Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-31 / 13. szám
A ngol nyelvterületen az alacsony hatékonyságú vagy veszteséges vállalatot nevezik béna kacsának, azaz lame luck-nak. Nálunk ezek a kacsák az árdeformációk, ártámogatások és az állami költségvetés egyéb kanálisain keresztül juttatott segítségnek köszönhetően nem is látszottak olyannyira betegnek. Ehelyett az egész népgazdaság kezdett legyöngülni. A múlt év végén ebben a betegségben már a vállalatok mintegy egynegyede szenvedett, amelyek csupán a nekik nyújtott különböző engedmények és előnyök segítségével bírták magukat a „víz felszínén11 tartani. A veszteséges termelés kérdésével több közgazdasági elemzés foglalkozott, az állami vállalatról szóló törvény pedig a 15., 16. és 17. paragrafusában. Ez utóbbi azonban csak a „béna11 vállalatok jelenlegi ár-, bér-, hitel- és adórendszer adta lehetőségek szerint szabja meg a „betegség11 következményével járó szervezési tennivalókat. Felmerül hát a kérdés, hogy vajon az akár mindkét lábukra is sántító kacsáinkat miért tartjuk fenn immár évek óta, s miért hagyjuk termelni őket, esetleg állandóan növekvő veszteségeik ellenére is? Az első, korábban nem hangoztatott ok az attól való félelem, hogy ilyen vállalatok felszámolásával gond lenne a felszabaduló munkaerő számára elegendő és képesítésük szerint megfelelő munkalehetőséget biztosítani. A másik ok az árrendszer rugalmatlansága, hogy nem tette lehetővé a jó minőségű termékek valós értékének megállapítását, s hogy a konkurencia hiánya miatt nem is lehetett objektíven felmérni a termékek minőségét. Ezzel kapcsolatban J. Andropov már az SZKP KB 1983 júniusában megtartott ülésén megállapította: „A tudomány és a technika vívmányainak gyakorlati hasznosításával - mint azt önök is tudják - nem a legjobb a helyzet. Az a gazdálkodó, aki kockáztatott és új technológiai eljárást alkalmaz a termelésben, vagy új berendezést gyártott, gyakran hátrányba kerül, míg aki mellőzi az újdonságokat, az semmit sem veszít...11 Miközben a termelés mennyiségi oldalára összpontosítottunk, a tudományos-műszaki fejlődés óhatatlanul elkerülte a figyelmünket. Az irányítási rendszerben alkalmaztunk ugyan különböző eszközöket, amelyeknek gazdasági vagy adminisztratív módon rá kellett volna bírniuk a vállalatokat a tudomány és a technika eredményeinek felhasználására, de a legfontosabb eszköz hiányzott. Nem volt piac. Nélkülöztük azt a piac adta lehetőséget, hogy a fogyasztó visszautasítsa, ne vegye meg a rossz minőségű terméket. Tehát nem volt mivel rákényszeríteni a vállalatokat, vezetőit, szakembereit alapállásuk megváltoztatására. A vállalatok így nem váltották fel új termelési berendezésekkel a régieket, amelyek fokozatosan elmaradtak a világszínvonaltól. A szállítóként működő vállalatok egyértelműen előnyös helyzetben voltak, bár megrendelőként ezek is ki voltak téve szállítópartnereik kényé- nek-kedvének. Ezt az ellentmondást erkölcsi intésekkel, de még a vállalati igazgatók anyagi érdekeltségének fokozásával sem lehet megszüntetni. Amint a tapasztalat mutatja, a vezető dolgozók másképpen cselekszenek a szállító és másképpen a megrendelő szerepében. Az állami vállalatról szóló törvény értelmében a vállalat a jövőben is a tervgazdálkodás és a versenygazdálkodás alapelvei szerint fejti ki tevékenységét. Mégpedig oly módon, hogy élve a szocialista jogrend adta valamennyi lehetőséggel, sikeresen betöltse szerepét. Ez alapelv margójára csak annyit, hogy a múltban a vállalat feladatai közül sokkal nyomatékosabban hangsúlyoztuk a szocialista társadalom igényeinek kielégítését, mint ma. Elsősorban a vállalat ún. ellátói kötelességére gondoltunk, hogy mindenekelőtt és minden áron kötelessége kielégíteni megrendelőinek igényeit. S bizony, nem minden esetben volt lényeges, hogy mindez mibe kerül. Mind nagyobb figyelmet fordítunk a veszteséges vállalatok kérdésére, pedig tudjuk, hogy megoldása hosszadalmas lesz. Nem lehet megszüntetni egyik napról a másikra az állami támogatást, a kiskereskedelmi árak állami dotációját, mert gazdaságunk feltételei közt az kétszámjegyű inflációhoz vezetne. Változásra pedig szükség van e téren, hiszen a veszteséges vállalatokat nem hagyhatjuk évről évre idillikus helyzetükben. Ez ideig nem folyamodtunk például egy megoldáshoz, a bérszabályozás azon módjához, amely meggyorsítaná a munkaerő-átcsoportosítást a veszteséges vállalatokból más ágazatokba, termelési területekre. A veszteséges vállalatok számára lehetővé kellene tenni, hogy szigorúbb feltételek között, saját maguk készítsék el - elsősorban az adminisztratív munkaerő és az igazgatóság dolgozói számának csökkentése mellett - a termelés leépítésének programját. A hiánycikknek számító terméket ugyanis a termelő munkás képes elsősorban előállítani. A karbantartást, javító-, vagy technikai-gazdasági munkát végző dolgozók számának csökkentése pedig nagyobb munkatermelékenység mellett több termék előállítását tenné lehetővé. A hitel- és adórendszer látszólag használhatatlan, mert ahol nincs, onnan nincs mit elvenni. Ám ilyen vállalatokban is van mód a munka-, a technológiai és az állami fegyelem fokozására. A Munka Törvénykönyve novellája már most kínál új lehetőségeket a munkafegyelem alapvető befolyásolásához. A veszteséges vállalatok vezetőinek élni kellene az alkalommal, s megszabadulni azoktól a dolgozóktól, akik úgy gondolják, hogy már puszta jelenlétük is érdemnek számít a munkahelyen. Egy nyilvánosan meghirdetett program, amely konkrétan megszabná, hogy mely vállalatoktól vonja meg az állam az anyagi támogatást, módosítaná a társadalmi légkört. A munkaerőmozgással járó folyamat több dolgozó átképzését is szükségessé tenné, amelyre van elég pénzfedezet. A munkaerő-csökkentés elodázása - különösen a veszteséges vállalatok esetében - tulajdonképpen az in- tenzifikálási folyamat fékezését jelenti. Az elavult, nem megfelelő termelés leépítésével, megszüntetésével párhuzamosan természetesen beruházni is kell. Mégpedig főleg olyan vállalatok korszerűsítésére, rekonstrukciójára, amelyek nemzetközi piacon bizonyították életképességüket. A legnagyobb mértékben kell támogatni az újítómozgalmat és a vállalkozó szellemet. Még a veszteséges vállalatoknál is, hiszen ezzel jelentősen csökkenhet az a pénzösszeg, amelyet az állami költségvetésből vonnak el. A veszteséges termelés támogatása és az árkiegészítés az államnak mintegy 200 milliárd koronájába kerül évente. Az állami költségvetés ennek ellenére évről évre kiegyensúlyozott. Még sincs ok nagy elégedettségre, mert mind e mögött egész sor megalapozott importigény gyűlhet össze új műszaki és technológiai berendezésekre, rekonstrukcióra, vagy a lakossági kereslet is túlzottan megnövekedhet. A béna kacsák életben tartása, annak érdekében, hogy bizonyos földrajzi területeken legyen kellő munkalehetőség, az első látásra humánus megoldásnak tűnik. Csakhogy azt is tudjuk, a vállalatok - főleg a csúcstechnológiával felszerelt, újonnan létesítettek - általában munkaerőhiányban szenvednek. Új feszültséggócokat teremtünk, ezekben a vállalatokban, lehetetlenné tesszük a munkafegyelem megtartását, mert megszegői „szükség esetén11 odébbállnak, hiszen tehetik. A veszteséges vállalatok támogatására folyósított milliárdok viszont hiányoznak más, nyereségesen termelő, ígéretes vállalatok korszerűsítéséhez. A veszteséges vállalatok felszámolását tehát a megszüntetett és a szabad munkahelyek szabályozásával lehetne befolyásolni, úgy, hogy ez utóbbiból mindig több lenne. Igaz, ezzel összefügg az új munka- lehetőségek létesítőinek programja és állami támogatásuk, előnyeik, tekintet nélkül ágazati hovatartozásukra. Előtérbe került az az elképzelés, hogy a veszteséges vállalatok állami támogatásának megvonásával megtakarított összegből külön pénzalapot lehetne létrehozni új munkalehetőségek megteremtésére, szövetkezetek, állami vállalatok és nemzeti bizottságok számára, meghatározott célokra. A veszteséges vállalatok fenntartásának jelenlegi gyakorlata komoly akadályokat gördít a progresszív termelési berendezések két műszakban történő kihasználása elé, ami a világ számos országában már a legtermészetesebb dolog. A béna kacsák tehát még mindig válogathatnak gondjaik megoldásának lehetőségei között - igaz, határozatlan távlatokkal -, amelyek csupán számukra, nem pedig az eaész társadalom számára előnyös. KÖVÁRY IVÁN A szakipari kiállítások az átlag látogatók számára sok esetben nem igazán látványosak. Az ilyen rendezvényeknek általában nem is ez a fő céljuk, hanem az, hogy a szakemberek tapasztalatot cserélhessenek, új ismereteket szerezhessenek, a kereskedők pedig piackutatást végezhessenek, üzletet köthessenek. Ám ha egy ilyen rendezvényen a világ legtöbb fejlett országainak érintett iparága képviselteti magát, akkor ott bizonyára látnivaló is akad bőven. Márpedig Moszkvában az április 11 -e és 18-a között megrendezésre kerülő Sztrojekonomia '89 nemzetközi építőipari kiállítás ilyen lesz, hiszen részt vesznek rajta a KGST-tagállamok, Nyugat-Európa, Skandinávia országai, az USA és Japán is. A nagyszabású bemutatóra a prágai Építőipari Intézet vezetésével több hazai vállalat és tudományos intézmény is készül, hogy közszemlére tegyék világviszonylatban is figyelemre méltó újdonságaikat, s ha sikerül, értékesítsék is azokat. Egyszóval a Sztrojekonomija ’89 jó alkalom lehet a hazai építőipar számára is, a piaci behatolásra. A csehszlovák kiállítók között ott lesz a bratislavai Mélyépítészeti Kutató- intézet is, amely többek között bemutat például egy víz elleni szigetelésre szolgáló cementkeveréket. A látszólag egyszerű összetételű, fehér vagy szürke portlandcementből, különböző adalékanyagokból, diszperz polimerekből álló habarcs falfelületek szigetelésére, kiképzésére vagy utólagos javítására használható. Előnye, hogy az 1,2-4 milliméter vastag, kézi vagy pépi erővel felvihető réteg 20 Celsius-fok hőmérsékleten 24 órán belül megköt, ráadásul környezetkímélő. Ma a nagy építmények, mint például a hidak, víz- és atomerőművek, de a hatalmas magasépítészeti alkotások kivitelezése sem képzelhető el korszerű technikai berendezések segítsége nélkül. Ilyen az a feszítő berendezés is, amelyet ugyancsak a bratislavai kutatóintézet dolgozói fejlesztettek ki az előre feszített betonszerkezetek acélbetétjeinek feszítésére. Említésre méltó továbbá a vízgazdálkodási építmények kivitelezésekor jól hasznosítható szigetelő fólia is, amely tartósítja stabilitásukat és biztonságukat. Ilyen fóliával szigetelik a Gabőíkovo-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer felvízcsatornájának medrét is, mintegy hétmillió négyzetméternyi területen. A bratislavai kutatóintézet berendezéseit és építőanyagait természetesen azzal a céllal mutatja be a közelgő kiállítás látogatóinak, hogy egyszersmind fel is kínálja eladásra. A szovjet féllel például a piackapcsolatokon kívül a kooperációs együttműködést is szeretnénk elmélyíteni, mind tudományos- műszaki, mind gazdasági téren, főleg pedig a licenckereskedelemben. ŐTEFAN NEMŐEK Ez a csatornaépítésre használható hidraulikus pajzs már a hazai építőipari kiállításon is sikert aratott Víz elleni szigetelés a Mélyépítészeti Kutatóintézet különleges cementhabarcsával (Archívumi felvételek) Alkalom piaci behatolásra I 198!