Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 11. szám
K8gggg88iSSSBS5gBBa8ggg««^^ va laki - úgy Édesapám nem csupán hangoztatta és vallotta, de élte is a közmondást, amely szerint kár túlságosan sokat törődni öltözködésünkkel, „Nem a ruha teszi az embert". Sohasem láttam „elegánsának. A szó - nálunk alig használatos - rafinált értelmében talán mégis az volt, mert sohasem öltözködött feltűnően. Nem járt kínosan vasalt ruhákban - de gyűröttekben sem. Emberemlékezet óta ron- gyolódó (de meleg) Tiáziszöttes-zakóját csak akkor vette fel vasalhatatlanul vastag posztónadrágjához, ha kosárral vagy üres vederrel a kezében a fásszínbe vagy a kúthoz indult télvíz idején. Szakadt, bántóan kopott öltözékben egyébként sohasem láttam. Igaz, új öltönyére sem emlékszem körülbelül tízéves koromtól - hacsak annak nem tekintem a naftalin szagú egyenruhát, amelybe a háború utolsó évében öltöztették. Gyermek- és kamaszkoromból egy félig-meddig titokzatos, de mindenképpen tiszteletet parancsoló öltönyére is emlékszem. Csupán a szekrényben láttam - rajta soha. Hosszú, fekete zakó volt, sötétszürke, fekete csíkos nadrággal. A zsakett. Ebben érettségizett, ebben vitte oltár elé Édesanyát és - mondta nekem negyvenöt éves korában - majd ebben... Hát nem. Nem a zsakettben temették. Az évenkint legalább egyszer gondosan kefélt-naftalinozott ünnepi öltöny végül elkallódott a háború utolsó éveinek zűrzavarában, egyéb ruhaneműinkkel-bútorainkkal együtt. A háborút követő években nem értünk rá, hogy ruhatárunk- bútoraink után sóhajtozzunk: örömmel tapogattuk végig magunkat, néztünk egymásra, és boldogok voltunk, hogy a család hiánytalanul, ép bőrrel került ki a véres hacacáréból. Három-négy évbe telt, amíg ismét rendesen felöltözködtünk. Édesapám továbbra is úgy járt munkába, mint annak előtte: tisztes öltözetben, amelynek sem anyaga, sem szabása nem volt feltűnő. Többnyire szürke háziszőttest viselt, ruháit Gál Árpád varrta, jó szabó volt, a gimnáziummal szemben lakott. Ha nagy néha rászánta magát, hogy a turnézó magyar opera, vagy valamelyik színházunk turné-előadására elvigye a Mamát, csíkos kék öltönyét vette fel, amelyet közvetlenül a háború után kapott egyik nagybátyám gyorssegély-csomagjából. Ezt, a kék öltönyt vette fel sátoros ünnepeken, tehát karácsony-, húsvét-, pünkösdkor is, és ha születés-, vagy névnapra voltak hivatalosak nagynénémékhez. Csakhogy ez az ünneplő az ötvenes évek derekára már kopottacska lett, pedig ’52 tavasza és ’53 decembere között másfél esztendeig kímélte. A hatvanas évek elején Édesanyám már nem győzte stoppolni a szitává vékonyodott ki-kilyukadó nadrágot.- Most már tényleg kéne magának egy új öltöny. Egy szép, sötét ruha.- Majd veszek - bólintott rá Édesapám.- Nem veszünk. A készruha csak olyan. Csináltatunk- javította ki a mama. Ruházkodás dolgában őt tekintettük családi szaktekintélynek, hiszen édesapja szabómester volt.- Akkor csináltatok. És csináltatott. Addig odázta-halogatta, amíg Gál Árpád meghalt. Pedig meglett volna a pénzük szövetre-varrásra. A hatvanas évek végén, otthonlétemkor valahogy szóba került Vilma Néni nagymamám, aki utolsó évtizedében úgy elhanyagolta (és elosztogatta) ruhatárát, hogy hetvenhat éves korában, amikor meghalt, Édesanyámnak kellett pótolnia valamit ahhoz, hogy tisztességesen felöltöztessék utolsó útjára. Édesanyám még azon este a markomba nyomott ezernyolcszáz lejt.- Holnap bemégy a városba és veszel apádnak egy szép szövetet. Sötétet, hallod? Ennyiből biztosan futja: a maradékot majd visszahozod. Három méter elég lesz. Másnap megvettem a szövetet. Egészen sötétszürke, sima gyapjúanyag volt. Emlékszem: ezerháromszázötvenet adtam érte. Édesanyám elégedetten szemlélte-tapogatta.- Szép. Gyapjú. Lássuk, mit szól hozzá apád. Neki is tetszett.- Ebben lakodalomba is mehetek - nézett rám vidáman.- Akár vőlegénynek! - biztattam, de Édesanyám nem volt éppen menyasszonyi hangulatban:- Én is csináltattam magamnak egy fekete kosztümöt- jegyezte meg váratlanul. - Ne legyen gondotok, hogy mibe öltöztessetek, ha...- No, persze - bólogatott kedveszegetten Édesapám.- Kell az embernek egy szép sötét ruha. Csakhogy ezek a mai szabók... És hamarosan kiderült, hogy „ezek a mai szabók" mérhetetlenül megbízhatatlanok. Édesapám rövid fél óráig fejtegette, mi minden szörnyűség és tortúra vár arra, aki könnyelműen kiszolgáltatja magát (és drága pénzen vásárolt ruhaszövetét) a „mai szabók" kénye-kedvének, aki csak úgy egyszerűen benyit a szövetkezetbe azzal, hogy ruhát akar varratni. Mert a szabók mindenekelőtt - tolvajok. Kispórolják-lopják a ruhából a hozzávalót. Aztán meg fuserok, összecsapják a munkát, elrontják a zakót, túl szűkre, vagy túlságosan bőre szabják a nadrágot. A tetejébe meg is vágják a gyanútlan klienst, felszámítanak mindenféle munkát, amit el se végeztek, hogy a végén kiderüljön: a gombokat se varrták fel tisztességesen. Es szemtelenek. Még borravaló is kell nekik. Csakhogy őbenne emberükre találták. Ö már az elején megmondja nekik, kiköti, hogy...- Úgy is kell - helyeselt a mama, és rám kacsintott. Kettejük közül Édesapám volt a beszédesebb. Ezek után, kellő tisztelettel bólogatva, visszakacsintottam Édesanyámra és inkább álmélkodva, semmint rosszallóan jegyeztem meg, hogy édesapám ugyan jól ismeri a ruhacsi- náltatás mai gondjait ahhoz képest, hogy az utóbbi harminc esztendőben legfeljebb háziszóttesból varratott magának öltönyt Gál Árpáddal - nyugodjék békében -, ha nem számítom a zubbony-adjusztáltatást, amikor karpaszományos szakaszvezetőből őrmesterré léptették elő.-Az egész város tudja, hogy ez így van, fiam. Megbékélten utaztam haza szülőhelyemről, a Hargita tövéből a Kincses Városba, örültem, hogy végre szép ruhában, hozzá méltó új öltönyben láthatom Édesapámat. Ez a tudat megkönnyítette karácsonyi gondomat is. Vettem neki egy szép selyemnyakkendöt, olyat, melyik illik majd ünneplője színéhez. Röviddel az ünnep előtt látogattam haza.- Milyen az új ruha? - nyitottam be. - Szépre sikerült?- Azt hiszed, megvarratta?! - nézett rám szemrehányóan a Mama. - El kellett volna menned vele a szabóhoz.-Hallotta, Édesapám?. Holnap megyünk a szabóhoz.- De nem lehet, fiam! - jajdult fel édesapám. - Egy ilyen drága szövettel nem lehet csak úgy odaállítani! Meg kell tudakolnunk, hogy kihez vigyük. Én nem ismerem ezeket a szabókat. (Szó, ami szó, Gál Árpádon kívül „amazokat" se nagyon ismerte.) És te se ismered! Becsapnak!- Dehogyis csapnak be, édesapám! - elégeltem meg a sok gyanakvást. - Hiszen, ha mindenkit becsapnának, ha mindenkivel kitolnának, akkor felkopna az álluk! Senki se menne hozzájuk ruhát csináltatni!- No-no - pártolt át édesanyám. Nem osztotta túlzott optimizmusomat. - Apádnak igaza van: ilyen drága szövettel nem lehet csak úgy...- Hát akkor hogy?! - fogytam ki a béketürésből kellő tisztelettel.- Mindenhez összeköttetés kell - figyelmeztetett Édesapám olyan hangon, mintha tájékoztatni kívánna afelől, hogy tulajdonképpen hol is élek.- Már bocsánat, de a ruhavarratáshoz is?- Bizony fiam. Ahhoz is.- Akkor tessék megmondani: én mit tehetek? - ajánlottam segítőkészen, de tanácstalanul.- Ugye, ismered a fótanfelügyelőt? Néha kártyázni is szoktatok.- Ismerni éppen ismerem. De ő nem szabó.- Őneki biztosan van összeköttesése. A főtanfelügyelő megkönnyebbülten nevette el magát, hallva, hogy nem arról van szó, amitől tartott: nem valamelyik rokonomat-ismerősömet kívánom protezsálni nála - tanügyi berkekben. Nyomban felvette a telefonkagylót, én pedig jó FODOR SÁNDOR hírrel térhettem haza. Tehát: a szövetkezetben holnap délelőttös lesz B. úr. Állítólag ő a legjobb. Őhozzá ajánlott be a főtanfelügyelő.- Kicsoda?! - rémült meg Édesapám. - Te engem ahhoz akarsz vinni?! Hiszen jól ismertem az édesapját... Van fogalmad, hogyan lett belőle szabó?- Nem mindegy? Ha jól dolgozik...- Na látod, itt van a kutya eltemetve! Nem dol-goz-hat jól. Az apja alattam szolgált, a géppuskásoknál. Tőle tudom, miért ment szabónak a fiú, holott szobafestőnek indult!- Ugyan miért? - néztem nagyot.- Mert színvak! Már festőinas volt, amikor kiderült. Egy ilyenhez akarsz engem vinni?!- Világért se - torpantam meg, bár meggyőződésem ellenére. A családi béke kedvéért nem is erőltettem tovább B. urat.- Majd Gábor - jött a megoldással Édesanyám. - Ó mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. Neki biztosan jó szabója van. Majd, ha meglátogat, megkérdezzük tőle.- Ez a legokosabb - láttam be örömmel. Gábor - egykori kedves osztálytársam és szobatársam az egyetemi diákotthonban - ellátogatott szüléimhez. Fiatal házas korában a szomszédban lakott, akkor melegedtek össze. Azzal a meggyőződéssel utaztam haza a Kincses Városba, hogy végre, idén húsvétra meglesz Édesapámnak a szép, új ünneplője. Húsvét táján éppen hazafelé tartottam a vasútállomásról, amikor megszólít egy nálam fiatalabb, ismerős arcú ismeretlen.- Kedves szerkesztő úr... ugye nem tévedek? ön az?- Én volnék - vallottam be szerényen, mintha én lennék „a“ szerkesztő ebben az országban. Azt hittem, valamelyik írásomhoz akar gratulálni, netán könyvre kér dedikációt. De nem.- Legyen szíves, mondja meg kedves édesapjának, boldogan megvarrom a ruháját, ne mind kéressen ezzel is, azzal is, hogy legyek szíves. Hiszen boldogult édesapám parancsnoka volt a géppuskásoknál, én is jól ismerem, tisztelem-becsülöm, nem kell ót énnálam protezsálni! Kérem, szíveskedjék megmondani, azt üzenem, hogy legyen szerencsém! De hadd mutatkozzam be... B. vagyok. No hiszen. Otthon:- Képzeld, Gábor is megkergült! Ó is a színvakhoz akart vinni. Engem!-Az volna a legjobb - mondta Édesanyám, valahogy szelídebb, lágyabb hangon, mint eddig bármikor ha elvinné apádat, oda, hozzátok, Kolozsvárra. Ott biztosan jó szabók vannak. Kerül, amibe kerül, de egy hét alatt kész lenne az öltöny...- Boldogan. Tényleg: legjobb, ha holnap velem jön Édesapám. Visszük az anyagot is...- Hogyan?! - csattant fel az öreg, számomra (még) érthetetlen vehemenciával. Úgy nézett rám, mint egy gyilkosra. - Hagyjam itt anyádat?! Hát nem tudod, hogy anyád tíz napja jött haza a kórházból?- A kórházból... mi történt?!- Ó, minek beszél ennyit - intette le Édesapámat Mama. - Semmi, fiam. öreg koromra megoperáltak vakbéllel. De már jobban vagyok.- És nekem nem is szóltak? Nem is írtak?- Minek izgattunk volna? Megtiltottam. Van neked gondod elég.- Maga pedig - nézett Édesapámra - utazzék csak nyugodtan. Menjen, varrassa már meg azt a ruhát. Egy hét múlva visszajön.- Hogyne, hogy ott összecsapják nekem! - tiltakozott tovább Édesapám. (Annak idején Gál Árpád bezzeg nem csapta össze. Legalább két hétig varrta a háziszöttest: jó munkához idő kell.)- Egyelőre én is azt hiszem, jobb ha Édesapám itthon marad. Ilyen friss operáltat nem lehet magára hagyni.- Na ugye?! - ragyogott fel édesapám arca, hogy ezt az ütközetet megnyertük. Mert - megnyertük. Édesanyám nem erősködött tovább. Néhány évig csend volt otthon, a ruha felől. Én nem hoztam szóba, ők nem rukkoltak ki vele. Aztán, egy hideg decemberi napon, az ötvenegyedik születésnapom táján, eltemettük Édesanyámat. Édesapám fekete kucsmát, fekete télikabátot viselt. A fehér-fekete kötött sál alól fekete nyakkendő látszott ki: a kék nadrág észre sem vevődött. Temetés után, amikor elmentek a rokonok-barátok (családomat is hazavitték kocsival Kolozsvárra) és ketten maradtunk Édesapámmal, kissé szégyenkezve szólalt meg:- Most már mindenképpen megvarratom azt a szövetet... ha szegény Édesanyád nyárom halt volna meg, kölcsön kellett volna kérnem szégyenszemre egy fekete ruhát, hogy megállhassak a ravatal mellett. Néhány nap múltán velem együtt utazott haza, de az anyagot valahogy otthon felejtette. Ajánlottam: visszautazom érte Csíkba.- Hadd most, fiam. Hiszen úgyszólván először látogatlak meg benneteket, ezt a lakásodat még nem is láttam. Ruhavar- ratással töltsem itt az időt? Majd, ha visszamegyek, megoldom. Végül is, lehet hogy B. mellett kötök ki. Kedves ember, már meg is szólított, csak hát nehezen bízom meg benne, a színváksága miatt, hiszen az apjától...- Tudom, a géppuskásoknál...- Na ugye. Az embernek egyszer van az életében ilyen jó szövete. De most már nem várhatok, ki tudja ugye, én is...- Hagyja most a sötét gondolatokat, tata... majd megoldódik valahogy... - Ám ezek után már sürgethettem, hogy ha nem is azt, de varrassunk vagy vegyünk neki egy másik ruhát itt, a Kincses Városban. Egy hónapig maradt nálunk, de aztán nyugtalan lett: mi lehet itthon? Tavasszal hazalátogattam. Éppen a fásszín felől jött, nagy kosár aprófát cipelt festői fahordó-öltönyében. Elmosolyodtam.- Ne nevess ki. Fahordáshoz ez is jó. De az öltönyt immár nem halogatom tovább. Nézd, fiam - magyarázta, mintha mind ez idáig én odázgattam volna a ruhavarratást -, már túl vagyok a nyolcvanon, nem is egy-két évvel. Soha se lehet tudni. Mégse temethetsz el a kék öltönyben, hát nem?!- Hagyja, édesapám, ne mind temetkezzék. Arra még ráérünk, hanem az új ruha tényleg nem ártana. Hiszen tavasz van, és ha valami adódik, vagy vasárnap a templomba... ne járjon kopottan.- Kopottan?! - nézett rám sokat sejtetöen és bevezetett a szobába. - Nézd csak - kitárta a szekrényt. A kék ruha volt ott, de mintha megfiatalodott volna: megjavították, átvasalták. - Még két-három évig megteszi ez. Tudod, B. megszólított, hogy ha netán volna kopott ruhám, ö szívesen felfrissíti. A felesége mústoppoló. Háromszáz lejbe került, de megérte, hát nem?- Kitűnő! - állapítottam meg őszinte csodálattal. - Hanem az új ruhát sem árt megcsináltatnunk, most már láthatja, Édesapám, hogy B. kitűnő szabó. Biztosan szépen megvarrja. Ez a kék tart ugyan, amíg tart, de előbb-utóbb szétmegy!- Na persze, fiam... hogy majd legyen ugye, amiben... És tolta-halogatta az új ruha varratását. Már nem is érdeklődtem. Majd elviszi B.-hez az anyagot, amikor jónak látja. Kinőtt, fiatalkori sötét ruhámban temettük el, amikor - három év múltán - egy szintén hideg és szintén decemberi éjszakán Édesanyám után ment. Számba vettem örökségemet. A ruhásszekrény alján ott állt érintetlenül a több mint húsz éve vásárolt, feketébe hajló sötétszürke szövet. Majd megvarratom magamnak. Talán ebben fognak majd... Hazahoztam. Megkértem a feleségemet, csomagolja ki a bőröndöt, rakjon el mindent, ahová kell. Hozzálátott.- Mit akarsz te ezzel a szövettel? - lengette meg a sötétszürke, majdnem fekete ruhaanyagot.- Hadd csak, kitűnő gyapjú... Édesapám addig halogatta, amíg végül is nem varratta meg magának. Gondolom, jó lesz nekem. Megvarratom.-Alig hiszem - tartotta elém a szövetet. - Teljesen szétrágta a moly. Tényleg. Oi figye puhi s mi Ki ti esté tem mim szét jak < be. mac eski E egy ronc nye: s m hajli mac Füle nyo gatc seb lene elóc lyes alig a tá E kim toss sze ga tóig lehí cibc gon tőle tala akit- e tOVÍ zels ke, ism mei léte rosi sári vág Jua ne? egy félh F rás, bele bán sen tok, érdi BARAK LÁSZLÓ Elégia Próbálhattam volna én sokat, de nem hajlottam az építő szenvedésre. Hajlíthattam volna másokat, képtelenné tettek arra is. Ha kellett, voltam hamis és szerény. Szintúgy szerénytelen... Míg a kitenyésztett félelem gyötört, irigyeltem a bátrakat. Midőn látszólagos bátorságom tündökölt, betanult szerep volt az csak, leplezendő gyávaságomat. Próbálhattam volna én sokat, ám szánalmas áldozat sem lehettem igazán, hiszen meg sem is próbáltattam soha önként vállalt kínok vigaszán. Mert ha létem felszíne fodrozódni látszott, elsimították helyettem mások, kiknek vetélytársa nem lehettem, mert elhih hogy lehe És én - n És én - h Évek soré Keménye Mígnem e egy hol ve a kiszaba elsötétült és valaho megszakí sugalmaz Megszelk ébredheti melyeket étien a di Oda a mi az éltető Ez te affé fenyegete Bűnöm ta mindvégk
