Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-05 / 18. szám
ÚJ szú 1989. V. 5. T avasz. Ha csak kiejtjük ezt a szót, szívünk máris erősebben kezd dobogni, és az alimafák fehér virágai az emlékezetet az első szerelem idejébe röpítik vissza. A kikelet és a szerelem elválaszthatatlan egymástól. Kitavaszodott, és a szívbe belopódzik az öröm, és a gyümölcsösöket elborító fehér köd a szerelem bódulatába csábít: felrepülni a szikrázó égbe, mint a madár, és onnan tekinteni körül, mi rejtőzik a látóhatár kéklö távolában. Ha csak kiejtjük a tavasz és a május szót, az emlékezet 1945. május 9-ét társítja hozzá, azt a mérhetetlen örömteljes napotr amikor befejeződött a második világháború. Azóta a május e nap jelképévé vált. A háború vége. Próbáljuk csak elképzelni: véget értek a harcok. Ez volt az a pillanat, amikor az emberek abbahagyták egymás öldöklését, a katonák megszűntek katonák lenni, ismét férfiakká és nőkké lettek. Nő és háború. Mi lehet természetellenesebb, mint ennek a két fogalomnak az összekapcsolása? A háborút férfiak vívják, kijut azonban belőle a nőknek is. A második világháború szörnyűségeit az is tetőzi, hogy annyi nő vett benne részt, mint korábban a történelemben soha. Ezt a fennmaradt dokumentumok könyörtelen tárgyilagossággal tanúsítják. Csak a belorussziai partizánok közt hatvanezer nő harcolt. Hogyan élték át a háború poklát, akiknek hivatásuk az emberi nem fenntartása? Azonkívül, hogy ápolónők voltak, hogyan tudtak lövészek is lenni? Hogyan tudtak ölni, aztán pedig visszatérni a mindennapi életbe, és feleség, anya lenni? Nem egyszerű kérdések ezek. Feltette őket Szvetlána Alekszijevics is. A fiatal belorusz újságírónö, aki nem élte át a háborút - bár annak idején családjának tizenegy tagja nem tért vissza onnan - olyan nőket keresett fék akik megjárták a frontot; feljegyezte a visszaemlékezéseiket. Igyekezett megérteni, mit jelentett számukra, hogy férfikötelességet kellett vállukra venniük, férfiakkal együtt kellett elszenvedniük a háború borzalmait. Minek köszönhetően élték túl azokat az időket, és hogyan érezték magukat a természetellenes helyzetben? Az újságírónő elsősorban nem a hősi tettekre volt kíváncsi, hanem a négy élő szemtanú háborús életének emlékei érdekelték. Igyekezett velük együtt még egyszer átélni a háborút, első napjától az utolsóig, így született egy nem mindennapi könyv, amely a háborút a nő szemével láttatja. vetlana Alekszijevics könyvének címéül egy, Alesz Ada- movics Partizánok című kötetéből vett gondolatot választott: A háborúnak nincs női arca. A választás nem véletlenszerű, az újságirónő azt a munkát folytatta, amelyet Alesz Adamovics kezdett, az emberek háborús emlékeinek hangyaszorgalmú gyűjtését. Az egykori frontharcosok, partizánok és illegalitásban dolgozók híven megőrizték emlékeiket, de elég nehéz dolog volt számukra hú képet adni a háborúról - nekünk, akik nem élték át, nem láttuk, nem szenvedtük meg. Hogyan kezdjenek hozzá olyasminek a felidézéséhez, amit ugyan könyvekből, filmekből ismerünk, ám mégsem tudják róla elmondani - különböző okokból - a teljes igazságot? Ezért is foglalkozott úgy Viktor Asztafijev neves orosz író az írók és történészek 1988-as moszkvai találkozóján, hogy amikor az ember háborús filmet néz, gyakran az a benyomása támad, két háború volt: egyik az, amelyet ö élt át, a másik pedig a film által bemutatott. Nemrég jelent meg magyarul is, szlovákul is Styron Sophie választása című könyve, amelynek első kiadását a nagy sikerre való tekintettel rövidesen újabb követte. Az amerikai írónak kiválóan sikerült megmutatnia, milyen nehéz visszaemlékezni a háborúra, és még nehezebb elmondani az egész igazságot arról, amit az ember átélt - olyan rendívüli körülmények között, hogy úgy tűnik számára: azok, akiknek hasonlóban nem volt részük, nem érthetik meg mindezt, ö maga is inkább megpróbálja elfelejteni a múltat, hogy legyen ereje a jelenben élni. Szvetlána Alekszijevics előtt nehéz feladat állt: egyrészt le kellett küzdenie riportalanyainak azt az aggodalmát, hogy fiatal nő lévén nem értheti meg őket, másrészt pedig el kellett érnie, hogy elsősorban arról beszéljenek, amit annak idején éreztek és amire gondoltak. A könyv a háború kétszáz egykori résztvevőjének visszaemlékezéseiből állt össze. A megkérdezettek megpróbálták felidézni akkori érzéseiket. A szerző megjegyzi, hogy amikor végül is rászánták magukat, hogy önmagukról és azokról az esztendőkről beszéljenek, elmondták: az emlékek felidézése várhatóan rosszullétet fog okozni nekik - mindig így szokott lenni, amikor a múltról beszélnek -, s kérték őt, ne zavarja meg elbeszélésüket. Ha egy pillanatra is megállnak, elfogja őket a sirás, és nem képesek folytatni, hallgassa végig az egészet úgy, ahogy el tudják mondani, aztán majd az egészből kiválogatja az öt érdeklő dolgokat A riportalanyok a háború idején ápolónők, mosónők, híradósok voltak többnyire, de voltak köztük lövészek, pilóták, mások pedig a partizánok között harcoltak. M egszoktuk, ha a háborúról hallunk, általában azt tudjuk meg, hány ellenséges repülőgépet lőtt le valaki, vagy milyen más rendkívüli tetteket hajtott végre - tehát azt, ami annak idején a legfontosabb volt, hiszen a győzelemhez a lehető legtöbb ellenséget kellett harcképtelenné tenni. De minél jobban eltávolodunk azoktól az évektől, annál égetőbben érezzük, micsoda szörnyű időknek is kellett lenniük, ha maguk a résztvevők sem értik, hogyan bírták ki. A nők lőttek. De gyakran milyen nehéz volt teljesíteni a tüzparancsot! A könyvben Antonyina Kondrasova visszaemlékezésében olvasható, hogy miután beállt partizánnak, anyját a németek letartóztatták, s több bevetésben a partizánok állásai felé haladva másokkal együtt maguk előtt terelték Ilyenkor a legszörnyűbb a tűzparancsra való várakozás volt. Anyja fehér kendőt viselt. Kondrasova így emlékezik: ,, Parancsot kaptam, hogy lőjek - és lőttem. De közben magam sem tudtam, hová célzok, a fejemben állandóan egyvalami keringett: nem téveszteni szem elöl a fehér kendőt. Nem esett el?“ Utána az összekötőkre kellett várni, kínzó várakozás, hogy megtudja, túlélte-e az anyja. És csak a jó hírt hallva lélegezhetett fel: ,,Ismét élhetek... Azt hiszem, ma már nem bírnám ezt ki. “ (Anyját később agyonlőtték a németek.) A nőknek, akik a férfiakkal együtt akartak harcolni, nem volt könnyű dolguk. Meg kellett mutatniuk, hogy semmivel sem rosszabbak náluk. Mulatságos esetekre is visszaemlékeznek. Marija Morozova elmondja, hogy amikor lövésznek jelentkezett, a parancsnok bosszús volt, hogy nőket küldtek neki. Elkezdte őket vizsgáztatni. Végül kiderült, hogy jobban céloznak, mint a férfiak, és amikor az ezredes kiment ellenőrizni, hogyan álcázták magukat, s felállt egy földkupacra, hogy körülnézzen, az egyik nő megszólalt: „Jaj, ezredes elvtárs, olyan nehéz, hogy nem bírom tovább!" Volt nevetés. Aztán jöttek az első feladatok és az első halottak. A lövészek legtöbbször arról beszéltek, milyen nehéz volt emberre tüzelni, hogy remegett a kezük, milyen szörnyű volt ölni, hogy sírtak közben. Jó katonák voltak. Klavgyija Krohina azonban hozzáteszi: „Nem is tudom, honnan vettük a bátorságot. Isten menst, hogy nő katona legyen!" Elmondta, hogy az egyik fogságba esett német tiszt megkérte öt, mutassa meg azt a bajtársát, aki annyi katonáját lelőtte, mégpedig mindet fejen találva. Ez a mesterlövész Szasa Slehova volt, aki később egy némettel vívott párviadalban esett el. Halálát egy piros sál okozta, amelyet annyira szeretett. Piros sál a háborúban... Milyen abszurd mindez! A nők a háborúban is nők maradtak. Szépek akartak lenni, hogy nőnek érezhessék magukat. Sokan közülük verset írtak a fronton. A férfiak számára bizonyára felfoghatatlan, sőt elképesztő, hogy attól féltek ha elesnek, holttestüket roncsolás csúfítja el. „Emlékszem: nagyon féltem - meséli Olga Korzsova volt ápolónő, a hires partizánparancsnok, Va- szilij Korzsa lánya ha megölnek, csúnya leszek. Sok halott lányt láttam. Nem akartam Így meghalni." A nők a legkegyetlenebb körülmények között is minden lehetséges módon megpróbálták megőrizni nőiességüket, ami hallatlanul nehéz volt. O lga Omelcsenko, aki ápolónőket képzett ki, elmondta, mennyire félt a rohamra induló gyalogsággal tartani; de ment, kötözött, hordta a harctérről a sebesülteket. A legszörnyűbb mégis az volt, amikor - és ez gyakran megtörtént - nem segíthetett, tehetetlenül nézhette csak, hogy hal meg egy ember a karjai közt. Egyszer sokkot kapott. „Valaki a régi katonák közül mellém lépett, átkarolt, és azt hallom: a háború véget ér, ó azonban, ha életben marad is, soha többé nem lesz ember." A nők a háború poklát átélve sem vesztették el részvétüket, ami önmagában is meglepő, hát amikor azt hallják, hogy ez az ellenséggel szemben is megnyilvánul! Zinajda Korzsova mesélte, hogyan vonszolt el a tűzvo- nalból, Budapest ostromakor, egy sebesült őrmestert, s bújt meg vele egy gránáttölcsérben, ahol már egy sebesült német feküdt. Amikor meglátta a lányt, eldobta a géppisztolyát, és idegesen nevetni kezdett. Aztán ott feküdtek hárman a gödörben. ,,Bekötözöm sebesültemet, ám a német is ott fekszik vérben - emlékezik vissza Zinajda. - Fél lába teljesen összeron- csolódott. Egy-két perc és meghal. Még be sem fejeztem sebesültünk kötözését, letéptem a német ruháját, és elkezdtem az ö sebeinek ellátását. Aztán meg a mienket ápoltam. A német azt mondja: Gut... gut... danke. Elhagyta az ereje, és állandóan ezeket a szavakat ismételgette. Amikor végül jött a teherautó, a mi sebesültünkkel együtt öt is feltetettem rá és elvitettem." A nőknek nehéz volt a háborúban; sírtak és gyakran rettegtek. De semmivel sem teljesítették rosszabbul kötelességeiket, mint a férfiak. Az utóbbiak többféleképpen viszonyultak hozzájuk, de a megkérdezettek legtöbbje megjegyezte, a férfiak szégyellték, hogy a gyengébb nemhez tartozókkal együtt kellett harcolniuk, és úgy nyilatkoztak, ha a helyzet rosszra fordult, férfi bajtársaik megmentették őket. Zinajda Gotoreva távírász elmondta, hogy a moszkvai csata legnehezebb napjaiban Ptyicin ezredes, akit a lányok apusnak hívlak, fodrászt hozatott számukra. ,,Rendbe hozattuk a frizuránkat, kifestettük magunkat, és olyan boldogok voltunk!" Meg kell érteni a fiatal lányokat, akik bekerültek a háború húsdarálójába. Mint az egyik mondta: ,,Katonákra volt szükség. Csakhogy mi ezen felül még szépek is akartunk lenni." Elvégre a háború elvitte a fiatalságukat. Nyina Visnyevszkaja, aki egy harckocsizászlóaljban törzsőrmesterként szolgált, markánsan jellemzi lelkiállapotukat: „Meghalni mentünk az életért, s közben azt sem tudtuk, mi az élet." Csaknem minden nő, akivel Szvetlána Alekszijevics beszélt, önként ment a frontra, és majdnem mind' megemlíti, hogy búcsúzóul legkedvesebb dalaikat énekelték. Egyikük beismeri, hogy indulás előtt egy egész bőröndre való cukorkát vásárolt, hogy legalább egyszer az életben torkig jólakhasson édességgel. A frontról sebesülten, megöszül- ve tértek haza, és nehezen alkalmazkodtak az új élethez. Egy volt őrmester, Nyina Koveljenova elbeszélte, hogy álmában fel-felkiáltott. „Hazatérve Tulába éjszakánként állandóan kiabáltam. Anyám és húgom ült mellettem és sírt. “ Nehezükre esik az emlékezés, de úgy mondanak el mindent, ahogy annak idején látták. Szólnak a hősi cselekedetekről, elbeszélik, mi mindent tettek, és csak lassan térnek át arra, amit éreztek, majd arról beszélnek, hogyan élték át a háború utáni esztendőket. S közben szinte csodálkoznak, hogy ez még valakit érdekel. így született meg a frontot megjárt nőkről szóló könyv, amely újabb vádirat a háború ellen. Hisszük, hogy amiről 1945 májusában álmodtak, teljesül. Antonyina Licsnaja őrmester így emlékezik: „A győzelem napján mindnyájan sírtunk, és azt kiabáltuk: Nem, nem! Háború soha, soha többé nem lesz!" OLEG SZEMAK A gyermekek szeretnének minél hamarabb felnőni, teljes emberré válni. Szinte kergetnék a napokat, hogy vágyálmuk minél korábban teljesüljön. Türelmetlenségük érthető: az erőt, a mindentudást, az önállóságot szeretnék megszerezni egy életre szóló küzdelemhez. Pedig a gyermek- és ifjúkor az élet legszebb fejezete frissen fakadó színekkel. Az ifjú ember azonban mindezt nem veszi észre, csak az öregedő lélek ismeri föl teljes mélységében. Az idős ember viszont már nem előre tekint, visszafelé néz, abba a korba, amelyből annak idején menekülni akart. Most, visszanéz- vést, ugyancsak vágyálomként jelenik meg előtte az ifjúkor, s mint egy hátrafelé száguldó filmszalagon, visszapereg, ami elmúlt. Az a legérdekesebb, hogy az időben közelebbi események többnyire elhalványulnak és kirostálódnak az ember emlékezetéből, a távoli gyermekkor viszont élesen bontakozik ki az emlékezés képernyőjén. Magam is meglepődöm, milyen örömteli ez az álomszerű utcizás a meghalványult időben. Ha elalvás előtt behunyom a szemem, ha a külső világ képei elsötétülnek, az elme máris föllebbenti a rég volt tájakat, eseményeket, s hol gyerekként, hol ifjúként járok-kelek az ismerős környezetben. Mit akar az ember a múltjától, megélt életétől? Azt, ami a legjobban hiányzik neki. Ifjúságát. Ifjúsága élénk színeit, mozdulatait, a nyiladozó értelem rácsodálkozását a világra. Tiszta érzelmeinek vonzó, bizsergetö szépségét. Visszakívánja a lehetetlent, bolyongani szeretne az ifjúság arany fövényén, az emlékké szépült idők ösvényein. De rég is volt, amikor az áttetsző szeptember végi ég alatt a gyepes udvaron vidáman lobogott a tűz az öblös rézüst alatt. A kondérban mérgesen rotyogott a péppé formálódó szilva, melyet folyton kavargatni kellett egy óriási fakanállal, nehogy odakozmáljon. Ősz hajú, piros arcú nagyanyám feltúrt ujjú szállókájában ütemesen kavarta a börösödő lekvárt, amely föl-fölhólyagozva böfögött. A lek- várfözés füstje-gőze keserédes illatot árasztott, s ez a feledhetetlen illat beletapadt a hajunkba, ruhánkba, beleivódott a bőrünkbe. Egy percre, pillanatra érzem talpamban konyhánk döngölt földjének hűvösségét. Nagyanyám bő szoknyájában besuhog az ajtón, fonott kosarát a kemence padkájára helyezi, leül, kiszusszantja magát, aztán lassú, tétova mozdulatokkal kirakja, amit a boltból hozott. Közben hangtalanul mozog az ajka, beszélget magában. Kékfestő szoknyája rejtett zsebéből előkotorja az aprópénzt. A hatosokat, tizfilléreseket egyik tenyeréből a másikba csorgatja, majd a stelázsihoz lép s aprópénzét egy csupor alá rejti. Árgus szemekkel figyelem, melyik alá. Térül-fordul, fogja a nagy, kerek kosarat, amely púpozva van fosztatlan babbal. Kiül vele a folyosóra, s a kifosztott babszemeket elnyűtt szakajtóba pergeti. Odalopakodom a stelázsihoz, fölemelem a csuprot, s a megkaparintott hatossal markomban szaladok kifelé. Meg sem állok a piactérig, ahol Mari néni sátra virít. A sátor alatti hosszúkás asztalt piszkos rongytakaró fedi, a takarón öblös, vastag falú üvegekben, nyitott dobozokban százféle cukorka, csokoládé, nyalóka meg kókuszos rudacska hever. A cukorkán zöld legyek dőzsölnek, Mari néni néha-néha elhessenti őket. Megállók előtte, ö meg rám pislant vizenyősen kék szemével, \ s ahogy nyitja száját, mozdulnak arcán a bibircsókok:- Mi tetszik, mi tetszik? Mennyi pénzed van?- Egy hatosom.- Szóval húsz filléred. Akkor hát ebből a pirosból kapsz. Finom, savanykás, finom.-Jó - bólintok, és figyelem, ahogy Mari néni letép egy darabot az aszta! szélén heverő újságból. Tölcsért formál belőle. Aztán markol a cukorkából és a tölcsérbe szórja. Én boldogan átveszem a zacskót és már ott sem vagyok... így tolulnak, gomolyognak elő a gyermekkori emlékek, ha lehunyom a szemem. Hol derűsen, hol szomorúan bolonygok azokon az ösvényeken, amelyeket valaha annyiszor bejártam. Az emlékezés mégis mindig odahúz, de nem is bánom. Az élet csak az emlékekkel lehet teljes. Ahogy öregszik az ember, lassan kikopik a világból, egészségből, örömből. Csak emlékei maradnak meg fiatalnak. DÉNES GYÖRGY Méry Gábor felvétele
