­lette, s leplezetlen örömmel üdvözlik őt, egészsége felöl érdeklődnek. Neki minden­kihez van egy kedves szava, s nem felejti el bemutatni a távoli Csehszlovákiából érke­zett vendégét sem. A mostani igazgató szobájában ülünk, s családias hangulatú beszélgetés tanúja lehetek, amely során terítékre kerülnek az iskola problémái és eredményei. Megtu­dom, hogy Borisz llarjonovics hosszú éve­ken át a Szovjet-Csehszlovák Baráti Társa­ság helyi szervezetének az elnöke volt, s hogy az iskola a társaság kollektív tagja. Ahogy a két igazgató - a régi és a mostani - beszélget a szervezet munkájáról, úgy csak olyan emberek beszélgethetnek, akik valóban átélik ezt a barátságot, s meggyö- zödéses propagálói a szovjet-csehszlovák együttműködésnek, amelynek mélyre nyúló gyökerei vannak. Igazán csak most értem meg a volgográdi műszaki főiskolán dolgo­zó kollégáimat, akik Borisz llarjonovicsnak bemutattak, s azt súgták a fülembe, szá­momra érdekes lesz ez a találkozó. Most türelmesen várom a pillanatot, hogy nyu­godtan elbeszélgethessünk, s feltárjuk azo­kat a gyökereket... Erre nemsokára alkalmunk nyílik az Intu- riszt egyik éttermében, ahová vendéglátóm ebédre hívott meg. Tiltakozásomat, persze, majdnem sértésnek vette. Ezért inkább arra terelem a szót, ami a legjobban érdekel, vagyis hogy mi táplálja a Csehszlovákia iránti vonzódását. tan. Épp az ilyen emberek, amilyen új ismerősöm, tehát épp ók szolgálhatnak ér­dekes részletekkel a jó négy és fél évtized­del ezelőtti eseményekről. Ezért arról bizto­sítom ót, hogy szívesen hallgatom, sót, kérem, idézze fel akkori emlékeit.- Különböző német lágerekből többször kíséreltem meg a szökést, míg végül Kelet- Szlovákiában kötöttem ki, ahol csatlakoz­tam az Alekszandr Nyevszkij partizáncso­porthoz... Itt félbeszakítom, s arra szeretném rábír­ni, hogy részletesebben mesélje el élmé­nyeit. A pincér zavar meg bennünket, s miré megebédelünk, egy óra is beletelik. A teng üres helyiség egyik sarkában telepedünk le, s végre bekapcsolhatom magnetofonomat.- Tehát valóban érdekli a dolog? Na jó. Apám falusi tanító volt, s kiskorom óta vonzódtam ehhez a pályához. A középisko­la elvégzése után, 1940-ben vonultam be. A Lvovi kerületben, Moszti városában telje­sítettem szolgálatot a határőröknél. Egysé­gük már június 22-én reggel nyolc órakor megkezdte a visszavonulást, amely egé­szen Kijevig tartott. „VENDÉGMUNKÁS“ ’SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ Igen, a híres kijevi katlan, ahol szovjet katonák ezrei estek fogságba. Néhány év­vel ezelőtt erről kevés szó esett. A történé­szek ma már azonban megírják, hogy ha a hadsereg vezetése nem követett volna el súlyos hibákat, a Szovjetunió veszteségei jóval kisebbek lehettek volna.- Valóban nehéz harcok után az én ala­kulatomnak sikerült áttörnie a gyűrűt, de megsebesültem. A mieink tovább vonultak vissza, ám én nem mehettem velük. A né­metek által megszállt területen kellett ma­radnom. Persze, kerestem a menekülés útját, a partizánokhoz vezető utat. Ott rej­tovább. Elveszti egyensúlyát, arccal a ned­ves földre esik. De hallja a kutyák dühödt ugatását, s egy géppisztoly lövéseit. Fele­meli fejét, a közelben néhány méternyire csupán egy patakot pillant meg. Még meg­mentheti életét, egykönnyen nem adja meg magát. Néhány ugrás, s már a patakban van. Társai követik. Az üldözőkkel szembe­ni előnyük egyre kisebb. Merre menjenek? Lefelé jobb lesz, könnyebb a futás. De néhány pillanat múlva szinte a fejük fölött hallják a kutyák vad ugatását. Gondolkodás nélkül vetik magukat a vízbe, amelynek fagyos ölelése most a menekülést jelenthe­ti. Borisz már-már azt hiszi, hogy megfullad, de arra gondol, hogy mi van, ha éppen ott állnak a parton, s a vizet kutatják. Ha feláll, az lesz élete utolsó pillanata. Még tízig számol, s csak aztán emeli ki fejét a vízből. Az első pillanatban fel sem tudja fogni, hogy megmenekült, ugyanis a német tisztek ká­romkodását már csak távolról lehet hallani.- Azt gondoltuk,~riyert ügyünk van, hogy megmenekültünk. Az üldözők másik cso­portja azonban ellenkező irányból keresett bennünket. Pontosan a karjaikba rohan­tunk. Börtönbe küldtek bennünket, ahonnan 1943 októberében a Jaszlo kerületi egyik koncentrációs táborba kerültünk. Borisz llarjonovics itt ismét egy kis cso­portot szervez, s megint négyen készülnek a szökésre. Mindenre elszántak. A szökés sikerül, következik a veszélyektől nem men­tes út a Kárpátokon keresztül Szlovákiába. KALANDOS ÚT KELET FELÉ W///////////////////////////////////////////////A- Tulajdonképpen csak megkíséreltük az áttörést a határon, de megint elfogtak ben­nünket, ezúttal a szlovák határőrök. Tíz napja voltunk szökésben, éhesen, szakad­tán, holtfáradtan. Sosem felejtem el azt a kiváló embert, a határőrök csoportjának parancsnokát, aki a parancsot megszegve nem adott ki bennünket a németeknek. Egy bratislavai börtönbe szállítottak bennünket. Bratislavából azonban a fasiszták mégis elvitték őket, Bécsen keresztül a lanzendorfi büntetőtáborba. Ekkor már az angol-ameri­kai légi alakulatok gyakran bénították meg az osztrák városok életét is. A mentési munkálatoknál foglyokat is alkalmaztak, akik a romokat takarították, a halottakat temették el. Borisz ebben a helyzetben ismét létrehoz egy csoportot, amely az első adódó alka­lommal, egy bombázás után megszökik az osztrák fővárosból. Találnak egy elhagyott gépkocsit, s öt férfi csíkos egyenruhában a magyar határnak veszi az irányt. Másnap éjszaka már Magyarországon vannak, s kö­vetkezik a veszélyes út Kelet felé. Valahol Rimaszombatnál (Rimavská Sobota), észa­ki irányban jutnak át Szlovákiába. Itt már megértetik magukat az emberekkel, Svidnik felé folytatják útjukat.- Itt találkoztunk az Alekszandr Nyev­szkij partizáncsoport tagjaival. Karaszjev- Sztyepanov parancsnok beszélgetett el ve­lünk. 1944 augusztusában engem már go­lyószóróhoz állítottak, s ez volt a fegyverem mindaddig, amíg a csoport a fronton áttörve el nem jutott a mieinkhez. így lettem parti­zán a szlovák nemzeti felkelésben. Foly­tassam? AZ UTOLSÓ HARCI FEJEZET Bólintok, hogy igen, s drámai elbeszélést hallhatok a kelet-szlovákiai harcokról, a Bardejov melletti partizántáborban zajló életről, a kelet-szlovákiai hadosztályok szétveréséről, majd arról, hogyan vonult a partizánbrigád a felkelés területére, Kö- zép-Szlovákiába, konkrétan Sváby köz­ségbe. Miután a fasiszta egységek 1944. októ­ber 18-án általános támadást indítottak a felkelők ellen, a partizáncsapat súlyos harcokon ment keresztül. Zibritovnál és Svábynál gépkocsizó lövész egységeket és harckocsikat is bevetettek ellenük, de a fel­kelők így is sokáig kitartottak.- Az egyik német csoport bejutott egé­szen Sváby községbe, ahol test test elleni harc folyt. Megsebesült Szalimov, az egy­ség parancsnoka és Karaszjev-Sztyepa- nov, az egész brigád parancsnoka. Amikor Krupina elesett, északi irányba kellett visz- szavonulnunk. Máig is emlékszem egy ro­mantikus nevű kis falura, Dobrá Nivára. Az én egységem Senohrad felé vonult, ahol a fasiszták ismét megtámadtak bennünket. Meg kell mondanom, hogy eléggé váratla­nul. További sebesültjeink és halottaink vol­tak. Rövid időre megálltunk Detvában is. Néhány nappal később a partizánbrigád végleg visszavonult a hegyekbe, s ezután következtek a harcok a Nyitra folyó felső folyásánál. A partizánok csak 1945. február 13-áról 14-ére virradó éjszaka törték át a német frontvonalat Orovnica térségében. A Garam jeges vizén átgázolva Tekovská Nová Vésnél egyesültek a szovjet hadsereg 1. deszant gárdahadosztályának egysége­ivel.- Mindig megmarad emlékezetemben harcostársaim, szlovák barátaim neve: Jó­zef Baniké, aki akkor főhadnagy volt, s aki­vel máig is levelezünk, továbbá Ludovit Sykoráé, Julo Kohúté, Ján Korecé, Pavel Nováké és a többieké. Időközben az étterem, melynek egyik sarkában beszélgetünk, kezd megtelni a vacsoravendégekkel, úgyhogy érzem, be kell fejezni ezt az interjút. Borisz llarjonovics azonban még elmondja:- Még hosszú hetekig harcoltam Szlová­kiában. Annak az egységnek a tagja voltam, amely részt vett Kassa (Kosice), Zvolen, majd később Brno, Őesky Brod felszabadí­tásában. De ez már a következő, s hála istennek, az utolsó harci fejezete csehszlo­vákiai „utamnak“... LAD|SLAV TAKÁŐ Aj szú 5 B9. Vili. 25. SZÖKÉS A LÁGERBŐL- Tudja, fiatal éveimből néhány hónapot Szlovákiában töltöttem. A legrosszeibb idők­ben, amikor a kölcsönös segítség, de egy darab kenyér is az élettel ért fel. És azt a szeretetet, amelyet önöknél akkor érez­tem, most igyekszem törieszteni minden erőmből. Amikor arra kérem, hogy legyen kicsit konkrétabb, így folytatja:- Igen, héircoftam a szlovák nemzeti fel­kelésben. Kelet-Szlovákiából az ország kö­zépső részén keresztül egészen Nyugat- Szlovákiába jutottam el. És azután is har­coltam, részt vettem Csehszlovákia felsza­badításában. De nem tudom, hogy egyálta­lán érdekli-e mindez önt. Hiszen olyan ré­gen történt... De még mennyire - gondoltam izgatot­Partizánegységek 1944 telén, a szlovákiai hegyekben A felkelők diverzáns akcióinak gyakori célpontja volt a vasút (Archívumi felvételek)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom