Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám
T avaly július elsejétől hazánkban 412 állami vállalatot tartanak nyilván, s számuk január elsejétől tovább szaporodott. A róluk elfogadott törvény értelmében négy hónapon belül mindegyikben önigazgatási szerveket és igazgatót kellett - kell választani. Hogy miként zajlottak le ezek az események, arról folyamatosan, több helyszínről is beszámoltunk olvasóinknak. Az újra időszerűvé váló választások előtt felidézzük az „első felvonás" jellemzőit, s kíváncsian várjuk, hogy az újabb választások során miként kamatoz(hat)nak a korábbi tapasztalatok... Az őszi választások legfőbb jellemzője kétségtelenül a következő volt: vitathatatlan tényként kezelték mindenütt annak lehetőségét, hogy a választások útján - közvetve vagy közvetlenül - a vállalatok valamennyi dolgozója beleszólhat közös dolgaikba, vagyis valamilyen módon így az irányítás részesévé válik. Mert mi volt korábban? Évek óta szinte frázisként köszöntek vissza a dolgozók irányításban való részvételéről, annak elmélyítéséről és nem tudom milyen lehetőségeiről hangoztatott mondatfoszlányok. Valójában azonban érdemben nem volt mindenkinek beleszólása az irányítás kérdéseibe, még a vállalati kereteken belül sem. Az adminisztratív - utasításos módszerek alkalmazása javarészt a dolgozókat a megszabott tennivalók elvégzésére késztette, egyáltalán nem arra, hogy lehetőségeket érezzenek a vállalat közös ügyeibe való beleszólásra. Igazgatókat neveztek ki, lebontott tervfeladatokat szabtak meg - felülről. Elvétve fordult elő, hogy a vállalati Közösségből - a belső ranglétrán felkapaszkodva - került valaki a kollektíva élére. Némiképp más helyzetet teremtett a gazdasági mechanizmus átalakítása új láncszemének, az állami vállalatról szóló törvénynek az életbe lépése. Nagyobb vállalati önállóságot és a dolgozók részvételén alapuló önigazgatást hozott magával. Megszabott keretek között ugyan, de mód nyílik a véleménynyilvánításra. Mindenki képviselőt javasolhat-választhat az önigazgatási szervekbe (a küldöttgyűlésbe, a dolgozókollektívák tanácsába) vagy kisebb létszámú gazdasági szervezeteknél önmaga lehet tagja a közgyűlésnek. Emellett szavazatával befolyásolhatja (vagy befolyásoltat- hatja) az alapító által javasolt igazgatójelöltek kiválasztását. S mindezt senkitől sem zavartatva, titkosan teheti. Ezek hát mostani lehetőségei. Ám naivitás lenne azt hinni, hogy mindenhol és mindenki egy csapásra teljes mértékben élt is velük. Idő kell hozzá, amint az emberek leszoknak a formális kézfele- melésekról, a gyűlés előtt megírt, majd változatlan szöveggel előterjesztett határozati javaslatok elfogadásáról, a mindenkire, de egyben senkire sem vonatkozó felelősségvállalásról. Ennek is látható-érezhető jelei voltak a vállalati választásokon, az első igazi próbatételeken. Parázs viták, nézetütköztetések így is előfordultak, leggyakrabban a küldöttválasztások alkalmával. Nem volt egyedüli az az észrevétel, hogy mindenki közvetlenül szavazhasson mind a tanácsra, mind az igazgatóra akkor is, ha 6-8 ezres létszámú vállalatban dolgozik. Ezzel a megoldással a törvény nem számol, pontosabban az ilyen esetekben a közgyűlés helyett a küldöttgyűlésre bízza a szavazás lebonyolítását. Es annak munkájába csak közvetve kapcsolódhat be mindenki. De mi előzte meg a választásokat, vagyis a törvény szerint a küldöttgyűlés első tanácskozását? Alaposfelkészülés. Legalábbis ott, ahol nem becsülték le ezt az időszakot. Előkészítő bizottságot hoztak létre, rendszerint valamelyik szakszervezeti funkcionárius vezetésével. És megkezdték együttműködésüket az alapítóval, bevonva a munkába a pártbizottságot és a társadalmi szervezeteket. Véleményegyeztetések során alakult ki a jelöltek névsora. Törődtek azzal is, hogy mindegyik eljusson a dolgozók körébe, bemutatkozhasson, vázolja programját. Ezek a találkozások nagyon hasznosaknak bizonyultak mindkét részről. Sok helyütt egy újabb hagyomány megalapozását látják bennük. A megválasztás szempontjából kulcsszerepe van a jelöltek bemutatásának a dolgozókollektívákban. Előfordultak olyan esetek, hogy három közül egyik sem kapta meg a szavazatok többségét, minden valószínűség szerint csak azért, mert szinte teljesen ismeretlenül léptek választóik elé. Képük, életrajzuk is csak egy-két nappal előtte került nyilvánosságra. Szintén hézagos előkészületre vall, amikor az igazgató- jelöltek programnyilatkozatával a küldött- gyűlés közvetlenül a választás előtt ismerkedik meg. Szavazhatnak-e így a jelöltre és programjára együttvéve? - kérdezték többen is. Aligha. Maradt tehát két lehetőség: emberi és vezetői tulajdonságait mérlegelve megbízni benne, vagy kihúzni nevét a listáról. Ez utóbbi cselekedet - ha a többség véleményével párosul - már egyfajta minősítése is az előkészületeknek. A gyengébb osztályzatok közé való. Két önigazgatási szervet választottak minden vállalatnál: küldöttgyűlést (ritkábban közgyűlést, ha minden alkalmazott közvetlenül szavazhatott) és a dolgozókollektívák tanácsát. Munkahelyi közösségek saját körükből sokszor titkos szavazással juttattak küldötteket a gyűlésbe, előre megszabott kulcs szerint. Persze, más módja is van a népesebb önigazgatási szervbe kerülésnek, ezt már mindenhol külön-külön eldönthették, egyedül csupán a keretszám feltöltését kellett betartaniuk. A gyűlés küldötteinek soraiból kerültek ki a tanács tagjai. Hogy hányán, azt a gyűlés döntötte el. Egyik önigazgatási szerv megválasztását sem előzte meg feszült várakozás, ez többnyire az igazgatóválasztásra volt jellemző. Több szó esett inkább arról, mennyire lesznek képesek ezek a szervek olyan tevékenységet kifejteni, hogy ne csak formális tudomásul vevői legyenek a történéseknek. Sikerül-e olyan tartalommal feltölteni munkájukat, amely valóban a vállalati közösség hasznát szolgálná? Más kétség is felmerült: vajon a csupa önkéntesből álló tanács miként lehet egyenrangú, szakmailag is felkészült partnere az igazgatónak? Ezekre a kérdésekre a holnapok adnak választ. Ma csupán annyi ismeretes: a vállalat ólén az igazgató áll, bizonyos kérdésekben egyedüli döntési joggal. Vannak viszont olyan területek, amelyek megítélése a tanácsra tartozik, s ehhez különböző variánsokban az igazgatónak kellene javaslatokat beterjeszteni. És a tanácsnak eldönteni, melyik a vállalat számára a legmegfelelőbb. Kiválasztásával felelősséget vállal magára. S nem is akármilyet. Pedig kevés olyan tanács létezik, amely tagjainak többsége nem a nullpontról indul. Innen kell felkapaszkodniuk egy elfogadható vállalati szintre. Nagy vesztesei és váratlan sikerszerzöi az igazgatóválasztásnak vannak. Szinte mindig a küldöttek is izgalommal várják végeredményét. Van miért. Három jelöltet ritkán állítanak, leggyakoribb a kettő, sőt eggyel is próbálkoztak már. De egyetlen esetben sem a jelöltek száma dönt. Annál inkább felkészültségük, koruk, eddigi tevékenységük, és az, hogy ismerik-e őket választóik. Gyakori jelenség: a különböző korosztályok képviselői csapnak össze, általában az idősebb húzza a rövidebbet. A majdnem azonos korúaknái már változatosabb a kép. Abszolút esélyesek és teljesen esélytelenek is szavazólapra kerültek, de gyakoribb az azonos reménnyel indulók esete. Alig harmincon felüliek és huszonévesek is kerültek állami vállalatok élére. Némelyiküket már a megválasztás pillanatától féltik küldött-szavazóik: hogyan lesznek képesek megszokni az új feladatkörben? Nem kellene-e legalább átmenetileg még egy ideig az előző igazgatóra bízni a gazdaságot? Kételyek, amelyek főként a nehéz helyzetben tanyázók táborából hallatszanak. Ellenkezőleg: ahol jól megy a szekér, nincs miért nem szavazni bizalmat a korábbi igazgatónak akkor, ha jelölteti magát, s a kora is mellette szól. Hisz végül is minden dolgozó érdeke, hogy vállalatuk további fejlődése töretlen maradjon. Ilyenkor teljesen érthető, ha a többség a régihez, a megszokotthoz és nem a változtatáshoz ragaszkodik. Utóvégre, ami jó, az az új feltételek közepette is az maradhat. V F ogynak a kinevezett igazgatók országszerte. Egyharmaduk már leköszönt, a többiekre ez idén vár ugyanez. Megválasztottak kerülnek a helyükre. Sokan most már a vállalat dolgozóinak bizalmát is élvezik, mások, a fiatalabbak, ennek révén jutottak az igazgatói székhez. És a folyamatnak még nincs vége, mert ebben az évben népgazdaságunk valamennyi ágazatában további állami vállalatokat alapítanak, majd ezután mindegyikben önigazgatási szerveket és igazgatót választanak. Kádercsere tehát bőven lehetséges. Csak az kérdéses: néhány hónappal a gazdasági mechanizmus átalakításának tényleges megkezdése előtt segít-e a vállalatok élén lezajló őrségváltás gazdasági nehézségeinken? SZLOVÁKJA KÖNNYŰIPARI ÜZEMEIBŐL Folytatódik a korszerűsítés? • A vásárlók és a minőség • Változó vállalatközi kapcsolatok 3 Hiánycikkből van elég, időnként és helyenként eltű- § nő áruból is. Üzleteinket járva nem nehéz ezt megálla- ^ pítani. Sajátos vásárlói szokások vannak kialakuló- ^ bán: azt veszünk, amihez hozzá lehet jutni: tartalékokat ^ halmozunk fel magunknak, mert hátha legközelebb ^ már nem kapjuk meg a kívánt árufajtát; órákat sorako- ^ zunk olyan közszükségleti cikkekért, amelyeket össze- ^ kötettések nélkül majdhogynem lehetetlen beszerezni, í Szóval, úgy vásárolunk, ahogy lehet, ahogy tudunk. Belpiaci ellátásunk helyzete tehát nem véletlenül került legfelsőbb párt- és gazdasági szerveink tanácskozásainak napirendjére. Intézkedések egész sora következett ezután: vám- és árukiviteli szigorítások az országhatárokon, bizonyos felvásárlásra alkalmas termékek korlátozott számú árusítása. .. az iparban pedig lépéseket tettek terven felüli szállítmányok átcsoportosítására a belpiac számára. Milyen célfeladatokat szabott ki a tárcához tartozó vállalatoknak e téren az SZSZK Ipari Minisztériuma? Kiskereskedelmi árakban kifejezve legalább 400 millió korona értékű árutöbbletról van szó, amelyet a kereskedelmi szervezetek által igényelt választékban tételenként a reszort valamennyi vállalata magára vállalt. Ezzel járulnak hozzá a piaci ellátás javításához. Más lépéseket is tettek. Egy példa arra, miként fogták vissza a kivitelt a piaci alafjokba való szállítás javára. A partizánskei Augusztus 29-e Cipőgyár kanadai szállítmányait megkurtítva a tervezettnél több cipót juttatott a belkereskedelemnek. De mivel országunknak szüksége van az ily módon elvesztett devizaforrások pótlására, ezért a tárcán belül kellett megoldást találni. Ekkor folyamodtak a külpiacokon keresett vegyipari termékeknek a kiesés arányában megemelt kiviteléhez. Szlovákia cipőipara tavaly egyébként ilyen áru-átirányítással 240 ezer, a minisztérium által meghatározott célfeladat teljesítésével további 600 ezer párral több lábbelit kínált fel a belkereskedelemnek. Idén is a járható utak egyike a kivitel visszafogása lehet. Ám exportálni mégiscsak kell majd, mert közvetlen visszahatása van a behozatalra, a termelésre. Elég komolyan mérlegelik a tárcán belül a Szovjetunióba irányuló kivitel csökkentését. Pillanatnyilag két nehézség is megoldható lenne vele. Egyrészt a belpiaci ellátás javítása megkövetelné a szóban forgó árumennyiség itthon tartását. Másrészt némileg visszaszoríthatná a csehszlovák-szovjet árucsere-forgalomban mutatkozó nagy aktívumunkat, amely a kőolaj árának zuhanásából keletkezett. Ez mindenképpen szúkségmegoldás lenne. Kereskedelmi partnerünk ellenzi is, mert részéről van érdeklődés termékeink iránt, sót a szovjet belpiacon számolnak vele, sőt közben több nyugati céggel különböző szerződéseket is köt, miáltal a feszült fogyasztásicikk-ellátást próbálja enyhíteni. Konkrétan a cipökivitel visszafogásáról volna szó, ám megvalósítása hosszú távon nem mutatkozik jó megoldásnak, mert olyan áru ez, amelyet a kőolaj ellenértékeként adunk. Ha alábbhagy nálunk a fogyasztói láz, nem biztos, hogy a lábbelifölösleget átveszi tőlünk a szovjet fél, ha addig más partnereket talál, és efelé már megtették az első lépéseket. Mi lenne akkor termékeinkkel, hiszen cipőgyártásunk éppen erre a piacra orientálódik évtizedek óta. Nyugaton nem tudnánk elhelyezni. Ha meg visszaszorítanánk a termelést, elmennének onnan azok az emberek, akik ma rossz körülmények között dolgoznak és nehézségek árán vittük őket a termelésbe. Később már szinte lehetetlen lenne visszacsalogatásuk a cipőgyártáshoz, mert időközben alighanem rájuk csapnának a feltörő iparágak. Valahogy így gondolkodnak hangosan az ipari minisztériumban. Mindenesetre dilemma ez a javából... Annyi bizonyos: a fogyasztásicikk-gyártás a következő ötéves tervidőszakban is devizabevételünk forrása marad. Ebből kifolyólag kiválasztott ágazataiban korszerűsítésre lesz szükség, mégpedig gyorsan megtérülő beruházásokkal. Ellenkező esetben nem tudnák teljesíteni kiviteli feladataikat Más összefüggésben is felmerül a korszerűsítés kérdése. Elég csak az üzletekben végignézni könnyűipari termékeink kínálatát, s máris látni, még mindig a mennyiségre törekvés fogságában vagyunk. Hiányzik a választék, a vásárló által igényelt minőség. Ez annak következménye, hogy a könnyűipar egyes ágazatainak műszaki fejlesztésére évtizedekig szinte alig fordítottak valamit. Csak három esztendeje indult el egy folyamat, ám egy csapásra lehetetlen mindent pótolni. A jó és jobb minőségű termékek előállításához korszerűbb technológiákra lenne szükség. Ezért a modernizálás folytatása a minőség javulását is magával hozza majd - állítják az ipari tárca vezetői -, majd hozzáteszik: Ezen túlmenően a termelés és a kereskedelem viszonyában is változásnak kell bekövetkeznie, főként a fogyasztói igények erőteljesebb tolmácsolásában - a gyártók felé. Ez pedig a kereskedelem feladata lenne. Nem kellene átvennie olyan termékeket az ipartól, amelyek nem ütik meg az elvárt színvonalat. Kár, hogy a valóságban ez nem ilyen egyszerű. Új helyzet teremtődött az állami vállalatról szóló törvény életbe lépésével. Ezentúl a termelők maguk választhatják meg termelési programjukat, szállítóikat, megrendelőiket. Önállóságuk révén gazdaságilag előnyös termékek előállítására orientálódhatnak. Feltételezhetően kiszorulnak érdeklődési körükből az alacsonyabb árfekvésű cikkek. Ezeket azonban állami megrendelésre kénytelenek lesznek gyártani. Mivel az is előfordulhat, hogy bizonyos termékek előállítása valmennyi vállalat termelési programjából kicsúszhat, ezért a termékskála megőrzéséért felelős ipari minisztérium az átalakítás tényleges megkezdéséig vezető átmeneti időszakban valószínűleg az önállóság és az alapítói beavatkozás kombinálásával oldja meg ezt a kérdést. Megelőzve ezzel a hiánycikkek felduzzasztását. Az idén megszűnnek a szlovákiai könnyűipari termelésigazdasági egységek. Mindkét legnagyobb egyesülés másmás utat választ. Az OGAKO egyesülés lesz, kissé kötetlenebb vállalati szálak megőrzésével, mint a Slovakotex, amely részvénytársasággá alakul át. Az érintett vállalatok önként léphetnek erre az útra, döntésüket senki utasítása nem befolyásolhatja, még a minisztériumé sem. A Slovakotex esetében ankétot hirdettek a vállalatok körében. A mostani vezérigazgatóság tevékenységei közül kellett azokat megjelölniük, amelyeket állami vállalatként átvállalnak magukra. Egyetlen irányítási tevékenységnek sem akadt gazdája. így merült fel, hogy erre a célra részvénytársaságot alapítanak, amely szerződéseket kötne, törődne a műszaki fejlesztéssel, a prognosztikával. Minden vállalat gazdasági súlyának megfelelő tőkével lépne a társaságba, amely valószínűleg április 1 -jétöl kezdi meg tevékenységét. Egyre inkább bővül a szlovákiai könnyűipar külföldi termelési kooperációja. Kubával és Vietnammal már előrehaladott stádiumában van. Egyik esetben sem zavarmentes, kézzel fogható eredményei viszont már jelentkeznek. Például a partizánskei Augusztus 29-e Cipőgyár gépek és berendezések kiszállítása ellenében Ho Shi Minh-városból immár 20 millió lábbelifelsőrészt és az elmúlt két évben 10 millió, textíliából készült sportcipő-felsőrészt kapott. Állítólag előnyös ez a vállalkozás és a vállalati önállóság keretein belül még jobban kiszélesíthető. Ezt csinálja a világ is, mindenképpen szükség van rá a lépéstartáshoz. És előnyösebb, mintha a szövetkezetek melléküzemágaival működnének együtt. Ezért a kezdeti visszafogottság ellenére mindinkább teret hódít. Az oldalt írta: J. MÉSZÁROS KÁROLY I 198 MmmW m U ■ 1 gg gg V”|é ^rtm ÉT ~W Ü ÍH m M III Pa x~ fi SS j&K Ifi 9?*" |||| £r%: fi g
