Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-26 / 21. szám
Nyugat-Európa a világnak az a térsége, ahol az utóbbi több mint három évtized alatt a legerőteljesebben bontakoztak ki a nemzetközi integrációs törekvések. A gazdasági együttműködésben felmerült ellentmondások azonban szertefoszlatták azokat a reményeket, hogy a nemzeti államok gyorsan elhalnak és fokozatosan létrejön az „Európai Egyesült Államok" és a tagországok szuverén jogait a nemzetek feletti intézmények és szervek fogják gyakorolni. Az integráció kezdeti, vontatott ütemű fejlődése több külső és belső gazdasági-politikai, illetve szociális tényező és tendencia hatásának következménye. Sikerült viszont olyan együttműködési mechanizmusokat és módszereket kialakítani, amelyek megfelelnek a reális feltételeknek és lehetővé teszik - a vártnál ugyan lassúbb, de mégis szembeötlő - az előrelépést a tagországok gazdasági és politikai egységesítésének irányába. Az integrációs folyamatok kibontakozásában nagy szerepet játszottak a transznacionális társaságok és bankok, amelyek jelentős mértékben elősegítették a tőkeáramlást a Közös Piac tagországai között. A közösség tagországaiban a gazdasági bázis kétötöde az említett transznacionális tőke és íinancoli- garchia kezében van, s ez a gazdasági integráció fontos mozgatórugója, tudományos, termelési, gazdasági, jogi területen egyaránt. Az integrációs törekvéseket az is nagymértékben ösztönözte, hogy Nyugat-Európa méltó gazdasági partnere kívánt maradni legnagyobb riválisainak, az Egyesült Államoknak és Japánnak. Az Európai Gazdasági Közösség adja a fejlett tőkés országok ipari termelésének 36, bruttó nemzeti termékének 39, exportjának pedig az 50 százalékát, továbbá 3,7-szer annyi árut exportál, mint az USA, 4,1-szer többet, mint Japán. Nyugat-európai gazdasági szakértők ennek ellenére azon a véleményen vannak, hogy jelentős a Közös Piac technológiai lemaradása a másik két rivális mögött, jóllehet az Egyesült Államok kutatásra fordított kiadásainak körülbelül a kétharmadát használják fel Nyugat-Európában is ugyanilyen célokra, s Japánhoz viszonyítva a Közös Piac kétszer annyit fordít kutatásra. Azt, hogy Nyugat-Európa e területen elért eredményei mégis gyengébbek, annak tulajdonítják, hogy az eszközöket nem koordináltan ruházzák be, az összegek szétforgácsolód- nak. E bírálatok hatására az utóbbi években számos kísérlet történt a források összevonására és a kutatások koordinálására, s e szándékok olyan tudományos kutatóprogramokban öltöttek testet, mint az Euréka és az Esprit. Az említett átfogó programokon kívül az utóbbi időben a tagországok egyeztetik az energetikai és tudományos-műszaki politikát, a környezet- védelmet, a munkanélküliség elleni harcot stb. Az integrációs folyamat meglehetősen egyenlőtlen tempóban zajlott. Az előrelépést nemegyszer az időszakos stagnálás fékezte le. Ez különösen a nyolcvanas évek első felében volt tapasztalható, amikor a közösségen belül nagy viták dúltak a mezőgazdasági, a költségvetési és a szerkezetváltási politikáról. A helyzetet tovább bonyolította Spanyolország és Portugália belépése a Közös Piacba, mert a két ibériai országnak bizonyos előnyöket kellett nyújtani arra az átmeneti időszakra, amíg gazdaságuk hozzáidomul a közösség feltételeihez. Ebben a helyzetben csakis egy radikális reform jelenthetett kiutat, amely a 12 tagország kölcsönös engedményeire és kompromisszumaira épült. Mivel a „tizenkettek" hajlandók voltak a jövő érdekében ésszerű kompromisszumokra, sikerült kidolgozni azt a koncepciót, amelynek értelmében 1992-re kialakítják az egységes belső piacukat; ezen belül gyakorlatilag megszűnnek a nemzeti határok és semmi sem fogja gátolni az áruk, a szolgáltatások, a töke és az emberek szabad mozgását. Felmerül a kérdés, hogy a tagországok vajon, mit várnak az egységes nyugat-európai piac létrejöttétől? Gazdasági szakértők számításai szerint az új típusú, magasabb szintű integráció azt eredményezi majd, hogy az egyes tagországokban 5 százalékos lesz a gazdasági növekedés üteme, 5 millió új munkahely létesül és ezzel lényegesen csökken a jelenlegi 11 százalékos munkanélküliség. A termelési költségek mintegy 200 milliárd ECU-val (az ECU az Közös Piac elszámolási egysége) csökkennek, és a kereskedelmi korlátok felszámolásával szintén mintegy 70 milliárd ECU takarítható meg. Várhatóan 5-7 százalékkal növekedik az egyes országok bruttó nemzeti terméke, a kiskereskedelmi árak viszont valószínűleg 6-7 százalékkal csökkennek. Azt majd csak az idő mutatja meg, hogy beválnak-e ezek a számítások. Jóllehet, számos ezzel kapcsolatos kérdés megoldásában már jelentős előrehaladás történt, ez elsősorban az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását gátló úgynevezett műszaki akadályok és a tőkemozgás liberalizálása terén tapasztalható. Jelenleg úgy tűnik, hogy az egységes belső piac megteremtéséhez vezető úton a legnagyobb gondot olyan, első pillantásra talán másodrendűnek tűnő problémák okozzák, mint az emberek egészségvédelmére, az állatok és növények megóvására vonatkozó előírások, továbbá az adózással kapcsolatos kérdések. A társadalmi-politikai légkör szintén nem lebecsülendő szerepet játszik. A közösség országaiban működő baloldali pártok között ugyan vannak viták az egységes piac várható következményeit illetően, azonban ezek a pártok már kezdik egyeztetni fellépésüket a ,,monopóliumok Európája ellen“ és legfőbb feladatuknak azt tekintik, hogy szorgalmazzák a közösség és intézményei következetes demokratizálását és a dolgozók fokozottabb részvételét a Közös Piac politikai mechanizmusában. A nyugat-európai egységes piac megteremtésére irányuló törekvések kapcsán magától értetődően vetődik fel az a kérdés, hogyan alakul majd a kilencvenes években a Közös Piac és a KGST együttműködése. A két integrációs tömörülés AZ EGYSÉGES PIAC JELSZAVA Szabadság, egyenlőség, pénztárca (Süddeutsche Zeitung) között tavaly létesített hivatalos kapcsolatok jó távlatokat kínálnak ahhoz, hogy kibontakozzanak a két integrációs szervezet közvetlen kapcsolatai és másrészt a két tömörülés tagországai is bővítsék kétoldalú alapon az együttműködést. Ez lényegében új lehetőségeket teremt az európai gazdasági és politikai együttműködéshez. Természetesen, ezeknek a kapcsolatoknak még nincsenek hagyományai, ezért valószínűleg számos előre nem látott akadályt kell majd leküzdeni ezen az úton. Elsősorban számolni kell azzal, hogy az integrált nyugat-európai egységes piac kialakításával rendkívül keményekké válnak a gazdasági versengés körülményei, mivel a határoktól mentes tőkés együttműködés célja éppen a Közös Piac tagországaiban gyártott termékek konkurenciaképességének a lényeges növelése, ami abból fakad, hogy a korábbihoz viszonyítva sokkal jobban ki tudják használni a mobilis termelési tényezőket, és sokkal nagyobb mértékben kielégíthető a belső piacon mutatkozó kereslet is. Mindebből logikusan következik az, hogy harmadik ország úgy törhet be erre a piacra, ha termékei az itt gyártottaknál konkurenciaké- pesebbek. Ami a KGST és a Közös Piac, illetve Csehszlovákia és a Közös Piac gazdasági együttműködését illeti, kapcsolataink meglehetősen asszimetrikusak, s erről tanúskodik a következő táblázat is. A Közös Piac külkereskedelmi forgalma a KGST tagországokkal és Csehszlovákiával (százalékokban) 1980 1985 A KGST részesedése az EGK forgalmából 3,6 3,7 Csehszlovákia részesedése az EGK forgalmából 0,28 0,25 A Közös Piac részesedése a KGST forgalmából 24 30 A Közös Piac részesedése Csehszlovákia forgalmából 12,9 10 Nem megfelelő a csehszlovák kivitel szerkezete sem, mivel túlsúlyban vannak a fűtőanyagok (az export 55 százaléka), míg a gépek és berendezések csupán 5 százalékot tesznek ki, s ez is arra utal, hogy a KGST nem kellő mértékben alkalmazkodik az új feltételekhez. Mint a táblázatból is látható, a Közös Piac külkereskedelmi forgalmában Csehszlovákia illetve a KGST szerepe szinte elenyésző. Másfelől viszont Csehszlovákia külkereskedelmében a Közös Piac szinte pótolhatatlan szerepet tölt be, hiszen a 12 tagországra jut a nem szocialista országokkal folytatott kereskedelmünk 60 százaléka. A nyugat-európai országokhoz fűződő gazdasági együttműködésünk esetleges gyengülése mindenképpen kedvezőtlen hatással lenne gazdasági életünkre. Több mint valószínű, hogy az egységes nyugat-európai piac létrehozásával még nehezebb lesz a bejutás a közösség piacaira, tehát szempontunkból semmi esetre sem valamiféle idillikus folyamatokról van szó. Nekünk mindenképpen arra kell törekednünk, hogy a közösség országaival fenntartott gazdasági kapcsolataink ne kerüljenek a perifériára, s ennek érdekében rendszeresen elemeznünk kell és figyelemmel kell kísérnünk az egyre mélyülő és előbbre lépő nyugat-európai integrálódás nyomán bekövetkező új fejleményeket. Elsősorban arról van szó, hogy kiemelt kérdésként kell kezelnünk termékeink és szolgáltatásaink konkurenciaképességét, a lehető leggyorsabb alkalmazkodásunkat az új műszaki, jogi, szállítási és egyéb jellegű előírásokhoz. ANNA PREINEROVÁ mérnök, a tudományok kandidátusa M inden integrációs tömörülés annál eredményesebben tevékenykedik, minél hatékonyabban működnek az irányító szervei. Ez a megállapítás érvényes az Európai Gazdasági Közösségre, népszerű nevén a Közös Piacra is. Ha az EGK-t irányító szervek szerkezetét akarjuk szemügyre venni, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a fő szervek közösek két másik gazdasági tömörüléssel, az Európai Szén- és Acélközösséggel és az Euratommal. Kezdetben csak a Bíróság és az Európai Parlament volt a közös szerv, s mindhárom tömörülésnek külön-külön döntéshozó és végrehajtó szervei is léteztek. Ez a szervezeti modell nehézkesnek bizonyult, mert nem adott módot a gyors döntéshozatalra, számos kérdést pedig nem is lehetett elszigetelten kezelni. Ezért az 1967-ben érvénybe lépett szerződés értelmében közös szerveket hoztak létre és azóta a három szervezetet Európai Közösségek gyűjtőnéven emlegetik. Az Európai Közösségeknek öt fő szerve van: a Bizottság, a Miniszteri Tanács, az Európai Parlament, a Bíróság, valamint 1978- tól az Európai Tanács. A Miniszteri Tanács a döntéshozó szerv, amely legtöbbször Brüsszelben, esetleg Luxemburgban ülésezik, s a tagállamok kormányainak egy-egy képviselőjéből tevődik össze, tehát jelenleg 12 tagú. Szakmai összetétele megfelel a tanácskozások mindenkori tárgyának. így pl. létezik a pénzügy-, külügy-, gazdasági, mezőgazdasági és munkaügyi miniszterek tanácsa. Az elnökök félévenként váltják egymást. Az idei év első felében az elnöki tisztet spanyol diplomata tölti be. Bizonyos fontos kérdések elbírálásánál a tanácsban egyhangú konszenzusra van szükség. A tanács hozhat minden tagországra, vagy csak bizonyos államokra nézve kötelező érvényű rendeleteket. 1978-ban hívták életre az Európai Tanácsot, amely a tagországok állam- és kormányfőiből állt, akik évente háromszor találkoznak, hogy áttekintsék a legfontosabb gazdasági és politikai kérdéseket, valamint kidolgozzák az Európai Közösségek stratégiáját. A két említett szerv tagjai lényegében az egyes tagországok érdekeit próbálják érvényre juttatni. A multinacionális jelleg jut viszont kifejezésre az Európai Közösségek Bizottságának munkájában. Ez a testület törvények elfogadását indítványozhatja és saját hatáskörének megfelelő rendeleteket, döntéseket és utasításokat is hozhat. Egyes kérdésekben, így a külgazdasági kapcsolatokban is, képviseli a közösség érdekeit. Például ennek a bizottságnak az illetékesei tárgyaltak a KGST-vel is a hivatalos kapcsolatok felvételéről. A Bizottság lényegében a közösség motorja és legfőbb igazgatója, amely őrködik a szerződések és elvek betartásán. Tagjai között minden tagállamnak legalább egy képviselője foglalhat helyet. Jelenleg 17 tagból tevődik össze, akiket a tagállamok kormányai négy évre neveznek ki: két-két tagot küld a Bizottságba az NSZK, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Spanyolország, a többi ország egy-egy bizottsági taggal képviselteti magát. A Bizottság a közösségi politikát a tanácsi döntések vagy közvetlenül a szerződések előírásainak alkalmazásával hajtja végre. Kidolgozza a költségvetést és azt a Miniszteri Tanács, illetve az Európai Parlament elé terjeszti. Az európai versenyszabályokkal kapcsolatosan vizsgálati joggal rendelkezik és a szabályok megsértéséért vállalatokat és egyéneket pénzbüntetésekkel is sújthat, amelyek ellen a Bíróságnál lehet keresetet benyújtani. A nyugat-európai intézményrendszerben a multinacionális jelleg másik hordozója az Európai Parlament, amelyet 1979 óta ötévenként közvetlenül választanak meg. A testület összesen 518 tagú jelenleg: a négy legnagyobb lakosságú tagállamból, az NSZK-ból, Franciaországból, Olaszországból és NagyBritanniából 81 képviselő van jelen, Spanyolország 60, Hollandia 21, Belgium, Görögország és Portugália 24, Dánia 16, Írország 15 és Luxemburg 6 mandátum birtokosa. 18 bizottság foglalkozik a közösségi politika meghatározott területeivel. A legközelebbi európa parlamenti választásokra a tervek szerint 1989. június 11. és 18. között kerül sor. A plénum Strassbourgban ülésezik, míg a bizottságok Brüsszelben vannak, a 2009 tisztviselőt számláló főtitkárság viszont Luxemburgban. Ez a megoldás rendkívül költséges, a diplomatáktól az ingázás sok időt rabol el és az intézmények fenntartása a 12 tagország adófizetőinek évente 500 millió schillingn£k megfelelő kiadásba kerül. A képviselők állandóan szorgalmazzák, hogy a döntési központot helyezzék át Brüsszelbe, Franciaország azonban ezt érthető módon akadályozza. Az Európai Parlamentnek három lényeges feladata van: elfogadja a közösség költségvetését, a javasolt törvényeket és ellenőrzi a közösség egyes szerveit. A parlament kétharmados többséggel lemondásra kényszerítheti a Bizottságot. Állást kell foglalnia a Bizottságnak azokkal a javaslataival kapcsolatosan, amelyeket a Miniszteri Tanács elé utalnak. A képviselők belegyezésére van szükség a nemzetközi szerződések jóváhagyásához, illetve a közösség új tagállammal történő kibővítéséhez is. Az Európai Közösségek Bírósága biztosítja a közösségi jog értelmezését és vitás esetekben dönt alkalmazásáról. 13 bírája van és székhelye Luxemburg. A tagállamok kölcsönös egyetértésben hat évre nevezik ki őket. ítéleteivel és értelmezésével a törvényszék hozzájárul az egységes nyugat-európai jog kialkításához, amely kötelező a közösség szervei, a tagállamok, a nemzeti bíróságok és az egyes polgárok számára. Különösen fontos az, hogy a közösségi jog területén a luxemburgi ítéletek mérvadók az egyes országok törvényszékeinek döntésénél. A nyugat-európai integráció intézmény- rendszere nem nélkülözi ugyan a multinacionális elemeket sem, de lehetővé teszi azt, hogy a tagországok bizonyos mértékig megőrizzék nemzeti szuverenitásukat. Ennek mértéke körül az integrációs törekvések kezdete óta állandó ellentétek alakultak ki a kisebb és a nagyobb tagországok között. A nagyobbak természetesen szorgalmazzák a multinacionális elemek térhódítását, viszont Franciaország, majd az 1973-as brit belépéstől kezdve Nagy-Britannia is a tagországok önállóságának a tiszteletben tartását sürgeti. Ennek a harcnak a gyökerei a kapitalista integráció folyamatára jellemző belső ellentmondásokban keresendők. Ahogy előrehalad az integráció folyamata, ezzel párhuzamosan módosul a politikai intézményrendszer, és várhatóan az egységes nyugat-európai belső piac 1992-re tervezett megalakítása is további változásokat eredményez majd ebben a struktúrában. Amilyen az irányítás - olyan az integráció
