Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1989-02-10 / 6. szám

A Juba melletti Dzsabai Kudzsur, menekülttábor N incs még egy olyan afrikai ország, amely vallási, etnikai, politikai szempontból annyira meg­osztott lenne, mint Szudán. Itt találko­zik az arab és a fekete Afrika két különböző, zűrzavaros világa. A 15 millió észak-szudáni a Korán nyelvén beszél és Allahhoz fohászkodik, még a déli lakosság zöme keresztény vagy a természet isteneit tiszteli. Az évtizedes gyűlölködés még a brit ura­lom idejére nyúlik vissza. Észak min­dig is úgy tekintett Délre, mint valami jogfosztott gyarmatra. Uralkodott fö­lötte, kizsákmányolta, elhanyagolta; a csekély fejlesztés mind Északra összpontosult. Azután, hogy Dzsalar Nimeh egy­kori elnök-diktátor 1983-ban az egész országra rákényszerítette az iszlám törvényeket, a sariát, még in­kább elmélyültek az ellentétek, a kü­lönbségek. Azóta még nagyobb ke­gyetlenséggel dúl az örökölt háború az Uganda és Kenya támogatását élvező déli lázadók, valamint az Egyiptom- és Líbia-barát khartumi kormány egységei között. John Garang, aki nagy karriert futott be a szudáni hadseregben, 1983-ban a Szudáni Népi Felszabadítási Moz­galom (SPLM), illetve a szervezet katonai szárnya, a Szudáni Népi Fel­szabadítási Hadsereg vezéreként állt a déli csapatok élére. Az átpártolt ezredes elsősorban az iszlám törvé­nyek eltörléséért kezdett harcot. De mit is jelent a saria a világi törvények­hez szokott, vagy a törzsi hagyomá­nyok szerint élő déliek számára? Kö­zépkorba illő büntetéseket. Az alko­holfogyasztásért, házasságtörésért, lopásért, tehát a legkisebb bűnökért is korbácsolás, megkövezés, csonkí­tás jár, s minden attól függ, mennyire fanatikus a bíró. Nem csoda, hogy a saria fenntartásával biztosítják a déliek harcának folytatását. A véres konfliktusnak persze más okai is vannak. Az SPLM a nemzeti egység megőrzése mellett nagyobb autonómiát, polgár- és szabadságjo­gokat követel Dél számára. Szadik al- Mahdi miniszterelnököt, aki 1985-ben Nimeri megdöntése után került hata­lomra, nem igazán érdekli a kompro­misszumkötés, inkább egyre gyengü­lő pozíciójának megerősítésével, illet­ve a khartumi kormánykoalfción belüli problémákkal van elfoglalva. A pol­gárháború ügyében azonban valamit tenni kellett. Mahdi másokra bízta a piszkos munkát. A hadsereg tehe­tetlensége miatt fegyverekkel látta el a déli tartományokban élő arabokat, hogy harcoljanak a gerillák ellen. A kormány a törzsi viszályokat pró­bálta kihasználni a lázadók sorainak gyengítésére. A zömmel szegényparasztokból összetoborzott iszlám miliciák mintha elfelejtették volnaeredeti küldetésüket és a gerillákat. ,, Vesszenek a kuffa- rok (hihetetlenek)!" jelszóval indítot­ták meg harcukat a dinka, munduri, bari és más törzsek békés falvai el­len. Az elhanyagolt, elszegényedett, de potenciálisan gazdag déli területe­ken az éhes fegyveres bandák ke­gyetlen pusztításokat végeznek: ra­bolnak, fosztogatnak, gyilkolnak, lin­cselnek, a gyerekeket rabszolgapiac­ra hurcolják. A gerillák, a miliciák és az északi hadsereg közé zárt tehetetlen lakos­ság kétségbeesetten próbál mene­külni a biztonságosabbnak vélt váro­sokba. A Khartum melletti nyomorta­nyákon letelepedett mintegy másfél millió menekült szakadt sátrakban papírból ágakból, műanyag zsákok­ból összetákolt viskókban él tengődik. Kevés az ivóvíz, az élelmiszer, nincs gyógyszer. Azok sem jártak jobban, akik a déli Equatoria tartomány fővá­rosába és a közeli menekülttáborok­ba települtek át. A Dzsabai Kudzsarban élő mint­egy 4000 mundari törzsbeli férfi, nő és gyermek sorsáról Katherine nővér, a brit Oxfam segélyszervezete mun­katársa számolt be a Spiegel című Szadik al-Mahdi kormányfő nyugatnémet lapnak. „Három éven aluli kisgyerek szinte már nincs is a táborban, az elmúlt hónapokban haltak éhen. A közeli kórházak tömve vannak, több személyt nem fogadnak be; még gyerekeket sem. A tábor lakói már kétszer voltak kénytelenek elhagyni földjeiket, kunyhóikat, leg­utóbb az Oxfam segítségével létreho­zott települést. Tavaly szeptember­ben kiéhezett dzsungelharcosok tá­madták meg őket. Akik megmenekül­tek, itt várnak egy jobb életre. “ Jubát, Equatoria székhelyét öt év óta tartja blokád alatt a „Felszabadí­tási Hadsereg". A városban rekedt, s az éhhalál küszöbén sínylődő la­kosság csakis a külföldi repülőgépe­ken érkező élelmiszersegélyekre számíthat. Ez is egyre inkább kocká­zatos vállalkozás, mivel a gerillák - azzal vádolva az északi vezetést, hogy saját javára, hadiszállítások cél­jára használja fel a járatokat - rálönek a déli területek felett megjelenő gé­pekre. Már két éve be vannak zárva a ju­hai iskolák, az osztályokban mene­kültek kaptak szállást. A „normális", megszokott élethez tartozik, hogy csak minden másnap van áramszol­gáltatás. Zárva tartanak az élelmiszerüzletek is, a vendéglőkben, kocsmákban nincs mit felszolgálni. A vendégek egy-egy pohár víz mellett üldögélnek. Ez is ünnepnapnak számít. Szadik al-Mahdi kormánya nem tud véget vetni sem az éhség, az, árvíz, a sáskajárás, a járványok okoz-' ta áldatlan állapotoknak, sem az oly régen tartó polgárháborúnak. Rég vi­lágossá vált, hogy a fegyveres konf­liktust lehetetlen megoldani katonai eszközökkel, hiszen Garang hívei ha­talmas területet ellenőriznek, s a kor­mány nem rendelkezik akkora erőfor­rásokkal, hogy a szervezett ellenzéki mozgalmat leverje. Mahdi ugyanak­kor nem sok mindent tett a politikai rendezés érdekében sem, s az SPLM-el iiol megkezdett, hol félbe­szakított tárgyalások máig sem tudtak kimozdulni a holtpontról. Az iszlám jelleg erősödése nagyon is beárnyé­kolta a háborús konfliktus rendezésé­nek és a nemzeti egység megőrzésé­nek esélyeit. Folytatódik a háború, mélyülnek a politikai ellentétek s mindennek te­tejébe egyre rosszabbodik a gazda­sági helyzet. A khartumi kormánynak szembe kell néznie ez utóbbi problé­mával. Megvan a lehetőség arra, hogy a gazdaság újjáéledjen, hiszen Szudán erőforrásai nem apadtak ki. A kilátások azonban igen homályo­sak, a megbénult kormány ezt aligha tudja véghezvinni. Pedig a nép mennyire bízott al- Mahdiban (jelentése: a megváltó, a megmentő)! Ma már az angol gyar­matosítókat legyőző dédapa legen­dás neve sem segít a miniszterelnök­nek. Elveszett a bizalom, s Északon is csak a tiltakozók és az összeeskü­vők száma növekszik. Minden pillanat­ban újabb puccskísérlet várható, ezt bizonyítják a tavaly decemberi ese­mények is. Az igazi megváltás a minden bajok forrása, a polgárháború vége len­ne URBÁN GABRIELLA Azt az elméletet, hogy a szocializmus építése során ,,az osztályharc kiélező­dik", a Szovjetunióhoz hasonlóan Mon­góliában is jó ürügynek tekintették a tár­sadalomban jelentkező progresszív esz­mék és hirdetőik elleni támadásra. Ez az elmélet mélyen behatolt a társadalmi ideológiába, a rettegés, a gyanakvás légkörét alakította ki, és ebben a légkör­ben egyes személyek büntetlenül ga­rázdálkodhattak. Az 1937 szeptemberében elindított tömeges üldözések a köztársaság min­den tizedik felnőtt lakosát érintették. Államellenes tevékenységgel vádolták Szühebátor egyik legközelebbi harcos­társát, D. Goszomot, a Kis Népi Hurál elnökét, aki Georgij fedőnéven az első mongol forradalmárok egyike volt. Osz­tozott Goszom tragikus sorsában a párt forradalmi magvának másik képviselője, a legendás hírű G. Demid marsall, főparancsnok, a központi bizottság el­nökségi tagja, miniszterelnök-helyettes, aki 37 éves volt, amikor kivégezték. Ereje teljében ártatlanul, koholt vádak alapján végezték ki C. Badmazselovot (Badzsamovot) a neves politikust is, aki kora ifjúságában a nevezetes Kozlov- expedíció tolmácsa volt. Súlyos károk érték ezekben az évek­ben a mongol mezőgazdaságot. A kol­hozok és a kommunák megszervezése során az áffiberektől sok millió haszonál­latot koboztak el, vagyonukat elherdál­ták, illetve a vagyon az állambiztonsági szervek dolgozóinak nevében fellépő deklasszált elemek zsákmánya lett. Ke­gyetlenül üldözték a hívőket, a százezer láma 70 százalékát kiirtották. Porrá égett 700 kolostor és templom, melyeket „az ellenforradalmi erők fészkének" nyilvá­nítottak. Mindezeket a kérdéseket és még sok más kérdést behatóan meg kell vizsgál­ni. Ma még csupán az első lépések történtek meg annak érdekében, hogy a mongol történelem fehér foltjait meg­szüntessék. De már ezek az első lépé­sek is sok mindenre fényt derítettek. Ma teljes hangerővel szólal meg a Csojbal- szan marsallra vonatkozó nehéz, kese­rű és szokatlan hangzású igazság. Elmondják Csojbalszanról, hogy ő volt a népe ellen elindított tömeges üldözések fő szervezője. „Csojbalszan- jelentette ki a Mongol Népi Forradalmi Párt 5. plénumán elhangzott beszámo­lójában Batmöhn, a KB első titkára- a belügyminisztériumot lényegében a tömeges letartóztatások és üldözések represszív szervévé, korlátlan jogkörrel rendelkező párhuzamos bírósággá ala­kította át, amely ügyészségi ellenőrzés­től mentesen működött. Sőt 1937 őszén felállítottak egy rendkívüli bizottságot, amely teljhatalmat kapott, hogy végleg döntsön az üldözött emberek ügyében, 'és ennek a bizottságnak a vezetője maga Csojbalszan volt... A párt. és a nép pótolhatatlan veszteségeket szenvedett. Csupán egyetlen tényt em­lítek. A párt 1934-ben megtartott IX. kongresszusa után a központi bizottság 'elnökségében tizenegy embert válasz­tottak be. Közülük 1940-ben az elnök­ségnek már csak Csojbalszan volt a tagja. A többieket mind letartóz­tatták. . Csojbalszan ellentmondásos egyéni­ségének kultuszát évtizedeken át cinko­sai ápolták. Csojbalszan a feudális ma­radványok elleni harc jelszavai orvén gyakorlatilag önmaga számára tisztítot­ta meg a terepet a korlátlan hatalomhoz, mindenkit megsemmisített, aki útját állta becsvágya kielégítésének. 1956 áprilisában és 1962 januárjában megtartott KB-ülések úgy határoztak, hogy fel kell számolni a Csojbalszan- féle személyi kultusz káros következ­ményeit. E munka azonban következet­lenül folyt, és már a 60-as évek elején elakadt. Ugyanakkor a párt- és állami életben továbbra is domináltak az admi- nisztratív-parancsuralmi és voluntarista módszerek. Számos olyan mongol kom­munista, aki szigorú elvi értékelést akar adni a mongol történelem e korszakáról, a központi sajtóban olvashat kijelenté­sekből ítélve a csojbalszani személyi kultusz fennmaradását közvetlenül összefüggésbe hozza Jumdzsagin Ce- denbal munkastílusával, aki Csojbalszan pártfogásával emelkedett a legmaga­sabb hatalmi posztokba és 40 éven át állt a párt és az állam élén. A mongol kommunisták véleménye megegyezik abban, hogy Cedenbal, aki ténylegesen részt vett a Csojbalszani személyi kultusz leleplezésében, a ké­sőbbiekben maga is Csojbalszan nyo­mán haladt. Gyűjtött minden lehetséges kitüntetést és címet. Sót, miután a ha­talom csúcsára a felső politikai tevé­kenység szempontjából túl korán, 24 éves korában eljutott, törvénytelen mód­szereket alkalmazott vetélytársai félre- állítására, saját belátása szerint távolí­totta el őket tisztségükből és küldte őket száműzetésbe. A mongol sajtó ma azt kezdeménye­zi, hogy állítsanak emlékművet a sze­mélyi kultusz áldozatainak, dolgozzanak ki megbízható garanciákat arra, hogy hasonló jelenségek többé ne fordulja­nak elő. Ma, amikor az átalakítás visz- szafordíthatatlan lett, az Unen nyíltan felteszi a kérdést: jogos-e, hogy Csoj­balszan hamvai a főváros központi terén levő mauzóleumban, Szühebátor, a for­radalmi vezér hamvai mellett nyugsza­nak? Ez a napilap vetette fel elsőként azt a kérdést is: meddig fog állni még Sztálin bronzszobra a Mongol Tudomá­nyos Akadémia Elnökségének, valamint az Állami Könyvtárnak az épületével szemben, a főváros kellős közepén? Mit jelképezhet ma ez az emlékmű? Kinek szól? Ilyen és ehhez hasonló - nemcsak a mongol állampolgárokat, hanem Ulán­bátor számos külföldi vendégét is foglal­koztató - kérdéseket tett fel határozott formában az Unen napilap. Ha ma valaki azon a véleményen van - írja az Unen -, hogy a Sztálinhoz való viszonyuk revideálása nem fér össze a mongoloknak a szovjet néphez fűződő hagyományos barátsága érzéseivel és a szovjet nép iránti mély tiszeletével, és még mindig szent borzalom tölti el a „nagy vezér" képmása előtt, vagy egyszerűen le akarja fedezni magát, amikor egyáltalán nem tesz a dolgokról említést, akkor ez az álláspont elfogad­hatatlan. „ .. , (Izvesztyija) A szovjet gyárak kialakuló pénzügyi önállósága, ame­lyet az új vállalati törvénynek köszönhetően kaptak, erősíti a gazdasági önelszámoláson alapuló kapcsolatokat, de a gyenge kollektívák számára gazdasági fiaskóval is végződhet. Az új törvény 23. cikkelye ugyanis tartósan veszteséges gazdálkodás és fizetésképtelenség esetén lehetővé teszi e vállalatok felszámolását. Az újságok máris beszámoltak arról, hogy Minszkben bezártak egy dohánygyárat, Zagorszkban pedig egy veszte­séges vállalat bázisán parkettát előállító szövetkezet ala­kult. .. A kisebb vállalatok viszonylag könnyen változtatják gazdasági profiljukat. De mi legyen a nagyvállalatokkal - például a petrolkémia területén, ahol folyamatos technoló­giával sok ezer embert foglalkoztatnak? A Szovjetunió Kőolajfeldolgozási és Petrolkémiai Minisz­tériumának adatai szerint a teljes gazdasági önelszámolás­ra való áttérésüket követően másfél év alatt a vállalatok mintegy fele nyereséges. A fennmaradó rész fele is javítani tud majd pénzügyi helyzetén, de a többiek csak pénzügyi „újraélesztéssel" képesek működni. Az utóbbiak közé került a Volgográdi Petrolkémiai Vállalat, amely fennállásának harminc éve alatt állóalapjait gyakorlatilag nem újították fel, az önköltség fokozatosan nőtt, a nyereség pedig csökkent; a zsugorodó anyagi ösztönzési alapok miatt a szakmunká­sok és a vegyészmérnökök is kezdtek más vállalatokhoz átmenni. Ma az üzem nagy termelékenységű berendezéseinek egy része munkaerőhiány miatt áll. Az alacsony technoló­giai fegyelem érezhető a termékek minőségében is - emiatt kötbéreket és bírságokat fizetnek, többek között a környe­zetvédelmi előírások megsértéséért. Mivel sokmilliós ka­matfizetési hátrálékuk keletkezett, az Állami Ipari Beruházá­si Bank 1988 elejétől az üzemnek nem nyújt több hitelt, és kilátásba helyezte, hogy fizetésképtelennek fogja nyilvání­tani. Az elmúlt években ilyenkor a minisztérium játszotta a mankó szerepét. Most sem hagyta cserben a vállalatot és számláinak kiegyenlítésére, illetve az esedékes kamatok kifizetésére 13 millió rubelt utalt át saját alapjaiból. Hosz­Az utolsó esély szabb időn át azonban mégsem lehet a csőd szélén állókat az élenjáró vállalatok nyereségének átcsoportosításával táplálni. Tisztában vannak ezzel a minisztériumban és a helyi irányító szerveknél is, ezért a volgográdi gyárnak sürgősen kiutat kellett keresnie e válságos helyzetből. Erről így nyilatkozott a vállalat vezetője: ,,A termelés kulcsfontosságú területein a brigádoknál kollektív bérezést vezetünk be, némileg kompenzálva ezzel a szakemberhi­ányt. Sürgősen megjavítjuk, illetve kicseréljük az elhasználó­dott berendezéseket, amire pedig nincs szükségünk, azt eladjuk. Ezzel pénzügyi helyzetünk ideiglenesen javulni fog. Lehetőséget kapunk arra, hogy termékeinkből közvetlenül a felhasználónak is szállíthassunk szerződésben rögzített áron. “ Úgy tűnik, hogy az igazgató elsősorban mégiscsak a fel­sőbb támogatáshoz fűz reményt. Az ipari építési bank helyi fiókja viszont nem hajlandó eltérni a gazdasági reform alapelveitöl, ha tehát a gyár a közeljövőben nem tud teljes gazdasági önelszámolással működni, véglegesen megszün­teti számára a hitelezést. Ez egyelőre nem nagyon izgatja a volgográdi petrolkémi- Ikusokat. - „ Üzemünket minden körülmények között segíteni kell, hiszen az ország jelentős részét mi látjuk el üzem- és kenőanyaggal“ - mondja egy osztályvezető. A benzinre, a dízelolajra, az ipari kenőanyagokra és az üzem más termékeire valóban nagy szüksége volna a népgazdaság­nak. De meddig lehet még túrni, hogy a veszteséges vállalatok az országnak évente 11 milliárd rubelnyi kárt okozzanak? Ha ezeknek a vállalatoknak 3 százalékát fel­számolnák, a népgazdasági ráfordítások 10-12 százalékkal mérséklődnének Természetesen egy vállalat felszámolása foglalkoztatási gondokat vet fel. De e probléma megoldható, mint azt a túlméretezett adminisztratív apparátus csökkentése kap­csán az érintettek elhelyezésében, át- és újra képzésében eddig elért eredmények is bizonyítják. Nem vitás, hogy a csőd egy vállalat gazdálkodásának szomorú vége, de egyben gazdasági lehetőségeinek reális értékelését is jelenti. Hiszen a veszteségek és az eredmé­nyek helyes értékelése, az objektív gazdasági feltételek és törvényszerűségek figyelembe vétele nélkül a peresztrojka nem számíthat sikerre. BORISZ POPOV (APN) Szudán Végnélküli viszályok

Next

/
Oldalképek
Tartalom