Vasárnapi Új Szó, 1989. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 27. szám
sak, Éva, mi végre vagyunk mi a Földön? Csak nézzük, nézzük t ragyás lelkű nyomorultak csat- raikat, hófehér angyalok zsenge ik ki véres cafatokat és őrjöngve neon! Nem gondolod, hogy kissé ik? Okosak. Leköpnivalóan oko- ! eltiportak. Ezeregy véleményünk, ínlétben. Mikor mi kell! Mig mások ak vagy hullanak porba, mi ügyes nkinek galibát, fejtörést nem oko- örvendünk! Hol itt tesszük a székeli, sűrű hajlongások közepette juk, ha kell, mondjuk a magunkét tk kimeríthetetlen... Minket min- stenit, nekem ebből elegem van! m a tűzbe bámulva. csupán irtózatos csömört érzett, nt lelohadtak, majd újra dühödt ér Ádám és felesége arca pillana- megvilágítást kapott. A tőlük alig nömpölygö Duna felől üdítő szél (ibomló tüzvirág Bér Ádám felé sam mozdult, űztöl? - kérdezte Éva. hamu a tűztól? - suttogta elréve- tdig közszeretetnek örvendtem... i meg tudtam különböztetni a jót nár akkor is kussoltam! EqyvéqtéSzkukalek Lajos rajza RENC I MJjTam' lüiri i Imgß ÉsLMi 11 voltam a mintakép, a jó gyerek... nden bizonyítványom kitűnő volt. násmilyen, hiszen észnek bővében ő, egyetlenegy tanítóm se haragúin tudtam, melyikükkel miként kell ír van jókedvük, mikor lehet vicce- jggetlen vagányt, és mikor kell teli jgyuta vicceiken, melyeket annyi- jra meg újra, ahány csillag van az ín bíztak! Én a legtöbbjüket ki nem valaki valami csínyt követett el, I szadizmussal fűszerezett Colom- néztem előre mereven, mint egy d bárány, csupán a szám szegleté- egy aprócska mosoly, mely jelezte, volt teljesen dilis, hogy nekem az közöm az egészhez, ám becsüle- Ikodást... Egyszer, amikor biztos >gy lelepleződik a tettes, magamra Dt... Persze, ezzel nagyot nőttem nd az osztály szemében. Később, fény derült, töredelmesen bevallot- ri, hogy a fiúnak, akinek már amúgy ásán, kettest adjanak magaviselet- indorító? Ma sem értem magamat, ntól imádtam olvasni, és nem krimi- ,pám könyvtárának köszönhetőéül fűltek a kezembe, melyektől csak jó és tiszta lehet az ember. Gyönyörű meséket betúz- gettem, Andersentől Benedek Elekig, fejből fújtam a görög hexameterek végeláthatatlan sorokban menetelő hadait, Akhileusz bánata, dühe és kegyessége meghatott, Pénelopé hűségén elérzékenyültem, a Nyilas Misit ért igazságtalanság feldühített, imádtam Dobót, egyszóval hatott rám minden, ami hősi és felemelő! És mégis? Miért lettem ilyen? Nem, rossz, kegyetlen, nem vagyok! Hát akkor? Lusta, kényelmes, netán gyáva? Mindenhol ott voltam, ahol köny- nyen érdemeket lehetett szerezni. Voltam sziszes, akciókat szerveztem, persze előbb óvatosan kipuhatoltam, milyen akciókat terveznek a tanárok...- Megörültél? Harmincöt éves vagy és már lakásod, autód van... A hétvégi házról nem is beszélve! Más a te helyedben... - sziszegte indulatosan Éva. Bér közbevágott:- Nem értesz te semmit! - kiáltotta idegesen. - Igen, másnak nincs semmije, csupán a tudat, hogy mindenkinek képébe vágta a véleményét! Ha igaza volt, ha nem! Nincs nagyobb szemétség annál, amikor valakinek megvan a tudása ahhoz, hogy objektív véleményt alakítson ki valamiről, és az igazság biztos tudatában mégis hazudik, csak hogy semmi meg ne zavarja a kényelmét és a róla kialakult képet! - Reszkető kézzel cigaretta után nyúlt. Amint tüzet fogott a Sparta, kikapta a szájából és tovább beszélt. - Mi lett volna belőlem a fasiszta megszállás alatt? Most nyugodtan meghúzhatja itt magát a magamfajta ember, de akkor!? Miképpen tetszhettem volna mindenkinek? Éva zavartan kereste a szavakat.- Az más világ volt...- Más világ... Hm... Csupán abban különbözött ettől, hogy választás elé állította az embert! Itt vagy szemét volt valaki, vagy ellenálló! Esetleg rettegő szürke tömeg... Ha a mai jellememet visszavetítenénk oda, vajon hova sorolódnék? Ellenállni gyáva lennék, szemét meg azért még nem vagyok... És itt, egy ilyen ember, mint én, karriert csinált! Szinte teljesen megszűntek az emberpróbáló tényezők. Annyira kis különbségek vannak jó és rossz között, hogy egyáltalán nem feltűnő, ha valaki ide-oda lavírozik...-Szerintem hős lettél volna... - Az asszonynak kezdett agyára menni a férfi. Még sohasem látta ilyennek. Megpróbált ügyesen véget vetni a szóáradatnak. - Gyere, menjünk' be a házba, ott majd megmutathatod, mekkora hős vagy! - Kissé feljebb húzta szoknyáját a combján. Bér észre sem vette a mozdulatot.- Eegen... Lehet, hogy hős lettem volna... Kifun- dáltam volna, miként legyek hős úgy, hogy a hajam szála se görbüljön! Elegem van ebből az ocsmány életből! Ezentúl mindenkinek képébe vágom az igazságot, kerül, amibe kerül! - Áhogy ezt kimondta, nyomban le is csillapodott. - Igen, nincs más választásom ... Vagy kimondom végre, amit gondolok, vagy szétrobbanok! .- Rendben! Ordítsd világgá a véleményedet, azt teszel, amit akarsz, csak gyere már be, mert hajnalo- dik... — nyafogta Éva. Bér Ádám körülnézett. A tűz már alig pislákolt, az utolsó hasábokat falta, mellette két borosüveg, szerteszét cigarettavégek. Az imént még sziporkázó csillagokat derengő fényfátyol tompította halvány pontokká, a távolban kirajzolódtak a Duna-partot szegélyező fűzfák elkent körvonalai.- Nem megyek sehova! Itt maradok! - mondta Bér határozottan, és mereven az asszony szemébe nézett. Aztán lejjebb kalandozott a tekintete. Príma nő! Még mindig ugyanolyan szexbomba, mint tíz évvel ezelőtt. Először neki mondom meg, hogy elegem van belőle, hogy semmi közöm hozzá, hogy jó volt párnának használni dús kebleit és semmi több! - gondolta kárörvendóen.-Miattam... Ha bediliztéi... - biggyedt le sértődötten az asszony szája, majd megvonta a vállát és riszáló járással belibegett a házba... Bér Ádám magára maradt. Mélyen beszívta a csodálatos vízparti levegőt, fülelt, hallgatta az ébredező madarak napköszöntő dalait. A keleti égen, fényudvarát maga előtt tolva, felbukkant a nap. A férfi irigyen bámulta magától értetődő tisztaságát. Aztán lassan elsavanyodott az arca. Józanodott. Ideje lefeküdni... - gondolta. A házban levetkőzött, bebújt a paplan alá, és fáradtan nyöszörögve átkarolta gyönyörű feleségét.- Na, megjöttél, te tyúkeszű? - dorombolta az asszony.- Meg... És azt akarom mondani neked... - Éva megszokott, bódító illata megbizsergette minden porcikáját. - Azt akarom... szeretlek... A kutya az ember barátja vies vállalati igazgató egyedül üldö- n és azon gyötrődött, hogy folyama- i múszáltermelést, vagy hagyják az ogy van. Mindenki azt mondta neki: ze mindent lehet, de próbáljanak eni valamiről, ha hiányzik hozzá íz inspiráció. át és törte a fejét. Aztán a titkárnővel ! Arkagyij Iszajevics főmérnököt. Az, ollyal az arcán, meg is érkezett, és tói asztal melletti székre. Amikor főnöke megkérte, hogy fejtse ki véleményét a sürgető problémáról, kivágott egy hosszú lére eresztett monológot, amely tele volt mellette és ellene szóló érvekkel.- Többet erről nem mondhatok, Jurij Szergejevics. Magának kell döntenie. Elnézést kérek, de várnak a műhelyben. Jurij Szergejevics másnapra halasztotta a döntést. Felesége helyett egy cédula várta otthon: ,, Kedvesem, Nyinával moziba mentem. A vacsora a tűzhelyen van, melegítsd meg. Almával már sétáltam.“ Alma szimpatikus fehér kutyus volt és viharosan üdvözölte a gazdit. Ezután letelepedett a lábához. Jurij Szergejevics gondolatban visszatért a nagy problémához. Alma egy kicsit fészkelödni kezdett, mire a gazdinak különös gondolata támadt. Naiv, gyerekes ötlet volt: ha most Alma felugrik és ugat egyet, az azt jelenti, hogy át kell térni a folyamatos termelésre. Erre Alma felpattant és ugatni kezdett. Valószínűleg meghallotta, hogy kint a lépcsőn csoszog valaki felfelé. Jurij Szergejevics erre megrázta Alma fehér mancsát. Reggel pedig bejelentette döntését. Teljes gőzzel megindult városunkban a műszáltermelés. Még az újságok is Írtak róla. Jurij Szergejevicset kitüntették. Senki sem sejtette, hogy a nagy sikert egy Alma névre hallgató kis fehér kutyusnak köszönheti. Azt mondják, véletlen az egész? Lehetséges. Azonban nem hiába mondják, hogy a kutya az ember barátja. OREL ÉVA fordítása GÁL SÁNDOR a létezés peremén vetkőznek bennem az éjszakák vetkőznek egyre csupaszabbá válnak sötétebbé önmaguk fénytelenségét az enyémre borítják itt ahol európai századok ülnek tudatunkban ahol valamiféle történelmet is a magunkénak mondhatnánk ha mondhatnánk egyre csak ez a belső pőrére-feketedés zajlik a lélek semlegesítődése nem a valami felé kapaszkodás és tartozás tudatossága hanem annak oldása a szerteszéledés a befelé menekülés a sokféle hullás-züllés megnevezni sem tudom s ez a legfőbb baj hogy még nevet sem adhatok annak ami megérint mert az önpusztítás egybefogása egy névvel való megnevezése és kimondása aligha is lehetséges itt vagyok mindennapi kétségeimmel kínjaimmal valahol európa közepén a létezés perifériáján több százezredmagammal az éjszakák vetkőztető sötétségét élve egyre csupaszáéban egyre kétségbeesettebben és egyre magányosabban szó mögött didergő amikor a csend a szó mögé áll hajnalok idején a tapintható derengés mozdulatlansága felett az elgondolható távolságokban bent erjy másik tágassággal összefonódva megélni ezt a pillanatot az ébredést a hallottainkból való föltámadást a szó mögött didergő ittlét árnyékában és látni mintegy távolabbról önmagunkat is ahogy mozdulataink újra átfogják hídként a hajnal teljességét s a pólusok között hullámzó ritmusok áramlását a szívben tovább már nincs semmi semmi semmi csak a csend amikor a szó mögé áll dideregve a fájdalom árkai feküdni a szőnyegen vagy a kövön a fájdalom mély árkot hasít akárha kaszák pengenének a sötétség körülleng aztán már csak a libegés a fekete áradatban mintha madárrá változna a test s szárnyalna egy másik térben önmaga felett . Alighanem ellopta :l rohanok a tejcsar- rek sajtot, joghurtot, skenyeret, vajat, te- ítónő rám formed: t fel, azt hiszi, min- az ideje, mint mazúgolódnak mögöt- 1 lóhalálában mene- kedvük szottyanna íni és toliban mega az utolsó pillanat- A fél sarkammal öfokon, beszorulva, il valamibe kapasz- >a rándult arccal úgy jól idomított majom. A buszsofőr nem értékeli vitézi tettemet. - Hová a ménkűbe tolakodik? Ó, csak volna időm! Nincs merszem végiggondolni, mit tenne, ha az ideje engedné. Inkább a főnökömre gondolok. HaDUSAN MICHALKA nem látja? - sziszegte a főnök, s majd felnyársalt a pillantásával, mert nem ugortam félre elég gyorsan az útjából, minek következtében biztosan tengernyi értékes pillanatot veszített. laszthatatlan ügyet kell vele megtárgyalnom. Már egy hete nálam fekszik az anyag. A folyosón értem utol. - Sietek, Délelőtt elfutottam a fogorvoshoz, öt telefonhívás és három magánlátogatás között betömte a fogamat. Szegénynek nincs ideje, alig építette fel a házát, s már képtelen felhajtani egy Mercedest. Még jó, hgy a fúrót nem felejtette a számban. A fogamat mindjárt az ajtó mögött kiköptem. Ebédnél leöntöttek levessel. Szerencsére nem volt forró, ugyanis nincs idő megmelegíteni, sem azt megállapítani, hogy ki volt a tettes. Útban hazafelé betértem egy illatszerboltba.- Nem tudna ajánlani valamilyen tisztítószert? - szóltam a pult mögött álló kiszolgálónőhöz.- Maga nem tud olvasni? - támadt rám. - Kinek van ilyesmire ideje... Erre fel kellett hajtanom egy kupicával. A kocsmában siet a főúr. Idd ki gyorsan, fizess, és menj! A forgalom után fizetnek, igyekezz, nincs időnk. Igyekeztem. Nem messze a házunktól hozzám csapódott egy nyugodt, pocakos úr, azt mondta rám vár... Elcsodálkoztam.- Magának van ilyesmire ideje?- Nekem? - mosolygott. - Nekem rengeteg az időm. Várok, aztán hirtelen felugróm és máris utazom...- Utazik? - Nem értettem. Min utazik?- Azokon, akiknek sosincs idejük - felelte nyájasan.- Ajajaj - vacogtam. - És hová utazik?- Oda - és előre mutatott. - Ahhoz a gödörhöz.- Gödörhöz? - abban a pillanatban biztosan kitágult a pupillám. - Itt soha semmilyen gödör nem volt. És egyáltalán kicsoda maga?- Afféle indián nevem van - vallotta be szinte szégyenlősen. - Magas Vérnyomásnak hívnak, az a gödör meg amott az infarktus, s abbar vár a...- Nem, nem! - kiáltottam, kiszakítottam magam a karjából, és futásnak eredtem. A gödör ott tátongott. Amikor kinyitottam a szemem és szétnéztem, békésen elmosolyodtam. Körülöttem mindenütt temérdeí sok idő ténfergett. Az ágy szélén ült g falakon mászkált, a bútorakor nyújtózott, sőt még az ablak mögü is idő kukucskált... KOPASZ CSILLA fordítási
