Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-05-05 / 18. szám
örülbelül így történt: Április volt, az égbolt egészen alacsonyra ereszkedve állt. Nem, tulajdonképpen nem állt, hanem alacsonyan lebegett a táj fölött. A rozoga szekér pokróccal letakart alján egy férfi feküdt, fején véres pólya volt. Jóllehet a szája sarkában még egy száraz vércsík barnállott, sovány arcáról, mely jó néhány napja nem látott borotvát, különös nyugalom sugárzott. Aludt. Vagy legalábbis úgy látszott, hogy alszik, ki tudhatja ezt most már? Ha akkoriban ismertük volna az egészségi állapotáról szóló jelentést, a temérdek latin kifejezésbe valósággal beleszédült volna afejünk. Talán egy- egy szónak az értelmével még tisztában lettünk volna. Mint például a tiszta fejlövés, gerincoszlop-zúzódás, agyalapi törés, csontszilánkok által roncsolt agyszövet. Hát a beteg? A szénán fekvő alvó férfi minderről semmit sem tudott. A létrás szekér zörögve döcögött a sáros mélyúton, a nyers tavaszi föld ragadt a keréktalpakra, a sebesült férfinak pedig néhány szalmaszál fúródott a hajába. A lesoványodott kanca mellett géppiszto- lyos katona haladt, s akár egy színész, gyengéd szavakkal szüntelenül biztatta a lovat. Aggodalommal pillantott hol a néma utas arcára, hol a viharral fenyegető beborult égboltra, hol pedig a sárra, melybe időnként bokáig elmerült. Ezen az úton sok szekér haladhatott el, mondta magában. Némelyek oda, mások meg vissza. Némelyek az ö otthona, mások pedig az én otthonom felé igyekeztek. Egyikünk közeledik az otthona felé, a másikunk pedig távolodik tőle. Bizony, messze vagyok, mondta magában a katona, töprengve nézte a latyakos földet, emlékek rohanták meg. Lélekben messze járt. Nagyon messze. A géppisztoly tusával gyengéden, és fáradtan oldalba bökte a gebét: Szedd a lábad, lovacskám! Sárból bőven kijutott azon az éven. Be lehetett vele tömni az összes lyukat a régi gáton... Most nem volt rá idő, csak hogy előbb-utóbb úgy is sort kell rá keríteni. Áprilisban és májusban... mélységes csend uralkodott a halastó környékén. A vidék mintha csak most térne magához az átélt borzalmak, sok lövöldözés után, mintha hosszú téli álmából ébredezne. A fák még egy kicsit vérzettek. De nemcsak a fák. Minden arról beszélt, hogy erre vonult el a front. Már három éve nem kelepek a malom, most sem hallatszik, a nádasban nem csobbannak meg az evezők, a molnár beteg. Meghűlt a viharban, amikor meghozták a sebesültet. Csend honol a vidéken. A nádasban talán felrikolt a magányos guvat (csak az isten tudja, hogy került ide), és alkonytájt a nádibika, nesztelenül, akár a bagoly, suhanó röptével végigméri a víz tükrét. Talán szorongva megszólal egy béka, talán egy hosszú csór csattan, talán... Egyébként uralja a vidéket. Csend. Ám nem a molnár az egyetlen, aki nem egészséges. Köhög, gyötri a nátha, nyomja az ágyat. Hát az IDEGEN? Mindenki érdeklődött iránta. Hosszabb huzavona után végül is úgy döntöttek, hogy az özvegy Zouharová házában helyezik el. Ott nyugalma lesz, mondták, és kényelemben élhet. Meg aztán végtére is Zouharová özvegy, hiszen értik... Szüksége van egy férfira a házban. Férfira igen, de nem egy félholtra. Senki sem tudja, honnan került ide, és kiféle- miféle. Csak fekszik a párnák közt, a fején pólyakötés, s bámulja a mennyezetet, egy értelmes szót nem lehet kiszedni belőle. Csak semmi félelem, Zouhar mama majd kipréseli belőle. A férjéből is kipréselte a lelket, ennek meg igazán nem kell sok. Elég sok szóbeszéd keletkezett körülötte, tény azonban, hogy Kiárka számára véget értek a gondtalan idők. Most folyvást otthon ült, és mindent megcsinált, amit csak kellett. Mindenben segített az anyjának. Simon doktor nem győzött eleget csodálkozni. Valahányszor indult vissza a városkába az után, hogy végigjárta a házakat, ahol szükség volt a segítségére, mindig betért a kocsmába egy kupicára: Annak a lánynak, mondogatta, és közben csodálattal nézte a pohárban megrekedt napot, annak a lánynak arany keze van. A legszívesebben azonnal magamhoz venném. Többet tud bármelyik felcsernél. És van hozzá érzéke. Érzéke, értik? Hát az idegen? Ő rendbe jön. Feltéve, ha... Ha micsoda? Doktor Simon megvonta a vállát, és felhajtotta az italt: Egyelőre bizonyos dolgokban még túl tehetetlenek vagyunk. Senki sem tudja, kiféle-miféle. Nem tudja... És nyomoznak utána? Hát persze. De véleményem szerint legjobb lesz, ha megvárjuk, míg ö maga szólal meg. Persze ha egyáltalán megszólal, tette hozzá rövid szünet után. Fejébe nyomta a kalapját: Akkor hát holnap. A halastónál teljes szélcsend volt. Az égből galambtojás nagyságú harmatcsep- pek hullottak, április volt, s közelgett a május... Ébredezett a táj. De nem szép csendben és nyugodtan, mint minden évben, hanem szokatlan sietséggel és viharosan. Ám a malom nem kelepek. Nem is kelepelhetett. A molnár ágyban fekszik, hideglelés gyötri. Balcarová néni gyógyteáit issza, mereszti a szemét, minden kortynál összerázkódik, nyög és izzad. Ha bealkonyodik, s az este már lopakodik a házhoz, nem jön álom a szemére. Csak forgolódik az ágyon. Azt a kérdést fontolgatja, vajon megsegítené-e az Isten, ha sikerülne emlékezetébe idézni egy gyermekkori imádság sorait. Hol úgy gondolja, hogy igen, hol meg azt hiszi, hogy nem. Valamennyi ismert ének megfordult már a fejében, s úgy rémlett neki, hogy közben önkéntelenül néhány újat költött, ahogy folyvást mormolgatta magában a verssorokat, de a gyermekkori imádság nem és nem jutott az eszébe. Ebben annyira kimerül, hogy végül nyugtalan álomba zuhan. Sokáig alszik. Húsz órát is napjában. Persze mennél többet alszik, annál jobb. Tegnap végre fölkelt az ágyból, hosszú hímzett hálóingben járkált föl-alá a szobában. Forró arcát hozzányomta az ablaküveghez, melyen esőcseppek gyöngyöztek, és egykedvűen bámulta a tavat. Az idén végre rendbe hozom, mondja magában. Az idén mindent előkészítek, és jövőre halat telepítek a tóba. Ez lesz a kerületben a legjobb halastó. És a malom is újra kelepelni fog. A tóba akkor is halat telepítek, ha nekem végképp nem tetszik a halak üveges szeme. Ahogy elképzelte az üveges halszemet a villán, olyan jó kedve kerekedett, hogy fogta a tűzhelyről a bögrét, és a Balcarová gyógyfüveiböl főzött kotyvalékot belezúditotta a vizesvödörbe. Körbejártatta tekintetét a szobán: Elvégre semmi értelme, hogy tovább heverésszen a párnák közt. Csak most, hogy végre béke van, kezdődik minden igazán. Újra élünk. Küzdünk. Létezünk. Kiment az udvarra. Vajon mi lehet azzal az emberrel, akit akkor sebesülten hoztak ide a faluba? Vajon javult-e az állapota? A falu felé nézett. Ez az este is olyan volt, mint minden más. Csak éppen betért egy szóra Weber, az erdész. Puskáját nekitámasztotta a falnak, zöld kalapját pedig feldobta a fogasra. A szoba egyik végéből dobta a másikba, a kalap mégis mindig pontosan az akasztóra esett. A mértéknek ott kell lenni a szemedben, kacsintott Kiárkára, a szemedben, érted? . Egy ilyen takaros kalapot szeretnék, nevetett Kiárka. Ilyen zöldet? Pontosan ilyet. Veszek majd neked, ha legközelebb megjön Trebechovicébe a cirkusz. Hát éppen erről van szó, nevetett ravaszkásan Weber, megfogta a kislány állát, és a szemébe nézett: Nem bosszantanak a legények, kislány? Nem. Kiárka elkomorodott, és kiszaladt a konyhába. A betegedet jöttem megnézni, kiáltott még utána. Zouhar mama megtörölte a kezét a kötényébe, és savanyú képet vágva azt mondta: itt kézből kézbe adják az ajtókilincset. Éppen az imént ment el Pírko. Krnovicéból hozott egy kis mézet meg egy üveg házi bort. Meg a doktor, aztán mosás, főzés... Es mi jót főz neki?, vágott a szavába Tornáé Weber, és hatalmas orrát teleszívta a konyhából beszivárgó illattal. Mikor mit, amit éppen hoznak. Én semmit se hoztam, jegyezte meg az erdész. Ha azt várnám, hogy maga hozzon valamit, akkor már rég éhen halt volna, torkolta le Zouhar mama. Meg akarja nézni a betegemet? Meg hát, mondta békülékenyen Weber. Hiszen azért jöttem. A szobában alszik, dünnyögte az asz- szony. Óvatosan kinyitották az ajtót, és benéztek a szobába. Az ablak alatt álló ágyon a csíkos párnába süppedt egy sápadt arc. Lábujjhegyen odamentek az ágyhoz. Weber Zouhar mamához hajolt: Attól tartok, hogy mindjárt tüsszentek egyet, súgta oda teli orral. Suttogásától csörömpölt az ablaküveg. Ne merészeljen, fenyegette meg az asz- szony. Úgy tetszett, Weber robusztus termete száz darabra repül szét, annyira felfúvódott. Egészen összegörnyedt, és arcát lepedő- szerű bíborszínű zsebkendőjébe rejtette. Bocsásson meg, huhogta, mikor végre minden elcsendesült, és hangos trombitálással kifújta az orrát. Áz ágyon fekvő férfi egyszer csak kinyitotta a szemét, hevesen pislogott, és megmozdult az ajka. Weber meg Zouhar mama úgy bámult rá, mint egy jelenésre. Az asz- szony gyorsan lenyelt néhány Webernek szánt epés szót, amelyeket a legtöbb szótárban hiába keresnénk, mindazonáltal kellő mértéktartással sajátos módon fűszerezik a beszédet. Az asszony az ágyhoz ugrott, és megható gondossággal megigazította a beteg feje alatt a vánkost: Hogy van? Hogy érzi magát? Am a sebesült férfi nem válaszolt. Csak nézze meg jól, és semmit se kell kérdeznie, dörmögte az erdész. Majd kicsattan az egészségtől. És hogy hívják? Ő is odament az ágyhoz: Az én nevem Weber, mutatóujjával a mellére bökött, Tömés Weber. Majd felemelte az ujját, és beleszúrta a dunyhába: Hát a tiéd? A férfi még mindig hallgatott, és nézte őket. Weber újra megpróbálta. Ismét sikertelenül. Alighanem meghibbant, vélte, csapta szét tanácstalanul Zouhar mama felé a kezét: Meghibbant, és most már nem is mondja meg. Újra visszafordult az ágyhoz, nyilván még egy kísérletet akart tenni, de a sebesült férfi közben behunyta furcsa zöld színű szemét. Az özvegy megfogta Weber könyökét, és óvatosan kituszkolta ót az ajtón. Közben mind a ketten minduntalan vissza-vissza- néztek az ágyra. Az előszobában gondterhelten mondta az asszony: Azt se tudjuk, kicsoda. Ha netán meghal itt nekem, azt sem tudjuk, melyik temetőbe temettessük el. Ostoba beszéd, morogta magában Weber. Isten a tanúm, hogy teljesen mindegy lesz neki, hogy evangélikusok vagy katolikusok között alussza-e örök álmát. Katolikus temető csak a városban van, sóhajtott fel Zouhar mama. Éppenséggel bedobhatjuk a tóba is, rekesztette be a kérdést Weber, mutatóujját a bal halántékára szorítva. Az özvegy megfenyegette. Weber az udvaron búcsúzkodott, és egy sokkal érdekesebb esetet kezdett mesélni, hogyan terített le még az Osztrák-Magyar Monarchia idején csodapuskájából leadott egyetlen lövéssel egy tucat foglyot, ha nem többet, amikor Kiárka k ablakát, amelyben a sebe lábujjhegyen az ajtó felé erőfeszítéssel felemelte vánkosról, és rámereszte mét. Valószínűleg suttor alig észrevehetően mozg visszatért, és a fülét a f< hajtotta. Vizet... Alighanem többször a szót. A kislány remegő ki szájához a bádogbögrét, úgy ugrált kis kezében a A férfi szájához tartott; A férfi mohón ivott. Még? A férfi egy kicsit meg mely nyomban újra vissz kosra: Hogy hívnak, pri alig hallhatóan. Kiárka. Egy pillanatra behuny újra kinyitotta, és figyelme re vette a kislányt: Hogyan? Kiárka. Ismét becsukta a szén ma se mozdult. A ház előtt álló fáról kantott egy feketerigó. hangolta. Kiárka, dünnyi séges név. És a feketerig bán rázendített. Villámként kelt szárny rétién férfi végre megszC adták az emberek a kiül a szomszédok, kíváncsi? roskából, és Simon kőik Hradecból. Eljöttek as a férjét elvitte a háború, szett fiukat keresték. Min ködtek, egyesek tapinta vésbé. Sőt Pírko szavai k az asztalt. Hiába. Június felkelt az ágyból. Szint beszélt, naphosszat az u egy pici zsebkéssel hársl csált valamit. Júliusban Néha egészen a városi" A Vokoun fivérek tribect műhelyében ujjpercével a deszkákat, figyelmesei hangot adnak ki. Egymás a kalapácsot, a vésőt m< Augusztus elején kiji Frantiáeknak hívják. És a másik neved? Miféle másik nevem? Hát a családneved... Nincs semmiféle mási tak nekem. Vagy elfelejts Hát ebből a fából... csinálni? A férfi megvonta a vál Próbáljon meg hegedi Azt nem lehet. Ez hár zem, ráadásul igencsak i Kis híján ezeréves vol Na, látják. Amíg ez a hársfa él mondják nálunk> Igazán jó hegedű lenr Ostobaság, dörmögte KOVESDI * Részlet a szerző azonc nyéból, mely a Madách k bán nemrégiben megjelel című, több cseh író prózi mazó antológiában látott B reughelnek van egy festménye, Ikarosz a címe. Amikor ránéz az ember erre a képre, látja a magas tengerparton szántó parasztot, a nyáját legeltető közömbös pásztort, a horgászt, aki épp kihúzza horgát a tengerből és a békés várost a távolban. A tengeren kibontott vitorlákkal hajó úszik, fedélzetén a kereskedők üzletekről tárgyalnak. Egyszóval az életet látjuk mindennapi gondjaival, és a szokott emberi törődés és fáradozás mindennapi erőfeszítéseivel. De hol van itt Ikarosz? Hol van az, aki megkísérelte, hogy felrepüljön a napba? És csak amikor jól szemügyre vesszük a képet, pillantjuk meg a tenger egyik sarkában a vízből kimeredő két lábat, és a víz fölött libegő néhány tollfoszlányt, melyet az elmésen szerkesztett szárnyból kitépett a zuhanás ereje. Egy pillanattal előbb zuhant le Ikarosz. A vakmerő, aki szárnyat csinált magának - a görög rege szerint - magasra, olyan magasra emelkedett, hogy a nap közelébe jutott. A napsugár megolvasztotta a viaszt, amellyel szárnnyá rótta össze a tolisorokat, és az ifjú lezuhant. Beteljesült a tragédia - s íme, éppen süllyed és alámerül a tengerbe, de az emberek észre sem vették. Sem a földet szántó paraszt, sem a távolban hajózó kereskedő, sem az égre bámészkodó pásztor - senki sem vette észre Ikarosz halálát. Csak egy költő vagy festő pillantotta meg ezt a halált, és hagyta az utókorra. Mindig eszembe jut ez a festmény, valahányszor egy élményemre gondolok 1942 vagy 1943 júniusában történt. Szép nyári este szállt Varsóra, rózsaszínű fények dobáltak díszítő árnyékot a kopott falakra, és a hirtelen támadt forgalom - mindenki igyekezett haza, sietett, hogy még a kijárási tilalom előtt elérjék a villamost - civil ruhás tömeggel eltakarta az ilyenkor már ritka egyenruhát. Ha valaki ebben a percben rávetette szemét a megélénkült és a júniusi időtől megszépült Varsó utcáira, egy pillanatig azt hihette, hogy a város megszabadult a megszállóktól. Egy pillanatig... A Trebacka és a Krakowskie Przedmiescie utcák kereszteződésénél a villamosmegállónál várakoztam. A villamosok vörös, lomha testükkel nagy csilingeléssel sorjázták végig a Krakowskie Przedmiescién. Az emberek tömegesen nyomultak a kocsikba, álltak a lépcsőkön, kapaszkodtak az ütközőkön, lógtak fürtökben oldalt, hátul. Néha-néha elsurrant egy vörös ,,nullás'J csak a németek számára fenntartott, tehát üres kocsi. Elég sokáig kellett várni olyan kocsira, amelyre könnyebben fel lehetett szállni. Mikor végre jött egy olyan, már nem akartam felülni, hirtelen kedvem leltem ebben a tömegben, amely körülfogott, s közömbösen vett rólam tudomást. Előttem magasan állt talpazatán Mickiewicz, a szobor körül szerény virágok nyíltak és illatoztak, az autók csikorogva fordultak a karmeliták temploma előtt, a fiúk hangosan ordízva újságot árultak, a cigaretta- és süteményárusok csakúgy rajzottak a csillogó üzletek előtt, zajosan húzták le a redőnyöket, a raktárajtókra és ablakokra rácsot raktak, a parkban az utolsó helyig megteltek a padok öregekkel és fiatalokkal, csiripeltek a verebek, amelyek sűrű tömegben lepték el a csenevész fákat - s mindez lassan elmerült a nyári este vörös törzse mögül, és arccal a járdának, háttal a forgalomnak, a kis szigeten megállt, s szemét egy pillanatra sem vette le a könyvről, amellyel előbukkant a szürkülő homályból Tizenöt, legfeljebb tizenhat éves lehetett. Olvasott, néha- néha hátracsapta szüntelenül a homlokába hulJAROSLAW IWASZKIEWICZ kékes homályában. Ebben a pillanatban meghallottam Varsó szívének dobogását, és akaratlanul is húztam az időt az emberek között, hogy még egy kicsit együtt lehessek velük, és velük együtt erezzem ezt a városi nyári estét. Egyszer csak megpillantottam egy fiatal fiút. aki a Bednarska utca felöl jött, s eléggé meggondolatlanul került elő az elindult villamos ló rakoncátlan hajtincsét. Oldalzsebéböl is kikandikált egy könyv, a másikat meg kettéhajtva tartotta szeme előtt, látszott, hogy nem tudja abbahagyni az olvasást. Biztosan nemrégen kapta pajtásától vagy valamelyik titkos kölcsönzőből, és nem várta meg, míg hazaér, tartalmával azon melegében az utcán akart megismerkedni. Sajnáltam, hogy nem láttam, milyen könyv volt az, messziről tankönyvnek tetszett. de talán i ekkora érd Ián verses dasági kör A fiú eg rülve az ol sel, a koc vörös esik sem vette a könyvve megunta i mert hirteli nie kell t- szigetről a kocsi elé. A hirtele és a gum ütötte el a Trabecl Rémülten volt. A kö autót. De hátsó ajtaj kiugrott az rákiáltott? nyosan a I A mai a kocsi a\ gyenkezve tál. mint e< már soha tam semrr ■■■■
