Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-26 / 21. szám
1 ÍHágkaraván" - ez az utcai j j V színházak fesztiváljának a neve. Megszervezését a Vja- cseszlav Polunyin vezette leningrádi Licegyeji (Komédiások) bohóc-mi- mus színház kezdeményezte.- Manapság, a televízió és a számítógépek, a pompás hangverseny- termek korában - ahol párnázott karosszékek sorakoznak, óriási tükörüveg ablakok és kristálycsillárok vannak - a színház valamit elveszített az igazi szellemből, amely több évszázaddal ezelőtt a lényegét jelentette. A színház elfeledkezett a népi ünnepi játékokról, a karnevádu Hasard, a nemzetközi Foorsbarn Színház, a spanyol Perillos Cirkusz, a szovjet Licegyeji Színház és mások. A „Világkaraván", amely május 15-én indult útnak (októberben fejeződik be), a következő útvonalon halad: Moszkva - Leningrád - Varsó- Prága - Nyugat-Berlin - Koppenhága - Basel - Lausanne - Blois. Az egyik első szereplés során öt társulat tart előadást az egyik leningrádi szigeten, és a turné nagyszabású műsorral ér véget, amelynek keretében több mint száz artista és művész lép fel a francia forradalom 200. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken. Az utcai színházak fesztiválját előkészítő és lebonyolító kezdeményező csoport a „Világkaraván" rentabilitásának elve mellett döntött- vagyis a rendezvénysorozatot a jegyek értékesítéséből származó összegekből kell finanszírozni. Ez a szervezési elv nemcsak a Szovjetunióban, hanem más országokban is érvényes. Tehát állami valutakiadásokra nem lesz szükség. A „Világkaraván" szponzorai: a Szovjet Színházművészek Szövetsége, amely a kezdeti finanszírozást vállalta és a fesztivál igazgatóságát megalakította, valamint lókról és a mutatványosbódékról, melyeket a nép mindig annyira szeretett és tisztelt. A színház elveszítette a paprikajancsik, bohócok, vándorkomédiások nagyszerű hagyományait, akik mindig az utasok barátai, a kalandorok és az emberi vágyálmok őrzői voltak. Mi vissza akarjuk adni mindezt a mai színháznak. A Licegyeji Színház Leningrád- ban már rendezett ilyen színházi ünnepet a szabad ég alatt. A Finnöböl egyik szigetén, ahol sátortábort építettek, mimusok, vándorkomédiások, bohócok, a vizuális műfajok művelői gyűltek egybe az ország minden zugából. És a Licegyeji most tovább ment: azt javasolta, hogy rendezzék meg az utcai színházak világünnepét. Ezen a nemzetközi fesztiválon 20 utcai színház vesz majd részt 15 országból, 6000 kilométert utaznak és ennek során tíz európai ország 30 városát keresik fel. A „Világkaraván" - mozgó színházi „guruló város", 150 színész 70 autóval, amelyek lakókocsikat, iskolát, cirkuszsátrakat visznek magukkal, útközben megállnak városokban és előadásokat tartanak parkokban, tereken, utcákon... A fesztiválon olyan ismert társulatok vesznek részt, mint az olasz Nucleo Színház, a holland Dotgrop utcai színház, a francia Compagnie a Szovjetunió gépkocsiipari minisztériuma és annak Avtoekszport egyesülése, amelyek 32 gépkocsit adtak ingyenes bérlet formájában a „Világkaraván" egész időszakára, végül pedig a Znanyije össz-szövet- ségi Társaság és annak Argumenti \Fakti című hetilapja - ezek pénzt bocsátottak a „Világkaraván" rendelkezésre és megszervezték sajtóközpontjának munkáját.- Az utcai színházak világünnepének képe - mondja Vjacseszlav Polugyin -, amelyről nemrég még csak álmodtunk, lassanként valóra válik, örülünk és üdvözöljük a „Világkaravánt", amely a maga új friss erejével megdönti az elavult törvényt és a színházi szabadságot, az alkotás örömét szilárdítja meg, arra készteti a nézőket, hogy egy nagyszabású előadás résztvevői legyenek. El lehet képzelni, micsoda látvány lesz, amikor a gépkocsik tucatjai viszik majd az ábránd papjait, előttük pedig Charlie Chaplin halad majd, félretaposott, ócska cipőjében. És amikor a „Világkaraván" beér egy városba, a színészek kimennek a terekre és az utcákra, megtöltik az udvarokat és a parkokat, és mindenki érzi majd, hogy a határok - csupán adminisztratív jelenség; és Európa - a mi közös otthonunk. NATALIJA KUROVA IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIII Három jegyzet Moszkvából A SZÍNPADI STÍLUS KERESÉSE A véletlenszerű benyomások és az indokolt tapasztalatok is jelzik, hogy lerombolták a „posztvampilovi" drámák bemutatása elé épített adminisztratív akadályokat, ennek ellenére tapasztalhatók a színpadi megformálásukban jelentkező gondok. A Második Szovre- menyik például elsősorban a diákos stilizáltság felé halad. Mindazok a bájos dolgok megjelennek a színpadon, amelyek a művészet terepére lépő fiatalokat jellemzik: kergetőzés, kiáltások, naiv és kevésbé naiv hatásvadászat. A tapasztaltabb néző számára mindez az eredeti Szovremenyik társulatának kezdeteit idézi, amelynek előadásain, a Peking szállótól nem messze álló emeletes épületben Rozov, Vologyin és az Ander- sen-mesék dramatizációit láthatta... Oleg Tabakov stúdiója ugyan eljutott már az előbb megszületett Két nyíl című előadás stilizációjának szintjére, mégis nehéz elfelejteni az egymással ellentétes irányba forgó stilizáltságból születő élményt. Abból a régi játékból a felfokozott ritmus, a kezek kifejező gesztusai, a színészi kifejezés tökéletességének keresése maradt meg leginkább a nézőben. Ezekből ugyan néhány dolog megjelenik Galinov Falak című játékában is, de sok minden a verbalitásba, a cselekménytelenségbe és a nehézségekbe fullad. Nincs értelme tagadni, hogy mindezt már tartalmazta a Viccelődtél... című előadás is, amely a hangkulisz- szákban végtelenül bízó és a szélsőséges hisztérikus- ságot is alkalmazó játékot képviselte. Oleg Tabakov most formálódó társulata számolhat az előző előadások sikerével és a következő bemutatók elfeledtethetik mostani hibáikat, esetlegességüket. A nézőtéren és a színpadon... A mostani benyomásaim szerint az akadémiai színpadok a stúdió-jellegű színházak iránt fokozódó közönségérdeklődésre élénken reagálnak. Ennek persze más, valóságosabb indítékai vannak, mint hazánkban. Ott egyszerűen - egyes szakírók szerint - legalább negyven stúdiószínház kellene még. Mindenesetre a Majakovszkij Színházba Puskin Színház, de nem kevésbé a Kis Színház, a Művész Színház is arra törekszik, hogy másolja, sokszor mechanikusan alkalmazza ezeket az eszközöket. Teszi ezt úgy, hogy közben nem keresi és találja meg az egyéni stílust, amelynek segítségével kommunikálna a fiatal közönséggel. Számos klasszikus dráma színpadi megformálása a kötelező olvasmány valamifajta illusztrációjává válik, s az igénytelenség és az alapvető ún. visszavonhatatlan stílusbeli kulturáltságtól való eltávolodás jellemzi. Újra meg kell állapítani: mily könnyű a színpadot működbe burkolni, s felszerelni néhány csillogó lámpát, majd utat nyitni a színészi primitivizmusnak, amely az első spontán ötletekből építkezik. így lehet leegyszerűsítve és együgyúen közeledni az új közönséghez mindazzal, ami a rockzenekarok fellépéseit és a csillagok, a csillagocskák viselkedését jellemzi. A KÖZÖNSÉG IGÉNYEI A moszkvai nézőtereken esténként számosán ülnek olyanok, akik munkaköri feladataik miatt, vagy éppen üdülni érkeztek a fővárosba. Számukra sokszor elegendő az egykori udvari színházak belső ünnepélyessége, neves színészegyéniségek jelenléte, akiket egyre többször láthat a tévéjátékokban. Moszkva talán az egyetlen város a világon, ahol még mindig megvárják a színészt, hogy a művészbejáró ajtaja előtt megköszönjék neki az élményt. A színházi hálózat egyoldalúsága teszi lehetővé, hogy olyan előadásokat is műsoron tartsanak, amelyek kimondottan gyengék, s ezt olykor több évadon át is megtehetik. Ennek köszönhetően deformálódik a nézők elképzelése a művészet világáról, majd ezt tartva a csúcsnak, ehhez idomulnak a kialakult vélemények. Aki nem tud tájékozódni, s nincs lehetősége és szerencséje megnézni a jelenlegi repertoár legjobb előadásait, egymás után egy egész sor gyenge előadást is láthat. A láthatáron feltűnt a „szuperrealizmus" újabb hulláma, amit nem lehet lebecsüni. Segíti ezt a stúdió- színházak többségében tapasztalható eltúlzott stílusbeli megrögzöttség, és az akadémiai színházak esetében már emlegetett leegyszerűsítő értelmezése a modern stílusnak. Felerősíti ezt a hullámot a televízió műsorában látható dramatikus műfajok egyoldalúsága, amelyek ugyan segítik a színházat, de csupán egyetlen stílust népszerűsítenek. A KOMPLEX KÍSÉRLET ÉS AZ ÁTÉPÍTÉS FOLYAMATA Nem lehet azonnali eredményeket várni a színházi életben zajló komplex kísérlettől, így botorság lenne feltételezni, hogy már a következő évadban meghozza az eredményét. Világos, hogy a „pangás évei" gyengítették a színházművészetet, és megújítása nem lesz könnyű, zavartalan feladat. Sok mindent jelzett ebből a nemrég nálunk is vendégszerepeit Vahtangov Színház. Az egyik maga az az eredmény, amelyet a volt főrendező, J. Szimonov ízlése fémjelez. Nem oldhatott meg egyszerre mindent Mihail Uljanov az igazgatói székbe kerülése után... Ráadásul az akadémiai színházakban is romlott a színpadi beszédkultúra, s az a szándék, hogy a társulat önmagával szemben sokkal igényesebb legyen. Az üzemeltetés sztereotípiáit nem elég csupán az egyes kongresszusokon, konferenciákon és gyűléseken elismerni. Reményre jogosít fel, hogy a szovjet színház küldetéséről és lehetőségeiről 1985-ben és 1986-ban rendezett vita feltérképezte a terepet és feltárta a hanyatlás, a válság okait. Perspektivikusak a Szovjet Színházművészek Szövetségének szándékai, és ezt támogatják az olyan alkotó személyiségek, mint Kirill Lavrov, Mihail Uljanov, Geor- gij Tovsztonogov és Oleg Jefremov. Olyan benyomás is keletkezhet, hogy a színházművészet átépítése eddig sok vitát és káoszt, belső feszültséget hozott. Ez a vélekedés sok tekintetben jogos, feltéve, hogy ugyanakkor megállapítják azt is, mennyire most tanulja és érti meg a művészeti élet a szocialista demokrácia lényegét, ami nemcsak a demagóg nézetek elmondásának hangerejével mérhető, hanem sokkal inkább a koncepciózus gondolkodással és nem kevésbé a tárgyalási készséggel. Az átépítést kísérő drámai küzdelem fokozatosan „mindent és mindenkit" érint majd. Fantasztikus mértékben megnövekszik a művészek felelősségvállalása és az állam- polgári bátorságuk. Feladatuk, hogy megértsék és kifejezzék a szocializmusba vetett bizalom elmélyítésének fontosságát. Ez megválósíthatatlan a jellembeli tulajdonságok megváltoztatása nélkül. KAREL MARTINÉK lllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllílllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll ég egy rendkívül fontos kérdés Nézd meg a WC-ket - és tudod, hogy milyen az intézmény és annak vezetője. Ha a WC-k felől kezdjük a vizsgálódást - iskoláink például rettenetesek. (Óvodáink sokkal türhetőbbek.) Azokban az intézményekben, ahol bármilyen életkorú embereket fogadunk, összegyűjtünk, természetesen a közös tereknek és helyiségeknek jól funkcionálóknak, tökéleteseknek kell lenniük - sajnos az esztétikai nevelés is a WC- ben kezdődik és nem a nézőtéren. Lehetetlen helyzet, hogy gyerekelöadásokon már a ruhatár előtt kezdődik a tumultus és ez csak nő a büfénél és a pereces körül. A WC-ben pedig nemegyszer pisiben tocsognak a gyerekek, nincs WC-papír, szappan. kéztörlő, a csap törött, a zárak nem működnek, esetleg még a fal is össze van kenve. Mintha senki nem figyelne semmire. (És később, az előadás láttán, sokszor kiderül: ez így is van fel egészen a színpadig.) A szellem közege a minőség. Ahol a minőség nem maximális - ott a szellem nem tud megjelenni. (Persze, ahol a legnagyobb erőfeszítéssel a maximális minőséget hozzuk létre, ott sem biztos, hogy megjelenik, mert kegyelem az vagy van, vagy nincs - Thomas Mann szavával élve.) És ez a minőség a tárgyi feltételek megteremtésével kezdődik, ami soha nem pénzbőséget, soha nem gazdagságot jelent, hanem mindig személyes odafigyelést, akármilyen rossz anyagi körülmények között és helyzetben. A minőségnek csak személyes feltételei vannak, de korlátok között, ha ezek a korlátok idegen közegből származnak - például a próbákon ..sietni kell" nem tud létrejönni. Dr. VEKERDY TAMÁS összefoglalva szétfutó gondolataimat a gyerek- és a diákszínház fejlödéslélektani meghatározóiról, a következőket még egyszer szeretném elmondani: A gyerekszínház darabjának alapja a tündérmese kellene hogy legyen és zenés, táncos, ritmusváltásos előadásban meg kell jelennie és meg kell valósulnia a csodának. Egyáltalán nem keltene ezeket a meséket modernizálni - sőf, tilos is hozzányúlni -, és például zenéjüket sem kellene valamifajta mű rock vagy pop vagy egyéb zenéből összeállítani, hogy,,korszerűek legyünk". Ez a színház, mint élő színház is jól bírja a maszkos, stilizált játékot, közönséget az öt-nyolcéves gyerekek adják. önkényesen a következő életkori csoport színházát nevezem el diákszínháznak. A nyolc-tíz-tizenkét évesekét. Ennek a színháznak a szüzséjét a mondák, az indián-világ és az úgynevezett ifjúsági regények - Mark Twain, Dickens, Móricz, Verne stb. - adhatják. Itt fontosságuk van a tárgyi mozzanatok pontos megjelenítésének, a jó anyagi minőségnek a kellékek, jelmezek és díszletek felhasználásában - természetes anyagok A stilizáltság helyébe a játékmód bizonyos fajta visszafogott eleganciája lép. (Például: indiántörténetek.) A zenének és a táncnak itt is változatlan szerepe van. Arra, amit diákszínháznak szoktak nevezni - tehát a kamaszok és az ifjak színházára -, véleményem szerint nincs szükség. A tizenegy-tizenkét éves gyereknek - nem csordában terelve és nem ifjúsági bérletben- el kell jutnia a felnőtt színházak legjobb felnőtt előadásaira, témaköri korlátozás nélkül. önkéntes jelentkezés alapján. Felmerül az a probléma, hogy éppen a hátrányos helyzetű gyerek nem jelentkezik önként- ő hogy fog a színházba eljutni? Nincs akadálya annak, hogy az ilyen gyerekeknek is szen/ezzünk „meghívásos" lehetőséget. De ki fogja mindezt megtenni? A felesleges, adminisztratív ostobaságokkal agyongyötört, rosszul fizetett pedagógus? Aki csak akkor keres jól, ha annyi túlórát vállal, hogy már nincs is jelen sem kötelező, sem túlóráin teljes értékű személyiségként. Ahol élet van, ott elllentmondás van. Vállalnunk kell ezeket az ellentmondásokat, újra meg újra kísérletezve feloldásukkal. Csak azt nem szabad remélnünk, hogyha semmibe vesszük a gyerek fejlődését megszabó törvényszerűségeket, és ugyanígy semmibe vesszük a lehető legjobb minőség követelményét - hogy akkor e kettős anomáliából bármi más, mint anomália, születhet. (Színházban a minőség garanciája: a színészi személyiség.) Mindez természetesen nemcsak a gyerek- és diákszínház problematikája, hanem egész jelenlegi civilizációnk szellemi válságának problémája is. A diákszínházról (Részlet)
