Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-03-31 / 13. szám

O

ktatáspolitikai dokumentumokban csakúgy, mint az oktatásirányítási szervek állásfoglalásaiban egyértelműen pozitív megállapítások és értékelések olvashatók az iskola és a pedagógus szerepéről az ifjú nemzedék nevelésében. Senki sem kételkedik e méltatások létjogosultságában, noha a legtöbb embernek saját véleménye van a kérdésről, hiszen iskolába mindenki járt, s gyermekeiken keresztül is figyelemmel kísérik az emberek az iskola, a pedagógus munkáját. Meg kell mondanunk: a tanítók, tanárok megítélését illetően megoszlik a közvélemény, annak ellenére, hogy mind a párt, mind az oktatásügyi szervek megítélése az évek során is pozitív maradt és legfeljebb csak abban különbözik egymástól, hogy megfogalmazásaikban gyakrabban fordul elő, hogy a „pedagógus köteles", a „nevelőnek muszáj" stb. szó- használat.

A közvélemény egy része igyekszik megérteni az iskolát és a tanítót, tanárt. Látja, hogy a pedagógus, anyagi helyzetét tekintve, az értelmiségiek között a perifériára szorult, hogy kiszolgáltatott csaknem minden intézménynek, amely kapcsolatban van az iskolával, de kiszolgáltatottnak látja a pedagógust a tanulókkal, a szülőkkel és a felsőbb oktatási szervekkel szemben is.

Mások ennek csaknem az ellenkezőjét állítják, mondván, hogy a pedagógusok társadalmi helyzete kedvező, a szülőkkel szemben már-már fölényesen viselkednek, rutinmunkát végeznek, nem jó a viszonyuk a gyerekekhez, a szülőknek körül kell őket ugrálniuk és a kedvükben kell járniuk, hogy a munkaidejük a többi dolgozóéhoz képest rövidebb stb.

Szándékosan sorakoztattunk fel ilyen szélsőséges és egymásnak ellentmondó nézeteket, jóllehet meggyőződésünk, hogy az igazság ez esetben nincs a középúton, mert a közvélemény által kialakított negatív pegagógusképre nem illik a pedagógus megnevezés és a pedagógustársadalom az ilyen nevelőktől mindig is elhatárolta magát.

Ma, amikor a műveltség termelőerővé válik és a tudomány az egyik leghatékonyabb tényezője a társadalmi haladásnak, nem engedheti meg magának egyetlen társadalom sem, hogy közömbös legyen azzal a nagy létszámú társadalmi réteggel szemben, amely a jövő nemzedékkel elsajátíttatja a tudomány alapjait, amely színes egyéniségeket, a haladást támogató, érte tenni akaró és tudó embereket nevel, olyanokat, akik az iskola elvégzése után sem állnak meg sem szellemi gyarapodásukban, sem saját erkölcsi és emberi tulajdonságaik csiszolásában. A mi társadalmunk a pedagógust a kommunista párt legfőbb szövetségesének tartja, akit senki és semmi nem pótolhat az oktató-nevelő munkában. Rá van bízva a nemzet jövője, a szocialista társadalom legnagyobb potenciális gazdagsága. Azért hangsúlyozzuk, hogy potenciális, mert igazi gazdagsággá csak akkor válhat, ha a nevelés folyamán sokoldalúan képzett, nagy tudású, magas erkölcsiségú és a köz érdekében tenni akaró egyénekké alakítjuk a fiatalokat. Felvetődik a kérdés, hogy pedagógusaink mennyire tudnak eleget tenni ennek a követelménynek. A kérdésre választ kapunk a csehszlovák oktatási-nevelési rendszerről készült jelentésben, amely elemzi az 1976-ban megkezdett oktatási reform tanulságait és eredményeit, s alapul szolgál a teendők, a várható szükségletek megfogalmazásához. Az elemzés rámutat arra a sokak által ismert tényre, hogy az iskolai munka nem megfelelő hatékonyságának egész sor objektív oka van, amelyek negatívan befolyásolják a pedagógus munkáját csakúgy, mint társadalmi helyzetét. Az alábbiakban vázoljuk a tanítóság helyzetét 1948-tól napjainkig.

A pedagógusok a felszabadulás után szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadták az iskola államosítását és az egységes iskola- rendszer bevezetését. Elsősorban ók voltak azok, akik az értelmiségiek közül a leghatározottabban, a legegységesebben és a legnyíltabban kiálltak a kommunista párt politikája mellett, akár az államosításról, kollektivizálásról vagy a nemzeti bizottságok munkájának megindításáról volt szó. Még ma is elmondható a pedagógusról, hogy (főleg falvainkban) jelen vannak minden társadalmi megmozduláson, különféle tisztségeket betöltve. Mégis, a szocialista intelligenciának ez a legnépesebb csoportja, anyagi megbecsülését illetően, a társadalmi perifériára szorult. Míg az értelmiség többi rétege - hasonlóan a szövetkezeti tagsághoz és a munkássághoz - fokozatosan gazdagodott és gazdagodik, addig a pedagógus bére általában csak szerényebb és körültekintőbb gazdálkodással tette és teszi lehetővé olyan megélhetési szint elérését, amelyet a szülök sem tartanak megvetendónek, ámbár sok esetben ez is előfordul.

Számos példa tanúsítja, hogy ott, ahol a helyi szervek kellőképpen megbecsülik és támogatják az iskolát és a pedagógusokat, ennek jótékony hatása megmutatkozik nemcsak a közéletben és a társadalmi szervek tevékenységében, hanem elsősorban az iskola munkájában. Érvényes ez társadalmi vonatkozásban is. Az az oktatáspolitika, amely nem tesz meg mindent azért, hogy a pedagógus az öt megillető szociális és erkölcsi támogatásban és jutalmazásban részesüljön, nem gondol kellő felelősséggel a jövőre. Amilyen a pedagógus személyisége, olyanná tudja csak nevelni a rábízott növendékeket, mert a tanító, a tanár mindennapi tevékenysége során nem csupán ismereteket ad át tanítványainak, hanem saját énjét, jó tulajdonságait is átadja nekik. Nem véletlen, hogy Makarenko olyan apróságoknak is nagy jelentőséget tulajdonított, hogy a pedagógus egyenesen tudjon az osztály elé állni, ha szükséges, fel tudja emelni a hangját, illetve megnyerőén és szeretetteljesen tudjon mosolyogni az osztályra.

Mint ismeretes, a csehszlovák közoktatási rendszer továbbfejlesztéséről szóló dokumentum részletesen taglalja a pedagógusnak azokat a tulajdonságait, amelyek a sikeres oktató-nevelő munka előfeltételei. Most, hogy elemzés készült az elmúlt tizenkét év eredményeiről, meg kell állapítanunk, hogy kellő feltételek hiányában nem sokat sikerült előrehaladnunk ezen a téren. Tovább romlott a női és a férfi tanerők aránya, az 1987-1988-as iskolai évben az alapiskolákban tanító pedagógusoknak

82,6 százaléka nő volt. Ez kedvezőtlenül befolyásolja főleg a fiúgyermekek nevelési eredményeit. Tovább tart, elsősorban megélhetési gondok miatt, a férfiak eláramlása a tanítói pályáról és más, jobban fizetett foglalkozások után néznek. Sokan azért is elhagyják a pályát, mert a pedagógusi önállóságot szinte teljesen kirekesztették az iskolából, holott csak alkotó pedagógus tud alkotó egyéniségeket nevelni. A ma és a jövő társadalmának viszont elsősorban ilyen emberekre lenne szüksége.

Közismert az is, hogy a pedagógusnak a sok adminisztratív munka mellett, aminek a tanításhoz sokszor semmi köze nincs, szinte minden helyi megmozduláson jelen kell lennie. A rossz szervezés és érdektelenség miatt a nyilvános tanácsüléseken a „nyilvánosságot" a pedagógusnak kell

képviselnie. A versenyek sokasága, akár összefüggnek azok a tananyaggal, akár nem, a pedagógusokra hárul, holott ezek közül némelyiket a szülők vagy mások is szervezhetnék (például a vöröskeresztesek, tűzoltók versenye stb.).

Nem kétséges, hogy az elmúlt években a párt- és állami szervek keresték a módját a pedagógusok és az oktatási helyzet javításának. Erről tanúskodik a két országos pedagóguskonferencia is, amelyet a CSKP Központi Bizottsága, a szövetségi kormány és a Szakszervezetek Központi Tanácsa rendezett 1979-ben és 1984-ben. Már a konferencia elnevezése és a rendező szervek összetétele is arra enged következtetni, hogy a tanácskozáson elsősorban a rendező szervek fogalmazták meg, mit várnak a konferenciától: ... értékelni, hogy

az oktatásügy és az oktatási intézmények hogyan teljesítik feladatukat.

Bármennyire furcsálljuk is ma, mindez az akkori politikai gondolkodásra jellemző módon történt. Ma joggal vonjuk kétségbe az ilyen eljárás célszerűségét és létjogosultságát, hiszen pedagógustársadalmunk képes arra, hogy maga határozza meg, milyen kérdéseket vetett fel az elmúlt időszak oktató-nevelő gyakorlata és hogyan fogjunk a nehézségek kiküszöböléséhez. Ha a pedagógusok maguk rendeznék a konferenciát, bizonyára egész sor olyan probléma és gond vetődne fel, amelyeket csak az láthat és képes megoldani, akit közvetlenül érint. Az országos pedagóguskonferencia megrendezése a tanítók, tanárok, nevelők széles tömegének a bevonásával növelné a tanítóság önbecsülését és az első lépés lenne a pedagógushivatás presztízsének a visszaállításához vezető úton.

Igen fontos, hogy a pedagógusi önállóság, kezdeményezés, bíráló hangvétel minél előbb érvényesüljön, mert ez az előfeltétele az egészséges, kritikus és demokratikus iskolai életnek, ami nélkül nincs alkotó szellem. Alkotó szellem híján pedig csak uniformizált, középszerű növendékeket tud az iskola nevelni, s ez ma már kevés. A hibás elméleti téziseken alapuló ellenőrzés mind az iskolavezetés, mind a felsőbb szervek részéről (volt, amikor a módszertani kézikönyv szerzőinek javaslataként szánt elgondolásait is köteles volt a pedagógus megvalósítani, függetlenül attól, hogy az megfelelt-e vagy sem saját egyéniségének, vagy az osztály összetételének) elfojtotta iskoláinkban a kezdeményezést. Nyilvánvaló, hogy az ilyen szemléleten alapuló tanítási gyakorlat nyomot hagyott a tanítóságban. E káros gyakorlat felszámolására nem elég

csak felszólítani a pedagógusokat, nem elég csak biztatni őket, elsősorban meg kell teremteni az alkotó munka feltételeit. Ha az iskolában még ma is olyan a légkör, hogy a kreatív, az újat kereső, kísérletező pedagógus nemcsak a vezetés, hanem a kartársak számára is kellemetlen, biztos, hogy az ilyen pedagógus nem talál követőkre. Elsősorban a vezetőséget kell iskolánként felülbírálni, mennyire képes az új igényeket legalább akceptálni, ha már kezdeményezésre nem is telik erejéből. Sajnos, sok az olyan iskolaigazgató és helyettes, aki elké- nyelmesedett és jól, biztonságosan érzi magát a direktív bürokratikus iskolavezetési stílus gyakorlása közben, mert pedagógiai érvelései a felsőbb szervek határozatainál kezdődnek és érnek véget. Szükséges, hogy az iskolák élére jó pedagógiai érzékű, megfelelő műveltségű és politikai meggyőződésű pedagógusok kerüljenek, akik nemcsak hajlandók, hanem tudnak is újszerűén dolgozni, akik képesek arra, hogy úgy irányítsák a tantestületet és az iskolát, hogy a pedagógusok érezzék: erőfeszítéseik közösek és egységesek a növendékek szellemi és jellembeli gyarapodására. A tanulókat partnerként kell a tanítónak, tanárnak kezelni, hogy a gyerekek szeressék a tantárgyat és az iskolát, s olyan légkör uralkodjon iskoláinkban, amely eleve feltételezi az eredményes munkát.

Persze mindehhez sokkal jobb anyagi feltételek is szükségeltetnek. Feltétlenül meg kell oldani a nagy létszámú osztályok csökkentését, mert a 30-40-es létszámú osztályokban, ahol a padok faltól falig érnek és ahol télen hideg, nyáron meg túl meleg van, aminek következtében 20-30 perc elteltével elálmosodnak a gyerekek - nos, ilyen körülmények között a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem lehet alkotó egyéniségeket nevelni. Az ilyen osztályokban letanított 4-5 óra mind fizikailag, mind szellemileg túlzottan kimeríti a pedagógust, s következménye a pedagógusok körében egyébként szokatlanul nagy munkaképtelenség. S ha ehhez hozzátesszük, hogy a nők gyakran maradnak otthon beteg gyermekük ápolására, nem meglepő, hogy egyes iskolákban a tanítási órák 20 százalékát „beugró" tanerők tanítják, a helyettesítés pedig a legjobb szándék mellett sem egyenértékű a rendes tanítási órával.

Sajnos, szaporodik az olyan gyermekek száma is, akik ingerszegény családi környezetből kerülnek az iskolába (felbomlott házasságok, rossz szociális körülmények). Ezek a gyerekek fokozott gondoskodást igényelnének, de a nagy létszámú osztályokban erre nincs lehetőség.

Nehezíti pedagógusaink munkáját s rontja eredményességüket az is, hogy az iskolák csaknem 50 százalékában nincs tornaterem és sportpálya, hiányoznak fontos tornatenni, laboratóriumi felszerelések, segédeszközök. A pedagógusok napi munkájukban az említetteken kívül is igen sok gonddal, nehézséggel találják magukat szembe, amelyek fékezik tevékenységüket.

Ezért jogos a pedagógustársadalom elégedetlensége mind az anyagi megbecsülést, mind a munka feltételeit tekintve. Fokozatosan fel kell számolni azokat a kedvezőtlen feltételeket és negatív tényezőket, amelyek az előremozdulásnak s az egyenletes haladásnak a kerékkötői. Cselekedni kell, de sürgősen, a pedagógusi tekintély visszaállításáért, mert a nevelésben nélkülözhetetlen a tanító, a tanár természetes tekintélye és megbecsülése nemcsak a nevelt, a tanuló, hanem annak szűkebb környezete előtt is. Természetesen maguknak a pedagógusoknak is meg kell tenniük mindent ennek érdekében. Elsősorban javítaniuk kell szakmai és módszertani felkészültségüket, fokozni felelősségtudatukat és elmélyíteni a gyermekek becsülését. Az oktatási rendszer és a társadalom látszatra bűvös kört alkot. Az egyik elmozdulása a másik felé növeli amaz esélyeit. Ne azon vitázzunk, ki lépjen elsőnek; a társadalom tegyen annak érdekében, hogy javuljanak a nevelés és oktatás feltételei, avagy fordítva, az iskola munkája legyen hatékonyabb, s ez befolyással lesz a társadalom anyagi alapjaira, aminek következtében többet tud az iskolára áldozni. Tegyük meg egyszerre az első lépéseket, ki-ki a maga területén. Így időt takarítunk meg a kiűzött cél elérésében és gyermekeink jobban felkészülve hagyják el az iskolát.

Dr. BÁLINT LAJOS kandidátus, a Pedagógiai Kutató Intézet igazgatója

Itt még virágok a kis elsősöktől, de aztán... (Gyökeres György felvétele)