Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-24 / 8. szám
M inden kor nagy gondolkodói leszűrték tapasztalataikat az ifjúságról, s megfogalmazták intelmeiket az őket fölnevelő felnőttek és a fiatalok számára. Kölcsey így int Parainesisében: ,.minden ismeretet a kor szükségleteire s kivánataira. a jelenlét nemesítésére. s a jövendő előkészítésére fordítani s a tehetségig életbe hozni: ezt kívánom én mindazoktól, kik a közdolgokban forgandók ". Babits az Erkölcs és iskola című esszéjében a felnőtteknek teszi föl a kérdést: ..Tudjátokki ő? A nemzet reményei A jövő reménye... S vajon a szülőké és a tanároké az egyetlen felelősség? Szó sincs róla... valóban az egész társadalom dolgozhatik azon a nagy munkán, amely: a jövő nemzedék előkészítése. S van-e valami nagyobb dolog? Ezzel szemben mindent félre kell tenni. “ Tulajdonképpen ezt tudatosíthatjuk ma is, amikor róluk beszélünk, rájuk figyelünk. Különösen nagy jelentőségűvé azért válik ez a kérdés, mert most kezdtünk hozzá az átalakításhoz. E hosszú lejáratú folyamat célja, hogy magasabb minőségi szinten valósítsa meg társadalmi eszményeinket. Mi kezdjük el, mai felnőttek, de kiteljesíteni, megvalósítani már az utánunk jövő nemzedékek fogják. Ezért vizsgáljuk minden eddiginél nagyobb figyelemmel, milyenek ók - gyermekeink és unokáink, s hogy milyenek lesznek? Hogyan néznek ránk, nagyszüleik és szüleik nemzedékeire, akik négy évtizeden keresztül építettük rájuk gondolva, nekik egy új társadalom alapjait? Mit várnak ők az átalakítástól, készek-e felvállalni a szocialista társadalom tökéletesítésének feladatát? Egy felmérés adatai bizonyítják, s alátámasztják a tényt, amely eddig is nyilvánvaló volt, de mégis fontos, hogy közelebbről vegyük szemügyre és árnyaltabban lássuk: becsületesen élni, a társadalom számára hasznos munkát végezni - ez többségük fő célja. A kiegyensúlyozott családi élet, a jó emberi kapcsolatok igénye is előkelő helyet kapott az életük értelmét jelentő tényezők között. Ugyanúgy a nagy tudás, az alkotó képességeik kibontakozásának és megbecsülésének lehetősége, az az elvárás szintén, hogy a társadalom becsülje meg, értékelje a nagyobb tudást, az alkotó képességeket. Nem kis százalékuk óhaja pedig úgy venni részt az átalakításban, hogy ne kelljen soha elveszíteniük emberi méltóságukat. Bizony tükröt tartanak elénk ezzel a felsorolással. Megláthatjuk benne törekvéseinket éppúgy, mint kudarcainkat. Bátorságunkat vagy gyávaságunkat, megalkuvásainkat és mindig újrakezdett küzdelmeinket, önzetlenségünket és önzésünket, állhatatosságunkat és megtorpanásainkat és - rájuk testálódó, megvalósítatlan álmainkat. És ők felvállalják, de közben saját elképzeléseik, vágyaik és álmaik képére formálják. Honnan, miből ered ez az óhaj, emberi méltóságuk megőrzésének igénye? Magunk tapasztalatai és a történelem tanúsága szerint egyén és közösség főként a nagy sorsfordulókon, a döntő szakaszokban kénytelen úgy szembenézni magával, hogy a válaszok elől ne térhessen ki, hogy állást foglaljon, életcélt válasszon. Életünk céljainak kitűzése elválaszthatatlan attól, hogy miben leljük meg erőfeszítéseink értelmét. Céljainkat a szerint fogalmazzuk meg, hogy mit tekintünk értelmes életnek. Életcél és az élet értelme között nincs tehát semmilyen éles választóvonal. Akik az emberhez méltó életcélok megfogalmazására törekszenek, tudják, hogy ezek a célok valójában csupán emberhez méltó életfeltételek között érhetők el. Ha elfogadjuk, hogy a körülmények formálnak bennünket - figyelmeztet Marx - akkor tegyük magunkévá a követelményt, hogy ezeket a körülményeket humanizálnunk kell. Ó írja azt is, hogy „az ember... csak méltóságának maradéktalan helyreállításával nyerheti meg önmagát". Ma, a tudományos-technikai forradalom idején, társadalmunk tökéletesítésén fáradozva egyre inkább felismerjük az emberhez méltó körülmények jelentőségét, s érthető, hogy a fiatalok - saját életmódjukat körvonalazva - ki is mondják, hogy erre van szükségük. Az átalakítást tehát nem hétköznapi munkának, kenyérkérdésnek, hanem életük értelmének, céljának tekintve emberi méltóságuk ügyévé is teszik és ennek mi csak örülhetünk. Mert mi az emberi méltóság? ■Ember voltunk fölemelő tudata, amely maga- biztosságot, optimizmust áraszt, s azt a lényt állítja a legmagasabb piedesztálra, aki nem szolgája, hanem versenytársa az alkotó természetnek. Marx irta azt is, hogy ,,embernek lenni annyit jelent, mint szabadnak, szellemi lénynek lenni. “ A szabadság egyben a reális méltóság közege is, ahol döntéseink és tetteink következményeiért vállaljuk és viseljük a felelősséget. Rendkívül fontos felismerés és igény fogalmazódott meg tehát most, amikor a hétköznapok tapasztalatai és ankétok jelzik, hogy értékrendünket az elmúlt években szétzilálta az ún. fogyasztói szemlélet, amikor az emberek életvitelét éppen ott, ahol gyorsabb volt a gazdasági fölemelkedés, egyre inkább az anyagi javak megszerzése tette öncélúvá. A fiatalok felismerték, hogy önmagában a legújabb típusú kocsi, a többszintes ház, a színes tévé nem teszi tartalmassá, boldoggá az életet. A modern műszaki civilizáció vívmányai szükségesek, de nem elegendőek a huszadik és a huszonegyedik század emberéhez méltó élethez. És ez nyilvánvalóan kiderül az említett felmérésből, amelynek kérdéseire válaszolva a fiatalok azt is nyomatékosan kijelentették, hogy munkahelyükön és ott, ahol élnek, fontosnak tartják a jó emberi, baráti, munkatársi kapcsolatokat. Az önérzet, öntudat és önértékelés - az önbecsülés - kategóriáihoz kapcsolódik ez a felismerés, szervesen kötődve az emberi méltóság fogalmához. Hiszen barátáink és munkatársaink rólunk alkotott véleménye, helyünk a munkaközösségben, városunkban, falunkban, ahol ismernek bennünket, meghatározó önmagunkhoz való viszonyunkat tekintve is. A közösség jóváhagyó vagy elutasító véleménye fontos tényező emberi méltóságunk megtartásában. Nélkülük fennállhat az a veszély, hogy az önértékelés tévessé válik és ezt - érthetően - a fiatalok szeretnék elkerülni. N agy gondolkodók vallják, hogy a józan, cselekvő remény legjobb szövetségese az emberi méltóság. Most - egy új évezred küszöbén, jövőnket tervezve - e józan reményre nagy szükségünk van. Bizakodással tölthet el bennünket, hogy müveit, felelősségét felismerő, szülei nemzedékeit józan és bíráló szeretettel szemlélő fiatalokra számíthatunk. Azonban az elöljáróban idézett ba- bitsi intelmeket nem árt, ha ma is tudatosítjuk: a jövő nemzedék számára nekünk kell ma megfelelő feltételeket teremtenünk: munkához, művelődéshez, érvényesüléshez, képességeik alkotó kibontakoztatásához. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Mit 9 Prandl Sándor felvétele
