Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-10 / 6. szám
A személyiség sokoldalú kibontakoztatása és az anyanyelvű oktatás között egyenes az összefüggés. Az ember anyanyelven tud legeredményesebben gondolkodni, leghatásosabban érvelni és legsikeresebben tanulni. Természetes tehát, hogy a modem társadalmak nagy hangsúlyt helyeznek az anyanyelv oktatására. így van ez nálunk is. Az alsó tagozaton az anyanyelvi nevelés három részterülete közül az olvasástanítás számít kiemelt feladatnak, mivel az olvasás és a tanulás elválaszthatatlan egymástól. Az 1-4. osztályban a betútanulástól az értelmes, majd az értelmező olvasásig kell eljuttatni a tanulókat. Az olvasástanítás és -tanulás több szempontból időszerű kérdés. Egyrészt azért, mert az olvasás tanítás eredményei nincsenek arányban a pedagógusok erőfeszítéseivel. Pedig a szintetikus olvasás, a szövegfeldolgozás módszereivel mindenkinek tisztában kell lennie, lévén az olvasás ma, a gépi tömegkultúra korszakában is az információszerzés leghatékonyabb eszköze. A könyv nemcsak közvetíti, tárolja is az információkat és hozzáférhetővé teszi. A könyvből szerzett tudás akármikor ellenőrizhető, felfrissíthető és kiegészíthető. A könyv teszi lehetővé a tudományosan megalapozott, empirikusan ellenőrzött vélemény kialakítását. Másrészt azért kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel, mert az olvasás fedettségünk jelenlegi szakaszában társadalmi szükségletté, az olvasottság társadalmi elvárássá vált. Viszonyaink között az olvasás eszközszintú használatával tehetjük a legtöbbet a szellemi javak demokratizálásáért. Az iskolai munkában, az alsó tagozaton elsősorban az lehet a demokrácia fokmérője, hogy mennyire tudjuk biztosítani tanulóink számára az értő, majd az értelmező olvasás elsajátítását, s ezen keresztül megalapozni a továbbtanulás egyenlő esélyeit. Mindnyájunk számára egyértelmű, hogy a matematikai készség kialakítása mellett az olvasási készség kialakítása az alsó tagozat legfontosabb feladata. Sajnos köztudott, hogy az alsó tagozat nem felel meg minden esetben ennek az elvárásnak. Nem titok az sem, hogy a pedagógusok döntő többsége erejét meghaladó munkára is vállalkozik, csak tanítványai megfeleljenek a felső tagozat követelményeinek. Túlóráznak és korrepetálnak, ingyen és bérmentve. Az erőfeszítések ellenére vannak olyan felmérések, amelyeknek eredményei kemény ítéletek megfogalmazására késztetik a szakembereket. Kádámé Fülöp Judit írja Olvasás és kommunikáció című tanulmányában: „Ha a szakirodalomban az -optimális elsajátítás szintjeként« megjelölt 80 százalékos teljesítményt tekintjük küszöbértéknek, akkor kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy az alsó tagozatból jövőknek mindössze egy tizede hozza magával az önálló olvasásnak olyan képességét, amelyre a felső tagozatos pedagógiai és tankönyvirodalom építeni szeretne.'" Nálunk nem készült ilyen irányú országos felmérés. A tanulói eredmények értékeléséhez és osztályozásához 1985-ben kiadott módszertani utasítások alapján készült csak felmérés a dunaszerdahetyi (Dunajská Streda) kísérleti iskola alsó tagozatában. Tartalmilag ismeretlen szöveget az iskolaév elején a 4. osztályban a tanulóknak 20,25 százaléka kitűnő minősítéssel olvas, 20,88 százalékuk kapott négyest Nem tűnt el a derékhad, a tanulóknak több mint a fele tartozik mind a szövegértés, mind az olvasás gyorsasága szempontjából a jól, sót kitűnően olvasók közé. Ez számunkra, sajnos, nem megnyugtató, mert nem tudjuk, mi a helyzet más iskolákban. Azzal mindenesetre számolunk, hogy napjainkban sok minden hat az olvasás, az elfoglaltság ellen, s hátráltatja az olvasási készség fejlődését. Korunkban a televíziós kultúra veszélyezteti elsősorban az olvasási kultúrát. A könyv mai életünkben nem fogyasztási cikk. Napjainkban sem a gyermekek, sem a felnőttek nem olvasnak annyit, mint a század elején élők. Gondolni kell arra is, hogy a számítógépes oktatás új igényeket vet fel, átalakítja és módosítja az iskolában folyó munkát; ez feltehetően kihat majd az otva- sástanításra is. Tény, hogy a felsorolt körülmények mind az olvasás ellen hatnak, de ez nem csökkenti az olvasási készség jelentőségét; a tanítók munkáját viszont nehezíti. Az alsó tagozaton a megnehezült körülmények ellenére is ki kell alakítani a zökkenőmentes továbbhaladáshoz szükséges olvasási készséget, mível az olvasás az alapvető kommunikációs készségek közé tartozik és még a gyengébb képességű tanulók is aránylag könnyen elsajátítják. Ha iskola és család összefog, négy év alatt jól használható olvasási technika birtokába juttatható az alsó tagozatos korosztály. Ez alapvető érdeke gyermekeinknek, egész társadalmunknak. Miért tartjuk oly fontosnak, hogy anyanyelvén tökéletesen olvasson a tanuló? - kérdezheti az olvasó. Nos, azért, mert az olvasni tudás színvonala és az ismeretszerzés folyamata között bonyolult összefüggések vannak. Az olvasási nehézségekkel küszködő gyermek anyanyelvén sem képes tökéletesen megérteni a tananyagot, ismereteit nem tudja önállóan rendszerezni, nem veszi észre az összefüggéseket - nem tud tanulni. Nemcsak az iskolai tanulásban, hanem az alkotó munkában, s minden tevékenységében hátrányokkal fog küzdeni. Ha a rádió és a televízió révén szert tesz is némi ismeretre, értő olvasás nélkül az isme- retelsajátitásban nem jut el a probléma- megoldás szintjére, ismereteit nem képes aktualizálni, új helyzetekben felhasználni. Gyermekeinket szépirodalmi és ismeretterjesztő szövegek, versek, meséskönyvek és gyermeklapok olvastatásával neveljük értő olvasóvá. De hogyan? Mivel sok szülő szeretné csemetéje számára megkönnyíteni az olvasási technika elsajátítását, és érdeklődik, hogyan segíthetne gyermekének, megkíséreljük áttekinteni az olvasástanulással kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Olvasáson általában három szervesen összefüggő mozzanatot értünk: az olvasási technikát, az elolvasott szöveg megértését és az elolvasott szöveg feldolgozását. A kezdeti szakaszban az olvasás stratégiájának kidolgozásakor figyelembe kell venni, hogy az alsó tagozatos kisgyermek látószöge 2-4 betűt fog át egyszerre. A hosszabb szavakat nem tekinti át, nem képes hát elolvasni sem. Nagyon sok és változatos gyakorlásra van szükség, míg megszerzi a biztonságos olvasási készséget, mert szavaink viszonylag hosszúak. A magyar nyelv ragokat és jeleket használ. A változatlanul maradó szótőhöz ragokat, illetve képzőket illesztve képezzük az új szavakat. A biztonságos olvasási technika megszerzése sok-sok gyakorlással jár. A gyakorlás során otthon is meg kell tartani az olvasáshigiéniai szabályokat. Úgy kell a gyermeket leültetni, hogy a fény bal oldalról vetődjön a könyv lapjára, s ne legyen se kevés, se vakító. Az olvasókönyv lapja ne feküdjön vízszintesen, a tankönyv felső szélét kb. 15-20 fokos szögben emeljük meg. Ügyelni kell arra is, hogy a gyermek ne hajoljon túl közel, a tankönyv lapja 30-35 centiméterre legyen a szemétől. Ha hangosan olvas, kapcsoljuk ki a rádiót, teremtsünk nyugalmat, hogy a szövegre tudjon koncentrálni. Mire ügyeljünk, ha hangosan olvas a gyermekünk? Már az első osztályosok felolvasásánál is figyelni kell a hangok tiszta ejtésére, a rövid és a hosszú magán- illetve mássalhangzók időtartamának pontos megtartására. Gondosan ügyelünk a mondatok közötti szünetek megtartására, a mondatvégi írásjelek megfelelő hanglejtésére. Megköveteljük például, hogy egészen másképp hangsúlyozza a kijelentő, mint a kérdő vagy a felkiáltó mondatot. Ha a kisgyermek képes a szó hangsorának összeolvasására, ha nem téveszt betűt és értelmesen olvas hangosan, tanulás közben előnyben részesítheti a néma olvasást. Néma olvasás közben időnként meg kell kérdezni a szöveg ismeretanyagát. Ha önállóan talál választ a kérdésekre, visszajelzéseket kaptunk arról, érti-e az olvasottakat. A gyermek előtt viszont a kérdésre adott válaszok segítségével tárul fel az olvasmány alapgondolata, konkrét képzeteket alakít ki a cselekmény helyéről, körülményeiről, a szereplők jelleméről, képes tájékozódni a szövegben - megtanul tanulni. Aki eljut erre a szintre, már önállóan is tud tanulni. Az önállóan tanuló gyermek könnyebben leküzdi hátrányait, mint állandó felügyeletre szoruló kis társai; képes arra, hogy az érdeklődésének megfelelő irányba fejlődjön és válassza meg pályáját. TOROK ZSUZSANNA JSZÓ Tisztelt jelenlevők, engedjék meg, hogy néhány szóval én is jelen legyek hajdani, jóemlékú Dúdor Pista barátunknak, most itt, Rimaszécsen (Ri- mavská Sec) megnyíló emlékkiállításán, bár számomra a szereplés igencsak szokatlan, és ha jól emlékszem, csak egyszer, ezelőtt tíz évvel fordult velem elő hasonló. Akkor Csótó Laci kért meg, hogy mondjak valamit a rimaszombati (Rimavská Sobota) múzeumban összeállított bemutatkozó tárlata előtt. Ez elől akkor sehogyan sem térhettem ki, hiszen vele éppen ebben a nagyon régi és gazdag történelmi múltú, a Széchyek és Otrokocsi Fóris Ferenc neve által fémjelzett gömöri kisvárosban - századunkban már csupán nagyközségben - évekig közös iskolapadot koptattunk. Azon a megnyitón azt tartottam fontosnak elmondani, hogy az ember szellemisége elválaszthatatlanul összenő azzal a tájjal és azokkal az emberekkel, amelyben és akik közt életének első tíz esztendejét tölti el, vesse később bármerre a jó vagy a rossz sors. Ennek a tájegységnek, Gömömek a viszonylatában, ugyanez érvényes Dú- dorra, aki dereski festő maradt Prágában is [Csótó Királyhelmecen (Králóvsky Chlmec) is iványi, mint ahogy például az itt jelenlévő Kovács Pista Budapesten is baracd volt, és mint ahogy jómagam sem tudom sehol levetkőzni zádoriságomat]. Sajátos varázsa, óriási belső energiája van ennek a tájnak és nyelvjárásának, a palócnak. Ezt talán csak az tudja igazán, aki a dolgok képi vagy más formai megjelenítésével foglalkozik - festészetben, szobrászatban, zenében vagy az élő magyar nyelv eszközével. Ezek nélkül az ősi, belső energiák nélkül a művészet olyan lenne, mint a desztillált víz, mely víz ugyan, csak élvezhetetlen. Amikor ismerőseimnek ennek a kiállításnak a megrendezéséről beszéltem, többen megkérdezték, ugyan miért pont Rimaszécsen csinálják, hát mi köze van Dúdomak Rimaszécshez. Nem sokat magyarázgat- tam, épp hogy csak dünnyögtem valamit. Hát, hogy tudjátok, ott a szövetkezeti elnök, talán hallottatok már róla valamit; azon kívül hogy jó vezető, egyben kultúrakedveló és támogató ember hírében áll, és jó patrióta. Ha egyszer majd arra jártok, ennek nagyon sok kézzelfogható bizonyítékát is tapasztalhatjátok. Szóval egyrészt azért, mert ott teremtik meg rá a lehetőséget. Amit meg Itt nőtt fel* úgy aztán már nem is fejtegettem, az az, hogy a múltkor elővettem Dúdor Pista tavalyelőtti, dereski keltezésű levelét, amelyben többek között ezt írta: „Már vagy két napja kapirgálok ismét valamit, tudod, nem könnyű, remélem a zádori kép is megérik bennem... “ Arról volt szó ugyanis, hogy ha valami olyan ötletem támadt, amelyet nem tudtam, vagy nem akartam csak szóban kifejezni, hanem igényes képzőművészeti megfogalmazásra tartottam érdemesnek, megírtam neki. így történt például az is, hogy amikor a Gömöri Múzeumban Madách Imre ereklyéjére, egy szokatlan, könyököló, gondolkozó pózban megmintázott Krisztus-szobrocskára bukkantam, több felvételt készítettem róla, és elküldtem Dereskre. Erről mintázta aztán az adys ihletésű feltámadás szomorúságának sorozatait. Zádorból néhány amatőr fényképfelvételt küldtem a balogvölgyi tájról, mégpedig azért, mert azt hittem, érdekes rokonság van a felvételek és az ö, gömöri dombokat ábrázoló tusrajzai között. Utólag úgy gondolom, nem kellett már azt neki elküldeni, élt már az a táj benne régen, szervesen beépült e táj minden pordkája, hangulata, árnyalata és ritmusa az ö grafikájában és festészetében. így talán minden egyes darabja egy kicsit nemcsak zádori is, hanem rimaszécsi, hanvai, runyai, dereski, vályi, csízi vagy susai és péterfali is. Azonban félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy regionális, helyi jelentőségű alkotó lett volna csupán, hiszen senki sem vitatja, hogy belső emberi töltésével és művészi kifejezési eszközeivel egyetemes értékű - a vicc az egészben csak annyi, hogy mégis itt nőtt fel köztünk, és a mi táj-nyelv- lélek hangulatainkon keresztül szúrt át mindent amit meglátott. Végül, ha már erről a tájról van szó, hadd mondjak el még valamit, ami mindig eszembe jut, hogyha hazajövök. Nagyon szívesen járok gyalog mindenfelé, különösképpen pedig itthon, hiszen minden talpalatnyi földet ismerek, legalábbis a falum határában, mert nincs olyan hely azon a három és fél száz hektáron, melyen gyalogmunkásként, még gyermekkoromban gordonyozó- val, villával, gereblyével, vagy később különféle gépekkel ne dolgoztam volna. Nekem akkor olyan szerencsém volt, és olyan élményben volt részem, hogy tiszta szívvel az egészet magaménak mondhattam, persze nem a jogviszonyra gondolok, hanem annál sokkal, de sokkal többre. Munkatársaim is azok a kedves öregemberek voltak, akik szénatakarás vagy kazal rakás közben még a Piaveról és a Donról meséltek, nem íh \/r\°\ Í\‘L l—ví Dúdor István: CÍM NÉLKÜL éppen valami derűs történeteket. De a környező határ is nagyon regényes volt a Balog holtágaival, a sok kaszálóval, topolya-, fűz- és eperfákkal, hogy a rengeteg halat, madarat és az apróvadat ne is említsem. Ez is ehhez a tájhoz tartozott és minderről könyvet is lehetne írni. Higgyék el, nem csupán az íróembert olyannyira jellemző gyerekkori nosztalgia bizsereg bennem, ha arra gondolok, hogy, a mostanival összevetve, mennyivel élőbb volt úgy, akkor ez a táj. A mostani helyzet hátulütőiről most csak két, elrettentő példát említek. Az egyik, egykori kedvencem a Töviske patak, mely minden tavasszal, vagy a nagyobb esők után, kiáradt és végignyargalt a legelőn meg a vetésen. Ez bizony rossz is volt, de mint minden rosszban, valami jó is volt benne, a viz és az iszap termékenyített, klimatizált is. Aztán ahogy megszabályozták, egy darabig még kaszálgatták a partját, a vize azután lassan elapadt, de hát talán még ez is a fejlődéshez tartozik. Csak az nem megy a fejembe, hogy ha kimegyek a Hidegvölgybe - ahol egykor még szegény Szeleczky Gábor olyan nagy szúnyogcső- dört látott, mely az egyik lábát a völgy egyik oldalának, a másikat a völgy másik oldalának vetette, és olyanokat bőgött, hogy még a Madarászon is hallatszott - szóval, hogy ezt a Hidegvölgyet, mely bő, tiszta forrásokkal táplálta a szóban forgó Töviske patakot, miért hagyják fentröl trágyalével elárasztani, hiszen ez a rész is a mi közös gömöri tájunkhoz tartozik. A másik, amit nem állhatok meg szó nélkül - ha már itt vagyok, elmondom. Két-három éve, tavaszidőben, a csízi állomáson szálltam le a gyorsról, csak azért, hogy a hosszú utazás után, az egykori, a Bécset Kassával (Kosice) összekötő országút egyik rövidke szakaszán, a csízi szólók alatt, a virágzó fák és bokrok mellett elsétálva, felfrissüljek, míg Zádor- ba érek. Nem szívesen emlékszem arra a látványra, mely cikkor tárult elém, amikor odaértem. A csúfosan lekopaszított domb alatt három buldózerral összetúrt agyagkupacból gyümölcsfák és szőlőtőkék csonkjai meredtek halottan a májusi hajnalba. No, itt már nincs lomb, nincs virág, nincs madárfütty, mondom, és szégyenkezve tovább sompolyogtam. Később aztán kérdezősködtem is, hogy s mint történt meg mindez. Ki is derült nagyjából, de végül is nem lehet csupán a jogviszonyokról és a termelésről szó. Azt hiszem, valahol erről a tájról és a benne élő emberekről is szó van, mindazokról, akik közül való volt ez a nehéz és az utóbb említettekhez hasonló sorsú Dúdor István, a gömöri ember és táj festője. BETTESISTVÁN * Elhangzott a festőművész rimaszécsi kiállításának megnyitóján, 1989. január 13-án. 19. II. 10.
