Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-04-28 / 17. szám

\ KARINTHY FRIGYES A körhinta Indul. A cifrára meszelt falakon hirtelen összemosódnak, szertefolynak most a naiv, boldog tájképek: messze me­zőket, bodros vizeket, távoli vitorlá­kat ábrázolók. Csikorog a tompa faváz, és borzolódva libegni kezde­nek odafönt a festett rongydarabok. Ferdén nekilódulva áll a vezető kö­zépen, a tükrös, üveggyöngyös osz­lop terebélyén. A gépzongora zen­geni kezd. Nyihorászó, aranyveretű ló. Him­báló, terpesz hintó mögötte: - kékre meg sárgára mázolt baldachin. Görbe strucc, üvegszemű, meredt zsiráf. Fürge, furcsa, fafényú zebra. Lakkos, tükröző elefánt füle mögött bizsegnek, fújdogálnak a bojtok, roj­tok. A feje üvegskatulya, tompora tükör. Rézgyűrűk csörögnek a lá­bán. Nyitott szájából titkosan, mere­ven vigyorog elő a fanyelv. Én kisfiú voltam, én féltem. Eleinte szégyell­tem magam a többi ember előtt, és messzi mezőket, bodros vizeket, tá­voli vitorlákat bambán bámultam a meszelt falakon. Valaki kézen fo­gott, és nevetve intett: ne félj, csacsi! látod, a többi is. És egyszerre csiko­rogni kezdett a tompa faváz, és libegni kezdtek a festett rongydara­bok. Hahó! Hahó! Forog a váz. Minden összefolyik. Zörögnek a pántok, sí­kosán elnyúlik a kör. A xilofon zsi­bongva harsog. Rugókon hullámoz­nak a fehér paripák. Szabályos, egy­re sebesebb ütemekben csillannak meg a forgó, cifra keretű tükördara­bok. Egyre sebesebben libegnek a rongyok - a fehér paripa merev, nyitott szája marad csak mozdulat­lan egy torz, fafényú vigyorban. Sár­ga ruhás, karcsú és domború leány ül rajta féloldalt, és előrehajlik. Hahó! Hahó! Halljátok a visszhangot? A mezők verik vissza és a távoli, elmaradó sziklák. Most bódulni kezd a zavaros zongoraszó. Most tágulni kezd riadt, szomorú szemem' és aprókat, gyor­sakat, egyre sebesebben, lüktetni kezd a tüdőm. Most nehéz veríték­szag vegyül az olcsó, tarka ruhák és pomádés, durva fejek szagába. Za­varos kábulat gomolyog - ködök és gomolyok -, de egyszerre tisztulni kezd, és forró világossággal látni kezd az agyam. Hahó! Hahó! Színek és formák és han­gok vakítóan, élesen és elhatárolva zsibonganak, és egyszerre látom, és egyszerre értem meg mindegyiket. És amint egyre világosabb lesz agy­velőm: egyre jobban sötétül el szí­vem, mintha szakadékba zuhanna. Szédülök. Szól a xilofon. Hahó! A sárga ruhás lány odaszorítja testét a pari­pához, és előrehajlik. Szoknyája ör­vényleni kezd körülötte, s a fehér harisnya kivillog. Nedves a szája, és haja homlokába csapzik. Egy mes­terlegény kurjogatva feléje nyújtja a nyakát. A leány szilajul lendül vissza. Vigyorogva mered előre a megnyúlt paripa. Hahó! Miért mindez a szörnyű zsivaj, és hová rohannak ezek? Őrület szá­guld a paripákon? Hiszen ez a lány nem tartja már magát - lábát átve­tette a ló feje fölött, két combjával átszorítja a nyerget, testét vadul visszadobja, melle kifeszül, és haja vészesen lobogni kezd. Borzasztó. Mi történt itt? Bordó karikák suhognak fütyülve a szeme­im körül. Most megláttam a leány nyirkos, tétova ködökben úszó sze­meit. Remegve, riadtan meredek reá. Rekedt röhögést hallok, és ka­rok nyúlnak a levegőbe. Valaki meg­fogja a lábát. A leány sikongva vi- háncol, aztán lihegni kezd. Zsivajgó lárma kavarog. S az egészet, mintha vasharangot kongatna egy súlyos, lassú kalapács: úgy kíséri a szívem nehéz dobogása. Jaj, jaj. Nehéz veríték és tikkadt leheletek öntik el az arcomat. Egy tükörben egyszerre meglátom ma­gam, és riadtan hőkölök vissza. Kié ez az ismeretlen, rettenetes fej, duz­zadt arccal, zavaros és dagadt sze­mekkel? Ki vagyok én? Mit akarnak azok ettől a leánytól? Mit tolakod­nak, mit lökdösik egymást körülötte, mit lihegnek, mit röhögnek, mit nyo­matodnak, mit verekszenek? Mit csinálnak azok ott a homályban? Rettenetes! Nem bírom tovább. Elő- rehajlom, összekuporodom - s ím, egszerre lentről, lentről a mélyből - mintha elhagyott, távoli sikátorok­ból kúszna elő: -, panaszos, szívet tépő hang csuklik... egy kutya halk, vinnyogó nyöszörgése... Figyelni kezd - és szívem megdermed a ré­mülettől. Rájövök, hogy belőlem jön e hang - egy kutya szúköl és vonít elszorult torkomon keresztül - egy kutya szúköl és nyöszörög tüdőm­ben ... egy kutya lihegő nyelve lóg ki párologva remegő ajkaim közül... Ó jaj!... Nekem is... Nekem is... Én is... Én is... Én is akarok... Én is akarok... És most kavarogj, vadul, diadal­masan, fülsiketítő gépzongora! Most libegjenek a kopott bársonyok és tarka selymek, és százféle szín szik­rázzék a fényben. És nehéz illatok­ban és szakadó verítékben ázzék a sárga, örvénylő selyemöltöny... Csörögve verődnek össze az üveg­gyöngyök, mint vacogó fogak a láz borzongásaiban. Vacogok. Reszke­tek. Nyöszörgők és szúkölök. Hadd abba, veszekedett, átkozott barom, hogy ezek itt meghallják, amit tátogó szájam dadog. Halljátok, zsírfejú munkások, szennyes, tarka ruhák... halljátok, izzadt, forró cselédek... Kalárist adok nektek és karpere­cét... Halljátok, odaadom a kék me­zőket, boldog vizeket és távoli vitor­lákat ... Ezekből a fülledt rongyokból kell nekem... Sárga ruhás leány, te förtelmes és iszonyú, te süppedt és sárga szemű... te szennyes és lihe­gő... hallod-e? Az én álmaimat oda­adom neked, a végtelen kékséget és örökkévaló messzeséget, hogy ma­gamhoz szoríthassam a melled... Hallod-e? A melled!... A tarka és gyönyörű selymek, a cifra üveg­gyöngyök és aranykeretú tükrök kö­zött. Ó, nyomorúság! ■ r ZIO zatait. Az utcák arannyal voltak < alatt. akalapjuk glóriája körülfonta súlyos ak. S az este úgy lengett, mint egy i/c játszottak cukorkákkal és égi a holdat cipelnék kötényük alatt, /ogó processziója: a pincérlányok lámpásokat lóbált az abszint. :ik. Tomboló pianolák váltották meg szét isten falán. De az emberek ot! Az egyesületekben üdvözölték < körül a rikító tereket. rait. A néptanítót izzó elhivatottság saikat. uhantak. Hordárok letépték fejükről ibogó asszonyok lengettek fölöttük :iót járt az emberiség, horizontokból üstökösök hulltak, rok körül. avasz. Az akácsétányok megtárul­’ien a gomblyukba tűzték, mint egy : ablakokban is kivirult a nap. ek, bolyongó fák! Az asztalon mint (ból kiötlő ádámcsutkákkal. Asszo- 'lükön. >ák nyújtózkodtak meztelenül. És dság országába. Mint Jákob létrái it és fönt olyanok voltak, mint az SZÉKELY JÁNOS fordítása mikor még Brünnben tanultam a színiaka­démián, a május elseji felvonulásba mindig valamilyen látványos módon kapcsolód­tunk be, mondjuk, feldíszített autóval tarkítottuk a felvonulást. Egyszer azt találtuk ki, hogy a te­hergépkocsin földgömb lesz, fölötte Picasso bé­kegalambjával, körülötte pedig kézen fogva áll­nak majd a legkülönbözőbb fajú és nemzetiségű diákok. Egyikünknek hosszúkás lóarca volt, ö lett az angol, a másik épp hogy kiheverte a sárgasá­got, ő lett a kínai, a harmadik, a ferdeszemü mongol lett és így tovább. Velem kapcsolatban nem volt kétséges, hogy én leszek a néger. Kaptam egy fehér flanellnadrágot meg egy fehér pincérmellényt, hogy feketeségem jól meg­különböztethető legyen. Höger professzor, Karéi VLADIMÍR MENŐIK Én, a néger Höger színművész fivére, Rudolf, aki minket sminkelni és öltözködni tanított, így szólt:- Mensik, nézze, nem fogunk pepecselni, ho­gyan varázsoljuk négerekké magunkat. Gyertya­láng felett parafadugót forgatunk, és a bőrét fokozatosan befeketítjük dugóval. De én készítet­tem folyadékot is, azzal rögtön készen leszünk. A folyadék egyenletesen befedi a bőrt, sehol sem lesznek fehér foltok. Az a fő, hogy senkinek se legyenek kétségei a maga néger voltáról. A biztonság kedvéért már reggel ötkor elkezd­tük, hogy ha a kísérlet netán nem sikerül, folytat­juk a dugóval. A professzor kent be engem. Szörnyű volt. Egyrészt ragadt, mint a ragasztó, másrészt nem akart megszáradni. Mikor még a fülcimpámat is bekente, azt mondtam:- Tanár úr, ez csepeg rólam és csak nem akar megszáradni.- Majd ha érezni fogja, hogy kissé összehúzza a bőrét, minden rendben lesz. Nem éreztem semmit. Csak csöpögött rólam, körülöttem tócsák. Már hét óra volt. Az évfolyam- társaim cigarettára gyújtottak és az ápolónőkkel szórakoztak, miközben felsorakoztak. De mi csak kentünk. Már a felismerhetetlenségig fekete vol­tam, azt gondoltam, hogy ez életem végéig így marad. Talán még a szemem fehérje is fekete volt. Az utolsó pillanatban fejeztük be. Sietsé­gemben nem tettem meg azt, amit ilyen fontos esemény előtt mindenki megtesz - nem mentem szükségre. A kocsin senki sem akart velem kezet fogni, a csepegő mancsaim miatt. Magamra ma­radtam és szitkozódva fajgyűlölőknek neveztem őket. A szó szoros értelmében elhagyatott néger voltam, egyedül az egész földkerekségen, öt percen belül éreztem, hogy el vagyok veszve. Ha a személygépkocsi vezetőjének tele van a húgy­hólyagja, megérez minden kövecskét az úttesten, még a tűzkövet is. Én tehergépkocsin álltam, melynek rugózása tonnákra van beállítva.- Barátaim - mondtam -, egy pillanatra el kell hagynom a földgolyót. Leugrottam és rohatnam a nyilvános illemhely felé. Leszaladtam a föld alá, s akkor jöttem rá, hogy nem tudok könnyíteni magamon, mert a ke­zem fekete és nedves, nem gombolhatom ki a hófehér nadrágot! Felrohantam, de a kocsi már nem volt ott, most mit tegyek? Ott állt egy öregúr, zászlócskát lengetett. Odamentem hozzá.- Elvtárs, kérem szépen, nekem vizelnem kell.- Nos, ott van a vécé.- Igen, én már voltam ott, de feketék a kezeim és szép fehér a nadrágom, nem gombolhatom ki, mert gyanús nyomok maradnának rajta.- No. talán csak nem azt akarja, hogy...- De igen, éppen arra akarom megkérni, hogy segítsen nekem. Furcsán nézett rám, mert hát a ferde hajlamú­ak közismerten a legválogatottabb módszereket alkalmazzák a csábításra...- Esküszöm, normális vagyok. A Janácek ne­vét viselő színiakadémia hallgatója vagyok és négert alakítok az allegorikus kocsin, ha lenne kedves megmenteni az életemet! Lejött velem. Nagyon óvatosan kigombolta a nadrágomat, kipisiltetett, majd begombolt, és elrohant. Még meg sem köszönhettem. Künn dúlt a felvonulás. Allegorikus szekerün­ket sehol sem láttam. Négerként, méghozzá, aki nedves, hová sorakozhattam volna be? Bekiáltot­tam egy teherautó ablakán:- Elment az allegorikus kocsim, elmehetek veled egy darabon?- Ugorj fel. Felugrottam a teherautóra és egy plakátba kapaszkodtam. Óriási sikerem volt, az emberek üvöltöztek és tapsoltak, amerre csak mentünk. Nem tudtam, miért. Olyan plakátba kapaszkod­tam, amely ragyogó fehér abroszt ábrázolt, ezzel a felirattal: A Hellada szappan fehérít és tisztára mos. És rólam közben vékony patakocskában foly rá - a fekete festék... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása VOJTECH KONDRÓT Királyi Királyi tisztelet: fekete föld röge öregapám felett (Egész életében földje szolgája volt) Ekéje nyomán mindig ugyanolyan varjú loholt éppolyan nyárfák kísérték s más ciprusok (A hajó ködbe vész) Példátlanul nehéz: megszokni a dologtalan napot VLADIMÍR REISEL Halhatatlan álom Mert nem hunyom be szememet, látom a meglékelt hajót, rég elsüllyedt szerelmemet. A csevegésre hallgatás zuhant, a mosoly csupa jég, könnyű porszemek ringatóznak, fölkapja őket lenge szél. Sasunkat lelőtték, szerelmünk elföldelve rég. Deő, a vérző álom, él. A szürkületben sápadt fénnyel ég. ÖTEFAN 2ÁRY Horgonyok és szárnyak A földhöz vagyok kötve, nem kapoccsal, bilinccsel, a szív horgonyoz le engem a mélység fenekére. Semmiség, hogy a sáron keresztül visz a léptem, az se baj, ha az arcom megvesszőzi a zápor. A földhöz vagyok kötve, de bátran száll a lelkem, a szívós sátán-tollak biztosan röpítik. Megtörni ki akarja, ahogy korbács a térdet, lenyesni ki akarja - a szabad kondor szárnyát? Van horgonyom és szárnyam. Állva mérem a távolt. Nem csúszom, ember vagyok. Nem daru, ember vagyok. Ha be akartok zárni - az erőm megfeszítem, magam a kalitkával az égbe fölrepítem. DÉNES GYÖRGY fordításai

Next

/
Oldalképek
Tartalom