Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-10 / 10. szám
Ú gy vonulnak be, mintha hazajönnének. Sako doktornak, a polgármesternek legalábbis ez volt a benyomása, ahogy a városba bevonuló megszálló csapatokat nézte. Igen, mintha hazajönnének, ismételte meg fennhangon, többször is. S a gondolat, a maga egyszerű megfogalmazásában, halálos telitalálatával olyan izgalomba hozta, hogy állandó vizelési ingert érzett. Már-már futva tette meg az utat a fürdőszobáig, majd valami mágikus erőtől hajtva vissza az ablakhoz, lábujjhegyen, szinte lopakodva, hogy aztán újra és újra elmerüljön a szemlélődésben. Úgy kezdődött - látta a csipkefüggönyön át hogy mind a négy irányból hernyótalpas harckocsik özönlötték el a főteret, ablakrezegtetö dübörgéssel. Feketébe öltözött Volksdeutschok - hasukon széles derékszíj, vállukon puska, fejükön fekete posztósapka, kabátjuk ujján karszalag, fehéren villogó horogkereszttel - vigyázzállásban, magasba lendített karral üdvözölték őket. A harckocsik legénységén örömujjongás futott végig a testvéri fogadtatás láttán. A tagbaszakadt Volksdeutschok egyébként is rózsás színű arca egészen kivörösödött, méretre szabott egyenruhájukban feszítve csak úgy dagadtak az erőtől, szinte szárnyuk nőtt. Felugráltak a tankokra, úgy csimpaszkodtak a harckocsik fogódzóiba, mintha a hideg vas érintésétől anteusi erőt remélnének. Fél kézzel kapaszkodtak, a másikban horogkeresztes zászló lobogott. Úgy látszik, megizzadtak, mert szinte gőzölögtek a boldogság hevében, merész várakozással telve. Ahogy múlik az idő, dr. Sako azon 0 kapja magát, hogy a kívülálló szemével nézi az egész parádét, mintha moziban ülne, vagy egy óriásira nagyított fénykép előtt. Valahogy tompán, idegenül. Ha nincs ez a fülében visszhangzó zaj, az érkező tankok dübörgése és hernyótalpaik zakatolása a macskaköves úttesten, át is adhatná magát a csendes elmélkedésnek, mondjuk arról, hogy az élet nem más, mint az álom és az ébrenlét csodálatos keveréke. Sosem tudja az ember, hányadán áll vele. így csak tudatának legmélyebb zugaiban pislákol némi gondolat, mint valami gonosz-ravasz lángocska, mint valami szörnyű balsejtelem: ilyen rettentő hadat még nem látott a világ. Félelmetes híre messze megelőzte. Sako doktor lelki szemei előtt egy térkép jelenik meg, háttérbe szorítva a főtéri nyüzsgést. Leigázott országokat lát, bántón, de valósan dobbanó német csizmákat, menetelő századokat, zászlóaljakat. Van ebben valami hátborzongató, ebben a vad csizmadobogásban, az előrenyomulásban. Mintha távoli égitestekről jött idegenek élettelen, hideg acélujjai tapogatnák végig az ember testét. Dr. Sako már reggeli sétáján felfigyelt a vihar előtti csendre. Az emberek, lövedékektől tartva, leeresztett redőnyök résein át lestek ki. A műhelyekben sehol egy lélek. És most, lám, bejöttek, s valami különös szagtól lett terhes a levegő. Vadonatúj mundér, naftalin, bakancs és friss bőr szaga ez. Súlyos lidércnyomás nehezedett rá És fogalma sem volt róla, hogyan rázhatná le, hogyan szabadulhatna meg tőle. A tankok vad acélhordaként törtek be a főtérre, mely piac is volt egyben. A pultokon egyszerűen keresztülgázoltak. Hernyótalpaik pillanatok alatt forgáccsá, pozdorjává, kásává zúzták őket. Aztán elrendeződtek a téren. Kupoláik alól pilótasapkás katonák bukkantak elő. A Ristic és társa manufaktúrával szemközti Klein-fele bolt fölött csakhamar ott lengedezett a horogkeresztes zászló. Ezt a zászlót - mely a polgár- mestert egy, a zsákmányszerzés pillanatában lelőtt, megkövesedett madár halott görcsbe rándult karmaira emlékeztette - a Volksdeutschok szvásztiká- nak becézték. Mintha csak a jelre vártak volna, egyre több szvásztika jelent meg a többi bolt fölött is, Német „oszolj!" vezényszó hangzott fel, s a katonák a Volksdeutsch-felesé- gek és -lányok kíséretében eltűntek a német házak bejáratai mögött. Nemsokára harsány nevetés hangzott fel innen is, onnan is, beivódott a házak falába, a park széli fiatal gesztenyefák egyelőre még kopasz ágai közé, s ott visszhangzott a kapualjakban. Aztán, az emeleti szoba függönye mögé húzódva, látta őket, amint elcsörtetnek a Flórián-szobor előtt. Egyikük felvesz a járdáról egy letaposott, sáros szerb katonasapkát és ügyes mozdulattal fölrepíti Flórián fejére. Flórián némán túri, hideg szoborszeme nem rebben. A német szavak áttörnek az ablaktáblán, beszűrődnek a szobába, ellepik a függönyöket és ráfészkelnek az éjjeli- szekrény mellett álló puffra. Nevetés. Kacagás. Bejön a felesége. A polgármester nem mozdul. Hallotta az ajtócsukódást, meg a lépteit is felismeri. Az asszony odajön mellé s egy ideig együtt lesnek ki a térre. Székkel kínálja a férjét, de az dühösen legyint rá: mi az a kis visszér- tágulás ezeknek a szerencsétlen hadifoglyoknak a szenvedéséhez képest, akik épp most vonulnak el előttük, hosz- szú menetoszlopban. Hallja, hogy az asszony csendesen szipogva kimegy a szobából, de képtelen levenni a szemét a foglyokról. Holtfáradt, elkínzott katonák, arcukról lerí a kétségbeesés. Réveteg tekintetükben félelem. Tömör menetoszlopukat kétfelöl oldalkocsis motorosok terelik. A foglyok kimerültek, kétségbeesettek, alig vonszolják magukat. A menetkísé- röket idegesíti a vánszorgás, bögetik a motort, s bele-belerúgtatnak háromkerekű szörnyeikkel a sűrű, megvert tömegbe. Egyszer csak, az ellenkező irányból, bevágtat a térre egy kóbor ló. A hatalmas emberfolyam láttán egy pillanatra megtorpan. Kesely lábú, sárgásvörös mén, látszik rajta, a fajtájáról meg a fejtartásáról, hogy hátasló lehetett valamikor, de az is, hogy jó ideje csatangolhat már gazdátlanul, szőre fényét vesztett, horpasza beesett. Fáradt mozdulattal megemeli a fejét, beleszimatol a levegőbe, aztán tétova léptekkel elkocog arrafelé, a hadifoglyok érkeznek. A németek hallatlanul mulatságosnak találják a jelenetet. Dülöngélnek a nevetéstől, már-már uralmukat vesztik a motorkerékpár felett. A kormányra bukva vihognak, meg-megroggyan a ló, vagy rájuk emeli okos, tiszta, fáradt tekintetét, nem is sejtvén, hogy rajta nevetnek, s ujjal mutogatnak rá. A ló is, a hadifoglyok is nyugodtan, némán, tompán nézik a kacagó, levegő után kapkodó katonákat. Szemükben nincs sem megvetés, sem fájdalom. Két külön világ. A menetoszlop a kikötő irányából jön és a kórház vagy a vasútállomás felé tart. Dr. Sako vagy kétszáz tisztet számol össze a foglyok közt, közkatonából, persze sokkal több van, ki győzné azokat is számbavenni. Úgy saccolja, hogy az elejük már valahol a Kis kaszárnya környékén járhat. Aztán újabb menetoszlop tűnik fel. Már a tiszteket sem számolja. Most váratlanul megáll a menet, valami torlódás miatt. A polgármester egy csoport asszonyra lesz figyelmes a főtér és a Kasapino- vic utca sarkán, az artézi kút körül. Kezükben vödör, de hamar rájön, hogy csak a németek megtévesztésére, hisz amikor egyikük - Sako felismerte, Me- dan viaszöntö nővére volt - odadobott egy darab kenyeret a foglyoknak, hangos kiáltozás támadt:- Kenyeret! Kenyeret! A vödrökből, a kötények alól újabb kenyérdarabok kerülnek elő. Közelebb lépni nem mernek az asszonyok, tisztes távolból dobják oda, s a foglyok röptében kapják el az adományt. Hamar kiderül, hogy nem jut mindenkinek, kavarodás támad. Az asszonyok, miután kifogytak a kenyérből, sikongva visszavonulnak egy mellékutcába. Az örök megigézve bámulnak. A Volksdeutsch-házaknak az áprilisi hidegben is sarkig tárt ablakaiból nótaszó hallatszik ki. A Lili Marlene, újra és újra. Fülbemászó dallama van, mintha nem is katonanóta, hanem valamiféle vidám aratódal volna. A polgármester még a határba indulók lépteinek tompa dobogását is hallja. Lehunyja szemét és a Volksdeutschok dugig telt éléskamrái jelennek meg előtte megszólaló élethűséggel, a takaros gazdasszonyokkal együtt. Bánáti rizling és füstölt kolbász illatát érzi, frissen szegett sonkáét. Fehér kenyér gyürkéje ropog a cipó közepébe mélyedö kés aiatt- Heil Hitler! Látja őket e két szótól megrészegül- ten. Heil Hitler, kiáltják tele tüdővel, s hangjuk mintha még sokáig ott lebegne a levegőben, akár a léggömb, hogy aztán szertefolyjon s elöntse az egész várost, mint a köd. Megjöttek a seregeik. A védelmezőik. S meghozták nekik győzedelmes harckocsijaikkal az anarchia szabadságát. Milyen szilaj, veszett vadakká lettek egyszerre, állapítja meg magában Sako doktor, s a farkas jut eszébe, amelyet kölyökkorában hoz haza az ember, és amely később belemar saját jótevőjébe. Egész nap hangoskodtak, ki-kijöttek az utcára, a levegőbe lövöldöztek az örömtől megmámorosodva, felhevülten, kigombolkodva ölelgették a katonákat, s lelkesen kínálgatták őket mindennel, ami szem-szájnak ingere. Sako doktor megbűvölten áll az ablaknál, és órákon át képtelen levenni a tekintetét a harckocsikról, melyek most csendben pihennek a téren, mint megannyi szendergő masztodon - az embernek beleborsódzik a háta, ahogy így elnézi őket. Már a puszta látványuk is elég, a polgármesternek eszébe sem jut, vajon miféle szív doboghat egy ilyen hernyótalpas acélszörny bensőjében. Egyszerűen nem tud magához térni, s valahogy olyanformán reagál a körülötte történtekre, mint akit erőszakkal beszélni kényszerítenek, holott betapasztották a száját. Annyit érez, hogy minden megváltozott, hogy minapi szomszédait megszállta valami démon, melyre csak félelemmel vegyes tisztelettel tekinthet az emberfia. De hogy egy horogkeresztes zászló érintése ilyen áhítatot gyújtson a szemekben, s egy indulószerú dal ilyen diadalittas lelkesedést váltson ki, ez sehogy sem fér a fejébe. Az ilyenfajta érzések mindig távol álltak dr. Sakotól, s úgy vélte, nemzetétől is. Maga sem tudta, bámulat-e vagy csodálkozás, amit érez, s még akkor is kábán meredt kifelé, amikor érte jöttek, hogy karhatalommal állíttassák elő, fegyveres örök kísérjék be a városházára. Tágas lépcsőház, aztán az árnyas folyosók jól ismert szaga Mint aki az Úr színe elé készül, összehúzza magát, szinte levegővé válik. Nyugtalan feszültség benne is, amazokban is. Nem, nem igaz, hogy ő, aki tegnap még a város polgármestere volt, most itt áll saját plüssfüggönyös irodájában, az asztaláról, egy halom elintézetlen, aláírásra váró irat tetejéről egykedvűen bámul rá a nyomatékként használt bronz szelindek, kissé odébb pedig mozdulatlan Volksdeutschok sorakoznak, mint viaszbábuk, mint megannyi helyi Führer, akiknek dr. Sako látja őket félelmében. Egy pillanatra mintha kitisztult volna az agya, rájön, hogy ezek készültek a fogadására. Még azt is elrendezték, melyikük hova álljon. Akár a színészek a színpadon, egyikük ilyen, másikuk olyan pózba vágta magát. Végtére is diadalünnepüket szakították meg, hogy őt kihallgassák. Már-már ott tart, hogy némi jelentőséget kezd tulajdonítani személyének e hallatlan káosz közepette, amikor egy durva hátbalökés visszazökkenti a valóságba. Mögötte tárva-nyitva marad az ajtó. Kétoldalt őrség, a katonák mellén sarlóra emlékeztető sárgaréz táblácska függ vékony láncon, olyasféle, mint a cipóról levált patkó. E táblácska látványa jobban felkavarja, mint a komor arcú sisakos örök jelenléte. Nem tudja levenni róluk a szemét, s közben töri a fejét erősen, hol látott ö már ilyet. Aztán, akár a halálraítéltnek, akinek sokkal gyorsabban forog az agya, mint az egyszerű földönfutónak, eszébe villan: kalózjelvény. Nem, nem kalózoké, a vikingeké! A moziban látta. Partra szállnak valahol, fejükön szarvas sisak, testük állati bőrökbe burkolva, vadul hadonásznak buzogányaikkal és fújják kürtjeiket. Mögöttük a ködből előtűnnek hajóik is, orrukon sárkányok és sosem látott szörnyek faragott fejével. Az egyik Volksdeutsch némán int, hogy lépjen közelebb. Engedelmesen előrelép. Aztán hirtelen megfordul, lépteket hall a háta mögött A rendőrfőnököt tuszkolják a szobába. Értem, mondja magában, egy füst alatt akarnak bennünket elintézni, a volt hatalom legfőbb képviselőit. Miért van az, hogy a győztesek, a hatalomra kerülők oly előszeretettel alázzák meg elődeiket? Hát nem okultak a történelemből? Valóban nem tudnák, hogy elöbb- utóbb rájuk is ez a sors vár? Vagy úgy vélik tán, velük kezdődik a történelem, s ami volt, az csak a sötét múlt? De meddig és hogyan? Tekintete végigpásztáz Michael Reiseren, Kristóf Hilden, Stefan Kleiberen, Heinrich Hart- mannon, Martin Huberen, Mathias Merklén... Mintha Reiser volna köztük a legfeltü- nöb Akár valami vígjátéki figura. .A polgármester úgy érzi magát, mint akit fejbe kólintották, gondolatai összeku- szálódtak, nem is csoda, hogy nem érti új szerepüket, s minduntalan tegnapi hétköznapi valóságukban tűnnek fel és vibrálnak a szeme előtt. Látja magát, amint elsétál ugyanennek a Reisernek a pékboltja előtt, méltóságteljesen kalapot emel, Reiser pedig megtörli gyöngyöző homlokát a keze fejével, és azon lisztporosan előbújik a pult mögül, fürgén, szolgálatkészen, őt köszönteni. Vizenyős kék szemében nyájas invitálás, hangot azonban képtelen kipréselni magából s csak ennyit rebeg el egy igazhí- vö alázatosságával:- Polgármester úr! Nem, ez nem lehet igaz. Ez a Heinrich Hartmann is, a bádogos. Nincs egy hónapja, hogy ott dolgozott náluk, az esővizes kút csatornáját kellett kicserélni, megittak egy-egy pohár bort, még koccintottak is. És a többit sem tudja másként elképzelni, mint amilyenek tegnapig voltak. Gondolataiból Reiser szavai riasztják fel. Nem hozzá szól, hanem a beosztottjaihoz, akiknek alkalmasint a közvetítő szerep jutott. Sako, bár hallása igencsak megromlott az utóbbi időben, megérti, de nem akar németül válaszolni, ehelyett tanácstalanul körülnéz, s némi bűntudattal tárja szét a kezét, hogy ő igazán sajnálja, de nem érti. Amazok undorodva fordítják el a fejüket. Aztán előlép Mathias Merkle:- Az úr a kulcsokat kéri - mondja szerbül. Átadja a kulcsokat, az íróasztalét, meg a kasszáét, ahol a bizalmas iratokat tartja. Leteszi őket Reiser elé az asztalra. Istenem, jól látta, hogy a bronz szelindek rávicsorított, majdhogy utána nem kapott a kezének? Képzelődöm, képzelődöm, hallja saját régi, fiatalkori hangját. A kulcsátadásra odagyülik a többi is az asztalhoz, egészen körülállják, tiszteletlen testközelben, s noha némelyiküknél fél fejjel is magasabb, kicsinynek, töpörödöttnek érzi magát, olyan magasról tekintenek le rá, egyikük-má- sikuk szinte már a mennyezetről. Bárhová néz, a szemüket látja. Hogy a csudába jutott rá idejük, hogy így kiborotválkozzanak, ragyogó sima a tokája mindnek, barna ingük gégeszorongatóan keményített gallérja fölött. Istenem, még a szaguk is más lett. Ugyanaz a bakancsszag érzik rajtuk, a tölténytárszíjé, a tegnap vételezett bokavédőé és bor- nyúá. Ordít róluk a gőg, svábul folyik a duma egész idő alatt, ő azonban a világért meg nem értene semmit, bár azzal tisztában van, hogy ellenszegülésre úgysincs ereje. Majdnem kiszaladt a száján, hogy az íróasztala középső fiókjában ott az irattáskája a személyes dolgaival, de ha kettéhasítják sem tudná megmondani, miféle személyes holmi van benne, jobb, ha nem is kéri. Csak áll a sváb mondatok forgatagában, mint egy múmia, és vár. Re a kezével, mire odalép hozzá két a rézpatkósok közül s közrefog akkora rössel, hogy majd összela- Los! Mielőtt megindulna, Michael útját állja.- Amint látja, Sako úr - ripaki csípőre tett kézzel, mint egy kan- aki rossz fát tett a tűzre - á a hatalmat. Elvárom, hogy ha hí sofort itt legyen! Lehet, hogy s. günk lesz magára. Engedelmesen bólint, akár e< diák, s közben állandóan az eszében: nem, ez nem a Reise nem, ez nem ő. Megindul, oldalán a két őrrel. M éles heil Hitlertől visszhangzik a Szükségük lesz rá, mondja. Kine ért? Mit érhet ezeknek az én él Badarság! Kiásni a halottakat sir] odaállítani őket a falhoz és főt Persze, végső soron ez is lehet: hisz minden rendszernek megv a maga új találmányai, pláne, ha szúról van szó. Vagy a hullák főb tése is afféle szimbolikus tett? Némán lépi át az iroda küszöb ö irodája volt, egészen tegnapig, i be minden nap, itt hallgatták meg f csait, s most mégis milyen ideger az Íróasztala képét sem tudja fel magában. Ez már nem Sako doki a folyosóra lép. Ez csak az árnyé Még mindig ott zeng mögötte Hitler, jön utána, mintha üldözne megsokszorozódva, itt zúdul le a mában a magisztrátus kőlépcsőin Ahogy kilép a kapun, a homli csap az enyhe szellőben egy hor resztes zászló, .rátapad az arcárí tud kigabalyodni belőle. Amikor sikerül, még sokáig ott érzi az érin mintha arccal szaladt volna két fi feszülő pókhálónak. Meggyorsítja teit, nehogy eszükbe jusson vissza A fejében teljes zűrzavar. A két őr lekopott mellőle még a v házánál. Térde meg-megroggyan rülette mámorosán rohangáló V deutschok'buzdítják a többieket, minél tömegesebben, minél szív sebben üdvözöljék a Reichbeli test két. Akár egy nagy karnevál, mosol el. Úgyis szertefoszlik az egész, cs kialudja magát, belefáradt, nem szabad ennyit dolgoznia. h Jóleső önsajnálat önti el, ahogy i hazafelé, félig-meddig oldali a Volksdeutschok felé fordulva, e lévett kalappal, mély meghajlássá vözöl. Már nem nyugtalanítják ser sem a tiroli népviseletbe öltözött fe geik, lányaik. Sem a fekete Öltői Valóságos tömeg nyomul a magis tus felé, különösen az Alsóváros íré bői érkeznek sokan. Útközben ölek csókolgatják a német katonákat. Mi csoport élén horogkeresztes zászk Az egyik hullám éppen a háza k jában éri el doktor Sakot. Kalapját ve, oldalvást töri át magát a tömé Már szinte élvezi is ezt a tarka főre got, melyhez közben népviseletbe zött magyar férfiak és nők is csatla tak. Széles mosollyal, kalaplengetvi vözli őket, aztán felmegy az emel odaül az ablak mellé, újra eln a szemlélődésben, időnként bóloga kicsit, mint akinek nagyon ismerő egész, hisz egyszer, valamikor ré látta, átélte már mindezt. SZILÁGYI KÁROLY fordi ■ Mladen Markov vajdasági - b - születésű (1934), Belgrádban éló s iró. Novellavilágának kél meghatároz gye van: a történelem és a kisen A történelem, mely bővelkedik jellem, sorsot formáló helyzetekben (Markc ez a háború). R endész vagyok egy nagyáruh, nap után új élmények érnek, hinné, milyen hamar válhat egy tis; jól szituált polgár tolvajjá - ha úgy kezmények nélkül kihasználhatja az mát. Ez az a pillanat, amikor közbe - bár néha sajnálom ezeket az emt közül, akiket rajtakapok, sokak élete Sokszor tapasztaltam, hogyan ború dog házasság amiatt, hogy a parti zsebre akart vágni egy töltőtollat v zoknit. Mert ezután a delikvens ház mében közönséges tolvaj, teljesen személyiség. Elkezdődik a krízis, sa tragikus. De hát ez ellen én mit ti áruházi lopások száma egyfolytábí kell neki vetni. Eddig csak egyszer fordult elő, tettem feljelentést. Amikor az eset tö voltam biztos abban, nem volt-e rés hogy az „ügy" ilyen fordulatot vett.
