Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-28 / 17. szám

EGON ERWIN KISCH Az Óvárosban az órásmester kirakatá­ban áll egy nagy óra. Tulajdonképpen ez nem egy óra, hanem sok óra egyetlen órában egyesítve. Az óracsoport a világot ábrázolja: az öt világrészt, térben és időben. Minden számlap más-más város nevét vi­seli és a mutató jelzi, mennyi az idő abban a városban, abban az időpontban, mikor mi a prágai óváros órásmesterének kirakata előtt állunk és az órák óráját nézzük. Egyet­len óramű, egy tömör és súlyos fémszerke­zet mozgatja a sok mutatót. A Prága jelzésű számlap körül sorakoznak a többiek, és minden számlapon a napnak más-más órá­ját, az órának más-más percét látjuk. Bur- gos jelzésű számlap nincs az órán. Amikor a mester a művét készítette, Burgosban még ugyanennyit mutatott az óra, mint Madridban. Madridban az idő most előreha­lad, a burgosi óra hátrafelé megy. Május elsején, ha rászorítjuk fülünket az óra nagy üveglapjára, talán hallhatjuk a kattogást, mely úgy hangzik, akárcsak a munkászász­lóaljak ütemes menetelése. Talán láthatjuk, hogy a mutatókon vörös zászlók lengenek. Minden számlapon május elseje van. Prágában reggel hét óra. A Ringhoffer-gyár munkása riadtan ébred álmából, nem az ébresztőóra, de nem is a felesége, hanem az ablakon beragyogó napsugár keltette fel. - Az ördögbe is - ez az első gondolata elaludtam. - De rögtön visszaszívja károm­kodását, mert eszébe jut: ma ünnep van, ünnep, mit apáink harcoltak ki. Még alhatom egy kicsit, még van idő a felvonulásig. Berlinben még négy perc hiányzik a hét órához, de a Siemenstadt-Művek műveze­tője már felkelt, és 6 is káromkodott közben. De ő nem szívja vissza a káromkodást, mint a ringhofferbeli munkatársa. Belebújik a nadrágjába, másodpercnyi pontossággal kell ott lennie a nácik által elrendelt gyüleke­zőhelyen, különben a csoportvezető beárul­ja, és akkor röpülhet munkahelyéről, talán egyenest a koncentrációs táborba. Úgyis ferde szemmel néznek rá, mint régi szerve­zett munkásra. Hamburgban az óra nagymutatójának még tizenkét percnyi utat kell megtennie, hogy elérje a reggeli hét órát jelző tizenket­tes számot. - Hogy ezek ma mit fognak megint összelefetyelni? - dörmögi Klaus, a Blohm & Woss cég esztergályosa -, ma a vezérurak biztosan arról prédikálnak majd, hogy egészségünk szempontjából mennyivel egészségesebb, ha nem zabá­lunk kenyeret! Londonban a Whitechapel High-Road sötétedik, majd rövidesen feketéink az em­berektől, akik zárt sorokban állnak fel, hogy a Hyde Parkba vonuljanak. A High Gate rácsos kapuin át alig tudják cipelni a koszo­rúkat, amelyek Marx Károly utolsó lakhelyét díszítik. Párizsban egymillió dolgozó sorakozik fel a Pére Lachaise, a kommünárok sírhelye felé vezető útvonalon. Az F. I. A. vörös zászlói, ez a szociáldemokratáké, a P. C. F. vörös zászlói, ez a kommunistáké, a C. G. T. vörös zászlói, ez a szakszerveze­teké, minden kézben vörös zászló, él a Népfront. Herriot és ezer más radikálszo- cialista velük együtt menetel, ők is felemelt ököllel köszönnek, és a Népfront! A munka hadserege tisztelgő sorokban vonul el 1871 dicső hőseinek sírjai és Henri Barbusse emlékműve előtt. Mikor a prágai fémmunkás kilép lakóhá­za kapuján, hogy felsorakozzon a felvonu­láshoz, akkor sidney-i és mellbourne-i mun­kástársaik már befejezték felvonulásukat, és sűrű sorokban a tengerpartra vonulnak, hogy asszonyaikkal és gyerekeikkel élvez­zék a napot, a hullámokat, a májusi napfény melegét. Sanghajban, a riksa-kuli, ma riksa nélkül igyekszik át a Nanking-Roadon. Amikor nincs rendőr a láthatáron, a párt röplapjait osztogatja, de abban a percben, amikor feltűnik egy rendőr, futásnak ered, és gyor­sabban száguld, mint bármikor utasa nóga­tására. Moszkvában a rendőr a tüntetők elvtár­sa. A Lenin-mauzóleummal szemközti ház erkélyén szovjet költők állnak a mikrofon előtt és beszámolnak a Vörös téren történ­tekről, de lehet ezt leírni? El lehet ezt mondani? Az örömnek ezt az óceánját? A katonák és munkások hadseregét? A gyermekek örömrivalgását? A zászlók erdejét? A mámorosán újjongó embersoka­ság minden egyes tagja üdvözli a pártot, amelynek boldogságát köszönheti. És a pártot képviselő mosolygó elvtársakat, akik a mauzóleum mellvédjéről szeretettel­jesen viszonozzák a köszöntést. Tedd csak füledet a madridi számlapra. Az óra fogaskerekeiből, járásából ugyanazt a hangot hallod, bár a város felett repülőgé­pek zúgnak, hogy az ártatlan gyerekekre és a vörös zászlóra zúdítsák bombáikat. Prága óvárosában állsz az óra előtt, hallod kere­keinek ritmusát. Érzed, hogy a madridi óra, a bombák robbanása, a gépfegyverek kat­togása között is azonos szíved verésével és az összes számlapokon menetelő májusi ünneplők lépteinek ütemes dobbanásával. Moszkva két órával megelőzte Prágát, nyolc és fél órával Chicagót, csaknem tíz órával előbbre van a detroiti Ford Műveknél. Teljes fél nappal Hollywoodnál. De nem­csak a hosszúsági fokok és az égtájak határozzák meg az időt, ha a mindenség- órát nemcsak füleddel és szemeddel figye­led, hanem agyaddal és szíveddel is, akkor magad is észreveszed ezt. Figyeld csak! Az órák órájának csak egy szerkezete van, egy erő mozgatja a mutató­kat, egy erő határozza meg az időt, s egy napon, egyazon óra üt majd mindenütt a világon. Világ órái, egyesüljetek! A régi, nagy-békebeli május elsejére vir­radt. A madarak még csak csipogtak, fészkelődtek a Körút fáin. A homály éppen- éppen csak lehelte a föltartózhatatlan diadal­maskodó fénynek reményét. A pesti utcák ilyenkor szokott csöndjét azon­ban elég háborgatás érte. Most szállingózott legsűrűbben a Városliget felől a mulató nép. A Szondy utcán egy négyes csoport jött. Két jó cimbora két lánnyal. Az egyik Zordukán Árpád vasesztergályos­segéd. A másik Damkó Elemér festőmúvésznö­vendék. Egy kapu előtt állottak meg most végle­gesen:- Nem várnátok meg a kapunyitást velünk? - javasolta a festő: - Azzal is kevesebb a koc­kázatotok, ha a házmester nem árul be anyá­toknak, hogy most érkeztek haza.- Anyánk? Na nem mondom! - csacsogta az egyik lány: - Abból a sok becsületsértésből, amit ránk rak, megélne egy járásbíróság egy évig. De az a húsz pofon, amit apuci helyez el rajtunk, ha nem nagyon részeg és felébred! Az a beszéd! A házmester kicsoszogott, és tudósítása eloszlatta a feszültséget és aggodalmat. A lá­nyok édesapját még nem volt szerencséje be­ereszteni, mind ez ideig. A két lány megkönnyebbülten surrant be a házba. ★ ★ ★- Na! - szólt a festő, nyurga, de vállás fiatalember, a köpcös, de bikanyakú, nehéz­súlyú vasesztergályosnak: - Na mégy tüntet­ni?- Kéne! - bólintott Zordukán: - De nem túl nagy a kedvem. A Váci út tetejéről indulok a gyártelepről a szaktársakkal. Most még villa­mos sincs. Kutyagoljak? Vagy fizessek konflist? Azt hiszem, nem dől össze az ég, ha elmaradok a kivonulásról. Legföljebb azt hiszik, benyaltam. Mit gondolsz?- Ha neked nem fontos? Nekem aztán nyolc! - vont vállat Damkó, a festónövendék: - Gye­rünk, kávézzunk meg valahol. Nekem az ivás- ból elegem van!- Mehet! - egyezett bele a vasesztergályos. ★ ★ ★ Körúti kávéház bádogvirágos teraszán foglal­tak helyet. A villanykörték még égtek. Kínos, nevet­séges volt a szerepük a hajnalban. Mintha halálraítéltek hencegnének. A terasz több asztalánál ültek. A legvégén nagy, hangos mulató társaság sörözött. Azaz locsolta az italt, és marhaságokat ordibált meg művelt. Egy részeg pofa fogadásból a már­ványasztal közepére állt fejen. A gumirádlik, konflisok egyre-másra kattog­tak végig a Körúton. A járdán elég járókelő bukkant fel egyre. ★ ★ ★ A vasesztergályos három évvel volt idősebb a festőnél. Ez a korkülönbség most nem látszott már meg közöttük. Valaha annál jobban számí­tott. A két cimbora földi volt. Óriási vidéki bánya­telepen születtek mindketten. A Zordukán apja bányamunkás volt. A Damkóé bányaaltiszt. TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ Közibük tartozol te is! A házuk tőszomszédságban állt, és a két fiú a porban játszástól fogva tartotta rendületlen a puszipajtásságot. Az idősebb és rettentő erős Zordukán megoltalmazta a kisebb Damkót min­den gyermekkori kocódásban.- Hej! Emlékszel nálunk, otthon a május elsejére? - kavargatta habos kávéját a festő.- Kétkilométeres út, a bányáig, a tárnáig, csupa nyírfagally! Nyírfaszag volt az egész város. És éjjel, amikor a bányászok elindultak a mécses­sel. Be gyönyörű az! A legények szalagos nyírfát állítanak az udvarokra. Itt Pesten semmi sem volt még a május elseje, amikor nálunk már olyan ünnep volt ez! Olyan nagy nap!...- Mit nap! Három nap! - dörmögte közbe a vasesztergályos. - A tyúkok is bekönforoltak az udvaron a vörös május előtt és után egy nappal... De mit akar ez a sok rendőr ott? Nézd csak! A Körútnak egyik mellékutcájából nagy sor rendőr vonul elő. A parancsnokuk rém idege­sen kiabálta a vezényszavakat nekik. Végül is egymástól alig néhány lépésre kordont állíttatott velük a Körút mindkét oldalán. A kávéház elé is jutott belőlük vagy három.- Én tudom, miért vezényelték ezeket ide!- mondta a festő: - Tavaly ezen az egyetlen helyen zavartátok meg a rendet. Betörtetek néhány kirakatot, és elpáholtatok néhány alakot. ★ ★ ★ Már fizettek is. Éppen távozni készültek. A Körút hosszán egyre jobban gyűlt a járóke­lő a járdán. A rendőrök csak bizonyos helyen, egyszerre eresztettek át a Körúton. Különben azon csak járművek közlekedhettek szabadon. Most mozgolódás támadt.- Jönnek a vasasok! Itt vonulnak el a vasasok!- Ez a két mondat terjedt szájról szájra.- Te! Üljünk beljebb, hogy ne vegyenek észre a sorból. De nézzük végig a tüntetést!- javallottá festő cimborájának. Ezt tették. A terasz kiszögelléséhez húzódtak egy kis asztal mellé. A kocsiúton már dübörgött a vasasok me­nete. Kifogástalan, szinte megfélemlítő rendben vonultak hatos sorban. Nem csapták egyszerre a lábukat. Nem csinnadrattázott előttük rezes zenekar. Mégis, valami szívszorító döbbenet támadt a Körút levegőjében. A festő megigézetten meredt oda a kocsiút- ra. Ránézett cimborájára, a vasesztergályosra. Majd ezt makogta:- Ez a nagy dolog! Ez a valóság! Ez a jövő! Én érzem!... És egyszerre tele lett a szeme könnyel. A vasesztergályos lomha jónási vállai lassan emelkedtek:- Gyere! Illik velük mennem nekem is. Rosz- szul tettem, hogy elmaradtam!- Gyere!- De nézd! Nem eresztenek senkit át a rend­őrök! - aggályoskodott a festő.- Bízd rám! - vetette oldalt fejét a vasesztergá­lyos.- De én, hát én?... - vonakodott a festő.- Gyere csak! Te is közibénk tartozol! - mor­dult rá cimborája. Áthatoltak a teraszon, átfurakodtak a járda járókelőin. És pont egy rendőrnek szaladtak neki. A vasesztergályos elment volna mellette, mintha ott sem állana, de a rendőr, kötelesség- szerűleg elébe tartotta karját:- Tilos kérem az átjárás!- Jó, jó! - bólintott mosolyogva a vaseszter­gályos: - De én közibük tartozom és 6 is! Azzal, minthogy a rendőr mell-mellnek állot­ta útját, a vasesztergályos szelíden megkapta a két karját, levegőbe emelte, és félretette útjából. A rendőr még meg sem találta elakadt sza­vát. Már az úttesten át a menethez csatla­koztak. IVÁN GOLL Proces Ó, a város akkor kigyújtotta aranyos fölkövezve. S petróleumcsillagok kigyúltak a A férfiak lassan imbolyogtak az estében. S. nyakukat. Ők visszajöttek mind a föld alól. A gyárak és műhelyek akkor már hamuvá kék baldachin. A fűszerkereskedések előtt gyermekanc. gömbökkel. Fiatal anyák terhesen jártak, min S ók mind fölvonultak ide! Munkaszünet sugározva repkedtek a csapszékeken át. S i A körutakon rikácsoló fáklyákat őrjöngtek a a köves világot. Gyáva tornyok rozsdás harangjai csörrer hangja zengöbben és tisztábban harsogott. Az Ember föltámadt, hogy megváltsa a \ a világ összes testvéreit. S vörös gyűlések z, Boltilányok megtárták mellük elefántcsont űzte előre. Szatócsok ingyen osztogatták nai Az idegen szállodák máglyái botrányosan s a zöld rabszolgasipkát. Közben fölágaskodtak a meredt barikádok vörös lámpásokat. Ezen az estén szent proct A város hegységének csúcsához értek. Üstökösök harsantak vörösen kürtök és emb És megzúdult a forradalom. Másnap azonban fölvirult a földön a renge) koztak a végtelen processziók előtt. Nap, nap volt mindenütt! Az emberek egys dús virágot. És teljes vakságában, rőt ágakki Végtelen kertje az emberségességnek! Err vörös szél sercen föl az ének. Szentek mennek elöl: fiatalok, piszkos galh nyok, rikácsoló embereikkel szorosan feszes Tavasz! Tavasz! Szegények, mint izzó i munkazubbonyukban táncoltak valamennyien Arany és kék villamosok szárnyaltak a sz. emelkedtek az égbe a liftek: és az emberei angyalok. Ó, roppant tavasza a föltámadt embernek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom