Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám
szú a Namíbiái gyerekek egy angolai menekülttáborban Dél-afrikai katonák Namíbiában Regionális konfliktusok, helyi gondokból eredő tűzfészkek, melyek ha közvetve is, de mindig kihatással voltak a nagyhatalmak kapcsolatának pillanatnyi állására. Politikai barométerként számtalanszor a fagyos szeleket hozták a tanácstermekbe, s ezáltal jelentős mértékben élezték az amúgy is feszült nemzetközi helyzetet. Az egymással szembenálló feleknek pedig olyan ütőkártyát jelentettek, mellyel a végtelenségig érvelni lehetett, gyakorlatilag azonban minden érdekelt fél kezét gúzsba kötötték. A regionális konfliktusok korszakának ideje még mindig nem járt le. Sót napjainkra a legfontosabb megoldásra váró kérdések közé léptek elő. Az e téren elért eredmények pedig minden korábbinál érzékenyebben érintik a nemzetközi kapcsolatok alakulását. A határozott igenek és nemek korszakán túljutva a nagyhatalmi diplomáciának jóval árnyaltabb, egyben azonban bonyolultabb korszaka kezdődött. A Szovjetunióban az új gondolkodásmódnak köszönhetően még inkább előtérbe került a regionális válságproblémák tárgyalásos úton történő rendezése. A világ, úgy látszik, megérett a megoldásra. Hiszen csak tavasz óta számos ilyen esetben áttörés született. Az öböl térsége, az afgán s a kambodzsai kérdés mellett a világ egyik leginkább robbanásveszélyes tűzfészkében is végre létrejöttek a megbékélés nemzetközi garanciái. A délnyugat-afrikai térség a legidültebb válsággócok közül való. Hosszú évtizedek óta megoldatlan problémái pedig nem sok jóval kecsegtettek, annál is inkább, mert a fajüldözés bástyájában, a Dél-afrikai Köztársaságban törvényesítették, s a hivatalos politikai rangjára emelték az apartheidet. Ez pedig alapvetően meghatározza Pretoria külpolitikai irányvonalát. Érdekek Namíbia a mai napig ennek az álláspontnak a terheit nyögi. Afrika utolsó gyarmati sorban levő országa számára csak a legutóbbi hónapok lehettek biztatók. Hiába vonta meg az ENSZ már 1966-ban Dél-Afrikától a Namíbia fölötti gyámság jogát, a hágai Nemzetközi Bíróság 1971 -ben hiába nyilvánította törvénytelennek a makacs megszállást, s hét évvel később hiába hozott az ENSZ BT határozatot Namíbia függetlenségéről, az ország a mai napig várja a megoldást. Igaz, hogy az egykori Délnyugat-Afrika korántsem bírt világpolitikai jelentőséggel a portugál gyarmati birodalom széthullásáig, az újonnan alakult frontállamok azonban módosították a térség erőviszonyait, s mindinkább veszélyeztetik a belső feszültség miatt amúgy is megrendült apartheid-rendszer létét és pozícióját. Ebben a helyzetben megkülönböztetett figyelem jutott Namíbiának. Épp azáltal válhatott stratégiai fontosságúvá, hogy jó szolgálatot tett Pretoria számára a környező államok elleni agresszió végrehajtására. Ezenkívül kitűnően megfelelt a Dél-afrikai Köztársaság régi dédelgetett tervének, hogy ütközőövezetet, vagy ahogy Pretoriában mondják, ütközőállamot hozzanak létre Angola és Namíbia közt a Zambia, Zimbabwe, Bottswana határait érintő sarkot is beleértve. Az elsődleges cél, amit ezzel követtek volna, az UNITA angolai kormányellenes szervezet bandáinak védelme, továbbá az a lehetőség, hogy egyszerre támadhassanak Angola és Botswana ellen. A Nyugat által is pellengérre állított fajüldöző rendszernek azonban nem elég, hogy egyre több gondja akad saját háza táján, a nemzetközi kapcsolatokban bekövetkezett kedvező fordulat egyre inkább a világtól való elszigetelődéssel fenyegette. Az utóbbi időben így a „menteni, ami még menthető" jegyében próbálkozik a nyitással, és szalonképesebb csomagolásban igyekszik eladni politikáját. Távolságok Igaz ugyan, hogy Luanda és Washington már hat évvel ezelőtt megtette a térség konfliktushelyzetének megoldására irányuló első lépéseket, ennek ellenére még az év elején is legfeljebb puhatolódzó diplomáciai érintkezésekről eshetett szó. Az áttörést csupán május elseje hozta meg. A világ ekkor kellemesen lepődhetett meg annak a hírnek hallatán, hogy az érintett felek részvételével négyoldalú tárgyalások kezdődnek Londonban Namíbia, s Angola békéjéről. A kételkedők még nemigen bíztak az átütő sikerben, elvégre a dél-afrikai diplomáciát hosszú éveken keresztül az erő politikája jellemezte. Az érintettek eddigi megkövesedett álláspontja szintén a kétségeket támasztotta alá, a fennálló lényeges nézetkülönbségek, s az áthidalásra váró nagy távolságok pedig egyáltalán nem biztattak gyors megoldással. Ennek ellenére rövid időn belül megszületett az első érdemi döntés, amely az első gyakorlati lépést jelentette Namíbia függetlensége, s a délnyugat-afrikai konfliktus rendezése felé: augusztus 8-án az angolai, kubai, illetve dél-afrikai vezetők megállapodtak a harcok befejezéséről. E félig hivatalos tűzszünet után szeptember 1-én a Pretoria által megszállt dél-angolai területeken, Namíbiában a SWAPO (Délnyugat-afrikai Népi Szervezet) gerillái és a dél-afrikai hadsereg között lépett érvénybe a fegyvernyugvás. E dátum még egy szempontból fontos volt: Pretoriának ekkorra kellett befejeznie csapatai kivonását Angolából. A Délafrikai Köztársaság ezzel összefüggésben meglepetéssel is szolgált. Nemcsak hogy megtartotta ígéretét, még tetőzte is azt: két nappal a határidő előtt hazarendelte katonáit. Bár a kiterjedt rendezési tervnek ez csak az egyik részét képezte, már ekkor felcsillant a remény: lehetséges, hogy rövid időn belül sikerül még továbblépni. Tény, hogy a pretoriai kormánynak hatalmas utat kellett megtennie eddig a lépéséig, viszont aligha ment volna bele e játékba, ha a szükség nem úgy diktálja. Dél-Afrika egyre inkább számvetésre kényszerül, tehát egyben mérlegeli a számára kifizetődő döntéseket. Ez esetben is az elmúlt évtizedek tapasztalataiból okulva jutón arra a következtetésre, hogy a függetlenné váló afrikai országokkal a konfrontáció helyett inkább a gazdaságilag vonzó együttműködés jelenti számára a kiutat. A feltételek Pretoria azonban korántsem ingyen tette lépéseit. Mint már korábban, most is a kubai egységek Angolából történő távozását szabta feltételként. Tekintve, hogy az Angolában állomásozó kubai és a Namíbiát megszállva tartó dél-afrikai csapatok szerepe s jogállása ugyancsak eltérő, aligha indokolt egyenlőség- jelet tenni a két csapatkivonás közé. Míg a pretoriai csapatok törvénytelenül tartózkodnak namíbiai területeken, addig a kubai egységeket államközi szerződés alapján, védelmi okokból hívta az országba a luandai kormány, gyakorlatilag épp a dél-afrikai egységek és az UNITA akciói miatt. Az angolai fél ezzel összefüggésben szintén korábbi álláspontjának bizonyos átértékelésére szorult. Bizonyítja ezt az is, hogy a kubai egységek fokozatos kivonásával kapcsolatban szintén maximális kompromisz- szumkészséget tanúsított. Természetesen a lépés hátteréhez tartozik, hogy Kubának és Angolának egyaránt elege van már a 13 éve tartó háborúból. Az ebből adódó gazdasági nehézségek is késztették elsősorban Luandát arra, hogy fontolóra vegye a kiegyezést. Angolai részről különben már régóta tapasztalható volt olyan diplomáciai aktivitás, amely a namíbiai probléma rendezésének esélyeit mérlegelte. Jósé Eduardo dós Santos angolai államfő már tavaly közölte, a kérdés megoldása érdekében országa kész rugalmasabbá tenni politikáját Pretoriával. Mégis, az övezetben sohasem látott mértékben összpontosult a kubai, illetve a dél-afrikai haderő. Megfigyelők szerint a megbékélési lehetőség elszalasztása a háború, végzetes eszkalációját okozhatta volna. Elvi egyetértés Az angolai-namíbiai kibontakozás kedvező körülményeinek megteremtéséhez jelentős mértékben hozzájárult Moszkva és Washington kapcsolatainak javulása. Már az a tény, hogy szóba jöhetett a két csapatkivonás összekapcsolása, az érintettek nagymértékű kompromisszumkészségéről tanúskodott, s kézzel foghatóan bizonyította: a rendezés ügye kimozdult a holtpontról. Annak ellenére, hogy épp a katonák távozása maradt mindvégig a tárgyalások kulcskérdése. Mert bár megállapodás született arról, hogy a BT 435- ös, Namíbia függetlenségéről rendelkező határozata értelmében az egykori Délnyugat- Afrika végre megkapja függetlenségét, miközben a dél-afrikai csapatok november 1 -vei megkezdik kivonulásukat Namíbiából, ez utóbbi körül megkezdődött a huzavona. Való igaz, hogy a november 1 -i kezdet eltolódásának egyik oka az amerikai elnökválasztás volt, mivelhogy az egyik félnek sem volt közömbös annak kimenetele. Korántsem volt mindegy, hogy a reagani szellemet képviselő Bush gyóz-e, vagy- az a Dukakis, aki kijelentette: nem erőltetné a namíbiai függetlenség és az Angolából történő kubai csapatkivonás összekapcsolását. Luanda és Havanna eredetileg 48 hónapot tartott volna reálisnak a csapatkivonáshoz, Pretoria azonban egy évben szabta meg a határidőt. Az ígéretes kezdet után épp emiatt jutottak egy időre zsákutcába az egyezkedések. A csapatkivonás menetrendjéről és az ellenőrzésről folyt a vita. A színfalak mögötti több hónapos alkudozás mégsem volt hiábavaló. A kisebb-nagyobb buktatók után december 13-án Angola, Dél-Afrika és Kuba képviselője aláírta a délnyugat-afrikai megbékélésről szóló brazeville-i jegyzőkönyvet. Eszerint a kubai csapatokat jövő év április 1 -tői kezdve 27 hónap alatt Angola déli részéről szakaszosan északra telepítik és fokozatosan kivonják. Pretoria ugyanakkor megkezdi a 74 esztendeje megszállva tartott Namíbia feletti ellenőrzés felszámolását. A jegyzőkönyv rögzíti a kubai csapatkivonás pontos menetrendjét is: 3 ezer kubai katona még az év április 1-je előtt távozik Angolából, 1989 novemberéig pedig 25 ezer kubai hagyja el a dél-afrikai országot. A fennmaradó egységeket a 13. szélességi körtől északra vonják vissza. 1991 -re nem lesz kubai katona Angolában. Az ellenőrzés kérdése szintén megoldódott. A dél-afrikai küldöttség ugyancsak kénytelen volt feladni ezzel kapcsolatos fenntartásait. Megszületett ugyanis a döntés az ENSZ ellenőrző missziójának létrehozásáról, így Pretoria követelése, hogy saját eszközeivel ellenőrizze a csapatkivonást, indokolatlanná vált. Az ellenőrzés kizárólag a kéksisakosok hatáskörébe tartozik. Az alagút vége... Karácsony előtt fölkerült a pont az i-re. A csaknem egyéves aprómunka végeredményeként december 22-én, az ENSZ New York-i székhelyén aláírták a rendezési okmáJúlius Polák rajza nyokat. Mind a Namíbia függetlenségének megadásáról szóló háromoldalú megállapodást, mind pedig a kubai csapatok Angolából való kivonásának menetrendjét rögzítő kétoldalú angolai-kubai egyezményt. így végre megkezdődhet Namíbia gyarmati sorának megszüntetése, s az 1989. június 1-jére kitűzött független választások előkészítése. Tény, hogy a megállapodások mindegyik fél számára a kedvező megoldást hozták. Hiszen míg a kubai erők azzal a tudattal távoznak Angolából, hogy teljesítették küldetésüket, Luanda - remélhetően - megkezdheti a békés országépítést, s Namíbia számára szintén kézzelfogható közelségbe kerül az oly rég várt függetlenség. Pretoria annak ellenére, hogy áldozatra kényszerült (elvesztette gyarmatát), ugyancsak eredményként könyveli el a kubai csapatkivonást. Az afrikai délen tehát megnyíltak a kapuk a békés rendezés előtt. Roelof Botha dél-afrikai külügyminiszter szavaival élve „kemény diót törtünk fel, de további nehéz munka áll előttünk". A gyakorlati megvalósítás ugyanis még számos kérdést vet fel, s az idő dönti el, hogy a végső megoldás meddig várat magára. Mindezek ellenére talán bizton állíthatjuk, hogy bár a „hegy lábánál" tart csupán a rendezés, talán már a csúcs is körvonalazódni látszik. Antonio dós Santos Franca, az angolai nemzetvédelmi miniszter helyettese a brazzavll- le-i jegyzőkönyvet írja alá (ŐSTKfelvételek) .1.6. FÓNOD MARIANNA
