Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám
A nemzetközi diplomáciai szótárban közismert és gyakran használt fogalom a „keleti politika", s általában az NSZK vagy Franciaország esetében mostanában hozzáteszik az „ií/“ jelzőt is. Ez annyit jelent, hogy körülbelül a nyolcvanas évek elejétől egészen 1988-ig a kelet-nyugati viszonyban tapasztalható stagnálás, helyenként visszaesés vagy vákuum mára a múlté, és a párbeszéd, az együttműködés új lendületet vett. Ám ez csak egyrészt - sőt, meg lehet kockáztatni, hogy kisebb arányban - köszönhető Bonn vagy akár Párizs új felfogásának a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal fenntartott kapcsolatok terén. Miért ne fordíthatnánk meg a kifejezés által takart lényeget, s miért ne beszélhetnénk a Szovjetunió „új nyugati poHtíkájától"? Ez annál is inkább indokolt, mert Moszkva adta meg a kezdeti impulzust, a szovjet vezetés nyitott Nyugat-Európa irányába: a külpolitikai peresztrojkával, a belső gazdasági és társadalmi élet átalakításával, az új gondokodásmód gyakorlati érvényesítésével, az európai ház gondolatával... ff i ;i>íi HÁZÉPÍTÉS ’88 Amióta Mihail Gorbacsov úgy három éve felvetette az „európai ház" gondolatát, az viharos gyorsasággal kezdett terjedni, s bár sokan különbözőképp képzelik el a konkrét „építési munkálatokat", abban feltétlenül egyetért mindenki: szilárd alapokon nyugvó építményt kell felhúzni, emeletről emeletre haladva. Es a lakók, természetesen, nem veszíthetik el saját arculatukat. Ellenkezőleg, épp az egymást gazdagító és kiegészítő sokszínűség adná a ház szépségét, harmóniáját. SZOVJETUNIÓ Iában igen kedvezően! Jellemző Roland Dumas francia külügyminiszter véleménye: „Fontosnak tartjuk, ami a Szovjetunióban folyik, azt nagy figyelemmel kisérjük. A Gorba- csov-jelenség megérdemli, hogy üdvözöljük és bátorítsuk. A Szovjetunióval és a többi szocialista országgal kapcsolatos politikánk felfrissítését legfőbb teendőink közé sorolom." De idézhettünk volna más nyugati politikusokat is, főleg Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminisztert, aki az új gondolkodásmód egyik legelhivatottabb híve és terjesztője Európa nyugati részében. A Közös Piac külügyminiszterei és kormányfői tavalyi tanácskozásaikon igyekeztek is valamiféle egységes álláspontot kidolgozni a peresztrojka ügyében. Ismét hangsúlyozzuk, általában kedvezőek voltak a vélemények, s a többség az átalakítás politikájában a gazdasági, kulturális, humanitárius együttműködés fejlesztésének garanciáját látja. kötelességeinek megfelelően, a semlegességi státust szem előtt tartva fog eljárni. (Vranitzky: ,,Ausztria örökös semlegessége abszolút prioritást élvez, semmilyen körülmények között nem szenvedhet csorbát... “) Ha nem is hozták véglegesen közös nevezőre az álláspontokat, annyi bizonyos, hogy a felek a továbbiakban nem fogják dramatizálni a dolgot, hanem nyíltan, minden körülményi számba véve igyekeznek tisztázni a problémát. Egyszóval: a téma nem kerül le a szovjet-osztrák párbeszéd napirendjéről, ám • a különbség a korábbiakhoz képest az, hogy ez a kérdés már nem számít kényesnek. Mint ahogy szovjet-nyugatnémet viszonylatban sem az már Nyugat-Berlin problémája, vagy az úgynevezett „német kérdés". Az elmúlt év folyamán sikerült tisztázni néhány - például Kohl kancellár emlékezetes „nyelvbotlása" nyomán felmerült - nézeteltérést, a fellendülés útjára terelni a gazdasági kapcsolatokat, de az említett két téma továbbra is falként húzódik Moszkva és Bonn között. Ugyanakkor tény, hogy az NSZK most már higgadtabban kezeli ezeket a kérdéseket, s akárcsak a Szovjetunió, nem akarja őket véget nem érő vita tárgyává tenni. Mihail Gorbacsov az októberi Kohl-látogatás alkalmával mindenesetre nyomatékosan felhívta a figyelmet az európai realitások tiszteletben tartására (Goethét idézte, aki szerint „az új igazság számára semmi sem veszélyesebb, mint a régi tévedés..."). LESZERELÉS, EMBERI JOGOK II JMffl] [RE SÍK •v.v EURÓPAI ENERGIÁK a 1.1.6. •SSSSSSSSSSSSSSSSS.rSSSSSSSSSSSSSSSSS*SSSSSSSSSSSSSSSsJSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SSS/SSSSSSSSSSS//S>> Nos, nyugodtan kimondható, hogy a „házépités" már nagy iramban folyik: a tavalyi diplomáciai naptár ennek ékes bizonyítéka. Az év folyamán megfordult Moszkvában Geoff- rey Howe brit külügyminiszter, Helmut Kohl nyugatnémet kancellár, driaco De Mita olasz kormányfő, Franz Vranitzky osztrák kancellár, Francois Mitterrand francia elnök (a felsorolás korántsem teljes), de a szovjet vezetők sem ültek otthon, főleg Eduard Sevardnadze külügyminiszter volt gyakoribb vendég Nyugat-Európában. És már ismertek azok a tervek is, hogy Mihail Gorbacsov az idén - a tavaly elmaradt nagy-britanniai látogatást is pótolva - Londonba, illetve Bonnba és Párizsba is ellátogat. Moszkva természetesen nem sajátította ki magának az Európa két része közötti aktív kapcsolatépítést, ebben a többi szocialista ország, köztük Csehszlovákia is tevékenyen részt vett. (Elég, ha Helmut Kohl januári vagy Francois Mitterrand december eleji látogatására utalunk.) De térjünk vissza a szovjet-nyugat-európai kapcsolatokhoz. Az előbb említett „úr" azért is szúrhatott szemet, mert közben a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonya azelőtt sosem látott mértékben aktivizálódott. Tény viszont: Moszkva és Washington párbeszéde mindennél fontosabb, s végeredményben az európai együttműködésnek is alapvető feltétele, hogy a nagyhatalmi dialógus konkrét eredményeket hozzon. És hozott is: az Európába telepitett szovjet és amerikai közepes hatótávolságú rakéták felszámolásáról kötött megállapodás, illetve ennek gyakorlati megvalósítása formájában (de ide sorolható például az afganisztáni csapat- kivonás is. mivel a Szovjetunió afganisztáni szerepvállalása súlyos teherként nehezedett általában a kelet-nyugati viszonyra). Vannak olyanok, akik a Nyugat-Európa irányában történt látványos nyitást annak tudják be, hogy az amerikai elnök- választás, az elnökcsere hosszan húzódó folyamata miatt amúgy is szünetelne az érdemi párbeszéd az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, s Moszkva ezt a „pangást" igyekszik áthidalni. Ez - mármint a „béna időszak" részben igaz, bár Mihail Gorbacsov decemberi New York-i látogatása épp azt kívánta kifejezni, hogy egyik fél sem híve a hosszabb kényszerszünetnek. Emellett az nem igaz, hogy a Szovjetunió most kizárólag Európával foglalkozik, hiszen az új hangsúlyok jelentkeznek Moszkva - hogy stílszerűek maradjunk - „keleti", azaz ázsiai politikájában is. (Nemcsak jelzi, hanem immár ténnyé teszi ezt például Mihail Gorbacsov krasznojarszki beszéde, a szovjet vezető novemberi indiai útja. Sevardnadze decemberi tokiói tárgyalásai, no meg a tervezett szovjet-kínai és szovjet-japán csúcstalálkozó folyamatban levő előkészítése is.) Az „európai dimenzió" tehát csak az egyik - bár kétségtelenül preferált - összetevője a szovjet külpolitikai peresztrojkának. Érthető azonban, hogy bennünket ez érint a leginkább, s a kedvező folyamatok megszilárdításában, a kontinens energiáinak „egyenáramúsításában" mi is érdekeltek vagyunk. Ezért figyeltük itt, Csehszlovákiában is nagy érdeklődéssel, mit tesz Moszkva Bonn-nal, Londonnal, Rómával vagy Párizzsal azért, hogy a régi beidegződések elmúljanak, hogy megváltozzon a hagyományos ellenségkép, hogy föloldódjon a múlt esetenként bénító hatása. S hogy a bizalom - a mindenfajta együttműködés étlapja - tovább növekedjen. Itt érdemes megállni egy pilléinatra, s megvizsgálni, hogyan ítéli meg a szovjet átalakítást Nyugat-Európa. ÁltaVoltak és vannak azonban olyan hangok is (elsősorban Nagy-Britannia részéről), melyek szerint túlzott ez a lelkesedés, mivel az átalakítás alig hozott eredményt, s különben is, nagy még a belső ellenzéke. Nos, mondjanak bármit is a politikusok, az üzleti élet azért megbízhatóbb barométer. És mit láthattunk? A nyugateurópai álléim- és kormányfők kíséretében üzletemberek nagy létszámú csoportjai utaztak Moszkvába. Október és november folyamán gombamódra szaporodtak a vegyes vállalatok, s a Szovjetunió néhány hét leforgása alatt nyugatnémet, francia, olasz, holland, sőt brit bankoktól is majd' hétmilliárd dollárnyi hitelt kapott, túlnyomórészt az élelmiszeripar, a feldolgozó ágazatok fejlesztésére (ezek közül az NSZK hárommilliárd márkás hitele keltette a legnagyobb figyelmet). Természetesen szó sincs arról, hogy a tőkés világ önzetlenül sietne a Szovjetunió segítségére. Igenis hasznot, sót, nagy hasznot remél új vállalkozásaitól, ami nem róható fel neki. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió szintén profitálni kíván ebből az együttműködésből és igyekszik megteremteni ehhez a belső feltételeket, garanciákat, arra törekszik, hogy továbbra is legyen hitele... |g GAZDASÁG ÉS POLITIKA És ha már a gazdasági kapcsolatépítésnél tartunk, azért le kell szögezni, hogy a helyzet egyáltalán nem rózsás. Élnek még az előítéletek, sokan óvatosak, s itt van a hires- hirhedt COCOM-lista is, amely számos korszerű technológia és berendezés kivitelét tiltja a szocialista országokba. Mindez Nyugat-Európa elszigetelődése irányában hat, s a szovjet fővárosban ugyancsak nem egyértelműen pozitív a visszhangja az európai közös piac 1992-re tervezett kiépítésének. Kohlnak, De Mitának, Mitterrand-nak kifejtették Moszkvában: vajon nem vezet-e Nyugat-Európa túlzott bezárkózásához ez a belső integrációs folyamat, nem lesz-e a közösség megközelíthetetlen bástya vagy erőd. A válasz erre határozott nem volt, s egyelőre nincs okunk ebben kételkedni. Annál is inkább, mivel az egységes nyugateurópai piacon belül bizonyára sosem látott méreteket ölt majd a konkurencia, a Szovjetuniót vagy a többi szocialista országot mint piacot leírni nagy hiba lenne. Végül is az őszinte szándékot illusztrálja például Mitterrand elnök kedvenc javaslata, hogy a Szovjetunió és más kelet-európai államok kapcsolódjanak be már most az úgynevezett technológiai Eurékába (a jövő évezredet sejtető távközlési rendszer megépítésébe). A nyugat-európai integrációnak van egy érdekes politikai vetülete is. Érthető, hogy a semleges országok - főleg Ausztria - szeretnének részt venni ebben a folyamatban, hiszen gazdaságuk megannyi szállal kötődik a Közös Piac tagállamaihoz, s nem akarnak „lemaradni a vonatról". Bécs az együttműködés számos változatát latolgatja, köztük a teljes jogú tagságot. A probléma azonban ott kezdődik, hogy az EGK nem pusztán gazdasági tömörülés, már most számos közös politikai intézménye van a NATO-val. Ausztriát igy a „hátsó ajtón” keresztül bevonhatnák a nyugati katonai tömbbe is, ami természetesen felborítaná az európai egyensúlyt, megbontaná a második világháború után kialakult realitásokat. Szeptember első felében Ato/s Mock alkancellár*külügy- miniszternek, majd október közepén Franz Vranitzky kancellárnak is kifejtették Moszkvában az ezzel kapcsolatos aggályokat. Az osztrák vezetők viszont igyekeztek nem hagyni kétséget afelől, hogy Ausztria az államszerződésből eredő Kétségtelenül a katonai terület az, amely a leginkább befolyásolja a Szovjetunió és Nyugat-Európa viszonyát. Az itt elért haladáson mérhető le, vajon mennyire őszinte a békés egymás mellett élés gyakran kinyilatkoztatott szándéka. A Szovjetunió az Egyesült Államokkal megkötötte a közepes hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló szerződést, s ennek köszönhetően Európában kevesebb lett az atomfegyver. A maga részével hozzájárult ehhez többek között az NSZK is (a Pershing1-A rakéták, a helyszíni ellenőrzés ügye). A rakétakivonás nyomán a Szovjetunió és Nyugat-Európa között katonai téren mindenképp nőtt a bizalom. De nem elég csak nyilatkozatokban üdvözölni a Szovjetunió leszerelési lépéseit, azokat a másik oldalon konkrét tettekkel is elő kell segíteni. Ebből a szempontból a hadászati támadófegyverek csökkentéséről folyó szovjet-amerikai tárgyalások konkrét ösztönzést alig kapnak. Igaz, hogy Franciaország egy későbbi időpontban esetleg bekapcsolódna ebbe a folyamatba, de Nagy-Britannia egyelőre hallani sem akar erről. A Szovjetunió nem is erőlteti most ezt a témát. A figyelem inkább a hagyományos haderőkre összpontosul. És itt tavaly történt egy s más. A NATO-országok a kivont közepes hatótávolságú rakéták kompenzálásaképp a hagyományos fegyverzet lényeges korszerűsítését szorgalmazták, s a létszámvitákat, az aszimmetria felszámolását forszírozták - egyoldalú lépéseket várva a Szovjetuniótól. Ezek meg is történtek: Mihail Gorbacsov az ENSZ-közgyűlés ülésszakán december elején mondott beszédében jelentős haderócsökkentést jelentett be. A méreteiben egyedülálló csökkentés nyugati fogadtatása rendkívül pozitív volt, bár akadtak olyanok, akik azt emelték ki, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés továbbra is jelentős fölényben marad. A Gorbacsov-javaslat célja azonban nem az asszimmetriák végső felszámolása volt (az elmúlt évtizedekben kialakult egyensúly nem abszolút értelmű, egyes területeken a NATO, másokon pedig a VSZ van fölényben), hanem egy tárgyalási folyamat ösztönzése. E folyamat során pedig kezdetben a védelemhez elégséges szintre csökkennének a haderők, s csak a végén szűnne meg minden asszimmetria. Olyan gesztus értékű, kezdeti lépésről van tehát szó, amelyre illene megfelelő választ adni. Ám ezzel a nyugati katonai szövetség nem siet, bár a bécsi utótalálkozó munkáján lemérhető, hogy a következő európai leszerelési fórum mandátumának kidolgozása ügyében kompromisszumokat a másik fél is tett. Az európai biztonsági és együttműködési értekezlet résztvevőinek bécsi utótalálkozóján szinte sűrítve található meg mindaz, ami segíti, illetve ami nehezíti a Szovjetunió és Nyugat-Európa kapcsolatait is. A leszerelési, a gazdasági, kulturális, ökológiai, tudományos-technikai együttműködés területén nagyjából már december közepén kész volt a záró- dokumentum, viszont a további utórendezvények, főleg pedig a moszkvai humanitárius konferencia kérdésében nem volt egyetértés. Igen, az emberi jogok megint ürügyet szolgáltattak egyeseknek ahhoz, hogy komplikálják az eredményes munkát. Jurij Kaslev nagykövet, a bécsi utótalálkozón részt vevő szovjet küldöttség vezetője úgy három héttel ezelőtti egyik nyilatkozatában az újabb és újabb nyugati feltételekről így beszélt: „ Nekem úgy tűnik, hogy a feltételek, igy például a politikai foglyok szabadon bocsátása, a kivándorlás megkönnyítése, a konferencia nyíltságának biztosítása mind olyan, amit mi már teljesítettünk. De úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna." Az amerikai mellett főleg a brit küldöttség járt elöl ebben a nyilvánvaló halogatásban. Ezért is sajnálatos, hogy Mihail Gorbacsov londoni látogatása - az örményországi földrengés miatt - elmaradt. Talán sikerült volna tisztázni ezeket a problémákat is. És ha megemlítettük a kaukázusi természeti katasztrófát, akkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Nyugat- Európa is azonnal a Szovjetunió segítségére sietett. Elgondolkoztató, s a jövő számára bizonyára hasznos tanulságokkal szolgáló volt ez a szolidaritás, a megértés, a tenni akarás, a segítő szándék. így még jobban kidomborodott az az igény, hogy ne csak ilyen kiélezett helyzetekben, hanem - Mihail Gorbacsovot idézve - „az Európára, az egész világra leselkedő veszélyek közepette is a közös sors tudata adjon ösztönzést az együtt végzett alkotó munkához". A Szovjetunió és Nyugat-Európa sokat tett ezért 1988- ban. Gyakran hangzott el a magas szintű találkozók után olyan értékelés, hogy új fejezet nyílt a kapcsolatokban, új impulzusokat kapott az együttműködés, amely új szintre emelkedett. És ha ez igaz, akkor az idei esztendőben minden bizonnyal tovább erősödnek majd ezek az új hajtások PAPUCSEK GERGELY
