Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-14 / 15. szám
Széngáztól nehéz levegőjű moziban, kályha mellett melegedő öregek és az első széksorban zsibongó cigánygyerekek társaságában találkoztam vele először. Megjelent az utcasarkon, szerette volna megkerülni a nálánál kétszerte hatalmasabb rendőrt: ugrott jobbra, majd balra, végül amikor elindult, mégiscsak fellökte a rendőrt. Futott, menekült utcák során át, autók között cikázott, borbélyműhelyek szappanos állú vendégei között keresett menedéket. Sikátorok, lépcsőzugok beszögelléseiben lapult meg, miközben be- hemót üldözője marokra fogta gumibotját. Az emberke csak az alkalomra várt, hogy kitörjön szorongattatásából. Aztán ismét rohant, rohant, rohant... Futásának bölcs mosolyú öregek és harsányan viháncoló, hangosan kiabáló gyerekek örültek, (negyven évvel később) valahol egy széngáztól nehéz levegőjű falusi moziban, az ötvenes években. Egyszer csak megállt a hosszú utca mesz- szi sarkán. Egy pillanatra megmerevedett. Hirtelen visszanézett. Csak fejét fordította hátra. Arcának feszültséget kifejező vonásai megenyhültek. Apró bajusza megrándult. Most már félig felénk fordult, és zsebében kotorászott. Egy cigarettacsonkot tett a szájába, majd karmozdulata szabályos parabola- ivének végpontján fellobogott a foszforos dörzsgyújtó lángja. Bal karjáról leakasztotta a bambusznádból hajlított sétabotot, s jobb kezében forgatva, füstfelhőket bodorítva elindult. Valahová. Egy gyerek leikébe, aki a moziból hazafelé tartva, társaival egy csapatnyi pingvinként röhögve totyogott végig a falun. így próbálgatva a nagy futást, amely egyre távolabb visz a kora esték sötétjétől. A futásban még ott a remény, hogy az emberen kívüli okok miatt születő bajoktól megszabadít. Futottunk, mint a néma film megszeretett hőse. A kora est furcsa neszeit, sejtelmes sötétjét, kerítések mellett osonó kutyáit, ne- szezö macskáit hagytuk magunk mögött. Röhögve futottunk az élet elől. Reménytelen futásunk máig tart. Kitartásra az biztat, hogy sokan, még sokan futnak velünk. Charlie Chaplin és az emberiség fut egy végtelen hosszú utcán. A baj csak az, hogy ezen az utcán nincs utcasarok... I. II. A „csaplinos" filmek rajongóinak kielégíthetetlen szomjúságával küzdők ma is. Időtartamuktól függetlenül képesek elvarázsolni. A legkisebb, szinte villanásnyi rövidségü geg, ötlet vagy etűd is felvillanyoz. Amit bennük látok, az a reményt adja ahhoz, hogy egyszer, valahol, valamiért, valakinek, valahogyan visszavágok, a legmegfelelőbb pillanatban. Egy percet sem késlekedve viszonzom a rajtam esett sérelmet. Chaplin ezekkel a filmes bohóctréfáival esendőségünk tragikus mélységében gyújtja meg a kicsi lángot - a nevetést. Elhiteti velünk, hogy minden helyzetben képesék vagyunk talpra állni. Sohasem csak egy habos torta van, sohasem csak a nagyobbnak van igaza, sohasem a megalázott- ság minősíti az embert. Mindig található visz- szadobható habos torta, mindig legyőzhető a nagy, minden gyalázatból kivezetheti az embert a szabad lélek. Biztos vagyok benne, hogy gyermekkorom felidézett „csaplinos" filmje sohasem létezett. Emlékezetem feltehetőleg több tucatnyi filmjét másolta egybe, csupán azért, hogy a felnőttnek kezébe adja a kapaszkodót. A gyereknek erre nincs szüksége, hiszen mesét lát, amely biztonságot ad. A kisember győzelmének biztonságát. Ez a filmburleszk meseszerűsége, és persze a csodája, amely a lehetetlen helyzeteket valószínűsíti. A gyerek valóságnak hiszi, amit látott, III. Egy varieté-színésznő és színész házasságából született gyermek sorsa tekinthető eleve meghatározottnak. Feltéve, ha ez a házasság ideálisnak lett volna mondható. Charles Spencer Chaplin 1889. április 16-án az angliai Walsworthben született. Filmesztéták bebizonyították, hogy különösen első amerikai korszakának rövid filmburleszkjeiben a kabaré, a varieté, a cirkusz világában fejlődő bohóctréfa és pantomim iskoláinak hatását fedezheti fel a néző. Nem véletlenül, hiszen anyja varietécsillagként, a családban bekövetkezett válás után egyre nehezebb helyzetbe került, s ennek végállomása a kis Charlie számára a gyermekmenhely lett. Onnan kikerülve, mindvégig a színészet foglalVázlat az ember méltóságáról A halhatatlan csavargó a felnőtt tudja, hogy a film hitele nem abban rejlett, hogy olyan, mint a valóság. Valójában ez a Chaplin-kép él mindenkiben, aki látta a filmjeit. A burleszk hitelét a helyzet minden- napisága adja, s nem kevésbé az, hogy a bonyodalom megoldása rendszerint egy váratlanul felvillanó lehetőség azonnali felismerésével kezdődik. Mondják, ez az elsőfilmes korszakának a terméke. Viszont a némafilmre vitt groteszk történetei sohasem történéssel, hanem állapottal kezdődnek. A főhős egy bizonyos állapotban van, s a cselekmény akkor indul el, amikor ebből az állapotból ilyen-olyan indítékkal igyekszik kikerülni. Vagyis: a legsodróbb lendületű, a legképtelenebb ötleteket felvonultató filmburleszknek is az adott állapotból való kilábalás a mozgatója. koztatta. Ügynökségek hívására várva élte a lecsúszottság élményeitől terhelt életét. Talán ezekben az években gyökereznének a filmjeiben oly pontosan meghatározott állapotokból történő kitörések? Lehetséges. Életútját és filmjeit lélekbúvárok, szenzációhaj- hászó esztéták méricskélték, s hasonlítgatták egyiket a másikhoz. A fontos azonban mindig a mű, a megőrzött és maradandó filmek sorsa. Aligha életútját szerették és szeretik a nézők. Aligha pályája miatt akartak volna a közelébe férkőzni diktátorok, uralkodók és zsarnokok. Pedig talán azt is tudták róla, hogy mennyire utálja a hatalmat, a hatalmaskodást és a hatalmasokat. Tudták, hogyne tudták volna, hiszen filmeket csinált róluk. A diktátor (1940) vagy az Egy király New Yorkban (1957) az embert nyomorító hatalmak állambeli és kisemberi megjelenési formái között húz egyenest. A két film között eltelt közel két évtized történetében eljátszódott egy „epizód", amit Charlie Chaplin nem tudott megbocsátani Amerikának. Ez a bizalmatlanság, a félelem- keltés, a megaláztatás és meghurcolás ideje volt. A maccarthyzmusnak mondott őrület elől távozik ismét Európába, ahonnan könyörtelenül üt vissza az Egy király New Yorkban című filmjével. Ezt megelőzően 1954-ben még így nyilatkozott: ,,Nem vagyok politikus ember. Semmi politikai tevékenységem nincs... Művész vagyok, individualista, amit talán liberálisnak lehet mondani. Ha el akarjuk kerülni a helyrehozhatatlan katasztrófát, tárgyalnunk kell, meg kell találnunk egy kompromisszumot, amely minden nép számára lehetővé teszi azt, hogy a saját elképzelései szerint éljen, és minden ember visszanyerje emberi méltóságát és biztonságérzetét... “ Mily különös, hogy mindezt a Defense de la Paix 1954. júliusában megjelent számában olvashatták azok, akiknek szólt. Ennél sokkal feltűnőbb, hogy az utóbbi három esztendőben az egész világ ennek a megállapításnak a szellemében kezdett el élni. Chaplin nagysága valóban nem a politikai vitatermekben, csúcstalálkozókon mérhető le. IV. Mégiscsak a Kutyaélet, a Chaplin, a katona, A kölyök, A semmittevők, az Aranyláz, a Cirkusz, a Nagyvárosi fények, a Modern idők az útjelzőkövek pályáján. S bennük a Csavargó figurája, a kopott keménykalappal, sétabottal, a félretaposott cipővel, a zsírosra koptatott zsakettel. Ez a figura mindig visszatér, mert a legéletképesebb. Ez a figura maga az emberiség, amely minden kiszolgáltatottsága és veszélyeztetettsége ellenére életképes. Nem élni tud, hanem életben maradni. Ez utóbbi erkölcsi többlet, hiszen az élni tudásban ott rejtőzik a másik semmibe vevése, a gátlástalanság, az uralkodás, a kijátszás, a becsapás, a kisemmizés. Chaplin csavargója túléli a diktátorokat, túléli a megalázott- ságot. Méltósága van. Kifelé fordított járása, örökké kopott, mégis elnyúhetetlen ruhája, futás közben is fején maradó keménykalapja, s ki tudja, honnan, mindig megkerülő sétapálcája. Gálánsán nagylelkű, tisztaszívú balek, gyengék oltalmazója, az állatok, a gyerekek, a nők pártfogója. Ki ne szeretne ilyen lenni? Senki? A gyerekek mindenképpen. Ma is, mint az ötvenes években. Akkor kevesebb volt a „bunyós film", tévé aztán egyáltalán. így nem ismertük az egymást eszméletlenségig verő rajzfilmsztárokat. Viszont ismertük Buster Ke- atont, Stant és Pánt, Ben Turpint és természetesen Chaplint. Nekem ők „magyarázták" meg, hogy a habos tortáknak mi az erkölcsi lényegük: mindig vissza lehet dobni őket. Tőlük tanultam meg, hogy egymást nem elpusztítani kell, hanem a veszélyes embert lehetőleg ki kell kerülni. Ha mégsem megy, akkor még mindig hasznosabb a futás, mint egy ártatlanul és értelmetlenül vállalt áldozat. Csakhogy azt is ezek a csodamasinákon, Ford-autókon, kerékpárokon és gyalog száguldozó burleszkhősök hitették el velem, hogy az igazságtalansággal szembe kell szállni, az ártatlanul elszenvedett verést egyszer, megfelelő pillanatban, amely akár azonnal is elkövetkezhet, gondolkodás nélkül visz- sza kell adni. A gyermeki lélekre gyakorolt hatásuk erősítő, a felnőttére pedig gyógyító. \ Nevettünk és nevetnénk. Remélem, hogy Charles Spencer Chaplin születésének 100. évfordulóján a mozik műsorára kerülnek nagy filmjei, s lesz alkalmunk megmutatni egy újabb nemzedéknek szépapáink moziját. Moziját? DUSZAISTVÁN Aj szú R ajzol a gyerek. Mélyen a padra hajolva, magába feledkezve, a ceruzája alól varázslatos egyszerűséggel, szinte magától épül a hajó. Mintha nem is ő rajzolná, mintha az ő keze csak eszköz lenne valami nagy, megfoghatatlan akarat delejében. Mintha a legmostohább múzsa, aki nevet sem kapott, vezetné jobbját. A hajó alatt hatalmas hullámok ringanak, s maga a hajó valami csoda: kerek kajüt-ablakok sora, lépcsők, rézkorlátok, dagadó vitorlák, úszómedencébe fejest ugráló figurák, a kötélzeten rengeteg zászlócska csattog a szélben, s legfelül, egészen a papír szélén, az árbockosár... Talán egyszer ő is felülhet egy ilyen hajóra, s versenyt suhanhat a sirályokkal, albatroszokkal, a sós csillogásból felcsapódó repülő- halakkal, ezüstös delfinekkel. Az a hajó majd elviszi Disneylandbe és Afrikába, ahol a szavannán zebracsordák dübörögnek, és lustán elnyúló oroszlánok sörénye villan az egyenlítői napsütésben. Eszébe sem jut, hogy akkor már felnőtt lesz, s talán tanácstalanul áll majd Disneyland kapujában, esetlen felnőttséggel, az álmok megfakult emlékével, mint mázsá- nyi kolonccal. Lehet, az oroszlánokért mesz- szire kell majd mennie, egészen a kontinens belsejébe, az utolsó rezervátumokig. Lehet, talán csak a kikötőkig jut el, s csak távozó hajókat láthat, s némi nosztalgiával hallhatja az illúziókat hasogató hajókürtök távolodó bőgősét. Lehet. Talán. De most még minden lehetséges, most még minden annyira biztos, hogy a szája is elnyílik a nagy rácsodálkozásban, míg épül a hajó... A tanító néni hangjára összerezzen. Pisti, megint nem figyelsz! S a kis nebuló enyhe bűntudattal félretolja a papírost. Ó, mennyit rajzolt pedig eddigi rövid életében! Éveinek számát a két keze ujjain megszámolhatja: kevés év, de milyen hosszú, végtelen évek! Micsoda idő-folyam, amely, a vizekkel ellentétben, az óceánból indul az ér felé. Még nem tudhatja, hogyan vékonyodik és gyorsul az évek folyása, mily eszeveszett gyorsasággal száguldó vonatra váltott jegyet. Most még végtelen az idő, amilyen végtelenek voltak az órák, amikor apával rajzolhattak. Pedig apa nem festő, nem rajzoló, mint Pista bácsi volt, akinek a képe ott kéklik a nappali falán: a képen egy fekvő néni, fölötte egy nagyon szomorú arc, s távolabb egy magányos fa, amelyből hangjegyek áradnak feléjük. Mert a muzsikát nem lehet megfesteni, Pista bácsinak mégis sikerült. S mily végtelen volt az anya Rangja, amikor mesélt! Hunorról és Magyarról, hogyan űzték a mesebeli szarvast. Benedek apó Bolond Jankójától a köny- nyük is kicsordult a kacagástól. Aztán jött az iskola, s bár anya és apa sok szépet mesélt róla, hogy ott csuda érdekes dolgokat fog megtanulni, egyedül olvashatja a meséket, amikor csak kedve szottyan, titkok tárulkoznak fel előtte, s mindent, de mindent meg fog érteni, mégis, most úgy érzi, becsapták. Mert ez az iskola csak kötelesség, egy ideje más sincs, csak tanulás, reggeltől délig, aztán otthon is, minden nap. Anya és apa nagyon sokat segit neki, főleg anya, mert apa sokat dolgozik, s anya türelmesebb is. Apa a minap is a sarokba vágta a természetrajz könyvét, s valami technokrata-bürokrata bácsikat emlegetett, akik a könyvet írták, s akiknek fogalmuk sincs a gyerekek lelkivilágáról, és tudás helyett görcsösen- izzadmányosan kikínlódott definícióhalmazt raknak a gyerekek elé. Meg azt is mondta még, hogy a szlovák tankönyvből is mindent meg lehet tanulni, épp csak a szlovák nyelvet nem, s hogy ezek a szerencsétlen gyerekek ettől a könyvtől egy liter tejet sem tudnak megvásárolni a boltban, ugyanakkor azt követelik tőlük, hogy hibátlanul írják a lágy i-t és az ipszilont, amikor még a válogatott szavakat sem tanulták, s egyáltalán, mi értelme az olyan tollbamondásnak, amelynek a szövegét az óra elején kétszer-háromszor is elolvastatja velük a tanító néni, hogy félóra múlva reprodukálják, akár egy magnetofon? Miféle tanteiv az ilyen? Apa a honismeret könyvet is szidja, mert szerinte valami habaréknyelven íródott, s azt mondta, hogy amelyik fordító bácsi olyan címet képes adni egy tananyagnak, hogy ,,Tájékozódás a helyi tájunkon", azt legszebb álmából kéne riogatni éjjelente. S azt is mondta még, hogy ha a Pistiék tankönyvéből kellene megtanulnia a jövő igét, akkor valószínűleg megbukna, pedig iskoláskorában kisujjában volt a magyar nyelvtan, és azóta is foglalkozott a nyelvvel valamicsRajzol a gyerek két. Aztán elolvasott egy bekeretezett mondatot azok közül, amelyeket Pistiéknek be kell biflázniuk: „A jövő időt az igéhez kapcsolt-ni toldalékkal és a fog segédigével, a majd szócskával és jelen idejű igekötős igével fejezhetjük ki.", s azt mondta, ez is olyan dolog, mintha egy lovat szeretnének megtanítani repülni, mert ki látott már olyat, hogy segédigét és igekötős igét emlegetnek, amikre csak később kerül sor, mikor az igeidőt már ismerik. S amikor meglátta a felkiáltó mondatot szemléltető „Minő szép ősz vagyon!" mondatot, csak sóhajtott, és kiment a szobából. Ó még sok mindent nem ért, de sejti, mekkora átverés ez az egész, a titkokról meg a tudásról. Ő csak annyit tud, hogy ő, a kilencéves fejével, olyan bácsikkal és nénikkel íratná a tankönyveket, akik nem ülnek naphosszat az íróasztal mögött, hanem megfordulnak néha a gyerekek közt is, s akik olyan szándékkal csinálnának tantervet és állítanának össze tankönyveket, hogy azokból játszva, könnyen tanulhassanak, s ne vegye el a kedvüket a tanulástól az a rettenetes sok körmondat és üres definíció, amelyek csak a szerző bácsik görcsös igyekezetéről árulkodnak. De rajzolni jó. Rajzolni bármire lehet, lec- kejegyzóbe, itatósra, tolltartóra is jobb híján. Rajzol tehát, ahelyett, hogy tágra nyilt szemekkel szívná magába a tudást, mint a tengerpart fövenye az óceán vizét. Menekül? Lázad? Most még nem tudni. Egyelőre védi a maga igazát, a maga csipetnyi kis tudását, amelyben sejthetően több a ráció, mint az elfuserált tankönyvekben. Nicsak, elkészült a hajó! KÖVESDI KÁROLY 89. IV. 14.
