Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-10 / 6. szám
án, eszem- <or is tollat győződve, ki. Az írás ogy egész ■>sek, és ez tönkapuval altokkal tar- ecsapódott el a vasút !, a június cipőm, de lek mellett ti az első élkül. Csak rek ostoba nek tetsző jm. Hoszú, e és ritkás etlen pont- a világos megszólí- .* A kölcsö- )gy nagyon valamikor leki ahhoz, Egyedül él, gyermeke, am, bár az ^an semmi londolattól, tönbe. Le- ídek, jutott ztott a belóan érez- valaminek. ■ültem vol- n, amelye- )k váróter- igyanolyan unkkorvolt számomra, ínál, vagy Kénytelen :n így nem intha csak úzeumban zó csopor- t, és nem f inak: tudom, nem is akarom tudni, kik azok, akikkel találkozom. így sokkal izgalmasabb volt. Éreztem az ismeretlen és láthatatlan szálakat, amelyek összekötöttek ezekkel a termekkel és emberekkel, és néha, amikor a fejem a falhoz szorítottam, hangokat hallottam meghatározhatatlan messzeségből és tudtam, hogy hozzájuk tartozom. Hosszabb ideig tartott, amíg ismerős környezetbe is el mertem kalandozni. Mivel családom nincs, a régi munkahelyemre, barátaimhoz, szeretőimhez. Újra találkoztam velük, és néha annyira beleéltem magam a helyzetbe, hogy valósággal álmodtam. Bár azt hiszem, több volt az, mint álom. Néha valóságos érzékcsalódás volt ez. „Éreztem" a dolgokat, olyasfajta állapotban lehettem, mint a kábítószeresek, anélkül persze, hogy bármit is bevettem volna. Ilyenkor izgalmi állapotba kerültem, és a „látomás" vagy „képzelgés" után a nagy kimerültségtől álomtalan álomba estem. Szerencsére, a cellámban senki sem zavart. Máskor viszont „szabályos" álmaim is voltak, és bizony eltartott egy ideig, míg meg tudtam különböztetni őket. A vonatban ülve mégis attól tartottam, hogy képzeletem saját útjaira téved, és a nővel folytatott beszélgetés, a férfiról, aki olyan nagyon hasonlít rám, megint csak valami képzelgés, a régi álmodozások újabb formája, valami tudattalan, amivel már képtelen vagyok megbirkózni, és annyira a hatalmába kerített, hogy tehetetlenül fekve az ágyamon talán már felébredni sem enged. Egyelőre azonban nem tehettem mást, hagytam, hogy a dolgok történjenek. Amikor kiderült, hogy egy helyen szállunk le a növel, akivel mellesleg teljesen banális dolgokról beszélgetve jutottunk el a tegezésig, beleegyeztem, hogy meghívjon egy kávéra. Az ellen sem lett volna kifogásom, ha történetesen összeakadok a hasonmásommal. A kocsija ott várakozott az állomás épülete előtt, de ezen már nem csodálkoztam. Poros külvároson hajtott keresztül, ósdi raktárak és üzemek között, amikor az út közepén egy macskát vettem észre. Megmagyarázhatatlan módon éreztem, mi fog történni! A macska, macskaszokáshoz híven, előbb balra indult, majd közel érve hozzá, át akart futni előttünk. Nemegyszer megtették ezt velem gyermekkoromban, szinte sportot űztek abból, hogy átszaladjanak előttem az úton. Általában kövekkel védekeztem, mindenáron rá akartam bírni őket, hogy maradjanak azon az oldalon, amelyiken eredetileg voltak. Ritkán sikerült. A macskák általában ügyesebbek voltak, és, felkapaszkodva egy kerítésre vagy bebújva egy pinceablakon, mindig nyertesnek érezhették magukat. Most kívántam, hogy ne sikerüljön az átfutás. A jobb oldali kerekek mentek át rajta, valahol deréktájon. Teljesen felcsavarodott, és mintha csodálkozva nézett volna utánunk.- Miért nem fékeztél? - kérdeztem.- Miért? Nem ezt akartad? - és mosolygott. Ahogy az ajka körül kialakult kis ráncokat néztem, ismét elfogott a szorongás. Ez nem lehet képzelődés, győzködtem magam. Egy magas, hófehér, tízemeletes szálloda előtt álltunk meg. Minden emeletén virággal borított erkélyek sorakoztak. A földszinti étteremben, amely különben tiszta, világos és csendes helynek nézett ki, többen megnéztek és köszöntek, mintha ismerős lennék.- Úgy látszik, tényleg hasonlítok valakire - mondtam.- Igen - felelte, és a mosolya elárulta, hogy nem véletlenül jöttünk ebbe a szállodába.- Miért jöttünk ide? - kérdeztem. - Azt akarod, hogy találkozzam vele?- Talán sikerül - felelte. - De nem várok tőle semmit.- Olyanok leszünk, mint két óra.- Micsoda? Milyen óra?- Á, semmi - próbáltam kitérni. - Ez csak egy hasonlat.- Azért csak mondd el - biztatott.-Leibniznek van egy elmélete... harmónia praestabilita... a dolgok úgy vannak összehangolva, hogy azok a kölcsönhatás látszatát keltik... Két óra, amely egyszerre jár... Az egyiknek vannak mutatói, a másik csak ütésekkel. jelzi az időt, pontosan tizenkettőkor egyszerre jeleznek, ami azt a három lehetőséget rejti magában, hogy vagy össze vannak kapcsolva, vagy valaki gondoskodik róluk, amely gondolatot szintén tovább lehet vinni... De az is lehetséges, hogy már eleve olyan pontosan szerkesztették meg őket, hogy együttjárásuk örökre biztosítva van...- Mi köze ennek hozzátok? - kérdezte megütközve.- Az, hogy a szerkezetünk különbözik! Mind a ketten mások vagyunk... A külső hasonlóságnak nem nagy jelentőséget tulajdonítok, a belsőnek pedig úgyis a megmagyarázhatat- lannal van összhangban... Tudod, amióta említetted, egész idő alatt ezen a hasonlóságon töröm a fejem, és eszembe jutott, hogy valamikor gyermekkoromban találkoztam egy fiúval, aki hajszálpontosan úgy nézett ki, mint én. Egy úttörőtáborban találkoztunk az ismerkedő esten, rengeteg kislány és kisfiú meg a nevelők között, és azonnal éreztük, hogy rokonlelkek vagyunk. A többiek persze csak azon csodálkoztak, hogy mennyire hasonlítunk. Aztán elváltunk, én már el is feleitettem, hogy hívják és hova való, amikor a katonaságnál újra találkoztunk. Éppen raboskodtam, mór akkor sem voltam olyan jó fiú, és az udvart sepertem, amikor idegen alakulattól jöttek hozzánk. Ő is ott volt köztük. Csak egy pillanatig tartott a találkozásunk, de az éppen elég volt. Egymásra pillantottunk, megismertük egymást, és bólintottunk. Többet nem tehettünk. Senki sem vette észre, hogy hasonlítunk... hiszen akkor mindenki hasonlított mindenkire... És mi is csak annyit tudtunk egymásról, hogy egyszer gyermekkorunkban találkoztunk. Lehet, hogy ez lesz a harmadik találkozásunk - fejeztem be.-Bocsánat... megengedi? - szólalt meg mellettem egy kellemes férfihang. A magas, jéképü, megnyerő külsejű férfi elegánsan volt öltözve, és azonnal láttam, hogy ismerik egymást a nővel.- A rokona? - kérdezte rögtön a nőtől, majd látva, hogy az nemet int, elbizonytalanodva nézett rám. - Ne haragudjon - folytatta. - összetévesztettem magát valakivel.- Nem az első eset - mormogtam rosszkedvűen. Már kezdtem únni, hogy állandóan egy idegen férfi árnyéka vetül rám. Éppen időben érkezett a nő által rendelt kávé és a konyak. Az utóbbit felhajtottam, s úgy éreztem, segít valamit. Mindenesetre tompította rosszkedvemet. Megpróbáltam udvarias lenni.- Hallottam, hogy van itt valaki, aki feltűnően hasonlít rám - szóltam a férfihoz.- Igen... volt itt valaki - felelte és a szemembe nézve várta a hatást.- Hogyan? - hajolt előre a nő.- Ma reggel maghalt. Autóbaleset - mondta röviden, és szavain átérzett az őszinte szomorúság. - Nekem a legjobb barátom volt. Azt hittem, maga a rokona... ugye megért... még egyszer kérem, bocsásson meg - intett a fejével, és távozott. Rettenetes fáradtság tört tám. Nem éreztem a vállamat és szerettem volna lefeküdni, álmodni valami kellemeset. Elképzelni, hogy gondtalanul létezem cellám háborítatlanságában és biztonságában. Hirtelen elegem volt mindenből. Szerettem volna magam kikapcsolni az eseményekből, mert éreztem, hogy nem bírok velük. Felálltam, és megköszönve a konyakot, elbúcsúztam a nőtől. Felajánlotta, hogy elkísér, de elutasítottam. Talán majd holnap, feleltem. És most itt ülök a szobámban, és miközben a rengeteg teleírt papírlapot rendezgetem magam körül, éppoly távolinak érzem azt a bizonyos keresett mondatot, mint a találkozást a hasonmásommal. HOGYA GYÖRGY faliórák és vétet fenek autóbuszban ismerkedtem meg vele. Bedobtam a jegyautomatába egy ötkopejkást, megforgattam a fogantyút - semmi. Még egyszer, majd még egyszer - az eredmény ugyanaz. Jegy nélkül kellett utaznom.- Barátaim! - fordultam a szomszédaimhoz. - Tanúskodnak, ha kell?- Persze, persze - ígérték. - Legyen nyugodt. Aztán egy öregasszony lépett a szerkezethez. Még mielőtt figyelmeztettük volna, bedobta az ötkopejkást - de szintén nem kapott jegyet. Az öregasz- szony jajveszékelt, száraz kis öklével veregetni kezdte az automatát. De a tolvaj gép szemtelenül hallgatott. Mindez az autóbusz végében történt. Megkértük hát azokat, akik elöl álltak, hogy közöljék az autóbusz vezetőjével: a kassza nem működik.- Szabad kérem - csattant fel egy energikus hang. Nem is láttam jól, ki az, csak egy nejloninges széles hát jelent meg előttem. A férfi lehajolt és egyetlen mozdulattal, az állkapcsa közé fogva a szerkezetet, felemelte.- így kell - mondta. - Parancsoljanak. Az automata szórni kezdte a jegyeket, nekem is, az öregasszonynak is, még egy olyan hölgynek is, aki nem is dobott bele pénzt. Egyszerre szálltunk ki. Azaz én először észre sem vettem, hogy ó is ott szállt ki, ahol én. Tikkasztó volt a hőség az utcán. Odamentem a szódavíz-automatához, bedobtam három kopejkát. Az automata megrázkódott, sóhajtott de nem folyt belőle semmi. Ekkor valaki félrelökött.- Sztrájkol a nyavalyás? Ugyanaz a férfi volt, akit már láttam az autóbuszban. Nekilendült és egy hatalmas ütést mért az automatára. Az ökölvívásban ez knock out lenne. Ilyen ütés esetén már lehet is kérni a hord- ágyat. Az automata erőlködve szuszogott, aztán minden nyílásából dőlni kezdett a szóda. Három adag sziruppal. Együtt folytattuk utunkat. A fiatalember nagyokat lépett, sietett.- Ma foci meccs van - magyarázta menetközben.- Ja, igen - mondtam mellette nyargalva. - En is megnéztem volna, de már tegnapelőtt nem volt egyetlen jegy sem.- De a tévé is közvetíti.- Közvetíti. De hol nézzem meg? (Akkor ugyanis még nem volt tévékészülékem.)- Elmegyünk hozzánk. Lesz egy kis társaság, de ivászat - sajnos - nem lesz. Nem a legjobbkor állítottunk be. A felesége éppen mosni készült. A fürdőszobában mosott, de az elöN. SZAMOHIN szoba is tele volt szennyes ruhával. Én nem tudtam volna mit kezdeni ilyen helyzetben, de a házigazda mérgesen a szennyeskupacba rúgott:- Itt a sok szennyes!- Nem tudtam! - szólt ki a felesége a fürdőszobából némi bűntudattal.-Tudnod kéne! - felelte a férj. - Csukd be jól az ajtót. De ne vágd be! Kőszívű szurkoló volt. Ült előrehajolva, hallgatott. Én ugrálni, üvöltözni szerettem volna, de visszatartottam magamat. A fürdőszobából a mosógép csendes búgása hallatszott. Aztán csend lett. Pétya! - mondta az asszony fájdalmasan.- Mi baj?- Elromlott megint...- Várj, mindjárt vége a félidőnek. Véget ért az első félidő - a házigazda bement a fürdőszobába. Azt gondoltam, veszi a csavarhúzót, kombinált fogót és ott lesz az egész szünet alatt. De nem ez történt. „Bumm!" - hallatszott a fürdőszobából -, és a gép ismét felbúgott. Véget ért a szünet, elkezdődött a második félidő. Jól játszottak a mieink. Petracsenko, a balszélsö felülmúlta önmagát. Már kétszer buktatták öt a tizenhatos közelében. Még fél méter kellett volna - és tizenegyes. De nem sikerült. Abban a pillanatban, amikor Petracsenko a balszélen ismét merész támadásba lendült, a képernyő hirtelen csíkos lett.- Ó, te parazita! - mondta a házigazda, felkelt, s akkora ökölcsapást mért a készülékre, mint mikor a kalapács csap le az üllőre. A képernyő nyomban kitisztult.. így még láthattuk, amint a beérkező hátvéd, Szalov, Petracsenko beadását fejjel a hálóba továbbította... SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Varga Lajos: AZ IPOLY MENTI TÁJAK című sorozatból (ceruza) Michal Cerník A nevek itt semmit nem jelentenek, az ostobák mind névtelenek, létüket csak az esztelen tilalmak tanúsítják. Bámulatos a képességük ellenálló köröket létesíteni, s buzgólkodásuk mindig eltemeti a nagy eszméket s a haladás útjait. A történelemben jelentős a szerepük, ám dicső ostobákat nem ismer a történelem. Az ostobák a halott igazságok őrei és megteremtői a sötétségnek. S amikor a sötétséget fény hasítja át, e fény mindig a máglyatűzből ered, mely megemészti a könyveket, Húsz mester testét s Giordano Brúnóét. Az ostobák veszélyesebbek az ellenségnél, akiről tudjuk, hogy szemben áll velünk. Addig lesznek a barátaink, amíg erősek vagyunk. Az ostobák is mondanak időnként valami okosat. De ez még nem indok, hogy tapsoljunk nekik. Velük szemben nem véd meg bennünket semmiféle törvény. * * * A boldogságtól mindmáig nem fuldokoltam s nem őrjöngtem a szerelemtől, sohasem szenvedtem, mint az állat, nem tepert le a reménytelenség sem, nem ítéltettem idegen sorsra, s az emberi önkényt csak hallomásból ismerem. Kérdezzetek meg, mit kívánok, s én azt felelem: Boldognak lenni. Kérdezzetek meg, boldog vagyok-e, s én azt felelem: Még az vagyok. Jó foglalkozásom van és jó feleségem, s nincs miért sopánkodnom. A legrosszabb bármikor megtörténhet. Erős akarok lenni. Olykor a halálról beszélek, mert az életre gondolok. S élni ellenszegülést jelent: nem válni sem alázatos báránnyá, sem farkassá. Kulcsár Ferenc fordítása
