Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-10 / 6. szám
A mikor elhagyott a férjem, gyakran vállaltam éjjeli ügyeletet. Két lányom van, de a lányok inkább az apjukhoz vonzódnak. Ha felcseperednek, igyekeznek önállósulni és mennek a saját fejük után. A munka vigasz is, öröm is volt a számomra, ha új beteg érkezett, s a kezdő nővérek nem boldogultak vele, akkor én vettem a gondjaimba és mindvégig mellette maradtam. Mindig a betegeken volt a szemem, siettem az ágytállal, gyorsan ágyneműt váltottam, mosdattam, meg is szagoltam őket.- Bácsika, most olyan illatos, mint az ibolya, illatosabb a legfinomabb pipere- szappannál. Egyszer egy ősz hajú apóka érkezett az osztályunkra. Kiegyenesedve jött fel a lépcsőn, miközben díszes rézveretű sétapálcájával játszadozott. Nyomban mellette voltam és máris megkérdeztem tőle:- Mit óhajt, bácsika? Végigmért. -.A főorvos úrral szeretnék beszélni.- Egy pillanat! Először megkérdezem, hogy ráér-e a főorvos úr. - Bekopogtam hozzá. - Elnézést, főorvos úr, de látogatója van! A főorvos megjelent az ajtóban, az öregember meglepődve nézett rá.- Mit óhajt? - kérdezte a főorvos. VINCENT élKULA- Alighanem valamilyen félreértés történt. Én ugyanis Koricansky főorvos urat keresem. Erre a főorvos lepődött meg. - Bácsika, hiszen Koricansky főorvos... az elődöm volt. Jól ismertem. Sajnos már rég nem él. Álmélkodva néztek egymás szemébe, az apóka magába roskadt.- Koriéansky főorvos már nem él? Először hallom. Ez bizony nagy baj.- És mi a panasza, bácsika? - kérdezte a főorvos.-Tanácsért jöttem hozzá. Az osztálytársam volt. Valami furcsa diagnózist állapítottak meg. Nem tudná megmondani, kitől kérhetnék tanácsot? A főorvos nyugodtan felelt: - ha akarja, tőlem is. Láthatom a papírjait? Az apóka előbb félretette a sétabotját, majd kinyitotta kopottas börtáskáját, papírcsomót vett elő és hosszas keresgélésbe kezdett. Miután megtalálta, amit akart, ismét felemelte tekintetét.- Valóban nincs itt Koricansky főorvos? Az osztálytársam volt. A főorvos átnézte a papírjait, majd komoly tekintettel a szemébe nézett.- Koriéansky főorvos úr már meghalt. A tanítványa vagyok. Most én vagyok itt a főorvos. Itt szeretne maradni?- Nem tudom. A főorvos szigorú tekintetet vetett rá:- Itt szeretne maradni? A tanítványa vagyok. Egy pillanatra egymás szemébe néztek, majd az apóka megkérdezte: - Mit tegyek?- Kisérje ót, nővér, a felvételi osztályra. A kórházi napok lassan telnek. Jön- nek-mennek, a betegek. Egyeseknek csak bolhájuk van, s ne adj’ isten rájuk bukkanni. Másoknak viszont komoly a bajuk, mégis csak nevetnek rajta, még a saját halálukban sem hisznek. Úgy beszélnek róla, mintha csak bolhákról lenne szó. Az ember, főleg akinek mindezt nap mint nap végig kell hallgatnia, néha már azt sem tudja, hogy kinek adjon igazat. Csak megméri a beteg vérnyomását, érdeklődik az étvágya felöl és megkopogtatja a hátát... Megkérdezi: - Van még panasza?- Fáj a vállam.- Azt is megvizsgáljuk. A nővérek átöltöznek és hazamennek, vár rájuk az otthoni munka. Én viszont elvált vagyok, szívesen vállalok éjjeli ügyeletet. Naphosszat ült és rajzolt. Ám ha valaki odalesett, nem ismert fel, nem olvasott ki a rajzaiból semmit. Mindig _ csak valamiféle ,,e“ betűket meg apró* „s" betűket rajzolt. Aztán függőleges mintákat formált a betűkből, mintha flótákat vagy furulyákat díszítene. A kézvonása olyan pontos és biztos volt, hogy szinte fütyörészni lehetett volna a finom hasábba szedett minták rejtett résein. Az oszlopszerű minták rajzolásán kívül végtelen számításokat is végzett. Fene tudja, mit számolt. Már az egész kórház gúnyolta. Ezért aztán leginkább a délutáni pihenés alatt rajzolt. Ő is lefeküdt a többiekkel és megvárta míg elalszanak, majd csendben felkelt és rajzolni kezdte légies mintáit, vagy számolt. Amikor már ébredeztek a szobatársai, gyorsan a párnája alá rejtett mindent, visszafeküdt és alvást színlelt. Néha valóban aludt is. A reggeli és esti órákban megmértem a lázát, néha a vérnyomását is. Szinte érintésre ébredt. - Keljen fel bácsika. Megmérjük a lázát. Engedelmesen felült az ágyban és szótlanul ült mindaddig, amíg ki nem vettem a lázmérőt, vagy meg nem mértem a vérnyomását, amelyre nem is volt kíváncsi. Csak néha-néha sóhajtott fel szorongva: - Kár hogy már nem él Koricansky főorvos úr. Már november is beköszöntött. Eljött a halottak napja, de ő még mindig a kórházi ágyat nyomta s egyre csak számolgatta és rajzolgatta függőleges mintáit. Itt-ott mintha szegfűt vagy százszorszépet is rejtett volna beléjük. Ha valaki észrevette, gyorsan eltüntette a papírjait, számításait is. Közeledett a karácsony. Ilyenkor az orvosok, nővérek egyaránt a betegek kedvében szeretnek járni, s persze maguk is örülnek, ha az ünnepek alatt kevesebb a betegük. Számos esetben még a komolyabb betegségben szenvedőket is hazaengedik. Most is így történt. Az apókáért azonban nem jött senki, még csak meg sem látogatta senki. Magára maradt a kórteremben, Így töltötte a karácsonyt, az újévet, nyugodtan rajzolgatta mintáit. Újév után szóba elegyedett velem:- Nővérke, megkérhetném valamire?- Hát persze! Mit óhajt?- Nagyon megkívántam a paprikás csirkét.- A paprikás csirkét? De hiszen két napja volt.- Nem ettem belőle. Nővérke, nagyon kívánom, de csak a házit.-A házi paprikás csirkét? Rendben van. Ha akaifa, főzhetek magának. Hazafelé menet találkoztam a főorvossal. - Főorvos úr, igaz is, mi lesz annak a bácsikának a sorsa, aki mindig Koriéansky főorvost emlegeti?- Ő már alighanem eltávozik tőlünk.- Pedig még elég jól néz ki.- Már nem annyira.- Főorvos úr, de ő még nem néz ki rosszul.- Az csak úgy tűnik. Ma vagy holnap eltávozik.- Főrvos úr, hogy lehet ilyen kegyetlen? Ha ilyen hamar távoznia kell, akkor visszamegyek hpzzá, pedig nem ügyelek az éjjel. Úgyis egyedül lennék otthon. A főorvos kedvetlenül elmosolyodott.- Biztosan szenved, csak nem akarja a tudtunkra adni. Bármit kérdezek tőle, csak rámtekint, de nincs egy panaszos szava sem. Bizonyára szívesebben tudná maga mellett az osztálytársát - Kori- canskyt.- Főorvos úr, akkor én visszamegyek hozzá... Nem tértem vissza azonnal. Előbb a boltba mentem és megvettem a csirkét. Gondoltam, amíg kiolvad, bekapcsolom a televíziót, de n^tomban elaludtam. Már hajnali öt óra előtt talpon voltam. Bekapcsoltam a rádiót, meggyújtottam a gáztűzhely lángját, tisztogatni kezdtem a csirkét, mert a baromfi- feldolgozó üzemben géppel tisztítják és rosszul. Arra gondol az ember, hogy a gépkezelő a malacoknak szánja a csirkéket. Apróra metéltem a hagymát, köménymagot is szórtam közé. A csirkét pecsenyevágó ollóval feldaraboltam, a kést csak mellesleg használtam. Hozzáláttam a fűszerezéshez, a csirkére öntöttem az újévről megmaradt tejfölt, majd paprikát szórtam az egészre. ínycsiklandozó illatok töltötték be az egész konyhát. Alig tudtam kivárni, hogy megfőjön az étel. Édesanyánk a paprikás csirkét kevés majoránnával is ízesíteni szokta, néha még szurokfüvet és kakukkfüvet is hintett rá. Ilyesmit most nem használtam. Az apóka biztosan nincs hozzászokva az efféle ízekhez. Valószínűleg csak az egyszerűi izeket kedveli. Három tojásból galuskát készítettem. Most aztán jóllakik az apóka, nem lesz oka panaszra! Magam is asztalhoz ültem s még reggel két tányérral ettem a paprikás csirkéből. Az öregnek is maradt még bőven. Apró lábaskába tettem a forró ételt, egy másik edénybe pedig a galuskát és elindultam a munkahelyemre. Az autóbuszban gondolataimoa merültem. Már régóta azont töprengtem, vajon vannak-e az öregnek hozzátartozói? Tényleg nincs rokonsága? Nincs aki paprikás csirkét főzzön neki? A mindenét, hiszen most volt karácsony, az újév is mögöttünk van már s az öreg végigülte vagy végigaludta, esetleg a tévé előtt töltötte az ünnepeket, mintha a legnyomorultabbak közé tartozna. Egyedül üldögélt, szomorkodott, de meglátszott rajta a jólneveltség. A kórlapján az áll, hogy mérnök. Azt pedig a személyazonossági igazolványa szerint töltötték ki. Néha-néha elmosolyodva sóhajtja: - Kár, hogy Koricansky főorvos úr már nem él! Reggel elsőként érkeztem munkába. Még az autóbuszban is érződött a paprikás csirke illata. Míg melegítettem a konyhafülkében, ott ahol a kávét főzzük, fogtam a lázméröket és a betegekhez siettem, hogy felébresszem őket.- Ébresztő, bácsika! Keljen fel, mérnök úr! Előbb megmérjük a lázát, majd megesszük a paprikás csirkét.- Mi a csuda!- Paprikás csirkét eszünk. Odavittem az ágyához a gőzölgő ételt, ettől nyomban jókedve támadt, főleg amikor látta, hogy magam is megízlelem a főztömet. Ismét vettem a galuskából, hogy serkentsem az étvágyát. Mosolyogva szólt hozzám: - Akkor hát adjon abból a galuskából, de mellé csak mártást kérek. Úgy tettem, s egy darabka hússal tetézve, feléje nyújtottam a tányért. - Tessék, mérnök úr! Ha nem ízlik a hús, nem kell megennie. Csak a mártást és a galuskát fogyasztotta el. A kedvemért a húst is megízlelte, de alig evett belőle. Még el is mosolyodott, hogy vidítson:- Mennyire gondoskodik rólam! Kár, hogy Koriőansky főorvos úr már nem él! Leszállt az ágyról és gondosan megborotválkozott. Hosszasan nézte magát a tükörben, majd ujja hegyével végigsik- lott az arcbőrén, nem hagyott-e szőrt valahol. Még egyszer belenézett a tükörbe, aztán elnyújtózott az ágyán. Nyugodt volt, hamarosan elaludt. Csakhamar ismét mellette álltam, hogy beadjam az injekciót. Ébresztgettem: - Mérnök úr! Nem ébredt fel. Csaknem három hónapot töltött a kórházban és az egész idő alatt senki sem látogatta meg. Még azt sem tudtuk, hogy milyen címre küldjük a haláláról értesítő táviratot. Valaki mégis talált néhány címet. Mindegyik címre vsürgő- nyöztünk. Senki sem jelentkezett, így hát én gondoskodtam róla. Alaposan megmostam, felöltöztettem és átszállíttattam a krematóriumba. Épp elég intéznivaló akadt körülötte. A hátrahagyott apróságait, két-három könyvét és a néhány, mintákkal telerajzolt papírját becsomagoltam, spárgával átkötöttem, aztán elküldtem az egyik címre. A többire megírtam, hogy a mérnök úrnak már megvolt a temetése és a hátrahagyott holmiját is postáztam. Egyedül lettem volna a temetésen, ha nem jön el a főorvos és két-három kórházi nővér. Körülbelül egy hét telt el a temetés óta, talán tíz nap, amikor egy fiatal, harminc év körüli, jól öltözött úr jött be a kórházba és azt kérdezte, kire bízták a mérnök úr holmiját.- De hát a mérnök úr már meghalt.- Mégis, kire bízták hagyatékának a gondozását?- Nem tudunk hagyatékról. Amit a kórházban hagyott, azt én gondoztam. Mindenét összecsomagoltam és elküldtem a rokonoknak.- Én vagyok a rokona.- Nem tudom, magának küldtem-e, de pontosan a kórházi felvételekor megadott címre adtam fel.-A csomagot megkaptam, de hiányos. Nem volt benne a rézveretű sétabot, melyet a nagybácsim egész életében magánál tartott, s tudom, hogy a kórházban is nála volt.- Várjon csak, valami rémlik.- Az nem elég, ha csak rémlik. A sétabot hiányzik a hagyatékából. Ezért jöttem.- A rokona majd három hónapig feküdt nálunk.-Tudok róla. Épp ezért jöttem. Az a sétabot ugyanis nagyon értékes volt. Talán fogalma sincs, hogy mennyit ér. Eljöttem tehát, hogy megkérdezzem, hol van az a rézveretű sétabot.- Miérfkérdezi ezt tőlem? A nagybácsija majd három hónapig volt itt és ez alatt az idő alatt senki sem látogatta meg. Csak én gondoskodtam róla.- Megmondták. Ezért jöttem magához. Azonnal adja át a rézveretü sétabotot. Rendkívül értékes sétabotról van ugyanis szó.- Ide figyeljen uram, azonnal tűnjön el innen!- Hogy beszél velem?- Ahogy maga beszél énvelem! Azonnal tűnjön el innen!- Ha azt akarja, hát eltűnök, de holnap, vagy holnapután, biztosra veheti, hogy ismét eljövök. Remélem, hogy már várni fog a nagybátyám sétabotjával együtt, mert különben feljelentem a bíróságon. Még nem lehetett messze a kórháztól, amikor ugyanezzel a kérdéssel toppant be egy ifjú házaspár. Állítólag nemrég halt meg a nagybácsijuk, és ittmaradt a kórházban a rézveretü sétabotja. Egyre csak azt magyarázták, milyen is volt. Nekik is elmondtam, hogy valami rémlik, hogy talán láttam is azt a sétabotot, amikor három hónapja a mérnök úr befeküdt a kórházba, de figyelemre sem méltattam. Az ilyesmi nem is kötelességem. Az öreget csak azért gondoztam, mert még az ünnepek alatt sem látogatta meg senki. De a házaspár is csak azt hajtogatta, amit az előző rokon. Ha oda nem adom a rézveretü sétapálcát, feljelentenek és nemcsak nekem, az egész kórháznak kellemetlenségei lesznek. így ment ez mindennap. Az elhagyatottan élő öregembernek most hirtelen hatalmas rokonsága támadt. Szinte naponta kellemetlenkedett valaki, minduntalan csak fenyegetőztek és követelőztek: adjam elő azt a rézveretű sétabotot. Egyszer hatan vagy nyolcán is összefutottak és követelték: - Adja elő a sétabotot! A sétapálca rendkívül értékes. Ha nem adja át a sétabotot, mehet a bíróságra. Épp ekkor érkezett a kórházba egy másik öregember, aki járás közben egyszerű, behajlított botra támaszkodott. Elegem volt már mindenből. Elkértem az öregembertől a sétabotot: - Bácsika, nem adná kölcsön a sétapálcáját? Kölcsönadta. Megragadtam a hegyes végét és a másikkal püfölni kezdtem kinek a fejét, kinek a hátát. Nesze nektek, semmirekellők. Itt a sétabot, csak kérni kell! Rohantak lefelé a lépcsőn, én meg ütöttem-vertem őket agyba-fóbe. Az egyikük megcsúszott a lépcsőn és elesett, de már öt sem kíméltem, tiszta erőmből vágtam rá. - Nesze! Itt van a te rézveretű sétabotod...! GINZERY ÁRPÁD fordítása A mikor kiléptem a börti be sem jutott, hog^ veszek a kezembe. Meg vo hogy az írást nem nekem számomra azt jelentette ' életemben egyetlen monda lehetetlennek tűnt. Kissé kábultan álltam m szemben elterülő, csodálatc kított rét szélén, és csak ; mögöttem a kapu, akkor i irányába. Mire felértem a reggeli harmattól teljesen í nem törődtem vele. Gyak indultam a városba. A vasútállomáson jegy vonatra, minden különösei minél messzebb a börtöntc A vonaton, miközben í beszédeit hallgattam, egy nőt vettem észre. Ó is fig egyenes szálú haja, világi szemöldöke volt, amely mi ból nőtt volna ki. Nem i szemű embereket, amikor tott, mégiscsak elbeszélge' nős bemutatkozás után elrr hasonlítok egy ismerősén együtt járt. Úgy látszott, a hasonlós hogy mindent elmondjon n mert, miután halva szülei a férje elhagyta. Megértőé egész cseppet sem érdeki más sem érdekelt. Képtelen voltam szaba hogy bármikor visszaviheti hét, hogy mindjárt a cellán néha az eszembe, és nag szélgetés. Odabenn váltam ilyenn nem kellett, hogy része Szükségem volt rá, különb na. Eleinte olyan helyekre ken ritkán fordultam meg. meibe képzeltem magarr a zsivaly, a sürgés-forgás, n mindig, és éppen olyan kö hogy ott állok-e valamely sem, mint amikor valóban c voltam ilyen hejyekre gond volt feltűnő hiányom a vili egy másik állomáson vagy lennék. Kifelé tartó vagy éf tokkal váltok izgalmas pil Török Elemér A sors mi ugyané Vadgalamb-búgáSL alkonyaiban megyek a Füzerő 1 a régi országúton, madárfütty zúdul elém a tisztaságra szom mezők felől, hallgatom e világhódító füttykoncertet, arcomon fény suhi csikónyerítés, kolo visszhangzik benn érintetlenül, ilyenkor nem félek, elmúlik mindennap szorongásom, talpig csöndben áh belebámulok némi a kalászt ringató, bodrogközi puszta, megtörlöm homlok s mondom csöndb az emlékek lassan elfogynak, jöhet nyár, ősz, tél után tavasz, a sors mindig ügyi hiába is mennék tüntetőén beárnyékolt arccal naposabb tájra: nekem ez hazám, csak itt maradható múltammal európaiként magy,
