Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-21 / 16. szám
A7 a megkeseredett, elfásult Mt pénztárosnő, akit most Tímár Péter Mielőtt befejezi röptét a denevér című lélektani krimijében játszik, jót már aligha, legfeljebb csendes magányt vár a sorsától. Mint a többi elárult, megcsalt, elhagyott élettárs; megalázott, eldobott vagy egyszerűen csak megunt feleség, akikről Bodnár Erika a Tükörké- pek-ben, a BUÉK-ban, az Őszi almanachban, a Csók, anyu!-bán, a Tiszta Amerikában adta meg a boldogtalanság pontos diagnózisát. Zátonyra futott, hazug kapcsolatokat, értelmetlen, megromlott házasságokat, úgy mint ő, akár szavak nélkül, csak a puszta tényekkel, kevesen tudnak érzékeltetni. De tud ő nevetni is, derűsen, felszabadultan kacagni - eredeti, fanyar humorára azonban ritkán építenek a rendezők. Tegnapi és tegnapelőtti szerepeiből kiindulva inkább a lelki katasztrófa szélén álló nő legideálisabb megtestesítőjét látják benne.- Strindberg Az apa című tragédiájában, a Katona József Színházban pályafutása egyik legkiemelkedőbb alakítását nyújtja - „a véletlen" folytán egy rossz házasságban vergődő feleség szerepében. Ha olyan színész a partnere, mint Cserhalmi György, Bodnár Erika hogyan dolgozik?- Nehezen, Cserhalmival mindig nehéz a próba, mert tele van titkokkal és az utolsó pillanatig „rejtőzködik". De nem hiszem, hogy tudatosan tartalékol, spórol, hogy profanizál- jam a dolgot, egyszerűen csak visz- sznfogja az érzelmeit, addig nem ad ki magából semmit, amíg biztosra nem veszi, hogy a jót adja. Ő egy szemérmes színészi alkat. Kivárja, mi történik körülötte, mikor jön el a pillanat, amikor „megindulhat" és olyankor is bátortalanul, lassan megy előre. Engem ezzel frappíroz, ugyanakkor önkontrollra kényszerít és igaz, érvényes dolgok felé visz. Ehhez persze, jó rendező és jó darab is kell... én nem hiszem, hogy egy közepes vagy egy rossz darabban nagyon jó lehet valaki, látványos igen, de azt nem tartom értékesnek. A szerep körvonalait a próbákon rajzolom meg. Ha ismerem a darabot, igyekszem gyorsan elfelejteni, ha pedig nem, akkor nem elolvasni. Ha elolvasnám, koncepciót gyártanék, annak meg nem látom értelmét.- Miért nem?- Azért, mert okultam az elképzeléseimből és azt szeretem, ha a próbán, a rendezőt és a partnereimet figyelve alakul ki előttem a szerep. lyiségünket. Sokszor a hallgatás is elég lenne, mégsem hallgatunk. Csak mondjuk, mondjuk a magunkét, ahelyett, hogy elnézően félrevonulnánk.- Mások azok a napjai, amikor este Az apában játszik?- Nem. Én nem szoktam Lauraként, vagy mondjuk a Három nővér Olgájaként ébredni. Nekem rengeteg egyéb gondom van reggel, és napközben is annyi a tennivalóm! Hattól hétig a színházban, nekem az a felkészülés. Hogy bent vagyok a díszletben és hozzászoktatom magam ahhoz, hogy most valami más jön. A szerepet játék közben élem csak... hagyom, hogy a dolgok váratlanul érjenek a színpadon. Egy váratlan helyzetben az ember olyan valamit tud produkálni, amit korábban nem is hitt volna magáról, és ezek az apró csodák, ezek a rejtett kis ablakok azt jelzik, hogy még „Arra a szerepre mondok csak igent, amellyel van valami közölnivalóm." (Helyey Zsuzsa felvétele) ÖSSZEKARMOLT LÉLEKKEL Beszélgetés Bodnár Erikával Két hét elteltével aztán már itthon is el tudok gondolkozni azon, hogy másnap mi lesz a dolgom. Ha világossá vált előttem a színpadi helyzet, és ha igaznak érzem és bízom a többiekben is, akkor már csak magammal foglalkozom. Tehát készen a ruha, csak rá kell még tenni valamit, amitől olyan lesz, amilyen én vagyok.- Az apa Laurája - szenvedéseivel, kitöréseivel, lelki robbanásaival - izgalmas kihívás egy színésznő számára. Mégsem hallottam senkitől sem, hogy erre a szerepre vágyna.- Talán, mert ritkán játsszák vagy mert elavultnak tartják a művet, a problémát, a férfi és a nő viszonyát, az emancipáció és a szabadság kérdését. Én rögtön az első próbától fogva az ellenkezőjét éreztem ennek: még ma is időszerű és érvényes a darab, hisz’ minden pillanata igaz. Laura és a férje két egyenrangú fél; egyikük sem akarja feladni az egyéniségét, nem hajlandóak semmiféle kompromisszumra. Nagyon határozott és nagyon célratörő a nő - és ebbe bukik bele. Rengeteg házasság megy így tönkre; nem tudunk engedni, képtelenek vagyunk belenyugodni olyan apróságokba, amelyek igazából nem is lényegesek, nem is sértik a szeméannyi év után is van mit várni, van minek örülni. Hogy érdemes színésznek lenni.- Filmjei közül melyikben adott a legtöbbet magából?- Huszonnyolc filmet forgattam eddig, igazából azonban egyikre sem tudnám azt mondani, hogy ez vagyok ón. Úgy látszik, irtó ronda vagyok magamhoz, mert azt a kérdést is képtelen lennék megválaszolni, hogy melyik filmemet tartom jónak. A színházban könnyebb dolgom van, mert ott nem láthatom magam, viszont a mohiban le tudom mérni, hogy milyen a film és én milyen vagyok benne. A Mielőtt befejezi röptét a denevér még annyira friss munka számomra, hogy most csak azt mondhatom róla: sokkal jobban összekarmolta a lelkemet a szerep, mint kellett volna. A Tiszta Amerika jó film, azt bárkinek megmutatnám, de abban is csak egy egészen vékonyka szelet van belőlem. Egy fáradt, beletörődött ember, aki csak úgy él, éldegél, de minek? - és ezt ő is tudja. Ha nem Gothár Péter rendezi a filmet, el sem vállalom a szerepet. Tíz évem telt azzal, hogy állandóan fáradt, magányos és borzasztóan szegény voltam és kimondottan untam az életemet. Eljátszottam a Macskajáték Egérkéjét, és megmaradtam Egérkének. Sikeres színésznő lettem, nagyon sokat forgattam, de csupa megkeseredett, idegbeteg nőket játszottam. Volt idő, amikor össze is kevertem őket, mert az egyik pontosan olyan volt, mint a másik. Huszonhat évesen, a Kisértésben én voltam Hegedűs D. Géza anyja. Jó film volt ez, mégsem szerettem, mert két órán át csak a szememmel dolgoztak a sminkesek - a ráncokat ragasztották, hogy megtört, idős asszony legyek.- Szolnokon, ahol Egérkét játszotta, két évet töltött, de remek két évet. Meg is lepődtek sokan, amikor továbbá! It.- Hathónapos volt a fiam... lépni akartam, jobb körülmények között, Pesten, a szüleim közelében élni. Léptem is, de nagyon rosszul! Másfél évig a József Attila Színház tagja voltam, és rögtön az elején kétszer buktam, de akkorát, hogy nem igaz! Azt hitték, mindent elbírok és olyan zenés szerepeket osztottak rám, amelyeket valószínűleg ma sem tudnék megcsinálni. Egy évig nem is kaptam semmilyen feladatot ezek után. Teljesen lecsúsztam a pályáról és belül is megszűntem színésznő lenni. Elmentem, méghozá évad közben, ami óriási merészségnek számított. Szolnokra, azzal, hogy bocsánat, tévedtem, vissza nem mehettem. Ott álltam februárban az utcán és azt mondtam, kész, vége a pályafutásomnak. Szégyen ide, szégyen oda, nem csinálok én ebből titkot: elmentem Majorhoz a Nemzetibe. Főiskolás koromban többször is megjegyezte, hogy számol velem, gondoltam, megkérdezem, jöhetek-e? Erre úgy csinált mindent, mintha ó hívott volna. Márciusban már a Szép Helénában játszottam - a kórusban. És kezdhettem elölről mindent mert addigra már a kutya sem ismert, vagy ha mégis, akkor a bukott színésznőt látták bennem. Nem Egérkét, mert azt már rég elfelejtették. A színház az nem mozi, ahol újra és újra le lehet pergetni a filmet, bizonyítva, hogy az tényleg jó... egy színpadi szerep csak addig él, amíg a darab műsoron van. Major Tamás mellett aztán sok mindent játszottam, jó és rossz előadásoknak egyaránt részese voltam. A Katona József Színházban más a helyzet. Itt nincsenek rossz előadások.- Akkor nem is kérdezem, milyen a közérzete.- Zűrzavaros. Itthon, a négy fal között jól megvagyok; tizennyolc éves a fiam, vele van miről beszélgetnünk, de kint... bármerre nézek is, nem látok értékrendet. Mintha minden a feje tetejére állt volna. Minden igaz, és annak a fordítottja is. Manapság nem sikk azt kérdezni, hogy olvastad? Ma a kérdések szinte egytől egyik a mindennapi életről szólnak. Nincs erkölcsi értéke az igazi munkának. Játszom, jó szerepeket kapok, mégis szomorú vagyok. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nemcsak rendező - költő is, festő is Frantisek Vlácil hatvanöt éves Frantiáek Vláőil a kortárs cseh filmművészet meghatározó egyénisége. Első jelentkezése, az 1960-ban bemutatott A fehér galamb óta tizenkét filmet rendezett, ami önmagában nem sok, de nem is kevés. Az azonban figyelemre méltó, hogy ezek között az alkotások között egyetlen olyan sem akad, amelyet egyértelműen elutasított volna a közönség és a kritika, vagy - ami még ennél is rosszabb - közönyös fogadtatásban részesült volna. Noha ábrázolásmódja, alaphangja szinte minden művében azonos, nem állítható róla az, ami sok más rendezőről, hogy ismétli önmagát, ugyanazokat a rekvi- zitumokat, fogásokat alkalmazza. Nem talált egyértelműen elismerő fogadtatásra a Mácha életét felevenítő A mágus (1987), számos bírálat érte a Kígyómérget (1981), a Pásztorfiú a völgyből-t (1983), az Antonín Dvorákról szóló Nyár végi koncertet (1979); az Egy forró nyár árnyai (1977) és A burgonyaszár füstje (1976) bemutatása után is elhangzottak fanyalgó megjegyzések, ám egyetlen kritika sem vethette Vlácil szemére azt, hogy valaha is engedett volna igényességéből. Az imponálóan magas mércét ugyanis maga szabta meg a Vla- dislav Vanőura regénye nyomán forgatott Markéta Laza- rovával (1967), amelyre három éven át készült és ugyanennyi időtt vett igénybe realizálása is. A huszita időket nyersen, kendőzetlenül megelevenítő monumentális freskó iskolapéldája annak, hogyan lehet a film eszközeivel megközelíteni egy regényt, úgy, hogy töretlen hűséggel érvényesüljön az irodalmi mű szelleme és hangulata, noha a rendező szuverén módon kezeli az adott anyagot. A Markéta Lazarová ma sem vesztett frissességéből, nyelvezete, kifejező eszközei változatlanul megőrizték az újdonság varázsát. „Ezt a müvet sok szempontból lehet bírálni - írta a korabeli kritika - de csak azután, ha figyelembe vesszük, hogy a háború utáni európai filmművészetben alig akad öt-hat olyan alkotás, amelynek ereje azonos lenne mondanivalójának súlyával. Vanóura Markéta Lazarovája szinte megengedhetetlenül szép és hódító - írta annak idején Salda, és ugyanez elmondható a filmre vitt Markéta Lazarováról is." Ábrázolásmódja, módszerei, amelyekkel az emberi lélek legmélyére hatol, már határozottan érvényesülnek A fehér galambban is, ebben a „lírai filmkölteményben, amely a szeretetről, a gyermekszívben rejtőző jóról és rosszról, az egész világ gyermekeinek barátságáról szól". Vanőura első filmje több hazai és külföldi díjat nyert és ez szinte valamennyi művéről elmondható. Vláőil kerülő úton jutott el a filmrendezéshez. Brnóban az egyetemen esztétikát és művészettörténetet tanult, s mint grafikus is képezte magát. A filmes szakmával a brnói stúdióban került közelebbi kapcsolatba, ahol négy év alatt változatos tevékenységet folytatott, oktató- és népszerű-tudományos, majd razj- és bábfilmek forgatásában vett részt. Itt bontakoztak ki azok a képességei, amelyeket később kitűnő érzékkel kamatoztatott: a kifinomult szépérzék, a lényegre törés és a részletek precíz kidolgozása iránti hajlam. A ragyogó rajzkészségéról ismert művész alkotásaiban harmonikusan érvényesül a kifejező képszerűség, a művészi stilizáltság, az elmélyült lélektani ábrázolás és a tömör, pontos dialógus. A rá jlyannyira jellemző érzelmi beállítottságról Vanőura egy alkalommal így beszélt: „A döntő pillanatban mindig az érzelmeket részesítem előnyben az ésszel szemben. A filozófiai problémák végső megoldását a filozófusokra hagyom. Ott az ész játssza a döntő szerepet... Tudatosítanom kell, hogy még akkor is, ha a történet tragikusan végződik, a nézőnek valamiféle megkönnyebülést kell éreznie. Szükség van a megtisztító katarzisra, amely kizárólag érzelmi úton jöhet létre." Ám Vláőil esetében az emóciónak a ráció fölé helyezése sajátos filozófiai megvilágítást eredményez, amely természetesen nem szavakban, hanem képekben jut kifejezésre, s így annál szuggesztívabb hatású. Filmjeiben főleg a szubjektív kameramozgatás érvényesül, a központi szereplő szemszögéből láttatja az eseményeket. Gyakran von párhuzamba ellentéteket, hogy így konfrontálja hőseit a társadalmi valósággal, azzal a közeggel, amelyben mozognak. Tematikailag a történelmi múlt foglalkoztatja, amelynek értékei már állandósultak, kiállták az idő próbáját, míg napjaink értékei csak most vannak alakulóban. Ennek ellenére biztos kézzel nyúl jelenkorunk problémáihoz is (A burgonyaszár füstje, Kígyóméreg). Leggyakoribb témája az ellenállás, az erőszak elleni küzdelem (Adelheid, Egy forró nyár árnyai, Pásztorfiú a völgyből). Itt elsősorban a jellempróbáló, döntő sorshelyzetekre összpontosítja figyelmét. Történeteinek gyakori - színhelye a cseh határvidék. Ez a környezet az ember és a természet szoros kapcsolatát hangsúlyozza, miközben arra is figyelmeztet, hogy az emberek kapcsolataiban, a társadalomban más törvényeknek kell érvényesülniük, mint a természet világában. „Vláőil esetében a szárnyaló festői és költői tehetség filozófushoz illő gondolati mélységgel párosul" - állapította meg egyik méltatója. Ez a jellemzés alkotásaira is tökéletesen érvényes. MIROSLAV BARANOVIŐ Alacsony, szürke, zárkózott, szégyenlős, beteg, aki nem érez szeretetet, és nem tud szeretetet adni. Rémülten kiált, ha hozzáérnek - Dustin Hoffman legnagyobb szerepe ez, az Esőember című filmben. Még sosem hatott film ennyire az emberekre. Sokan most hallották először az „autizmus" szót. Dustin Hoffman ugyanis egy pszichikai deformációban szenvedő embert alakít, aki beteges önközpontúsága miatt képtelen emberi kapcsolatra. Az orvosok szerint az autisták lelki zavarok miatt a világtól teljesen elfordult egyének. Hogy ez a betegség milyen megnyilvánulással jár, azt Hoffman olyan megrázóan ábrázolta, hogy a szerepért megkapta az Aranyglóbuszt és az Oscart is. A főszereplőt Raymondnak hívják, és az otthon lakói, akikkel már 20 éve él együtt, Rain Mannek, esőembernek, mert borzad az esőtől. Az apja vitte be az otthonba, és senki sem tud a létezéséről, öccse, Charlie (Tóm Cruise) sem. Csak miután az apjuk meghal, és a több millióra rúgó örökség várományosát keresik, derül ki, hogy Raymond létezik. Az apjuk Raymondra hagyja a pénzt, és Charlie elrabolja bátyját, hogy hozzájuthasson az örökséghez. Minél inkább megismeri azonban, annál jobban megszereti. Az Oscar-díjjal már korábban kitüntetett Hoffman számára az Esőember nemcsak eddigi legnagyobb szerepe, hanem a legnehezebb is. Menet közben öt forgatókönyvíró, három rendező és hét producer lépett ki a munkából. Dustin Hoffman is úgy érezte a forgatás kezdetén, hogy nem tud megbirkózni a szereppel: „Borzalmas volt, pánikba estem, mert egyszerűen nem tudtam megfogni a jellemét“ - mondja Hoffman. Azok után, hogy egy évig készült a szerepre. Elolvasott egy halomnyi könyvet erről a betegségről, szakértőkkel, orvosokkal beszélgetett: „De senki sem tudta nekem megmagyarázni, hogy mi is játszódik le ezekben az emberekben. Mintha a Marsról jöttek volna!" Hoffman kereste a kapcsolatot autistákkal és családtagjaikkal. így futott össze Joe Sullivan 28 éves autistával, ezek a találkozások nyomták bélyegüket a filmszerepre. Tőle figyelte el a tétova mozdulatokat, az állandóan balra fordított fejtartást, a munkahelyén tanúsított magatartást: Joe könyvtáros; szüleivel elment a forgatásra, és megtörtént a hihetetlen: Joe odament a színészhez, és megkérdezte, szeretné-e látni a naplóját. Banális napi eseményeket jegyzett fel benne. Hoffman meg volt hatva. „Olyan volt, mint amikor egy gyerek megkérdezi, akarsz-e játszani az ő játékával." Amikor Joe-ról beszél, Hoffman lehalkítja hangját. ,,Pokoli lehet, hogy a naponta az emberre gyakorolt hatások özönét nem tudja értékelni, és megkülönböztetni. Az autisták számára ugyanis minden információ egyforma, nem tudnak viszonyulni a környezetükhöz. “ Ez a tehetetlenség hatotta meg Hoffmant a legjobban. Az utolsó jelenetet éppen ezért nem úgy játszotta, ahogyan a forgatókönyviró előírta, óvatosan Charlie vállára hajtotta a fejét. Ez lett a film legmeghatóbb jelenete. (ftv) ESŐEMBER Dustin Hoffman legnehezebb szerepe
