Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-17 / 11. szám
Mi lehet ez, ami elvonja betűkről, felkelt a dívány sói, tol, lök kifelé a langyos frissen simogató éjszakába, 'en elnevezés illik az ilyen ig megfogadtam, esküt tet- bbé! Kell ez nekem? Hogy lommal atomjaimra hulljak oros órák után visszazuhan- jól ismert, sötét falú pincéjé- tem én itt megint, kérdezem Mag, s újra következnek az dezz-felelek. Éppen csak a felszín meg- kaparása. A beilleszkedés zökkenőmentes. Miután egy teli poharat is elém tolnak - igyekezetük igazán dicséretre méltó -, kezdem magam otthonosan érezni. A bor savanyú, mentegetőzik régi barátom, Franci, s talán e vitathatatlan megállapítás ellensúlyozásaképpen hirtelen egy lányt varázsol kettőnk közé. Még sohasem láttam, de az első benyomásaim kedvezőek. Glória, mutatja be Franci, éppen akkor, amikor a savanyú nova bor másodszor borzongat meg. A lány arca hosszúkás és Egy lassú szám csendül fel. Végre, dobban meg a szívem. Az intim testközelre gondolok, melyre találkozásunk első pillanata óta vágyom. Egy verssor kering a fejemben, nem tudom, miért. ,,Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél." Glória nyugodt, nem veszti el a fejét, mozdulatai megfontoltak és végérvényesek. Nem néz rám (ilyen közelről kiszámíthatatlan következményei lennének), arca fehér, s egészen üdének tetszik - kezei, nem is érzem súlyukat a vállamon, leplezetlen eréllyel biztosítják VAY TIBOR jszaka is elegendő hozzá, /őrös, túlméretezett holdko- i tücsökciripeléssel, a köregymásba roskadó illatával, egyfajta elérzékenyedésbe Mi ez a sodrás, kérdezem ír útban a kultúrház felé. jenféle zenefoszlányok (lá- nek, sikolyokkal, füttyel, iz- edékekkel. Egyre gyorsuló örök át a félhomályban csel- álva hatolok be a zsúfolt s csak akkor csitul valame- mtöl felcsigázott, szavakkal lató sóvárgásom, miután xgatagába merülök. nat, amely az események < szempontjából döntő fon- a füstfehér balkon alatt, :inórpadlásról lecsüngő sár- innyel, szúrós szemmel la- nálkozó lehetőségeket. De Imodozni is ebben a sokde- írban? Lehet-e mélyértelmű fejtegetni fiatal lányok érin- í-menése közepette, gond- irődömséget színlelve? (Ti, már hasonló helyzetben tó megállás nélkül működő, jra ösztönző, noszogató köti biztosan tudjátok!) E röp- érzésekkel teti pillanatban sk nullámzanak át rajtam, íkos variációja annak, ami >san vigyorgó társa egy bo- agy duhaj falu rossza, vagy xló, bús-magányos lélek 3 pillanatban leginkább Don néz lenne kedvem! Miért is ahogy ez lenni szokott, /alaki integet felém a füstös kori osztálytársam. A sod- zinte öntudatlanul kerültem lét előbbre lök az éjszakáim magam, az ember ügyiét a sorsa elöl. Szervusz- baráti vigyor, némi tettetett ívélyesség, aztán rövid kér- » >m, v. dületlenül! ?m volt napon, fényben i szín, jbelül n. nk porondról ■ hajtanak... ztön, i fűm. entum: 'an ?an éltem... előkelőén rideg. Bizalmatlanul mér végig, mintha tartania kellene tőlem. Nagyvonalúan úgy teszek, mintha tartózkodását nem venném észre, majd csak azért is kikényszerítek egy pertupuszit. Míg felemelkedik, s hozzám hajol, mintha megfeledkezne a magára kényszerített merevségről. Elámulok nyaka hosszúságán, fehérségén, s hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy megérintsem. Közben a bor újabb savanyú hulláma rezeg át rajtam. Remélhetőleg az utolsó. Glória arca feltartóztathatatlanul közeledik felém, mélyrepülésben, alulról. Látom kitáguló pupilláját, lecsukódó szemhéját, rajta a finom szerteágazó erezetet. Ekkor különös érzés kerít hatalmába: kényszerít, hogy én is hunyjam le a szemem. Hiba volt engedelmeskednem a sugallatnak, a légi találkozás félresikeredett: ajkam az orrát érte, az övé a levegőt. Glória semmit sem ért. Mentegetőznék, ha a helyzet nem lenne olyan kínos. Én vagyok a vétkes, igen, én könnyelmüsködtem el ezt az első intim kapcsolatteremtést, de bevall- hatja-e ezt egy férfi anélkül, hogy jövőbeni esélyeit ne rontaná, avagy önbecsülését ne csonkítaná? S mindezt egy borgőzös állapotban lévő asztaltársaság szeme láttára. .. Valaki a kezem után nyúl: eay.- eó.yhréfiKaí«s^ö4WiÚ^TÖfe-FryV,, divatos körszakállal. Józsi vagyok, mondja s leül Glória másik oldalára. Szeretném eloszlatni Glória gyanakvását, jóvátenni hibámat (ebben ö sem bizonyos, egyelőre csak vizsgálgat, méreget). Helyet szorítok mellette, s közben, mintegy véletlenül, vállára teszem a kezem. Egy félreérthetetlen pillantással leparancsolja magáról. Megengeded, hogy itt üljek melletted? kérdezem most már csökkenő önbizalommal. Glória megfontoltan hallgat, aztán nagy távolságból ugyan, de biccent. Megkönnyebbülök. Olyan meleg érzés önt el, mintha Glória, fejének ezzel az apró mozdulatával, a beteljesedés kapuit tárta volna ki éledező vágyaim előtt. Szemeiben még semmi jele a felmelegedésnek, de nekem már ez is elég. Tudom, hogy a bennem szunnyadozó energiákat az ilyen reménytelennek tűnő esetek mozgósítják igazán, mint Glória mozgósítása. S vannak már - igaz, csak körülményesen determinálható - szövetségeseim is. Például az éjszaka kisugárzó ereje. Vagy a tánc, mely a fizikai összekapcsoláson túl lazíthat az ösztöneinkre rakott béklyókon is, vágyainkat közelebb sodorhatja egymáshoz. Az első tétova taktus után fel is pattanok. Szabad egy táncra, fordulok Glória felé. Habozva oldalra pillant, rám néz, aztán felemelkedik. Olyan, mint egy álruhás hercegnő, még egy felállás erejéig sem tud elszakadni veleszületett méltóságától. Mögötte vonulok a parkettre, s boldog vagyok, hogy lépéseihez igazod- hatom. Miért ne lehetne ez a tánc is valaminek a kezdete, hiszen tánc közben már annyi románc született. De nem álmodozhatok sokáig, összpontosítanom kell. Glória itt áll velem szemben, s figyeli minden mozdulatomat. Gyorsan az arcomra rántok egy, zenébe merült, fájdalmas, szenvelgő kifejezést (mily rutinosan csinálom!), lendületbe hozom végtagjaimat, aztán egy mesterségesen szított belső feszültség kisüléseire riszálni kezdem magam. Glória félszemmel - még mindig gyanakvóan és védekező szándékkal - kilengéseimet figyeli. Lassan forogni kezd velem a terem, elnyűtt farmerek, méla arcok villannak elém; a ködös fényben csípők, karok, lelkek vonaglanak, majd hirtelen csend lesz, s rövid zuhanás után mindannyian visszatérünk az extázis széléről. kettőnk között a kellő távolságot. Mikor a tánc véget ér, a helyére akarom kísérni. Megérintem a kezét, de elrántja, s oly hevesen fordul velem szembe, hogy meglevő csekélyke önbizalmam egy szempillantás alatt elpárolog. Fölényét, riadalmamat könnyedén kiolvashatja mozdulataimból. Ennyivel be is éri. Arca elsimul, s úgy vonul a helyére, mintha nem is én, hanem egy kellemetlen októberi fuvallat kísérné. A társaság derűs, Franci újabb üveg bort hoz. Az asztalnál ülőknek sejtelmük sincs a Glória és köztem dúló picinyke háborúról. Még mindig az előbbi megaláztatásom utórezgéseivel vagyok elfoglalva, mikor valaki oldalba lök. Es te mi voltál, kérdezi. Értetlenül nézek rá. Magyarázni kezd, a katonaságnál mi voltál __la, a katon aságnál, nevetek kényszeredetten. Mit érdekel engem a ti csacska társaságotok, mondanám a legszívesebben, mit érdekel engem a katonaság, a lelkem izzón sajog, és mindenek fölött való a keserűségem. Ez a savanyú bor sem a jókedvem táplálja. De nem mondhatom, mert a társalgás elhalkul, és még Glória is rám veti hideg, számonkérő tekintetét. Mintha szigorú vizsgabiztosként arra várna, hogy újabb szekundát adhasson, de most már szélesebb nyilvánosság előtt. Hát igen, bólogatok tekintélyt ébresztő méltósággal, sokat mesélhetnék nektek a katonaéletről. Talán el sem hiszitek, fiúk és lányok, de én már a hadseregben is az elithez tartoztam: ejtőernyős voltam. Alig ejtem ki ezeket a szavakat, az arcokon hitetlenkedő mosoly jelenik meg. Kétségbe vonni ugyan nem merik állításomat, de hallgatásuk, várakozó arckifejezésük azt jelenti: várjuk a folytatást, barátom, bizonyítsd be. Hát jó, sóhajtok megadóan, aztán mintha az emlékezetemben kutatnék, tekintetem a terem egy távoli pontjára függesztem. Egy alkalommal, kezdem a történetet, ezerötszáz méterről hajtottunk végre csoportos ugrást. Tízen ugrottunk, és úgy jött ki, hogy a sorozatot éppen nekem kellett kezdenem. Senki sem szeret elsőnek ug- * rani, az ejtőernyősöknél ez olyan babonaféle, nekem meg ráadásul rossz előérzetem is volt, felszállás óta nem találtam a helyem. S akkor jött az ugrás! Elóérze- tem nem csalt, zuhanok, zuhanok, s hirtelen látom, hogy az önműködő kioldó nem nyílik, beakadt. Nyúlok a zsinór után, húzom, rángatom, semmi. Az -is beragadt. .. Ezen a ponton nyelek egy kortyot a borból, aztán sietség nélkül visszahelyezem a poharat az asztalra. Feszülten figyelnek valamennyien. Arckifejezésük elárulja, hogy lélegzetelállító folytatást várnak, szeretnének borzongani, ha már tragédiát nem remélhetnek (ezt kizárja jelenlétem). No és, mi történt aztán, szólalnak meg egyszerre többen is sürgetően. Mi történt volna, nézek rájuk csodálkozva, nem történt semmi. Addig-addig huzigáltam, míg végre kinyílt. Szerencsém volt, leértem egészben. Látom, ez nem elégíti ki őket, csalódtak. Nektek ez semmi? Képzeljétek magatokat a helyembe, zuhantok nyolcszáz méter magasból, az ejtőernyőnek automatikusan kellene nyílnia, de nem nyílik. Mit csinálnátok?... Jobbik esetben tele lenne a nadrágotok. Nálunk egy fiú, mire földet ért, teljesen megőszült. Csak azért, mert később nyitott az ernyője... Az előbb mintha ezerötszázat mondtál volna, jegyzi meg Franci, miközben teletölti a poharamat. Leintem. Csak zuhansz, zuhansz, és a világon semmit sem érzel, csak a gravitációt. Nevetni könnyű, de előbb próbáljátok ki, aztán nevethettek rajta... A téma le van zárva. Az elhangzottakhoz egyikük sem kíván hozzászólni, de már nem is szükséges, megszólal a zene. Glóriára nézek, nehogy elragadja valaki mellőlem. Különösen Józsi arcán látok nagy elszántságot, de résen vagyok, az * első halk, tétova gitárpengetésre felpattanok. Ne haragudj, biccentek feléje negédesen, a következő már biztosan a tiéd lesz. Csalódottságát még fekete körsza- kálla sem tudja elfeledni. Glória zavartan áll. Cinkosan rámosolygok: gyere csak, ne félj! Gyengéden megfogom a kezét, és húzom magam után. Vár még egy kört a fiúcska vagy kettőt, teszem hozzá halkan, de ezt már Glória nem hallja. Táncolgatunk. Hogy nem lesz már gyors lerohanás, várbevétel meg ilyesmi, az biztos. Hosszan elhúzódó hadmozdulatokra kell felkészülnöm. Ez az ejtőernyős dolog, úgy látszik, kicsit elgondolkoztatta. Ezt kellene kihasználnom, valami lírai, valami felkavaró témát kellene megpendítenem, amivel a lelkét felgöngyölíthetném. Szerencsére, a segítségemre siet. Tényleg ejtőernyős voltál?, kérdi. De komolyan... A sértődöttségtől megmerevedek a parkett közepén. Csak nem kételkedsz a szavaimban?... Na, és a zuhanás... az is igaz volt? Bólintok. Aztán nagy szakértelemmel ecsetelni kezdem a zuhanó ember bonyolult lelkiállapotát. Tudod, ilyenkor az ember nem érzékeli az időt. Tíz másodperc lehet egy szemvillanásnyi idő, de lehet egy örökkévalóság is. Minden relatív, ahogy Einstein is mondja... Veled például szívesen zuhannék akár tízezer méter magasságból is... Velem, néz rám meg- hökkenve. Aztán ismeretségünk óta először (másfél órája) elmosolyodik: ón, ha lehet, akkor inkább a földön maradok... Ez a mosoly sokat jelent, megtört a jég, de nem szabad elbíznom magam,. Hideg " fejjel kell a cél felé haladnotn-lMár az is előrelépés, hogy tánc közben olykor-olykor hozzám sodródik, ha nem is látványosan, de azért sokat ígérőén. S én hálás vagyok minden apró érintéséért. E pillanatban az a legtöbb, amit kaphatok: hajának illatát, testének kézzel fogható közelségét, a levegőt, mely körülviszi, s melynek minden köbcentiméterét magasba szippantanám, hogy csak az enyém legyen. minden perccel erősebbé válik bennem az érzés: ez az éjszaka még tartogat számomra valamit. Nem állhatom meg, hogy miközben az asztal felé tartunk, a tolongásban ne adjam tanújelét szimpátiámnak, és egy ártatlan vallomás erejéig ne közöljem vele a lelkemben dúló érzések esszenciáját: tetszel nekem, súgom a fülébe. Nem fordul hátra, úgy tesz, mintha nem is hallaná. Csak akkor néz rám erőtlen mosollyal, mikor már ül. Mosolyában azonban van valami nyugtalanító. Szeretnék rákérdezni, de jönnek a többiek, zajongva elárasztanak, körénk folynak, és Glória meg én újra két világ vagyunk. Pilóta, most te vagy soron, hozz bort- mutat rám Franci, és az üres üveget a kezembe nyomja. Ez a legrosszabb pillanat, most kell felállnom, amikor befektetett energiáim végre kamatozni kezdenének. S itt van Józsi is, az asztalnál rajta kívül mindenkinek van párja. Helyezkedéséből, vágyakozó pillantásaiból, törlesz- kedö magatartásából a vak is látja, hogy Glóriára feni a fogát. Mintha nem vette volna észre, hogy miféle gyengéd kapcsolat van kialakulófélben köztem és Glória között. Nehéz felfogású fiú, makacsul töri magát elérhetetlen csúcsok felé. Láthatná, hogy nincs sok esélye. Nincs mese, tisztázni kell vele a dolgot. Miután visszatérek a borral, közelebb húzom hozzá a székem. Jóska, szólítom meg barátságosan, figyelj csak, ismered Glóriát, ugye?... Ismerem, persze, mosolyog bárgyún, s úgy tesz,'mint aki meg van lepve. Látom, hogy táncolni szeretnél vele, folytatom bizalmaskodva, közben- hogy ne érje váratlanul a csalódás- koccintásra ösztökélem. Nem tudom,*’ hogy ítéled meg az esélyeket, de.. szóval, hogy képletesen szóljak... nem minden vonat áll meg minden állomáson... A fiú ezt már egyáltalán nem érti. Felhúzza szemöldökét, és meredten bámul rám. Nem látok a homloka mögé, de • nyilvánvaló, hogy a hasonlatot nem bírja megemészteni. Hogy engedjek neki időt a töprengésre, iszom egy kortyot. Rémnehéz ezt a fiút felvilágosítani, még több bajom lesz vele, mint Glóriával. Pedig a zenészek már hangolnak. Végre összeszedi magát. Vállamra teszi a kezét, és szinte súgva mondja: Oregem. nerr), (qosí,_ -■ megharagudn|?.y'gyan"miért haragud- mondom könnyedén, és tényleg úgy tekintek rá, mintha a világ legkiegyensúlyozottabb embere lennék. Akkor figyelj ide, pajtás, folytatja ingerülten, úgy látom, a bemutatkozásnál nem figyeltél eléggé, mert ha figyeltél volna, akkor tudnád, hogy Glória a feleségem!... Vagy ha így nem világos, akkor úgy mondom: én Glória férje vagyok!... Már percek óta ülök az asztalnál. Mindenki táncol; összefogóznak, rángatóznak, forognak. Néha egy-egy pár a parkett közpére megy és illeged magát. Innen az asztal mellől nevetséges az egész. Nemsokára felállók, és hazamegyek. Mire ez a kör véget ér, én már nem leszek. Még egy kicsit ülök, és nézem a színpadon ugráló négy izgága zenészt. A sárga drapéria úgy libeg mögöttük, mintha szél mozgatná. Csak a fejem ne zúgna úgy, mint egy rozoga ventilátor. Ez most egy teljesen váratlan helyzet... Krascsenits Géza felvétele
