Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-31 / 13. szám
FÁBRI PÉTER Elmondok egy történetet arról, hogy eltévedni - néha - jó. Vagy legalábbis érdekes. 1975 nyarán Londonban jártam. Szerény jólétben élő nagynénémék vendége voltam a város egyik, a központtól meglehetős távol eső kerületében, a nevéhez méltón hangulatos, fákban és kiskertekben gazdag Golders Greenben. Már az első estén megtudtam, hová is érkeztem tulajdonképpen. Rózsi néni ugyanis teával kínált. Finom művű porceláncsészét tett elém. Meg is jegyeztem: milyen szép darab. Amire Rózsi néni azt mondta:- Jó, hogy mondod. Holnap ki kell mennem a boltba, és vennem kell egyet, mert eltört.- De hát, Rózsi néni, mikor vetted ezt a készletet?- Nem tudom. Húsz-harminc éve.- És mit csinálsz holnap?- Kimegyek a boltba és veszek hozzá egy csészét pótlásnak. Ide érkeztem tehát és itt töltöttem el három hetet. Minden reggel - vagy, lévén még idegenben is lustálkodó természetű, mondjuk meg őszintén: minden kora délelőtt - fölültem a 13-as jelzésű, szép, piros, emeletes buszra és jólnevelt turistaként beutaztam a városközpontba, hogy mindent lássak, amiről majd itthon megkérdik:- Láttad? Mert, ha akármit kihagyok, azt mondják majd:- Hát, azt nem lett volna szabad kihagynod! Én pedig, hiszékeny ember lévén, bizonyára évekig sajnálnám aztán, hogy épp azt hagytam ki. Jártam tehát a British Museumban és a National Galleryben, jártam aTate-ben és megnéztem a Parlamentet (ahol a posztoló rendőr kérdésemre nevekkel és évszámokkal elmesélte az épület egész történetét), hallgattam szónokokat a Hyde Park sarkán és megnéztem a Towert, szóval szorgalmasan igyekeztem teljesíteni világutazói kötelességeimet. Sót, elveim ellenére, még egy őrségváltást is hajlandó voltam végigunatkozni. Igen ám, de úgy a második hét végén belém nyilallott a fölismerés: hovatovább úgy viselkedem, mint aki valami unalmas penzumon akar túlesni. Reggel, busz, élmény, ebéd, élmény, busz, vacsora. Ha nem csinálok sürgősen végre valami enyhén szabálytalant, pillanatokon belül el fogom felejteni, hogy vágyaim városában járok. Itt vagyok két hete a világ egyik legszínesebb forgatagában, és szinte csak azt láttam, amiről előre tudtam, hogy majd látni kell. De mi az, ami csak velem történhet meg, hol van az, amit nem írhat le egyetlen útikönyv sem? Szóval: mit tudok az itt élő emberekről? Beszélgetés egy néger buszkalauzzal, rövid csavargás egy csinos francia lánnyal: észhez térésemig ez volt minden, amit saját személyes emlékemnek tekinthettem. Az összes többit elolvashattam bármelyik bédekkerben. Ez a fölismerés valahol a Piccadily Cir- cus közelében nyilallt belém, egy csöndes kis pubban, ahol pizzát rendeltem magamnak, és nem értettem, hogy a kedves és udvarias fölszolgálólány miért néz rám továbbra is várakozóan. Akkor és ott, tőle tudtam meg ugyanis, hogy pizza - ellentétben az én stabil kelet-európai hiedelmeimmel - nem egyféle van, de annyi, hogy egy egész étlapot tele lehet Imi velük. Miután ezen a leckén is átestem, két hét óta először céltalanul vágtam neki a városnak. Ezzel máris tettre váltottam a (nem emlékszem már milyen) pizza mellett fogant elhatározásomat. És mivel nem kerestem semmit, hamar meg is találtam, amit akartam. Egyszerű módszert dolgoztam ki. Úgy gondoltam, ha igazán meg akarom ismerni Londont, az lesz a legjobb, ha eltévedek. Mivel pedig ez gyalog nagyon fárasztó, és amúgy is heti jegyem van, buszra szállók. Olyanra, amelyikről nem tudom, hová megy. A választék így igen nagy volt, ez egy szem 13-ast kivéve bármelyik buszt választhattam. Itt-ott majd átszállók, csak eljutok valahová. Vasárnap volt, üres buszokon utazhattam, kedvemre. Természetesen nem tudom, merre jártam. össze és vissza. Míg aztán egyszer csak, egy már teljesen üres buszon, elértem egy lakótelepig. Hatalmas szürke házak, meghatározatlan értelmű rendben, túl szorosan ahhoz, hogy kellemesen tágas terek nyíljanak közöttük, és túl távol ahhoz, hogy utcákat alkossanak. Talán csak abban különböztek a mi lakótelepeinktől, hogy a házak nagyon magasak voltak, és emlékeim szerint egytől egyig négyzetes volt az alaprajzuk. És még valamiben: mintha magasabbak lettek volna az emeletek. Különben épp olyan, a munkaerő olcsó tárolására tervezett lakógépek voltak, mint amilyeneket nálunk látni. Leszálltam, körülnéztem, és megállapítottam, hogy itt nincs semmi látnivaló. Visz- szasétáltam a megállóhoz és vártam a buszt - ezúttal egy másik járatot, nem azt, amelyikkel odaérkeztem. Hátha az majd átvisz egy érdekesebb lakótelepre. Erre azonban már nem került sor. A tökéletesen üres, nyárdélutáni színen ugyanis megjelent egy ember. Kis, alacsony férfi, kopaszodó fejjel, kerek arccal, egyszerű ingben, farmernadrágban. Bizonytalan léptekkel közeledett az egyik hatalmas ház mögül. Látszott rajta, hogy nem is tudja, mit akar: menni vagy megállni. Nem volt részeg, inkább úgy nézett ki, mint akit alaposan fejbe vertek. Odajött a buszmegállóhoz, megnézett magának, azután egy darabig rettentő izgatottan járkált föl-alá a járda széle és az egyik ház között. Közben, fejét kissé oldalra hajtva, újra meg újra rám nézett. Amikor látta, hogy nem zavar, sót inkább némi kíváncsisággal nézek vissza rá, félszegen és zavartan elmosolyodott. Mintha csak azt mondta volna: Ez van, mit lehet tenni? Hogy mi van, azt persze nem tudom. Egyelőre egy szót se szólt. Végül összeszedte a bátorságát és föltett egy igen bölcs kérdést:- Maga is a buszra vár? Akármilyen megmosolyogni való volt ez a kérdés, mégiscsak megindította köztünk a beszélgetést.- Én is arra várok - mondtam, olyan hangon, mintha tudnám, hová is jutok majd azzal a busszal. Furcsa módon nem szúrta ki rögtön, hogy idegen vagyok. Fontosabb baja is lehetett, mint az, hogy az új kiejtésemmel törődjék. El is mondta hamar, ott, az üres utcán, a buszmegállóban. Körülbelül így:- De jó, hogy maga is arra vár! Én is. De nem tudom, hová menjek. Ma délelőtt elhagyott a feleségem. Elvitte a gyereket is. Most nem tudom, mit csináljak. Nem jönne el velem megnézni, hogy nem jöttek-e haza mégis? Egyedül félek. Nem tudom, mit csináljak. Persze meghökkentő volt ez a kitárulkozó őszinteség. De - a kis ember félszeg mosolyával kértem - lenyűgöző is lehetett, mert eszembe sem jutott kételkedni a komolyságában. Annyira nem, hogy rögtön igent mondtam a kérdésére, és elindultunk megnézni, vajon nem jött-e mégis haza a kis ember felesége a gyerekkel. . Itt lakott a lakótelepen. A buszmegállóba talán csak azért jött le, hogy találjon valakit, akinek kíséretében öt perc múlva haza mer menni. Félt. Egész úton hazafelé a félelemről beszélt. Félt tőle, hogy mit talál otthon. Láthatóan nemcsak attól félt, hogy üres lesz a lakás. Legalább ennyire félt attól is, hogy esetleg otthon lesz a felesége. Félelmének okát csak jóval később értettem meg. Egyelőre mentünk. Beszélt. Nem értettem ugyan minden szavát, de ót ez kevéssé zavarta. Pedig elmondtam neki, hogy magyar vagyok, és hogy három hétre jöttem Londonba. Meghallgatta és beszélt tovább.- Tudja, nagyon aranyos feleségem van. Szeretjük egymást. Csak mindig megharagszik rám. Nem szereti a barátaimat. Azt mondja, fúvel-fával leállók beszélgetni. És hogy mindenféle alakokat viszek haza. Magára biztos nem fog haragudni, maga nagyon kedves. Köszönöm, hogy meghallgat! Na, itt vagyunk. Fölmentünk a liften. Beléptünk a lakásba, amely berendezésében is emlékeztetett a hazai lakótelepi lakásokra, amelyekben általában nem a lakásban élők személyisége, hanem a lakótelepi használatra gyártott bútorok kínálata határozza meg a lakás jellegét. (Bár, az emberiség szerencséjére, még ez alól a vastörvény alól is akadnak kivételek.) Alig volt időm körülnézni, mert házigazdám, miután egy szomorú - vagy fölszabadult? - sóhaj kíséretében megállapította, hogy a felesége nem jött vissza hozzá, azonnal újabb indítványt tett:- Menjünk el az anyámhoz! Majd némileg szorongva hozzátette:- Ugye eljön velem? Hogyne mentem volna! Egyrészt nagyon sajnáltam a kis embert, másrészt kíváncsi voltam. Buszra szálltunk. Útközben figyelmeztettem, hogy az anyja talán nem örül majd egy vadidegennek. Neki azonban any- nyira fontossá vált az a csekélyke biztonságérzet, amit jelenlétem nyújtott számára, hogy egész stratégiát dolgozott ki anyja esetleges fenntartásaival szemben. Megállapodtunk benne, hogy továbbra is magyar leszek, de nem két hete, hanem három hónapja vagyok itt Londonban; a nagynéni maradhat, de azért dolgozom is, abban a gyárban, ahol ő, onnan ismerjük egymást. Sajnos a teljes igazság nem szokta megnyugtatni az embereket. Jobb szeretik elhinni a hazugságot. Pedig én rettenetes kínban lettem volna, ha valaki megkérdezi? milyen gyár is ez, vagy akár csak azt, hol található. Az előbbit nem sikerült megértenem, az utóbbit elfelejtettem megkérdezni. És már meg is érkeztünk. Miután leszálltunk, befordultunk egy utcába, amely oly szűk volt, hogy távolabbról észre sem lehetett venni. Különös, barátságtalan városnegyed volt ez. Alacsony, két-három emeletes, klinkertéglás házak álltak itt. Kapuk helyett kis ajtók nyíltak rajtuk, az ablakok inkább kémlelőluknak látszottak. Növényzet sehol. Mintha egy múlt századi ipartelepre csöppentünk volna. Nekem még a lakótelep is jobban tetszett, mert az legalább ismerős volt, ha még oly csúnya is. A szűk kis sikátoron túl egy félig térre, félig utcára emlékeztető helyre értünk. Zárt volt, mint egy tér, és hosszan elnyúlt, mint egy utca. Másik végében másik kis sikátor vezetett ki belőle. Ez volt minden összeköttetése a külvilággal. Autókat alig láttam, azok se mentek, csak parkoltak, és az ördög tudja, egyáltalán hogyan voltak képesek idáig bejönni. Teljesen zárt, gettószerű világ volt ez. A kis ember egyik elejtett szavából ki is derült, miért. Itt nem angolok élnek, mondta, hanem írek. Az ö anyja is ír. Mindjárt meglátom, hogy az írek nagyon kedves emberek. És azzal beléptünk az egyik klinkertéglás erődítménybe. A kis ember anyja az első emeleten lakott. Még két cinkos összekacsintás a szűk lépcsöházban, és már le is csapott ránk. Engem kedvesen üdvözölt, szerencsére bemutatkozni se hagyott, a fiával pedig még ott az ajtóban elkezdett porolni. Olyan hevesen beszélt és úgy pörgött a nyelve, hogy egy kukkot se értettem abból, amit mondott. Először azt hittem, írül beszél... Később ugyan sikerült megértenem egy-egy szót, néha egy egész mondatot is, de abban a mintegy fél órában, amit a kis ember még kisebb anyjával töltöttünk, lényegében mindvégig e törékeny és dühös néni gesztusaiból - és olykor a fia kellemetlen nyögéseiből - kellett megállapítanom, hol is tart éppen ez a teljesen egyoldalú társalgás. A néni föl és alá rohangált a nagyon alacsony és nagyon hosszú szobában - erőszakos lényéből ítélve a szoba idomult őhozzá, nem ő a szobához -, és mert nemcsak a szoba volt hosszú, de a szoknyája is - hozzá viszont térd alatt igen szűk -, folyton féltettem, hogy mindjárt elvágódik. De nem vágódott el, szorgalmasan cikázott a tálalótól az asztalig, az asztaltól az ablakig és vissza és közben egyfolytában kelepelt. Amikor a szoba egyik végében, egy fotel mélyén meghúzódó fia felé közeledett, hevesen lengő karjaival (LENGŐ TEHER ALÁ NE ÁLLJ!) olyan ijesztő volt, mint Szörnyella de Frász, amikor felém közelített, aki a szoba másik végében ültem, bűbájosán mosolygott és mindenféle finom teasüteményekkel kínált. Az én kilétemről szóló, fáradsággal összekínlódott hazugságunkat azonnal tudomásul vette és engem ott helyben bezzeg-gyerekké léptetett elő. Tökéletesen meg volt róla győződve, hogy engem bezzeg nem hagy el a feleségem (ebben igaza volt, akkor még nem volt feleségem, aki elhagyjon), és bezzeg nem ülök most tehetetlenül az anyámnál (ez is igaz volt, nála ültem), és hogy én bezzeg nem hordok haza jött-ment alakokat az utcáról (ebben is igaza volt, én nem hordtam, engem hordtak). Végül, ha jól értettem, megátkozta a fiát („Azt kívánom, vissza se jöjjön hozzád!") és utunkra bocsátott minket: őt kidobta, tőlem kedvesen elbúcsúzott. A kis ember végül is jól tette, hogy eljött az édesanyjához. Mikor kiléptünk az utcára, .elnevette magát. Nem csodálom. Ekkora nyomás alól öröm szabadulni. Egyrészt túl volt tehát a nehezén, másrészt sikerült meggyőznie magát, hogy rosszabb is van annál, mint hogy elhagyja az embert a felesége. Azt hiszem, már ott a buszmegállóban erősebb volt az anyjától való félelme, mint a felesége miatti bánata. Visszamentünk a lakótelepre. Kezdtem ugyan kissé unni a dolgot, el is fáradtam, de azért ennyire még futotta a kíváncsiságomból. Nem bántam meg. Tanúja lehettem a történet végkifejletének. Hazajött a felesége. Amikor benyitottunk, már otthon volt. A szűk előszobában ott állt a babakocsi és mögötte egy kolosszális asszony. Még nálam is vagy egy fejjel magasabb volt, a férjét, aki a fél fogára ha elég lehetett, valószínűleg előételként fogyasztotta. Székében egymaga kitöltötte az egész előszobát. Nem szólt semmit, azt is halkan mondta. De nézett! Nézett azzal a két öklömnyi szemével! Ekkora túlerő láttán a kis ember meghátrált. Nem lépett be a lakásba. Ott maradt a lépcsöházban és rémülten becsukta az ajtót.- Úgyis haza akartál menni, ugye? - kérdezte tőlem szorongva. - Megmutatom, hol a buszmegálló - folytatta, és nagyon örült, hogy végromlása előtt még néhány percig élvezheti a szabadságot. Visszakísért a buszmegállóig. Nehéz léptekkel indult hazafelé. Ennek ma már tizenkét éve. A kis embert azóta már meg is csócsálhatták a nők. így aztán, ha Londonra gondolok, nem a Towert és nem a Parlamentet, nem a Piccadily Circust és nem a British Museumot látom magam előtt, hanem egy csúfságában ismerős lakótelepet, és benne a kis embert az ó hatalmas feleségével és szomorú kis életével. J VI ec ín (G Otthonri tünk el, m sem külör „folyton" ( a feleség' egy kis eni kon, amikc ba. Búcsú; nek kis fe sötét, sejti A busz szólunk e lépked mö rom megz Általában egyszer Iá me elé na télén vág gusztálja. szemüveg talon. Mikor busz, Arat fogja a to nek a kijei korláton fe ros múany szegélyez' koszos bu: tozó eleng Arat tov tem, a bús bői amúgy is kétféle vaksin pis lencséi mc és látják a ként viseli ja", hogy látja. Per: látom, de Kant hívés gyarázatai manuel, gondol. Nem le színben t mert egy k fenekű és önmagábs látszik an zömbösne Tulajdo A világ n csak néh Nem volt mint a tű Tudom e Már befe Nem voh a hold p< Ha mégii nem volt Szerettei MII Ó. s r a v hú\ nei mii mii mii hot és mii mii Löríncz Zsuzsa: Lovas (színes mezotinta)
