Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-21 / 16. szám
i, ismerlek én té- íját. Semmi nem semmi, érted? támadásba kez- ülsz most otthon, /ája mellett? Miért hajnaltól éjfélig, Hiányzik valami, .. de a magadfaj- 1 fogja megtalálni szinte nevetségeim vetted - húzta üveget. i se hederítettek nézte a kopott kis ■már arra gondolt, , amikor Mária jött lyiségböl - szüne- átszók -, és mellé vesztetek? - né- rzéke van ennek n, futott át rajta.) lenkedett. k hülyéket tudsz a kedves volt és régén meggyőzöl, gaza. egymást, páran tszók nagymono- eg visszautasítani ;abb volt. ólyag - borzolta nyi élő szobrot én nint itt. Ti vagytok isszátok magatok sebezhetetlennek izul. így van, Riki? ;em várva, hangot ágeztem, hazakítár, mire hazaért, t meg bemenni, ült. A gyerekszo- I szuszogást hálózott, a fürdőszo- igedte meg a csa- mikor az asztalon ilati útra megyek, írekeket intézd el. i. Délután négytől : autóra. Szia." írta alá. „Mikor jlctól el kellene sl az ágyban. Még jyonütött, álomba tűnt neki, a szoba kezd, hullámzani, alra a mennyezet sme előtt a nagy erősödik, tajtékot anság - amelynek arre mintha egy úszott volna elő. szemét,, a hattyú illámzó hattyúar- iszemet és egy gondolt, miféte rele, hiszen nem sem vett be, ^yenek, amikor iangját hallotta, jfunk. jgy élünk, r a felesége szóK Aludj. - Ezek poltak. zuhant. Utolsó érit a sajnálkozásé, Mébred, a nagy Eri „Eljön az idő, amikor öreg csontjaimat a szülőföldbe fektetik. Százharminckét éve élek már ezen a világon és mindent megéltem, amit az ember megélhet... jót is, rosszat ie. De eljön az idő, amely engem a túlsó partra visz...“ Godah rendszerint így válaszolt az utóbbi időben, amikor a korát kérdezték. Csendesen és komolyan mondta a szavakat, mintha készen állna arra, hogy ezt a világot minden különösebb érzés nélkül itthagyja. Most, az udvarán, széles nikkelezett ágyán pihen, hófehér takaróval, a diófa alatt, amelynek hatalrrffes koronája az egész udvart beárnyékolja. Nagyon beteg. De érzi a diófalevelek és más illatok keverékének ismerős áramlatait, melyeket á könnyű szellő a kertből hoz magával. Szemei fénytelenek, de mindent jól lát még, és mindenkit felismer, akik körülötte állnak és ülnek. Fáradt tekintete körbejár. Miért gyülekeztek itt össze a gyermekei, az unokái és az ükunokái? Végéhez ért az élete? Ez a fényes nap lesz az utolsó a napok végtelen folyamában, melyeket életének százharminckét esztendeje alatt megélt...? Ezen sincs semmi csodálkoznivaló. Egy napon minden elérkezik a végéhez... A fejénél ül, egészen közel hozzá, legidősebb fia, Dsiko. Fehér selyem besmetet visel, melynek szíján régi, ezüst tőr függ - a díszítéseket és a feliratot még felismeri. Ezt a tőrt, apjának valamikori egyetlen kincsét, ő adta neki, nagyon régen. Talán kilencven éve, vagy még-régebben. A fia csak ünnepélyes alkalmakkor viseli a fehér besmetet, az ezüst tőrt és a könnyű fehér filckalapot. Látszólag ma is ilyen nap van. Várja az apja halálát: az arca szomorú és beesett. A ház lépcsőjén ül, szürke szakállával, szomorúan egy körtefabot markolatára támaszkodva középső fia, Danel. Tíz évvel fiatalabb Dsikonál, de idősebbnek tetszik. Egykor valódi dzsigit volt, olyan egészséges és erős, mint a fivérei. A polgárháború idején kétszer sebesült meg és végleg elveszítette egészségét. Gyermekei - Godah unokái - tanult, képzett emberek. Ők gondoskodnak róla, nem érez szükséget. Ö maga is dolgozik még, nem rosszabbul, mint a többiek. De hol van a legfiatalabb fia, Missost? Nem látja sehol. Bizonyára az udvaron foglalatoskodik most is valamivel. Nem tud meglenni munka nélkül, különösen, ha nehéz a szíve. Vagy fél az apja közelébe menni? Talán attól, hogy hangosan felkiáltana, ha látja, hogy az apja már alig lélegzik, hogy hamarosan elhagyja ezt a világot? „Miért fél tőlem szegény...?" - gondolja Godah: „Ideje meghalnom..." Jobban szerette Missostot, mint a másik két fiát, mert ő volt a legifjabb és különösen jólelkű volt, csupa szorgalom, becsületesség. Pedig Dsiko és Danel sem voltak rosszabbak, de mégis Missost volt legközelebb szivéhez. ...Amikor Godah a hegyekből a termékeny völgybe vándorolt, az idősebb fiúknak kiadta részüket. Missost még nála maradt. Nem vált el fiaitól, de ők külön költöztek. Godah akkor azt ajánlotta a fiainak, hogy gazdaságot alakítsanak... A lábánál, fehér zubbonyban, széles vállú, magas homlokú férfi áll. Ó Dsiko legidősebb fia, Asahmet, egyik unokája. Amikor a hegyekből lehúzódtak, Asahmet még élénk, fürge kisfiú volt, most itt áll mellette és néz a messze távolba, az út hosszában. Akkor még nem tudta, hogy ez az út nemcsak a völgyben elterülő faluba, hanem olyan boldogsághoz is vezet, amilyenre sem az apja, sem a nagyapja nem gondolhatott. Hogy egyszer tanult ember, professzor lesz. Most neki is vannaK gyermekei. Itt vannak valahol az udvaron, vagy fürödni mentek. Olyan nagy a meleg... Igen, mondják, hogy Asahmet tanult ember, profesz- szor, a legjobb orvos az egész városban és már sokakat megmentett a haláltól. De akkor most miért hozott mégis a beteg nagyapjához más orvost is magával...? Talán ő maga már nem tud többet tenni, hogy megmentse a nagyapját? Vagy, mert két gondolkodó fej több, mint egy? Ha mégis, csak egy kicsit, legalább öt esztendővel meghosszabbíthatnák az életét! Asahmet fogja a nagyapja kezét, érzi hogy gyengül a pulzus, orvosságot csöpögtet egy darabka cukorra és Godah szájába nyomja. A másik doktor eközben injekciót ad: fájdalmas, de máris könnyebb a légzés. Tulajdonképpen semmi mást nem kíván már az élettől, mégis legalább öt esztendő...! De ha erről beszélne, Dsiko rászólna: „Ne gondold, apám, hogy mi a te halálodat várjuk. De hát minek akarsz még örülni? Ezt a szűk földi ösvényt felcseréled a széles égi mezőkkel. Fiaid házai ott álnak a nagy kertben. Azokban már villany világít. Faekék helyett traktorok művelik a földet, a kaszát aratógépek váltották fel, a szamár helyett gépkocsi áll az udvaron. Az egyik Asahmeté, a másik Missost fiáé, Alihan ezredesé." „Alihan a diófához támaszkodva áll és néz téged, szomorúan. Nagyon fáj neki, hogy te beteg vagy... Az Isten sok utóddal ajándékozott meg téged. Messze ágaztál, mint a diófa gyökerei. Gyermekeid, unokáid, dédunokáid még nincsenek itt mindannyian. De mind szeretnek téged, mint a mézet a kristály edényben..." Godah végigjártatja szomorú tekintetét az udvaron és most először veszi észre, mennyi unokája van. És milyen emberek! Az egyik professzor, a másik író, a harmadik ezredes... ott áll Alihannal együtt a fia, Alto, a kolhoz elnöke. A mellén aranycsillag és két Lenin-rend. Az asszonyok között áll Danel szép és okos lánya, aki tanárnő. Godah nézi őket és szívében, mint tűz a szélben, fellobban az életszomj. Igen, szép lenne még egy kicsit tovább élni! Ó, ha megboldogult apja mindezt láthatná! Kortársai közül már csak egyedül van életben és úgy érzi, most neki is meg kell halnia. „Az utolsó napig a tudatánál volt jól aludt és jól látott..." - hallik most nagyon messziről Asahmet hangja. „Az utolsó napig..." Ha már Asahmet így beszél, valóban eljött az utolsó nap. Hogy lehet az? Professzor, és nincs annyi tudása, hogy az utolsó napot legalább öt évre meg tudná hosszabbítani? Meg kellene neki mondani ... Godah kinyitotta a szemét és valami fehéret pillantott meg, ami a hegyi folyók fodrozó vizére emlékeztette, de aztán megértette, hogy az a föléje hajló Asahmet köpenye. Észrevette, hogy a rokonok és ismerősök közelebb jönnek az ágyához és szomorúan nézik öt. Közöttük van Missost is, és tizenkét éves unokája, Buzina, akit nagyon szeretett és állandó csicsergése miatt „kis fecskének" nevezett. Amikor egészen kicsi volt, sok mesét olvasott neki, amikor pedig iskolás lett, ő olvasott fel a nagyapjának. Most ott áll a felnőttek között, egészen közel hozzá. Szemében nagy könnycseppek csillognak. Fél a nagyapjától és sajnálja és talán mindenkinél szomorúbb. Mellette áll Asahmet hároméves fia, Jurik, fehér selyemingben, rövid kordnadrágban. Olyan kis gömböc és tömzsi, mint az ő korában Godah is volt. Jurik nem érti, mi történik az ükapjával és kérdőn néz a körülötte állókra, és az ágyban fekvőre. De mi ez...? Csodához hasonló: Godah teljesen egészségesnek érzi magát. A szíve ver, mint egy kalapács, s légzése könnyű és csendes. Szeretne felkelni. Miért kell feküdnie, jól érzi magát! Igen! És aztán ülve könnyen elmondaná, hogy még szívesen élne öt évet... De a test nem engedelmeskedik. Felemelné a kezét, nem sikerül. Mi ez? Mi ez? Hiszen a tudatánál van, dolgozik az agya, de a test ... Talán már meg is halt? Felnéz a föléje hajló Asahmet arcába. Ő talán tudja, mi van vele? Asahmet még közelebb hajol hozzá, de Godah többé már nem látja öt. Szemeit valami sűrű fátyol borítja, szemhéja lecsukódik. Még érzi a meleg kezet, amely lesimítja a szemét, hallja a sírást, amely mint valami szélvihar, hirtelen betölti az udvart. Vékony hangocskák, erős és hangos zokogás, vigasztalanul. És kihallik Buzina és Jurik jajveszékelése. Miért sírnak, miért siratják az öreg Godahot? Talán nem tudják, hogy egyáltalán nem hal meg, aki ilyen utódokat hagy maga után... ? ANTALFY ISTVÁN fordítása ez ilyen messze? iségem. (pyelme miatt - maié cser. tem hát kihordani neg a görögdinnyézáláttak a javításhoz - „a személyzet kényelme miatt". A taxis nem volt hajlandó feljönni a pénzért a kilencedik emeletre. Elvitt inkább két görögdinnyét.- Tizenhárom - számolgattam örömmel. - Tizenhárom dinnye mapontilag elzárták. Bizonyára a vizesek kényelme miatt ... Olyan sápadt lettem, mint egy éretlen görögdinnye. Az asszony fogta a konyhakést és felvágta az egyik dinnyét. Olyan sápadt lett ő is, mint én. 3KOVSZKIJ ogramm. A felesé- tkosott, hol a pero- illomáson vigyázott <iba ültünk, n működött a felvo- kezdték el javítani, ilyre indultunk. Hozradt! - Elkezdtem felhordani őket. Fel-le, fel-le. Kilenc órakor otthon voltak a bőröndök, a görögdinnyék - meg az asszony is.- Vizet! - suttogtam a küszöbre roskadvá. A csapokból nem folyt víz. KözBelezöldültem a méregbe. Felvágtam egy másik dinnyét. Ugyanolyan zöld volt, mint én... A harmadik is, meg a negyedik, az ötödik... a tizenharmadik görögdinnye is olyan fehér volt,- mint én, mielőtt még zölddé váltam volna. Az asszony kinyitotta a szemétleöntő nyílást. Telistele volt szeméttel. Nem tudom, kinek a kényelme miatt. Lehordtám a dinnyéket az udvarra, a kukába. Le-föl, le-föl... Dél volt, amikor utoljára felvánszorogtam a kilencedik emeletre. Fent már a mentőorvos fogadott. A feleségem telefonált neki, amíg én felfelé vánszorogtam.- Mi a panasza? - kérdezte az orvos.- Görögdinnyék, lékelés nélkül- suttogtam.- Nálunk lesz a lékelés - mondta az orvos, miközben a mentősök a hordágyra fektettek.-A fogyasztó kényelme miatt?- kérdeztem reménykedve.- A sebész kényelme miatt - hallottam még, mielőtt elveszítettem az eszméletemet.- Kérem a szikét! - mondta a sebész, miután elaltattak. - így, így kell felvágnunk... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Hát igen barátom, a közhelyek rontanak el mindent. A remek sorok közé fáradtan rogyik egy-egy agyonrángott szó, elcsépelt mondat, mint ahogy mély egyetértésben leng körül a Charlie-illat és a konyhaszag. Szeretnék én is elrugaszkodni, de ha már végképp megfeneklettem, mélyenszántó gondolatokba fúrnám a fejem. Hiába minden, nincs menekvés, a földön s talpon tart valami meghatározhatatlan kötelességtudat és önfegyelem. Változatosságot nekem már csak a testet-lelket rázó fejfájás előre kiszámíthatatlan epicentruma nyújthat, és persze néhány közhely a másik nem szájából, amint közben mesterien használja a szem és kéz meggyőző erejét. Igaz, merészségem csupán kalapban, szoknyahosszban és konyakban mérhető, de nem bizonyítási kényszer, és nem földöntúli erő ültet a papír fölé, csak a kételyek és megválaszolatlan kérdések hada, na meg az ősidők óta keresett, közhelyektől terhes közös nevező - az áhított harmónia. Én még nem láttam a tengert. Az ígéretet, hogy majd együtt nézzük meg, úgy őrzöm, mint csodához érvényes szabadjegyet. Jössz és mész. Dagály és apály váltakozik bennem, eltemetve, majd kitakarva partjaim legféltettebb zugait. Csak a hold tudja, melyik fáj jobban. Felráztak álmomból, és azt mondták - Kelj fel és járj! Aztán a vakító fényességet felzabálta a sötétség, és azt parancsolták - Láss! Távolról furcsa zajt hallottam, de határozottan megkértek, hogy tapsot és ujjongást halljak. Hol a kapcsoló? Hol az ablak? Mert mi van, ha mégsem? Mi lesz, ha a szelíd skót juhász helyett vérebet találok a küszöbön? Hiszen mintha én ezt egyszer már ugyanígy... A gyökerek és a szárnyak, úgy feszítenek - úgy fájnak. A velem egykorú diófa bátran gyökeret vert, ellepte az udvart, letelepedett. Csak én lebegek még mindig az elfecsérelt múlt és a bizonytalan jövő között. Hiányozni szeretnék. Barátokat keresek, titkot, parazsat és sírhelyet őrzök, lelkemben az útra kelés merész tervével, de a hajnali ködök megrémítenek g y mindig elmarad a repülés. jaj a gyökerek, és jaj a szárnyak, úgy feszítenek - úgy fájnak.
