Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-10 / 10. szám
A majomfát huszonöt éve- vagy még régebben kaptam a férjem akkori miniszterének feleségétől. Az ő szép nagy fácskájának gyereke volt, aranyos kis egyenes derekú, kövér és fényes levelű, gömbölyded, formás növényke. Az ajándékozó is aranyos volt, valósággal örült, hogy adhat a csemetéjéből- általában adakozó természet is volt. Egész életében vidáman és szívesen szolgált, előbb a szüleit és óriásra nőtt testvéreit. (Egyik bátyja akkoriban valamilyen katonai szolgálatban Koreában töltött hosszabb időt. Cipőre volt szüksége, de csak csináltatásról lehetett szó. Mikor az óriás cipő elkészült, a suszter megkérte, hogy néhány kollegáját elhívhassa a felpróbálás alkalmára. Az ezredesnek nem volt ellene kifogása. És a kis régimódi sötét műhelyben hemzsegett, mosolygott, pisszenés nélkül ámuldozott vagy harminc apró emberke, és nézte, hogy a hatalmas cipőhöz valóban maga Gulliver pászol.) Ilus egy roppant szorgalmas szomszéd fiúhoz, mérnökhöz ment férjez, akiből tán negyvenéves korára miniszter lett. Ebből az alkalomból nagyobb lakásba költöztek, ahova díszhelyen fért a majomfa - és ahol apósa, anyósa, öccse, bátyja, saját fia is befértek. És ö vigan„ segítség nélkül szolgálta az egész sereget. És sorban eltemetett, tán a fiát kivéve, mindenkit, az egész családot. A kis majomfa csemete szépen cseperedett, már akkorára nőtt, nem fért a lakásomba, nyárorr az erkélyen, télen a bejárati ajtóm melletti sarokban lakott. Mindenki megcsodálta. A múlt héten hirtelen nagyon hideg lett. Behordtan a növényeimet az erkélyről, de a nehéz és nagy cseréptálat, melyben a túl nagyra nőtt növény terebélyesedik, nem bírtam becipelni, pláne el is van törve a karom, és gipszet tűrök rajta. A ház, ahol özvegységem óta lakom, tele van öreg nőkkel. A szolgálatkész- volt testőr - házmester múlt nyáron meghalt. Egyik szomszédom súlyos szívbeteg férfi, a másik nálam is öregebb. Van még egy férfi, alattam, de ők elmentek falura a hosszú ünnepi hétvégére, vendégnek. Még egy férfi él a házban, de ő született barátságtalan, tán ha hívnám, se jönne a nehéz cserepet becipelni Maradnak a gyerekeim. Egyik nem lakik Pesten, a másik nagy együttérzéssel megígérte, hogy holnap jön a fiával együtt. Éjszaka tíz fok hideg volt. De még reménykedtem, hogy nincs baj, a fa kicsit megdőlt, de a le- velecskék kövéren fényesedtek. Napközben is nagyon hideg volt, és este, mire a lányom és unokám behozták az erkélyről, meghalt. Kicipelték a lépcsőházi sarokba, téli helyére, lógó ágait egyenkint spárgával felkötöttük a gáz-villany-óra szekrény ajtajának sarokcsuklójára. Közben már le is tört két nagy karja, harminc-negyven zöld ujjával. Nem lesz ebből semmi. Rá se merek nézni. Oly kicsi lett, úgy lóg a vaskos törzs körül, mint valami rojt. Mint valami öregasz- szony. A napokban a tévé orchideakiállítást hirdetett a Füvészkert- ben. Éjszaka nem bírtam aludni, nemcsak a majomfát gyászoltam, de aggódom a lányfalusi fügefa miatt is, ami egyszer már kifagyott, és sok bajlódással éppen mostanra gyógyult meg any- nyira, hogy a nyárom már megint termést is hozott. Nem biztos, hogy be van takarva lombbal, műanyag ponyvával - ki tudja, eszébe jutott-é, s ráért-é az, akinek a gondjára volt bízva. Istenem, nálunk a füge délszaki növény. Pár szemet terem csak, nem szereti senki, de a bokor gyönyörű a ház öblében, az mindenkinek tetszik. A fügéről eszembe jutott az orchidea-kiállítás, és reggel rögtön elkezdtem társat keresni a megnézéséhez. Senki nem ért rá. Az első asszony, akit felhívtam, nagymosás közepén, már a második gép dörmög a fürdőszobában. A második asszony kórházba rohan az anyósához, a harmadik már reggel hétkor elment hazulról, mert a munkásai ünnepen is, sőt akkor legtöbben dolgoznak, és futott ellenőrizni. Volt, aki úgy elbámult ezen az ötleten, alig bírt felelni. Orchidea-kiállításra? Miért? Füvészkert? Aha, Pál utcaifiúk. Nagyon nevetett rajtam. De hát ünnepnap vart, csak ráér valaki? Folytattam a telefonálást. Afia- talok egytől egyig munkával töltik a napot. És a gyerekeitek? Elvittem őket a nagyanyjukhoz. A középkorúak fáradtak, betegek, takarítanak, főznek, veszekednek, vagyis gyereket nevelnek, férjet idomítanak. Reménytelenül, tehát sírva. Az öregek? Nem, nem, orchidea? milyen szép virágl Láttam Mexikóban, vagy másutt, óriás színes virágok, mi lehet ez itt a Füvészkert- ben? Mint a fikusz. Itt virágcserépben tartják. Brazíliában a ház előtt, ahol laktam, akkora fikusz- fák voltak, mint egy cseresznye- fa. Óriási labda. Hamar elmondtam neki a majomfám tragédiáját. Nem nagyon érdekelte. Neki is adtam az ősfából szaporított valamilyen dugványból, kétszer is, mert nem maradt meg nála. Érdekes módon abból a rengeteg dugványból, amit az évek folyamán családom és barátaim között elosztottam, alig maradt meg valami. És nálam az itt maradt csemeték gyönyörűen, növekedve élnek. Senki nem ér rá semmire. Egy kis ünnepnapi sétára? Annak is célja kell legyen. Gyalog megyünk valahova ebédelni. Ma reggel mondja a rádió, hogy harminc kilométer hosszú autósor áll az osztrák határon. Állnak, dühöngenek, araszolnak, aztán vásárolnak és számolnak, és számolják, mennyit ér, miért, mi lesz, mi volt. Kíváncsi vagyok, a rengeteg autó utasai mikor olvastak legutóbb verset, regényt, újságot, sőt, akár szakkönyvet. Talán az iskolában. Elindultam magam a Füvészkertbe. Hideg volt, jól felöltöztem. Autóbusz, földalatti - már ott is voltam gyermekkorom Üllői útján. Klinikák a neve a megállónak. A régi klinikák egyike-mási- ka átalakult, de a szép szecesz- sziós kerítésfaluk - és előttük a kiskert, meg a Ludovika-kert megmaradt. A ház, ahol születtem, szinte magányosan áll, körülötte már csak hely van az utódoknak - fekete, még feketébb a lakásunk fehér ablakkereteitől. Vajon ki lakik itt? Egyszer, vagy harminc éve, felmentem, becsengettem. Minden szobában másik társbérlő lakott, és egyik se látott szívesen. Zavartan visz- szahúzódtam: igazuk volt, mi közöm hozzájuk? Illés utca. Azt hittem, az a Lu- doviceum utca. De nem, ezt Korányi Frigyesről nevezték el. Itt halt meg, ezen a klinikán az apám. Es itt van, innen ^fordul balra az Illés utca. Ezeket, ezeket az embereket szeretném ismerni, akik ráértek idejönni, itt egyenkint húsz forintot fizetni, és végtelen türelemmel sorban állnak az ezerféle bromélia és százféle orchidea kedvéért. Sűrű nedves levegőben lépésről lépésre, a kihajló ágak és levelek közt, bundában a nyári párásságban, és se gyerek, se öreg, senkinek eszébe se jut kárt tenni a kiállított tárgyakban. Se kapzsiságból, se rosz- szaságból. Pedig nincs őr, vékony fiatal nők surrannak ár ellen a tömegben, és megigazítanak egy kihajló ágat. Ugye, maga kertész? Mit csináljak a majortr- fámmal? Kidobjam? Ó, dehogy, a levetett ágai mögött megmarad a törzs, és majd tavasszal kihajt. Érdemes vele bajlódni, mikor annyi s oly szép utóda van? Csodálkozva néz rám, elhúzza a száját, meg van rólam a véleménye. Szilva József: TISZTELET a KÖNYVNEK (Szuchy M. Emil fotoreprodukciója) Liubomír Feldek Krétakör és mi ketten a körben Ha én teszek ki e körből előbb kiröppen neked hagyom e kört rád marad Mint szép arcodat befogó keret Vagyis nyár ősz tél tavasz Peter Stilicha hát akkor legalább egy verset a mai napra közvetítsétek a tévéhíradóban a rádió valamely hullámhosszán közöljétek valamelyik újságban függesszétek ki valahol a téren ahova senki sem jár a szavak egész napi áradata után valami megvesztegethetetlent akarok olvasni s nem valami olcsóságot valamit a szerelmesekről akiknek negyed hétkor van találkájuk valamit a meleg ágyról vagy a vacsoráról valamit a zenéről valamit az ő melleiről valamint az anyáról s azután azt a verset akár le is vehetitek a műsorról vágjátok le a végét tépjétek le a falról már tudom mi következik holnap holnapután egy év múlva nem akarom azt a verset ingyen hát akkor csináljunk valamit az egész napi hajsza után a feleségem számára kell nekem az a vers későn érek haza és nem tudom mi vár rám mi történt bennünk vagy messze tőlünk például Mexikóban a pillanatban amikor egyre közelibbek vagyunk egymásnak de sokkal idegenebbek hát akkor legalább azt a verset Stefan Strázay Valamit kihagyok S mi lenne, ha a szerelemben sem hazudnánk? Tulajdonképpen nem hazudok, csak valamiről nem beszélek, valamit kihagyok, minden részlet pontos, konkrét és igaz is. De nincs itt mindegyik. Az egész végül is rosszabb, mint a hazugság, s ugyanakkor tulai/innkónnan C70n KULCSÁR TIBOR fordításai Itt nap el nem iméltó, követ- i alkal- ípnem :. Azok iltozik. jy bol- egyike §y Pár a sze- •editált mindiq k? Az gátat i nem nem is renne, Szőke kislány volt, a tett elkövetésének idején hétéves lehetett. Az iskolából jövet szinte naponta betért az áruházba, és kandiscukrot vett az édességes pultnál. Olyan volt, akár egy angyalka. Keskeny arca, szabályos vonásai - elsősorban mégis bőrének finomsága bűvölt el: mintha isteni fényben fürdött volna. Mindig fehér ruhácskában jött, s ruhácskája mindig makulátlanul tiszta volt. Amikor jönni láttam, elöntött az öröm- könyedén lépegetett, mint a hópihe, úgy lebegett be, vagy mintha lábujjtjegyen járna. Az édességes pultnál kiszolgáló elárusitónő is ismerte, és minden alkalommal szót váltott vele. Egy napon a kislány, miután letette a pultra az ötven pfenniget és megkapta a zacskó cukorkát, azonnal továbblépett. Nekem feltűnt, hogy nem indult rögtön a kijárat felé, ezért figyelmesen követtem. Az órás részleg felé tartott. Gyerekórákat kért és amikor az elárusitónő egy pillanatra elfordult, táskájába rejtett egy ezüst órácskát. Aztán azt kérte, mutasson neki még néhány felnőtt-modellt is. Majd megköszönte, és a kijárat felé indult. Úgy kellett volna tennem, mintha nem vettem volna észre? Most már okosabb vagyok, és azt mondom: igen. Akkor viszont kiléptem a mozgólépcső mögötti őrhelyemről, utolértem a kislányt, megfogtam a vállát, mielőtt elhagyhatta volna az áru házat.- Mi történt? - kérdezte, és felém fordult.- Elloptál egy órát - mondtam.- Nem igaz! - felelte ő határozottan. - Az idő senkié. Senki sem lophatja el...- Gyere velem az irodámba - mondtam. A kislány lesütötte a szemét, és tűz öntötte el az arcát.- Nem tettem semmi rosszat - védekezett. - Mindjárt kiderül - feleltem. - Kérlek, add ide a táskádat. Durcásan ányújtotta a táskát. Kinyitottam, belenéztem, és kivettem az ezüst órácskát.- És ez micsoda? - kérdeztem.- Az idő - teletelő. - Az idő, ami senkié. Vajon ez lehetett az ő naiv elképzelése? Vagy csak nagyon ravaszul megjátszotta előttem az angyalt? Mindenesetre nem ellenkezett tovább, engedelmesen jött velem az irodába. Miután helyet foglaltam az íróasztalnál, hogy megírhassam a jegyzőkönyvet, észrevettem, mit idéztem elő. Ahogy felnéztem rá, hogy megkérdezzem személyi adatait - eltűnt. Azaz - még mindig ott volt. De már nem kellett jegyzőkönyvet Írnom. Teljes volt a büntetés. Az angyal közel sem hasonlított már angyalra. Arcán mely nyomokat hagyott az idő. Kezén a ráncok is arról tanúskodtak, hogy régen betöltötte már a harminc évet. A hétéves kislány helyén egy tönkrement asszony állt előttem, akinek éles tekintete arról árulkodott, hogy soha nem ismerte az ártatlanságot. BALÁZS F. ATTILA fordítása ' Svájci író, 1946-ban született.
