Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-10 / 6. szám
A Juba melletti Dzsabai Kudzsur, menekülttábor N incs még egy olyan afrikai ország, amely vallási, etnikai, politikai szempontból annyira megosztott lenne, mint Szudán. Itt találkozik az arab és a fekete Afrika két különböző, zűrzavaros világa. A 15 millió észak-szudáni a Korán nyelvén beszél és Allahhoz fohászkodik, még a déli lakosság zöme keresztény vagy a természet isteneit tiszteli. Az évtizedes gyűlölködés még a brit uralom idejére nyúlik vissza. Észak mindig is úgy tekintett Délre, mint valami jogfosztott gyarmatra. Uralkodott fölötte, kizsákmányolta, elhanyagolta; a csekély fejlesztés mind Északra összpontosult. Azután, hogy Dzsalar Nimeh egykori elnök-diktátor 1983-ban az egész országra rákényszerítette az iszlám törvényeket, a sariát, még inkább elmélyültek az ellentétek, a különbségek. Azóta még nagyobb kegyetlenséggel dúl az örökölt háború az Uganda és Kenya támogatását élvező déli lázadók, valamint az Egyiptom- és Líbia-barát khartumi kormány egységei között. John Garang, aki nagy karriert futott be a szudáni hadseregben, 1983-ban a Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalom (SPLM), illetve a szervezet katonai szárnya, a Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg vezéreként állt a déli csapatok élére. Az átpártolt ezredes elsősorban az iszlám törvények eltörléséért kezdett harcot. De mit is jelent a saria a világi törvényekhez szokott, vagy a törzsi hagyományok szerint élő déliek számára? Középkorba illő büntetéseket. Az alkoholfogyasztásért, házasságtörésért, lopásért, tehát a legkisebb bűnökért is korbácsolás, megkövezés, csonkítás jár, s minden attól függ, mennyire fanatikus a bíró. Nem csoda, hogy a saria fenntartásával biztosítják a déliek harcának folytatását. A véres konfliktusnak persze más okai is vannak. Az SPLM a nemzeti egység megőrzése mellett nagyobb autonómiát, polgár- és szabadságjogokat követel Dél számára. Szadik al- Mahdi miniszterelnököt, aki 1985-ben Nimeri megdöntése után került hatalomra, nem igazán érdekli a kompromisszumkötés, inkább egyre gyengülő pozíciójának megerősítésével, illetve a khartumi kormánykoalfción belüli problémákkal van elfoglalva. A polgárháború ügyében azonban valamit tenni kellett. Mahdi másokra bízta a piszkos munkát. A hadsereg tehetetlensége miatt fegyverekkel látta el a déli tartományokban élő arabokat, hogy harcoljanak a gerillák ellen. A kormány a törzsi viszályokat próbálta kihasználni a lázadók sorainak gyengítésére. A zömmel szegényparasztokból összetoborzott iszlám miliciák mintha elfelejtették volnaeredeti küldetésüket és a gerillákat. ,, Vesszenek a kuffa- rok (hihetetlenek)!" jelszóval indították meg harcukat a dinka, munduri, bari és más törzsek békés falvai ellen. Az elhanyagolt, elszegényedett, de potenciálisan gazdag déli területeken az éhes fegyveres bandák kegyetlen pusztításokat végeznek: rabolnak, fosztogatnak, gyilkolnak, lincselnek, a gyerekeket rabszolgapiacra hurcolják. A gerillák, a miliciák és az északi hadsereg közé zárt tehetetlen lakosság kétségbeesetten próbál menekülni a biztonságosabbnak vélt városokba. A Khartum melletti nyomortanyákon letelepedett mintegy másfél millió menekült szakadt sátrakban papírból ágakból, műanyag zsákokból összetákolt viskókban él tengődik. Kevés az ivóvíz, az élelmiszer, nincs gyógyszer. Azok sem jártak jobban, akik a déli Equatoria tartomány fővárosába és a közeli menekülttáborokba települtek át. A Dzsabai Kudzsarban élő mintegy 4000 mundari törzsbeli férfi, nő és gyermek sorsáról Katherine nővér, a brit Oxfam segélyszervezete munkatársa számolt be a Spiegel című Szadik al-Mahdi kormányfő nyugatnémet lapnak. „Három éven aluli kisgyerek szinte már nincs is a táborban, az elmúlt hónapokban haltak éhen. A közeli kórházak tömve vannak, több személyt nem fogadnak be; még gyerekeket sem. A tábor lakói már kétszer voltak kénytelenek elhagyni földjeiket, kunyhóikat, legutóbb az Oxfam segítségével létrehozott települést. Tavaly szeptemberben kiéhezett dzsungelharcosok támadták meg őket. Akik megmenekültek, itt várnak egy jobb életre. “ Jubát, Equatoria székhelyét öt év óta tartja blokád alatt a „Felszabadítási Hadsereg". A városban rekedt, s az éhhalál küszöbén sínylődő lakosság csakis a külföldi repülőgépeken érkező élelmiszersegélyekre számíthat. Ez is egyre inkább kockázatos vállalkozás, mivel a gerillák - azzal vádolva az északi vezetést, hogy saját javára, hadiszállítások céljára használja fel a járatokat - rálönek a déli területek felett megjelenő gépekre. Már két éve be vannak zárva a juhai iskolák, az osztályokban menekültek kaptak szállást. A „normális", megszokott élethez tartozik, hogy csak minden másnap van áramszolgáltatás. Zárva tartanak az élelmiszerüzletek is, a vendéglőkben, kocsmákban nincs mit felszolgálni. A vendégek egy-egy pohár víz mellett üldögélnek. Ez is ünnepnapnak számít. Szadik al-Mahdi kormánya nem tud véget vetni sem az éhség, az, árvíz, a sáskajárás, a járványok okoz-' ta áldatlan állapotoknak, sem az oly régen tartó polgárháborúnak. Rég világossá vált, hogy a fegyveres konfliktust lehetetlen megoldani katonai eszközökkel, hiszen Garang hívei hatalmas területet ellenőriznek, s a kormány nem rendelkezik akkora erőforrásokkal, hogy a szervezett ellenzéki mozgalmat leverje. Mahdi ugyanakkor nem sok mindent tett a politikai rendezés érdekében sem, s az SPLM-el iiol megkezdett, hol félbeszakított tárgyalások máig sem tudtak kimozdulni a holtpontról. Az iszlám jelleg erősödése nagyon is beárnyékolta a háborús konfliktus rendezésének és a nemzeti egység megőrzésének esélyeit. Folytatódik a háború, mélyülnek a politikai ellentétek s mindennek tetejébe egyre rosszabbodik a gazdasági helyzet. A khartumi kormánynak szembe kell néznie ez utóbbi problémával. Megvan a lehetőség arra, hogy a gazdaság újjáéledjen, hiszen Szudán erőforrásai nem apadtak ki. A kilátások azonban igen homályosak, a megbénult kormány ezt aligha tudja véghezvinni. Pedig a nép mennyire bízott al- Mahdiban (jelentése: a megváltó, a megmentő)! Ma már az angol gyarmatosítókat legyőző dédapa legendás neve sem segít a miniszterelnöknek. Elveszett a bizalom, s Északon is csak a tiltakozók és az összeesküvők száma növekszik. Minden pillanatban újabb puccskísérlet várható, ezt bizonyítják a tavaly decemberi események is. Az igazi megváltás a minden bajok forrása, a polgárháború vége lenne URBÁN GABRIELLA Azt az elméletet, hogy a szocializmus építése során ,,az osztályharc kiéleződik", a Szovjetunióhoz hasonlóan Mongóliában is jó ürügynek tekintették a társadalomban jelentkező progresszív eszmék és hirdetőik elleni támadásra. Ez az elmélet mélyen behatolt a társadalmi ideológiába, a rettegés, a gyanakvás légkörét alakította ki, és ebben a légkörben egyes személyek büntetlenül garázdálkodhattak. Az 1937 szeptemberében elindított tömeges üldözések a köztársaság minden tizedik felnőtt lakosát érintették. Államellenes tevékenységgel vádolták Szühebátor egyik legközelebbi harcostársát, D. Goszomot, a Kis Népi Hurál elnökét, aki Georgij fedőnéven az első mongol forradalmárok egyike volt. Osztozott Goszom tragikus sorsában a párt forradalmi magvának másik képviselője, a legendás hírű G. Demid marsall, főparancsnok, a központi bizottság elnökségi tagja, miniszterelnök-helyettes, aki 37 éves volt, amikor kivégezték. Ereje teljében ártatlanul, koholt vádak alapján végezték ki C. Badmazselovot (Badzsamovot) a neves politikust is, aki kora ifjúságában a nevezetes Kozlov- expedíció tolmácsa volt. Súlyos károk érték ezekben az években a mongol mezőgazdaságot. A kolhozok és a kommunák megszervezése során az áffiberektől sok millió haszonállatot koboztak el, vagyonukat elherdálták, illetve a vagyon az állambiztonsági szervek dolgozóinak nevében fellépő deklasszált elemek zsákmánya lett. Kegyetlenül üldözték a hívőket, a százezer láma 70 százalékát kiirtották. Porrá égett 700 kolostor és templom, melyeket „az ellenforradalmi erők fészkének" nyilvánítottak. Mindezeket a kérdéseket és még sok más kérdést behatóan meg kell vizsgálni. Ma még csupán az első lépések történtek meg annak érdekében, hogy a mongol történelem fehér foltjait megszüntessék. De már ezek az első lépések is sok mindenre fényt derítettek. Ma teljes hangerővel szólal meg a Csojbal- szan marsallra vonatkozó nehéz, keserű és szokatlan hangzású igazság. Elmondják Csojbalszanról, hogy ő volt a népe ellen elindított tömeges üldözések fő szervezője. „Csojbalszan- jelentette ki a Mongol Népi Forradalmi Párt 5. plénumán elhangzott beszámolójában Batmöhn, a KB első titkára- a belügyminisztériumot lényegében a tömeges letartóztatások és üldözések represszív szervévé, korlátlan jogkörrel rendelkező párhuzamos bírósággá alakította át, amely ügyészségi ellenőrzéstől mentesen működött. Sőt 1937 őszén felállítottak egy rendkívüli bizottságot, amely teljhatalmat kapott, hogy végleg döntsön az üldözött emberek ügyében, 'és ennek a bizottságnak a vezetője maga Csojbalszan volt... A párt. és a nép pótolhatatlan veszteségeket szenvedett. Csupán egyetlen tényt említek. A párt 1934-ben megtartott IX. kongresszusa után a központi bizottság 'elnökségében tizenegy embert választottak be. Közülük 1940-ben az elnökségnek már csak Csojbalszan volt a tagja. A többieket mind letartóztatták. . Csojbalszan ellentmondásos egyéniségének kultuszát évtizedeken át cinkosai ápolták. Csojbalszan a feudális maradványok elleni harc jelszavai orvén gyakorlatilag önmaga számára tisztította meg a terepet a korlátlan hatalomhoz, mindenkit megsemmisített, aki útját állta becsvágya kielégítésének. 1956 áprilisában és 1962 januárjában megtartott KB-ülések úgy határoztak, hogy fel kell számolni a Csojbalszan- féle személyi kultusz káros következményeit. E munka azonban következetlenül folyt, és már a 60-as évek elején elakadt. Ugyanakkor a párt- és állami életben továbbra is domináltak az admi- nisztratív-parancsuralmi és voluntarista módszerek. Számos olyan mongol kommunista, aki szigorú elvi értékelést akar adni a mongol történelem e korszakáról, a központi sajtóban olvashat kijelentésekből ítélve a csojbalszani személyi kultusz fennmaradását közvetlenül összefüggésbe hozza Jumdzsagin Ce- denbal munkastílusával, aki Csojbalszan pártfogásával emelkedett a legmagasabb hatalmi posztokba és 40 éven át állt a párt és az állam élén. A mongol kommunisták véleménye megegyezik abban, hogy Cedenbal, aki ténylegesen részt vett a Csojbalszani személyi kultusz leleplezésében, a későbbiekben maga is Csojbalszan nyomán haladt. Gyűjtött minden lehetséges kitüntetést és címet. Sót, miután a hatalom csúcsára a felső politikai tevékenység szempontjából túl korán, 24 éves korában eljutott, törvénytelen módszereket alkalmazott vetélytársai félre- állítására, saját belátása szerint távolította el őket tisztségükből és küldte őket száműzetésbe. A mongol sajtó ma azt kezdeményezi, hogy állítsanak emlékművet a személyi kultusz áldozatainak, dolgozzanak ki megbízható garanciákat arra, hogy hasonló jelenségek többé ne forduljanak elő. Ma, amikor az átalakítás visz- szafordíthatatlan lett, az Unen nyíltan felteszi a kérdést: jogos-e, hogy Csojbalszan hamvai a főváros központi terén levő mauzóleumban, Szühebátor, a forradalmi vezér hamvai mellett nyugszanak? Ez a napilap vetette fel elsőként azt a kérdést is: meddig fog állni még Sztálin bronzszobra a Mongol Tudományos Akadémia Elnökségének, valamint az Állami Könyvtárnak az épületével szemben, a főváros kellős közepén? Mit jelképezhet ma ez az emlékmű? Kinek szól? Ilyen és ehhez hasonló - nemcsak a mongol állampolgárokat, hanem Ulánbátor számos külföldi vendégét is foglalkoztató - kérdéseket tett fel határozott formában az Unen napilap. Ha ma valaki azon a véleményen van - írja az Unen -, hogy a Sztálinhoz való viszonyuk revideálása nem fér össze a mongoloknak a szovjet néphez fűződő hagyományos barátsága érzéseivel és a szovjet nép iránti mély tiszeletével, és még mindig szent borzalom tölti el a „nagy vezér" képmása előtt, vagy egyszerűen le akarja fedezni magát, amikor egyáltalán nem tesz a dolgokról említést, akkor ez az álláspont elfogadhatatlan. „ .. , (Izvesztyija) A szovjet gyárak kialakuló pénzügyi önállósága, amelyet az új vállalati törvénynek köszönhetően kaptak, erősíti a gazdasági önelszámoláson alapuló kapcsolatokat, de a gyenge kollektívák számára gazdasági fiaskóval is végződhet. Az új törvény 23. cikkelye ugyanis tartósan veszteséges gazdálkodás és fizetésképtelenség esetén lehetővé teszi e vállalatok felszámolását. Az újságok máris beszámoltak arról, hogy Minszkben bezártak egy dohánygyárat, Zagorszkban pedig egy veszteséges vállalat bázisán parkettát előállító szövetkezet alakult. .. A kisebb vállalatok viszonylag könnyen változtatják gazdasági profiljukat. De mi legyen a nagyvállalatokkal - például a petrolkémia területén, ahol folyamatos technológiával sok ezer embert foglalkoztatnak? A Szovjetunió Kőolajfeldolgozási és Petrolkémiai Minisztériumának adatai szerint a teljes gazdasági önelszámolásra való áttérésüket követően másfél év alatt a vállalatok mintegy fele nyereséges. A fennmaradó rész fele is javítani tud majd pénzügyi helyzetén, de a többiek csak pénzügyi „újraélesztéssel" képesek működni. Az utóbbiak közé került a Volgográdi Petrolkémiai Vállalat, amely fennállásának harminc éve alatt állóalapjait gyakorlatilag nem újították fel, az önköltség fokozatosan nőtt, a nyereség pedig csökkent; a zsugorodó anyagi ösztönzési alapok miatt a szakmunkások és a vegyészmérnökök is kezdtek más vállalatokhoz átmenni. Ma az üzem nagy termelékenységű berendezéseinek egy része munkaerőhiány miatt áll. Az alacsony technológiai fegyelem érezhető a termékek minőségében is - emiatt kötbéreket és bírságokat fizetnek, többek között a környezetvédelmi előírások megsértéséért. Mivel sokmilliós kamatfizetési hátrálékuk keletkezett, az Állami Ipari Beruházási Bank 1988 elejétől az üzemnek nem nyújt több hitelt, és kilátásba helyezte, hogy fizetésképtelennek fogja nyilvánítani. Az elmúlt években ilyenkor a minisztérium játszotta a mankó szerepét. Most sem hagyta cserben a vállalatot és számláinak kiegyenlítésére, illetve az esedékes kamatok kifizetésére 13 millió rubelt utalt át saját alapjaiból. HoszAz utolsó esély szabb időn át azonban mégsem lehet a csőd szélén állókat az élenjáró vállalatok nyereségének átcsoportosításával táplálni. Tisztában vannak ezzel a minisztériumban és a helyi irányító szerveknél is, ezért a volgográdi gyárnak sürgősen kiutat kellett keresnie e válságos helyzetből. Erről így nyilatkozott a vállalat vezetője: ,,A termelés kulcsfontosságú területein a brigádoknál kollektív bérezést vezetünk be, némileg kompenzálva ezzel a szakemberhiányt. Sürgősen megjavítjuk, illetve kicseréljük az elhasználódott berendezéseket, amire pedig nincs szükségünk, azt eladjuk. Ezzel pénzügyi helyzetünk ideiglenesen javulni fog. Lehetőséget kapunk arra, hogy termékeinkből közvetlenül a felhasználónak is szállíthassunk szerződésben rögzített áron. “ Úgy tűnik, hogy az igazgató elsősorban mégiscsak a felsőbb támogatáshoz fűz reményt. Az ipari építési bank helyi fiókja viszont nem hajlandó eltérni a gazdasági reform alapelveitöl, ha tehát a gyár a közeljövőben nem tud teljes gazdasági önelszámolással működni, véglegesen megszünteti számára a hitelezést. Ez egyelőre nem nagyon izgatja a volgográdi petrolkémi- Ikusokat. - „ Üzemünket minden körülmények között segíteni kell, hiszen az ország jelentős részét mi látjuk el üzem- és kenőanyaggal“ - mondja egy osztályvezető. A benzinre, a dízelolajra, az ipari kenőanyagokra és az üzem más termékeire valóban nagy szüksége volna a népgazdaságnak. De meddig lehet még túrni, hogy a veszteséges vállalatok az országnak évente 11 milliárd rubelnyi kárt okozzanak? Ha ezeknek a vállalatoknak 3 százalékát felszámolnák, a népgazdasági ráfordítások 10-12 százalékkal mérséklődnének Természetesen egy vállalat felszámolása foglalkoztatási gondokat vet fel. De e probléma megoldható, mint azt a túlméretezett adminisztratív apparátus csökkentése kapcsán az érintettek elhelyezésében, át- és újra képzésében eddig elért eredmények is bizonyítják. Nem vitás, hogy a csőd egy vállalat gazdálkodásának szomorú vége, de egyben gazdasági lehetőségeinek reális értékelését is jelenti. Hiszen a veszteségek és az eredmények helyes értékelése, az objektív gazdasági feltételek és törvényszerűségek figyelembe vétele nélkül a peresztrojka nem számíthat sikerre. BORISZ POPOV (APN) Szudán Végnélküli viszályok
