Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 27. szám
Amikor a kora reggeli nyugalmas öböl felől a kifutó halászkutterok berregése felhangzott, a kövér Burow figyelmesen körülnézve kilépett a fogadóból. Egy szál gallér- talan ingbe és nadrágba öltözve, nehézkesen caplatott le az ütött-kopott veranda cementlépcsójén, hallgatózva-fürkészve folytatta útját a hideg fűben, átbaktatott a dombon, és belépett az öböl felé nyitott, kátránytetős fészerbe. Nadrágzsebéből óvatos mozdulattal látcsövet vett elő, és egy fatuskóra telepedve fáradt, kivörösödött szeméhez emelte: a kerek képmezókben éles körvonalakkal jelent meg a meredélyes part az öböl túloldalán; szemcsés, krétás szikla rajzolódott ki a képben, esömosta meredek barázdákkal, a lejtő fölött pedig, az örökös keleti széltől megdőlve, parti fenyők sorakoztak az érme alakú kerek kivágatokban. Elferdült fatörzsek, földre tepert koronával - benőtték az öblöt, egészen a legszéléig, ahol a lejtő éles szögben leszakadt. A férfi lejjebb fordította a látcsövet, egyre lejjebb keresett, míg csak rá nem ismert a krétás sziklák alján a vízmosta fekete mélyedésekre; pillantása továbbhaladt, végig a szikla lábán, el a szürkén csillámló sekély víz fölött, amelyből itt-ott kiemelkedett, a tengertől simára kerekítve, egy-egy különálló szikla. A távcsövet most - egy pillanatra sem emelve el szemétől - a vízre irányította; amarra, ahol a part meredeken leszakadt, a víz a kétféle áramlat összeütközésétől fodrozódott-bodrozódott, apró hullámokat vetett; az öböl közepe táján sötétebb lett, mélyzöld a folyótorkolat medervonalában, az ö oldalán ellenben, a la- pályos tájon, ahol széles, homokos parttal nyúlt bele a szárazföld a tengerbe, halványbarnán csillámlott. Tekintete kutatva pásztázott végig rajta, elsuhant a kis halászkutterok fölött, amelyek egyenletes pöfögéssel, ék alakzatban futottak ki a tengerre, és most a homokos partot fürkészte: a messzelátó előretolt lencsenyílásában megjelent egy darabka tört kutter, a hálók szárításához való napszítta póznák, a két kikötópalló, végül a falu. Békésen pihentek a halászkunyhók. A hozzájuk tapasztott fészerek mögött füstölthalas hordók álltak, meg halomba rakott deszkaféleség, fehérre ázott törmelék fa, a vízből halászták ki. A homokon mocskos csík húzódott végig: kiszikkadt moszat, amit a legutóbbi vihar vetett partra, rongyfoszlányok, rozsdás skatulyák és szétmorzsolódott parafadugók - afféle mezsgyejelzés, amit emlékeztetőül hagyott hátra a legutóbbi vihar, hogy megmutassa, meddig csapott fel a partra. Egészen a gyors folyású folyó torkolatáig végigvizsgálta a férfi az öblöt, egészen addig a helyig, ahol a talaj emelkedni kezd, és végül mint meredély szegélyezi egyik oldaláról az öblöt. De hiába kutatott, akárcsak más reggeleken. Nagyot sóhajtva tá- pászkodott fel a fatuskóról: nagydarab ember, gondterhelt ponty-arccal, szemében fáradtság, fáradtság a kiszáradt, vékony szája körül is; fagylódva álldogált a kora reggeli éles, hideg levegőn. Arca sápadt, fakó, akár a párolt hal, riadt szomorúság sírt le róla. Kibaktatott a fészerből, a messzelá- tót visszarakta a nadrágzsebébe, utánagyömöszölte a vékony bőrszíjat, megállt, és puszta szemmel bámult le a kunyhók meszelt falaira. Fehéren világítottak a falak a hajnali napsugárban. Burow gyors pillantást vetett a fogadóra, s tétován elindult a kitaposott homokos úton, amely levezetett a takaros meszelt kunyhókhoz, továbbhaladt közöttük, le egészen a kikötöpailóig. Sietség nélkül lépkedett a homokos úton - a messzelátó közben minden lépésénél a combját verdeste; éles szagot árasztottak a halak, a deszkák és a kátrány, s amint közelebb ért a kunyhókhoz, egyre erősebb lett a szag. A durván vakolt, vastag falakból apró ablakok nyíltak a tengerre, mint megannyi apró kémlelöablak, s mindegyiken vastag szálú horgolt függöny volt, a füstös, fekete ajtófélfákon pedig szálkás-szögletesen rótt számok és nevek. Letaposott, itt-ott repedezett kőlépcsők vezettek a vaksötét előterekbe; a kőlépcsők mellett rövid, tömzsi padok álltak, fehéres-szürkén csillámló száraz halpikkelyekkel borítva. Nyugodt léptekkel haladt el a férfi a régi kunyhók s a hozzájuk tapasztott fészerek mellett, amelyek tele voltak aprított fával, dugig töltött fűrészporos zsákokkal, hosszanti falukon pedig, vaskos kampókon, súlyos eve- zólapátok, drótkötegek és angolnafogó villás rudak függtek. Elhaladt egy tüzelöhely mellett, itt állt a hálók kifőzésére szolgáló üst, s ment egyenesen a partra, a darabokra tört kutterhoz, amelyet a vízből emeltek volt ki. Bókonyai a levegőbe meredeztek, meggörbülve és aszottan, akár a bordák egy csontvázon. A kutter szétroncsolt orrán Burow most egy férfit látott, egy vénember ült rajta, szalonnás kezében, ellenzés sapkával és nikotintól sárga korszakánál. Felsőtestével a botjára támaszkodva meredt az öböl felé, a meredek sziklapart mögött tompa pöfögéssel tovatűnő halászhajók után. Csont-bőr vénember. Feddersen. Burow ráismert, és lassan, csikorgó léptekkel elindult feléje. Az öreg üdvözletül - kissé megemelte a botját, bólogatott hozzá, vizenyős szemét csaknem teljesen összehúzta a barátságos mosoly-vigyor, amelytől megfeszült a bőre, merev, maszkszerű lett az arca. Feddersen a legöregebb halász volt a faluban. Bőre száraz és aszott volt, ízületei merevek, ujjai begörbültek, úgy festett az öreg, mintha a tenger sója kéreggel borította, bepácolta volna.- He - dörmögte nyájasan -, he? - És kérdőn felvonta a vállát.- Semmi, megint semmi - válaszolta halkan Burow. Kivörösödött szemű, fáradt arcú feje lekókadt. - Végigkutattam mindent, a meredélyt odaát, a torkolatot, az egész öblöt; de megint csak semmi. Soha többé nem fogok rátalálni. Az öreg gondterhelten járatta végig tekintetét az öblön, a túlparti meredélyen, majd kitekintett az öblön túl a messzeségbe; közben felemelte a botját, csípómagas- ságban lassan körbeforgatta: egy pillanatra sem állt meg a bot, végül újra leszúrta az öreg a homokba, s megcsóválta hozzá a fejét.- He - dörmögte he.- Itt történt, az öböl előtt - mondta Burow. - Az öböl bejáratánál borult fel velük a csónak, ott fulladt meg. A csónakot partra vetette a víz, egy párnát is kivetett, csak ót, a feleségemet nem találta meg senki. Az öreg köhögött, kétségbeesett erófe- szétéssel nyelt egyet; a nikotinsárga sza- kállban kis nyílás feketéllett.-Tavasszal - mondta nyájasan -, tavasszal majd kihozza a szél. Erre jó a tavasz; olyankor szél járja át az öblöt, és mindent kihajt a partra. A tavaszban meg- bízhatik uraságod. Burow fáradt arcán enyhe rémület suhant át, s megült szomorú tekintetében.- Nem, nem - válaszota -, hiszen csupán azért jöttem, hogy eltemessem. Tavaszig nem várhatok, vissza kell mennem az üzletbe.- Pedig a tavaszban inkább megbízhatik, mint az őszben - mondta az öreg. - Igencsak szép itt nálunk a tavasz: nagy angolnák, füstölt lepényhalak. Burow közelebb lépett hozzá, vizenyős tekintetét kereste, orrát megcsapta az öreg fanyar szaga, a hal és a bagó szagkeveréke, és belesuttogta a megfeszült bőrű arcba. *- Az asszony nem egyedül volt ám a csónakban, de a férfiról semmi hír, senki nem tudja, mi történt vele, azzal az ügynökkel, aki kihozta ide. Mert egy senki kis ügynök volt; azzal ment el, egy szombat reggel, olyankor, amikor a legtöbb a dolog. Egy kis ügynököcskével, akinek semmije sem volt, csak a fix fizetése, meg a vasalt nadrágja. A vitorlázáshoz nem is konyított: a víz csak a csónakot vetette ki meg a párnát. Hogy a férfival mi történt, arról senki sem tud.-Tavasszal - hajtogatja az öreg -, tavasszal szél járja át az öblöt, az sok mindent kivet, ügynököket is. Tavasszal jócskán akad talált tárgy, ért már itt meglepetés nem egy embert. Mert amit el nem hordanak a halak és ki sem sodor az ár, azt mind partra hajtja a szél. - Köhögött, fuldokolva nyelt, arca elkékült; ujjai olyan görcsösen markolászták a botot, hogy a csuklója bele- fehéredett, végül nagyot köpött és mosolygott. Mosolyogva várt, míg légzése újra nyugodt nem lett, és csillapult a nyomás a mellében.- Minden jobb a drága tavasszal - nyögte zihálva -, csak múlna már el felölünk ez a mostan következő tél. A halászhajó pöfögése lassan elhalt; sorra eltűnt, mind a meredek part mögött; megint üres volt az öböl, csak a folyótorkolat mélyzöld sávja szelte át, az árral sodródó sirályok ültek meg rajta, sárga csőrű, vörös szemű, palaszürke tollú heringsirá- lyok. Megültek a tükörsima áramló vízen, hagyták, hogy kivigye őket az öbölből, azután nagy vijjongva visszarepültek a torkolathoz. Burow épp az egyik vijjogó sirálycsapatot nézte, s egyszer csak érintést érzett: az öreg botja simított végig rajta. Meglepődött, odafordult. Az öreg felvidulva jelezte, hogy nézzen csak hátra, a kunyhók irányába, s a jel egyszersmind csöndre is intette: szótlanul követte hát tekintetével a kinyújtott botot. Meg-megremegett a bot összevissza karcolt vashegye, amint rámutatott az egyik kunyhóra; mélyen lenyúló nádtető fedte, és parányi oldalablakából valaki óvatosan kidugott, majd hirtelen kilökött egy átkötözött papírdobozt. Csaknem hangtalanul pottyant a homokra a skatulya, az ajtófélfánál pedig nyomban utána megjelent egy fiúcska gyanakvó arca: fakószőke haj, széles arccsont és erőteljes, a vágódurbincs hosszú kopol- tyújára emlékeztető állkapocs, a gyerek izgatottan fülelt az öböl irányába, majd a kunyhó felé fordította fülét, végül mezítláb leosont a kőlépcsőn, és bekanyarodott a kartondobozához. Két kézzel nyúlt a zsineg alá, felemelte a dobozt és hátrafelé lépkedve távolodott el a kunyhótól; így hátrálva ért egyre közelebb a két férfihoz, végül ösztönösen hátrafordult, és megrémült az öreg és Burow láttán.- He - dörmögte jókedvűen az öreg -, no mi az - bökte ki vidáman a szót -, korán kezded az utazgatást, öcskös, várhatnál vele tavaszig. A gyerek tétován, arcán ijedt mosollyal nézte, visszapillantott a kunyhó felé, majd vizsla tekintettel, izgatottan Burow pontyarcát fürkészte, a kimerültségtől vörös szemét, amely titokzatosan, rejtélyes szemrehányással mustrálta őt.- Mennem... mennem kell - dadogta a gyerek.- Itt maradsz - felete Burow. - Egy tapodtat sem mégy innen, amíg meg nem mondod, hogyan került hozzád az a sál: az én feleségem sálja. Az öreg félrehajtotta a fejét, kíváncsian, nyájas vigyorral szemlélte a lazán megkötött sálat a fiú agyonmosott vászoninge fölött.- Hogy került hozzád a sál? - kérdezte Burow. A gyerek a fejével az öböl felé intett; lesben állt, futásra készen, két kézzel markolva a papírdobozt.-Találtad valahol?- Apám - válaszolta a gyerek -, apám fogta ki a tőkehal-horgokkal, két horogba akadt bele a sál.-Add ide. Ez az én feleségem sálja; tőlem kapta. A gyerek óvatosan hátrált egy lépést, behúzta a nyakát, váratlanul sarkon fordult és - a dobozt melléhez szorítva - nekiiramodott a partnak; futott, futott, körül sem nézett, rohant tovább a lapályos zöld sávon át, kicövekelt kecskék között, majd a kunyhókat megkerülve egészen az emelkedő homokos útig, amely a fogadó pajtája mellett és onnan egy gyér bükkösön át kivezetett a faluból. Amikor már feljutott a vendéglőig, ehhez az elhanyagolt épülethez, amely mintha a dombnak valamiféle kinövése lett volna, akkor sem nézett vissza, vitte tovább a csomagját, meg a félelmét. Burow meg sem próbálta utolérni.- He - zihálta tovább az öreg -, he - és feltápászkodva a kutter csontvázáról, lebotorkált a folyótorkolat felé, Burow pedig követte. Lépteik alatt csikorgóit a homok. Egy küszvágó csér mint a nyíl lecsapódott a vízbe, felbukkant a felszínre, és máris tovább szállt. - Az ö sálja volt - mondta Burow -, akkor kapta, amikor üdülni ment. * - A tőkehal-horogra akadt - szólt az öreg -, alaposan beleakaszkodott, akárcsak annak idején az a matróz a fájintos csizmájával, négy évig szolgált nekem az a csizma, úgy bizony, uram. A Bosack meg a nadrágnak vette hasznát. Tavasszal gyakran akad ám horogra alkalmas holmi.- Hiszen csak el akartam temetni - mondta Burow. - Ha nem halt volna meg, tán ide sem jövök. De bizonyos, hogy vízbe fúlt, különben jelentkezett volna. Lementek egészen a folyótorkolatig, hallgatagon figyelték a sebes áramlást: zajtalanul hömpölygött a folyó, bele-belekapott a vízig lecsüngő fúzfagallyakba, az ágas- bogas bozótba; békaszőlő ringott, libegett fel-alá a hullámokon, leveleket sodort a víz, apró gyepszigeteket, meg-megragadta, felkavarta, a parthoz nyomta őket az örvény, de csupán másodpercekre, mert a víztömeg máris leszakította és befelé vitte, forgatta: zöld körhinta a folyó sötét sodrában. Burow elővette zsebéből a messzelátót, szeméhez emelte, az öreg meg vigyorogva figyelte; lassan-lassan fordult a lencse, és egyszer csak, igen, egyszer csak megjelent az érményi kerek kivágásban egy rohanó fiúcska, vállán papírdobozzal, rohant-ro- hant a hasadozott, meredek parton a parti fenyőkhöz, azt látja Burow, hogy a földről felemelkedik egy nő, látja, hogy odalép a fiúhoz, elveszi tőle a csomagokat. Ráismert: a felesége volt. Burow figyelte, amint ad a gyereknek valamit, majd tovább megy, egyedül a parti fenyők irányában és elnyeli egy talaj-hullámmélyedés. Az öreg megrángatta az inge újját.- Van ott valami? - kérdezte.- Nincs - felelte Burow -, semmi sincs.- Hiába, aki egyszer vízbe fúlt, az meg- hótt - mondta nyájasan az öreg.- Igaz - hagyta ,rá Burow. KOVÁCS VERA fordítása- M közönyöse togtatják < húsából s; acsarkodn undorítóak sak. Se gy álarcunk v eszmékért lavírozásu zó köztiszl pet, hol c a farkunka- közhely: denki szer- mondta I Nem vo A lángok táncba kéz tönként m< száz méte zúdult ráji csapott. Bé- Nem fi- Miért f dezve Bér Már az óv a rossztól. CSÓK/ ben dicsérti Az iskoláb: Miért is lett voltam, és , dott rám. P viselkedner lődni, játszi szájjal röhc szór sütötte égen. Rette állhattam... s a tanár e; bót alakítót holnap szül ben játszad ha a tanár égvilágon s tem tiltja a voltam bem vállaltam a mind a tan: mikor mindi tam: nem al is sok volt bői... Hát r Kisgyermek két olvasta olyan könyv LEONYI LENCS Jurij Szei gélt az irodí tossá tegyé egészet úg\ - Döntsd el Mondani csak meg a legfontosa Gyötörte magához hí barátságos leült az igí N incs ii valak Minden re nokba. Sietv tejfölt, szene jet, de az el: - Mit tárté denkinek ar gának? Az embei tem a sorbai külök, miéit szurokkal le hempergetni Az autóbi ban ugróm a legalsó lé fent a kezer kodva, grime festek, akár < Dobis Márta: Hova? (rézkarc) (Szűcs Jenó fotoreprodukciói)
