Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-08-18 / 33. szám
r \ ÚJ szú 15 ... és alulról (Telefoto: CSTK) Meddig száll a „fekete holló“? Kaliforniában néhány héttel ezelőtt először emelkedett a magasba a szupertitkos és szuperdrága B-2-es bombázó, amelyet ún. Stealth technológiával gyártottak. Ez, állítólag, garantálja láthatatlanságát az ellenséges radarok számára. Ünnepélyes bemutatkozása azonban a kritika hullámát is elindította, és a vitákat a terv finanszírozása körül. Bevezetőben el kell mondani, hogy az eredeti tervnél másfél évvel később kapott csak felszállási engedélyt Bruce Hinds, a Northrop cég (a B-2-es gyártója) és Richarc Kouch, az US-Air Force berepülő pilótája. Az első út lényegében a Palmdale és az Edwards légitámaszpontok (az utóbbin űrrepülőgépek is szálltak le) közötti pályán valósult meg. A két támaszpont kb. 60 kilométerre fekszik egymástól. A kétórás repülés után, melynek során a maximális magasság 3 ezer méter volt, a két pilóta kijelentette, elégedettek a géppel, csak kisebb módosításokat fognak javasolni. A B-2 fő jellemzői Több mint tíz évvel ezelőtt kezdődött az új amerikai hadászati bombázó kifejlesztése azzal a céllal, hogy felváltsa az elavult B-52-eseket, s kiegészítse a hadászati légierő flottáját, amelynek gerincét a már néhány éve hadrendbe állított B-1 b típusú, szuperszonikus gépeknek kell alkotniuk. A konstruktőrök azt a feladatot kapták, hogy „forradalmi“ gépet hozzanak létre, s kiféj- lesztéséhez valóban forradalmi módszereket és anyagokat használtak. A B-2 nyilván a világ első olyan gépe, amelynek állítólag egyetlen alkatrésze sem született rajzasztalon, hanem kizárólag a számítógépek képernyőjén, hogy ezáltal is a minimumra csökkentsék a tervek ellopásának lehetőségét. Mint az a képeken látható, a B-2-es lényegében egy óriási, bumeráng alakú szárnyra hasonlít. Szárnyai fesztávolsága 52 méter, hossza 21 méter. A szárny közepén, a törzsön - ennek maximális magassága 5,2 méter - helyezkedik el a pilótakabin. Ennek két oldalán pedig a motorok gondolái, mindkettő négy-négy reaktív motorral. A motorok húzóereje 8500 kilogramm. A gép 13-16 ezer kilométert tud megtenni anélkül, hogy a levegőben még üzemanyaggal töltsék fel. B-2-es a tervek szerint 25 tonna fegyverzetet fog szállítani a fedélzetén: levegő-föld típusú robotrepülőgépeket (összesen húszat), különböző osztályú rövidebb hatótávolságú rakétákat, különböző típusú bombákat. Mindegyik fegyvertípus lehet klasszikus vagy nukleáris töltetű. A gép össztömege 180 tonna. Valóban láthatatlan? Már a fejlesztés időszakában a „láthatatlan“ (Stealth) jelzőt (illetve a Lopakodó nevet) kapta a gép, ezzel akarták számára biztosítani a közvélemény és a Kongresz- szus támogatását. Egyrészt új konstrukciós eljárásokkal, másrészt új anyagok alkalmazásával igyekeztek felruházni a gépet ezzel a tulajdonsággal, hogy garantálják: a felfedezés veszélye nélkül képes lesz áthatolni az ellenséges légvédelmen. Már maga a gép alakja, minden él, varrat vagy felületi törés nélkül, nagymértékben megakadályozza a rádiólokációs energia visszaverődését. A B-2-nek nincsenek vertikális stabi- lizátorai, a V alakú farokrésznek is az a szerepe, hogy elhajlítsa a radarhullámokat. A kipufogógázokat speciális hűtőberendezésen engedik át. Felületét olyan anyagokkal vonták be, amelyek a minimálisra csökkentik a radarhullámok visszaverődését, vagy elnyelik azokat. Nem ismert ugyan minden részlet, de annyi igen, hogy a törzs szén alapanyagú, a radarsugarakat elnyelő anyagból készült, a felületét pedig a DuPont cég által előállított kevlar nevű anyaggal vonták be, amely átengedi magán a radarsugarakat. Harci akció során egyáltalán nem kapcsolják be a gép fedélzeti radarját, nehogy az ellenséges légelhárítás fogja annak jeleit. A koordinátákat a fedélzeti számítógép veszi a KN-12 és Lacross típusú kémholdakról, s azonnal betáplálja a robotrepülőgépekbe. A védelem lehetséges Egyáltalán nem éri váratlanul a szovjet katonai szakembereket a Stealth technológia. (Az USA-ban tavaly jóváhagyott stratégia értelmében az új gépnek elsősorban az a feladata, hogy behatoljon a Szovjetunió légterébe.) A fejlesztés beindulása óta eltelt több mint tíz év elég volt arra, hogy a másik fél felkészüljön az új technológiára és technikára. J. Ljubimov altábornagy, a műszaki tudományok doktora ezzel összefüggésben a Krasznaja Zvezda című napilapnak adott nyilatkozatában elmondta: ismertek a harc módszerei a Lopakodó ellen. A külföldi sajtóban több cikk jelent meg erről a kérdésről, neves tudósok többféle módszert is lehetségesnek tartanak. A Der Spiegel karikatúrája Fel kell hívni a figyelmet még egy tényre. William Perry amerikai hadügyminiszter-helyettes még 1980-ban ezt mondta: ><A ,,lopakodó“, vagy ,, láthatatlan“ kifejezés csak metafora. Az új gép gyakorlatilag nem ilyen. Ha a radarok közelébe kerül, felfedezhető.« Ez az állítás sokkal realisztikusabb, mint a B-2 vagy az egész Stealth technológia körüli reklámhadjárat. Ráadásul nem szabad figyelmen kívül hagyni egy számtalanszor bebizonyosodott állítást: Az emberiség egész történelme során még mindig minden fegyvernek megtalálták az ellenszerét. Mivel az USA katonai és politikai körei azt tervezik, hogy a Stealth technológiával nemcsak repülőgépeket, hanem rakétákat is gyártani fognak, megalapozottnak látszik a gyanú: Washington nem mond le arról a lehetőségről, hogy létrehozza a kapacitásokat az első csapáshoz. Mivel sokszorosan csökkenni fog a leleplezés lehetősége és lerövidül az idő a védelem működésbe hozásához, a lopakodókat egyértelműen támadó fegyverfajtának kell tekinteni. Vagyis az egész program hazai és külföldi bírálói joggal állítják, hogy ellentmond a Nyugat még mindig érvényes doktrínájának a nukleáris elrettentésről. Politikai harc a programért Washingtonban eufóriát idézett elő a gép első sikeres útja. Richard Cheney hadügyminiszter, például, kijelentette: ,,Nagy öröm számomra a terv sikere. Nyilvánvaló, helyes volt a Pentagon és a Kongresszus döntése, hogy folytatni kell a B-2-es fejlesztését. “ Csakhogy az USA-ban is egyre többen bírálják a tervet, magában a Kongresszusban is. A viták a program finanszírozása körül zajlanak. A Pentagon a 90-es években 132 B-2-est szeretne hadrendbe állítani, ehhez több mint 70 milliárd dollárra lenne szükség, de nyilván - szokás szerint - a reálisnál alacsonyabb árral számolnak. A Pentagon és a Northrop úgy véli, egy gép 532 millióba fog kerülni, a realisták szerint 750 millióba. Viszont csak a kifejlesztésre eddig már 23 milliárdot fordítottak. Sam Nunn, a szenátus védelmi bizottságának elnöke - Cheneyvel ellentétben - tartózkodóan szólt a B-2-es próbarepülé- séröl: ,,Ez csak az első volt a kísérletek sorozatából, melyeknek bizonyítaniuk kell, hogy ez a forradalmi technológia valóban eleget tesz az elvárásoknak." Les Aspin, a képviselóház védelmi bizottságának elnöke (korábban a Pentagon munkatársa, tehát az ottani viszonyok jó ismerője) még szigorúbb volt: ,.Óriási lépés ez a Northrop, de egyelőre csak kis lépés a B-2-program számára. Az a kérdés, érdemes-e ilyen magas árat fizetni a tervért. “ Mindezek alapján a képviselóház majdnem egy egész milliárddal csökkentette a jövő évre a B-2-programra szánt összeget, s csak 3,7 milliárd dollárt szavazott meg, ugyanakkor három helyett csak két gép vásárlását engedélyezte a Pentagonnak. Egyben megtiltotta a program további finanszírozását mindaddig, amig a Pentagon nem terjeszt elő egy takarékosabb költségvetést. A szenátus - hagyományosan - bőkezűbb volt, de a végső összeget majd csak szeptemberben szavazza meg a két ház közös költségvetési bizottsága. A Fehér Ház egyenesen felháborodott a kiadások korlátozása miatt, s Bush elnök máris vétóval fenyegetőzik, ha a Kongresz- szus nem az elképzelései szerint dönt. A szenátus védelmi bizottságának tekintélyes tagjai kijelentették, ha a Kongresszus csökkenti a kiadásokat a B-2-programra, nem fogják támogatni a hadászati támadófegyverek felére való csökkentéséről készülő szerződést. Véleményük szerint ez a bombázó pótolhatatlan az USA nukleáris elrettentő potenciálja számára. Bush elnök elutasította a republikánus képviselők kritikáját is, akik azt javasolták, egyelőre csak 13 gépet vásároljon a kormány. Az elnök szerint ez „pusztító hatással lenne a fegyverzetellenőrzési törekvésekre". Ezzel egy időben a Northrop óriási kampányba kezdett, reklámhadjáratával akarja meggyőzni a közvéleményt arról, a „nemzetbiztonsági érdekek“ az eredetileg tervezett mértékben követelik meg a program megvalósítását. Nyilvánvaló, hogy a kampány címzettje - a közvélemény által - maga a Kongresszus. A gyártó esetében ezen nem is lehet csodálkozni. A Northrop jövedelmének felét éppen a B-2-töl várja. Arra is rámutatnak a B-2 bírálói, hogy a gép a többszörösébe kerül, mint az az összeg, amelyet a kormány 3 millió hajléktalan megsegítésére fordít. Tekintettel az állam növekvő eladósodására, a krónikus költségvetési deficitre, a kereskedelmi mérleg passzívumára és a szociális programok finanszírozásának állandó nehézségeire, nem is szólva a már említett nemzetközi politikai problémákról, várható, hogy a Kongresszus nem enged a nyomásnak, és részben korlátozza a fegyverkezési kiadásokat. Megmutatkozott ez a tendencia az SDI-program esetében is: a képviselő- ház 4,9 milfiárdról 3,1 milliárdra csökkentette az erre szánt összeget, ami közel 40 százalékos korlátozást jelent. Az így megtakarított összeget a kábítószerek elleni harcra és a környezetet súlyosan fenyegető nukleáris hulladék semlegesítésére akarják fordítani. Ebből látható, hogy az USA-ban bizonyos mértékig korlátozni akarják az oltha- tatlan étvágyú fegyverkezési gépezet „hizlalását“, ami azt jelenti, hogy folytatódni fog a harc a „láthatatlan fekete hollóért“. Nem szabad azonban olyan illúziókat táplálni, hogy a történelem szemétdombjára kerül. Inkább csak a program lelassítása vagy korlátozása várható, hogy ne szúrjon annyira szemet. IVAN HORSKY A városi munka világa Peter F. Drucken ismert menedzsmentprofesszor azt a tézist állítja fel, hogy a jövőben az irodai munka jön el az irodai alkalmazotthoz, és nem fordítva. Ez alapvetően megváltoztatja majd a világ nagyvárosait. Érvelése: A mai nagyvárosokat annak szükségessége miatt építették ki, hogy ott nagyszámú irodai alkalmazottat összpontosítsanak, eljuttatva az alkalmazottakat ottani munkahelyükre. A közlekedés kifejlesztése tette ezt lehetővé. Csak a vasutak, a tömegközlekedési eszközök és az autók tették lehetővé nagy szervezetek létrejöttét. Ezért azzal kellett fizetni, hogy a nagyvárosokban az ingázók részére egy 8 órás munkanap valójában 12 órai kötelezettséget jelent. A megszámlálhatatlanul sok milliárd, amit az elmúlt 30 évben a nagyvárosok közlekedésére fordítottak, gyakran téves befektetés volt. Napjainkban elavult a munkahelyre ingázás. Technikailag lehetségessé vált az információt és ezzel a hivatali munkát is odajuttatni, ahol az emberek élnek. Tudjuk, milyen lesz a jövő irodai munkája. De nem kerül sor arra, amit a futurológusok 25 éve jósolnak, vagyis, hogy az emberek rendszerint otthon dolgoznak majd. A fejlett világ nagyvárosaiban az irodai alkalmazottak képezik a foglalkoztatottak legnagyobb csoportját, gyakran a felét. Hogyan néznek ki a nagyvárosok, ha már nem irodavárosok? A „központok városai“ lesznek, vagyis a menedzsment, a „professionals" és a specialisták továbbra is a központokban dolgoznak, ami azzal jár, hogy a szolgáltatók - ügyvédek, tanácsadók, reklámügynökségek, bankok, építészek - a jövőben is megtalálhatók lesznek a nagyvárosokban. Nyitott kérdés, milyen üzletek maradnak a nagyvárosokban, milyen áruház- típusok felelnek meg a jövő emberének. Előrelátható azonban, hogy a kommunikációs technológia lehetővé teszi majd a felsőbb oktatási képzés decentralizálását. Mindenesetre kétségtelen, hogy a városokban szociális változások előtt állunk, amelyek még nagyobbak lehetnek, mint a technológiai okokból bekövetkezóek. (The Wall Street Journal) I989.VIII.18. A Lopakodó hátulról...
