Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-14 / 15. szám
EGYED PÉTER Elérkezett a hetedik év, amikor a tündérek megjelennek. Kőműves Kelemenné, született Firtos Borbára arra ébredt magos Gyiva vári kilencedik emeleti hálószobájában, hogy a tűz nagyot lobbanva kialudt. Takarója alatt fázósan összébb húzta skófiummal kivarrt gyolcs hálóingét, és e szavakat intézte a lába melletti ágyikón édesdeden alvó komornájához, Nagyajtai Emeséhez:- Meske te, ébredj, mert a kőfal hideg, szőrit. Nagyon nagy tüzet tegyél nekem itt. Ámde Nagyajtai Emese édesdeden szundított tovább. Kőműves Kelemenné, született Firtos Borbára erre meg-megpattantotta mély tüzű fekete szemeit, s hát az ijesztő sötétségben arany szempár villogott vele szembe.- No nézd csak, megint nem fordítottam vissza a falnak aranytükröcskémet! Nézte tovább, elkerekedó szemmel, mire a fény zöldre váltott, majd mintha egy pillanatra ki is hunyt volna. A szépasszony kipattant az ágyból, topánkáját gyönyörű lábacskájára illesztette, s a fal mellé sirült. Hát bizony nagy fekete macska szeme világított, ámde engedelmes, fiatal kandúr volt, szinte simult a keze alá, amikor kipenderítette a hálószobából. Az éjjelben megkondult a tükör a falon.- Hej, hó, micsoda idő - suttogta maga elé a szépasszony, miközben kifordította. - Nem kélek még fel... aludni hagyj ez éjjeli órán! Kilépett topánkájából s kívánatosán visszasirült a takaró alá. Lehunyta szemeit, a hideg kőfalnak fordult, ámde lassú rebegéssel, majd egyre gyorsabb szárnycsapásokkal - elszállt a szeméből az álom. A hátára fordult, s felhúzta cipóédes térdecskéit. Vele szemben, egyre zöldebben, megint ott villogott a szempár. Kőműves Kelemenné a tükörbe pillantott ekkor, s a hálószoba megtelt pókhálószerú fény- fonadékokkal, lassan megfényesedett az SZÍNHÁZBAN VOLTAM Meguntam a tévét, nagyon meguntam. Nem a tévéműsort, tévedésbe ne essünk, hanem magát a készüléket, a fekete-fehér pokolgépet, amely teljesen elszürkíti a világot körülöttem; a hangulatot, melyet áraszt, amelytől sötét depresszióba, fekete letargiába zuhanok; unom a testhelyzetet is, amelyből nézem, a hanyattfekvést a bársony-puha kanapén. Olyan szögből kell néznem a fekete-fehér istenátkát, hogy leakad a szemem; unom a szobapapucsot, a háziköntöst, családtagok músorma- gyarázatát, kommentárjait, egyszóval meguntam az egészet. Elhatároztam, hogy színházba megyek; jegyet vettem Shakespeare Lear királyára. Szokásomhoz híven utolsónak érkeztem, a sárkány akkor már rég a helyén volt, mind a hét fején pápaszem, a műsorfüzetet olvasgatta; helyet foglaltam mellette, először fel sem tűnt nekem, hogy annyi feje van, csak amikor felhúzták a függönyt s a füzetről fölemelte valamennyit, okuláréit a mellényzsebébe dugva.- ön milyen minőségben van itt? - kérdezte suttogva mind a hét fejével.- Nézői minőségben - válaszoltam kurtán. - ön talán nem?- Nem egészen - válaszolta az első fején lévő szájával, amelyből kékes lángocskák csaptak ki. - Elsősorban mint műbíráló. - És mint a Központ dramaturgiai főosztály vezetője - mondta a második fejével. Ennek orrán-száján kénes gőzök csaptak a magasba. - Szeretném tudni, milyen ez az új darab.- Új darab? - csattantam föl mérgesen. - Hát nem is tudja, hogy ez a dráma már legalább négyszáz éves?! Sárkány szomszédom most a harmadik fejével válaszolt, amellyel tüzes köveket és lángoló ólmot okádott.- Számomra teljesen új. Mi az a négyszáz év az örökléthez képest! - Megnézte az óráját. - Ejnye, de vontatott egy darab. Ám a negyedik feje sem maradt szótlan, miközben szájából véres emberi koponyák potyogtak ki:- Irtó naiv a sztorija: egy vén király, egy szenilis öreg manusz, aszerint osztja föl Britanniát, hogy tudnak a lányai hízelegni neki. Ebből aligha lesz film!- Á sárkány negyedik fejével mint filmproducer nézte a darabot. Egy pillanatra összedugta fejeit, mind a hetet, s míg a fejek egymás közt sustorogtak, a színpadról meghalajka, kivilágosodott az arca. Másodszor is tarkón fogta a mélyszemű macskát, s kitette az ajtó mögi, visszaült ágyára, s ezüst bontófésújével lassan elkezdte szálazgatni hollófekete fürtjeit. Alig hallható kaparászást hallott az ajtón, majd feltárult az egyik szárny, a macska beóvakodott, leugrott a küszöbről, majd epekedő pillantással nézett rá, s elkezdte nyalogatni a szája szélét. Borbára kezében megállt a fésű, a mélytüzű kiegyenesedett, megropogtatta a csontjait, zászlóként felcsapta a farkát, majd egyetlen ugrással eltűnt a keresztgerenda irányában, a hártyával borított ablakon át. Miközben csatjával összefogta fürtjeit, Borbára szépasszony három kört vetett fésűjével utána, egyet jobbra, egyet balra, jobbra megint egyet. Elgondolkodva nézett maga elé:- Bizony az én elhagyatott, szerelme- tes Kelemenem koslat itt macska képibé. Huhh, te férfi, te férfi, a rézangyalát. Az ágyikó felé hajította fésűjét.- Meske te, ébredj már, itt van a hetedik esztendő... Nagyajtai Emese is felemelte szöszhaját a párnáról s qz álom cseppjét morzsol- gatva szája szegeletiben, felült:- Miért ébredtél meg, édes asszonyom?- Azért, édes lányom, mert az én sze- relmetes Kelemenemet most meg kell hogy kísértsük.- Úgy, úgy - nézett maga elé Nagyajtai Emese, miközben megemelte kívánatos méhecskéjét álmomban nyári vadlúd voltam, s huszonnégy tojást henger- gettem.- Ó, ó - pillantott rá ismét nevető arccal Borbára asszony három fészekalja tojást, éppen. Maros-parttól kóhajításnyira, csúcsos börsátorban, mézgás éger ágyán nehéz álmát aludta Kőműves Kelemen, a Mester. Hánykódott, forgolódott, facsaró víz volt gyolcsinge a hátán. Hangosan, hideglelősem motyogott:- „telehold szitálj hamut minden út pokolba fut palotába vérem vezetve csillagba pohárba palotába vérem vezetve minden út pokolra fut telehold szitálj hamut." Hangosan felordított, mint akiből elszállt a lélek, majd álmában felült az ágyán, s behunyt szemmel, elkerekült arccal mondogatta tovább:- „városon át aranyfejű ezüstfogú vén jön ő ha ráfúj ő ha rápök ő gyógyítja." - Legyintett. Vakarózott.- Eh, mit, holnap is csak egy nap van, holnap is megpróbáljuk... De a hetvenhét szemű olvasóját, ha már benn van! Benn, a falban. Visszahanyatlott az ágyára, majd rémülten fölegyenesedett, s a dereka alá kapott:- Huhh, de utálatos volt, mintha béka lett volna! Ki sem merte nyitni a szemét, tudta jól, ha a tisztás megtelik békákkal, s valamikor majd árad a folyó, megint nem hozzák sem a tallért, sem a kövpt, sem a meszet, hogy a vágómarháról meg a kenyérsütő asszonyokról ne is beszéljünk.- „Na de hátha egyszer az aranyfejű, ezüstfogú vén is elindul...“ Aztán kesernyésen elkacagta magát a Mester:- „Merthogy kit kell itt kigyógyítani meg meggyógyítani, azt nem tudom. Csak ezeket a szerencsétlen legényeket sajnálom, jó helyen hagyják ezek is a fiatalságukat... Hej, hej, hő-ő“ - öklelöen keserveset sóhajtott, aztán a homlokáig rántotta avas bölénybőr takaróját. A sátor melletti avarágyában megriadt Imruska, a legkisebbik legény, s erősen megvakarta a viszkető bal kis lábujja tövét:-Hej... nagyon rosszat álmodik a Mester! A vár falától sötét ruhás vadlúd vált el, mellette meg szelíd nyárilúd szaporázta a holdfényes éjszakában. Lassú szárnycsapásokkal ereszkedtek a csigavonalban épített, friss mészszagú, omló, romló falak mentén, szaporán pillantgattak egymásra a félelemkeltő homályban.- Meske te - úgy megkísértem az édes uramat, hogy minden egy varkocsa hétfelé cicázik selyemében. Ne lett légyen Firtos Borbára a nevem!-Tündér szép asszonyom, én meg kézcsavarintó szép játékkal, lábcsavarintó mulatással elveszem az eszüket - tette hozzá egy gyors árny elöl lebukva Nagyajtai Emese. Hirtelen behussantak a kőrisfák közé.- Figyelj ide, angyalom, mindig a mogyoróbokrok fölött és a lombkoronák között keressük az irányt, hangtalanul, a pendülő hangra összekapjuk a szárnyunkat, s aztán huss! jobbra vagy balra. Sohasem térünk a fészkünkre vissza. Most már elválupk, komornácskám, s az ötödik tüsszentéskor itt találkozunk. Ha zavarba esel, csiklandozd az állát. „Jönnek vadludak, lúddalt hallanak, fönt háromszor körbe járnak, földre szállnak." A két lúd leereszkedett a holdfényben fürdő tisztásra. A szúnyogok nagy rajokban röppentek fel, a fészkek, vackok és ágyak köré gyűltek és szökdécseltek a békák. A sötét rejtőszínekbe burkolózott vadlúd beröppent a sátorba, és a mézgás éger fekhelyére hanyatló Kőműves Kelemen háta mögül kikapott egy levelibékát. A nyárilúd megcsipkedte a legfiatalabb kőműveslegény lábujjait.- „Ijjú" - emelkedett fel Imrus, közelebb húzván az íját. A pendülésre sebesen arréb szállt a madár, majd lehuppant s belecsípett egy pelyváskosárban alvó legény ujjába. A vadrózsaágakkal körülrakott szerszámosládák s az ürük szállása között mellső lábai közül kiemelte az orrát, megmordult, majd - „ujjú, jujujujú, jú" - cikornyásat vonyított a holdra, s fél szemét nyitva hagyván, boldogan aludt tovább Medvecske, a rézpillantású, hatalmas fekete kutya.- Kelemen, édesem...- Borbára, te vagy az?- Kelemen, nem látom itt sehol a szorgos asszonyi kezek nyomát... finom étkek szaga, semmi... A vadlúd körültipegett a sátorban, ami bogarat, kígyót, békát, csúszómászót, nem ember eleibe való lényt látott, kihaji- gálta.- Elég szúnyogosan élsz, édes Mesterem! Kőműves Kelemen megmozdult az ágyán:- Nono, azért van itt egy s más kondér meg tallér...- No de a szanaszét futó szép gyíkjaid meg a kedved, a háromszín lovaid a nagy nyári melegben, édes... Firtos Borbára megcsiklandozta Kőműves állát, majd kisuhant az utánakapó ölelésből.- Hagyd, Kelemen, felvállaltad ezt a nehéz munkát, itt küszködsz, engem is úgy befalaztál, hogy még a falljól is tej folyik, most meg kapkodsz utánam... Jössz-mész, jársz fel fekete macska képibe, hogy kísértselek... lottam Lear király hangját, szavait épp Albán fejedelemhez és Reganhoz, második lányához intézte. Lear: „E két vonal közt mind e tartomány. Ez árnyas erdők, dús mezők, e tágas Legelők és bővizű folyamok Urává teszlek: Albán és a te Utódaidnak légyen öröké. Mit mond most második leányunk, A drága Regan, Cornwall nője? Szólj!" De Regan válaszát már nem hallottam, a sárkány fölkapta ötödik fejét, szájából radioaktív sugarak csaptak felém, főleg a Gamma-sugár volt rám lesújtó hatással. ZS. NAGY LAJOS- Nem gondolja, szomszéd, hogy kicsit avítt ez a fordítás? Mit mond, hogy ez már Arany János fordítása? Lehetetlen. Azt hittem, még a régi cselényi-fordítás az ötvenes évek végéről. És Béta-sugarakat prüszkölve újra megnézte a műsorfüzetet. Azt hittem, most már nyugodtan nézhetem az előadást, sárkány szomszédom hatodik fejével állandóan hátra, a közönségre pislogott, egyelőre nem szólt semmit, úgy látszik, az előadás hatásfokát leste. Úgy forgott ez a feje, mint a propeller, a csikorgó fogak közül gyakran csapott egy-egy mennydörgés mennykö a széksorok közé. A sárkánynak ez lehet a főhatósági feje, gondoltam. Hetedik fejét a sárkány széles vállára hajtotta, és békésen szendergett. Ez volt a nézőfeje, mint később megtudtam. Azért ennek is forró láva csordult ki a szája szélén, és izzó vulkáni hamu ömlött az orrából. A hétfejú sárkány tényleg elhallgatott egy kis időre, addig az előadásba is beléhallgattam, épp a Bolond szólott: Bolond: „Fickó! Én egy mondásra tanitlak. Lear: „Tedd." Bolond: ,,Figyelj hát, komám: Gazdagabb légy a látszatnál. Szólj kevesebbet, mint mondhatnál. Kölcsön többet vágy, mint adtál. Ha örökké gyalogolnál, Nem volnál jobb a lovadnál..." De a hétfejú, tudathasadásos sárkány ismét beszélni kezdett mind a hét fejével egyszerre (mert a nagy ricsajra a hetedik feje is felébredt), arról fecsegtek, morogtak, susmogtak, susmorogtak, micsoda fafejú író ez a Shakespeare, hogy ilyen ócska közhelyeket ad a Bolond szájába, a hetedik fej azt mondta, hogy a lányai sem szépek és biztos nem is szüzek már, hiszen férjnél vannak. A kijáratnál a sárkány kritikusi feje, mint amolyan kollégafélét, meghívott egy sarki csehóba, ahová nem szívesen mentem, mert sok ott az ismerősöm, mit szólnak hozzá, hogy ilyen haverom van, mint ez az őslény. Megittunk két kör angol konyakot egymás egészségére, amire ráment egy heti keresetem, hiszen a sárkánynak hét féldecit kellett fizetnem. VALAKIT VISZ A SZÉL Iszonyú szelek fújnak ezen a mi lakótelepünkön, azt hiszem, hogy itt is keletkeznek... magánhasználatra, itt jönnek létre valahol a tó partján, néhány kilométerre tőlünk keletre, mert legtöbbször onnan fújnak, vagy ellenkezőleg, nyugatról, az osztrák határ felől, de fújnak ezek délről, északról és a közbeeső mellék-égtájakról is: mindenünnen; teljesen kiszámíthatatlanok, a belvárosban még csak enyhe szellő legyezteti az ember arcát, mire hazaér: tombol a vihar, hideg és meleg, hűvös és langyos szelek, egyre megy, az egyik fajtájuk fejfájást okoz, a másik náthát, a har ötödik, hatodik és az össz< neuraszténiát, szívidegzavarl Ságot a rosszra. „Ez a világ huzatos" - a rádióban Haumann Pétéi Különösen ezen a lakótelepi a művész úr. Azt hiszem, a világóceán magam másként, mint itt, a r csak helyi, provinciális viha tornádók zúgnak, de épp el európai idegzetnek, hogy aki Az enyém nem omlott öss; amely pedig egyáltalán nem a tévéantennát (a közöset) Terézia-tornádónak (az alliter Most csend van, a tévé amire akarok. Például mi lenr nénk társadalmi összefogási ugyancsak brigádban, miért c nak a szélmalmok, miért ne ői a búzánkat, ha már egyszer n művet építenénk, akkor meg hetnénk, legalább annyit, m fognak. A szél ingyenes, a társada az építőanyag és a gépi béréi sokba, hiszen nem gondolok < hanem egészen kicsikre, legft egy kétszemélyes turistasátc mokkái és egyéb finom és olt Családi erőművekre gondc Mondjuk itt, a Grecsko mar egyik oldalon végestelen-végi mok zizegnének, a másik olda ként, nem tudom, miért, Jere sikkes kis szélerőmüvek term Épp eddig értem iszonyú fe gettek, s megérkezett Viktóri felvázoltam előtte elképzelést is rajzoltam neki. Nevetett, mert tetszett neki mert szerinte ügyetlenül rajzc mok, mondotta, hanem lepkt s addig javítgatta tervrajzain nem kezdtek párban gyakorla
