Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-10 / 6. szám
VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! 1989. február 10. XXII. évfolyam Ára 1 korona A -m utolsó olyan évet kezdtük meg r\L január elsején, amelyben még , együtt hatnak a régi és az új gazdaságirá- : nyitási módszerek, de amelyben ez utóbbiak fokozatosan minden területen átveszik ■ majd a főszerepet. A Szövetségi Kormány határozata értelmében a jövő év elejétől, az átalakítás tempóját meggyorsítva a népgaz- irí daság minden területén már az új irányítási 3 mechanizmusnak kell érvényesülnie. Ennek % céljai mindenki számára ismertek, aki egy kicsit is érdeklődik az ország jövője iránt. Egy mondatban összesűrítve: a tervutasítá- : soktól a gazdasági (gazdaságossági) ösz- ? tönzőkhöz, az óvatos teljesítmény-visszafogástól a maximális egyéni és kollektív lehetőségek kellően honorált kihasználásáig, a megszokott gyártmányoknak és termelő- eszközöknek új, tudományos igénnyel kimunkált, a hazai és külföldi piac kívánalmainak megfelelő termékekkel való felváltása. Milyen egyszerű így leírni, s mennyire bonyolult dolog a gyakorlatba átültetni! Olyan évet kezdtünk, amikor még kérdezni, tanácsot kérni, sőt végső soron esetleg hibázni is lehet, mert a helyzet ugyan valódi, de valahogy még nem történik minden „igazándiból". Amolyan kosztümös főpróba ez, de már telt ház előtt. Felvetődhet a kérdés, hogy akkor miért ez a sietség, miért egy évvel korábban fogunk hozzá az új és - valljuk be - szigorúbb szabályok érvényesítéséhez. Vagy talán annyira vérévé vált már társadalmunk minden tagjának az átalakítás, hogy vállalhatjuk a kockázatot? Nem egészen. A gyorsítás meggyorsításának oka a kényszer. Minden év, amit gazdaságunk a képletes „iskolapadban" tölt el az új mechanizmust tanulva, esetleg több éves lemaradást jelenthet a világgazdaság legfejlettebb régióival szemben. A tudományos-műszaki fejlesztés s az erre támaszkodó olcsó, de jó minőségű tömeggyártás terén például az eddig mutatkozó lemaradás további növelése talán már leszakadást is jelenthet. A régi módszerekkel pedig a követési távolság tartása sem lehetséges. Az átalakítás folyamatát természetesen komplexen, a tudományos-műszaki, gazdasági, politikai és szociális vetületeiben is egyszerre és egyértelműen kell értékelni. Bebizonyosodott, hogy az innovációs folyamat, a jó tervezés, a demokrácia növelése és a teljesítményösztönzó javadalmazási formák egymással elválaszthatatlan kapcsolatot tartanak, s csupán egyik a többi nélkül, vagy a többség egyetlen hiányával nem képes intenzíven és hatékonyan eredményeket produkálni. Eddig az átalakítással kapcsolatban a gazdasági, műszaki és politikai kérdések kerültek leginkább reflektorfénybe, esetleg az átalakítás szociális következményeinek pozitív oldalai, s kevesebbet beszéltünk azokról a problémákról, amelyeket az új gazdasági körülmények esetleg az egyének számára jelenthetnek. Ezekkel leginkább csak a módosított Munka Törvénykönyve nyilvános vitájából és a lapunk hasábjain is követhető ezzel kapcsolatos felvilágosításokból szerezhetünk információkat. Ezek is jelzik azonban az új mechanizmus egyik alapvető következményét, nevezetesen, hogy a vállalatnak jobban meg kell becsülnie legjobb alkalmazottait, hiszen ők most már könnyebben mehetnek, ha máshová hívják őket, és fordítva, a dolgozónak is jobban kell igyekeznie, hogy megtartsa jó munkahelyét, ahonnan könnyebben elküldhetik. Felvetődhet a kérdés, hogy akkor most a vállalat pártján, vagy a dolgozó pártján áll-e az átalakítás. A válasz talán akkor helyes, ha azt mondhatjuk: az átalakítás társadalompárti. A társadalomnak hatékonyan és intenziven működő gazdaságra van szüksége, amely gyorsan reagál az igények változására, s ezt nem teheti, ha a munkaerőnek kicsi a mobilitása, nehezen alkalmazkodik, őrzi megrögzödött munkastílusát. Megfigyelhettük az elmúlt évi tervfeladatok teljesítése kapcsán, hogy milyen nehezen halad a nehézgépipar, a kohászat, a nehézvegyipar minőségi átszervezése, ami végső soron mennyiségi leépítést is jelent. A késlekedések oka nemcsak az, hogy kevés az új gép, a modernebb technológia. Főként azért akadozik a folyamat, mert mindenhol ragaszkodnak a régi munkához, a régi munkahelyhez. A teljes foglalkoztatottság és a munka- nélküliség problémája is szorosan összefügg a munkaerő alkalmazkodóképességével, az újra való fogékonyságával. A szocialista gazdálkodásban a jövőben sem az jelenti a problémát, hogy van-e elég munkahely mindenki számára, inkább az, hogy olyan lesz-e a munkaerő, amely az állandóan változó követelményekhez alkalmazkodva hajlandó alávetni magát az átképzésnek, képes-e megszerezni az új követelmények által elvárt tudást. Még jobban leegyszerűsítve: az új gazdasági mechanizmus nem engedi majd meg, hogy az adott munkaerő összetételéhez idomítsuk mondjuk az ipart, hanem éppen a munkaerőnek kell majd a szükségletek szabta szerkezetbe beépülnie. Következő szociális és szociál-pszicho- lógiai összefüggése az átalakításnak a társadalom differenciáltabb rétegeződése a jövedelmek alapján. Sokan a szocializmus elveinek feladását látják abban, hogy ha valaki jóval többet kereshet, mint szomszédja, vagy akár ugyanabban az üzemben esetleg hasonló munkát végző munkatársa. Be kell azonban látnunk, hogy az eddig érvényesített egyenlőségelv, amely a sokkal nagyobb teljesítményt csak egy kicsivel értékelte többre, mint a gyengét, és a különbséget legfeljebb erkölcsi elismerést jelentő oklevelekben merte értékelni, nem vált be. Jelszavaink sem az egyenlő jutalmazásra, hanem a végzett munka alapján történő megítélésre serkentenek. A bérezésben az egyenlősdi általában csak a gyengébben teljesítőknek, vagy egyenesen a lógósoknak kedvezett, akiknek megélhetése így munkájuktól függetlenül is biztosított volt. A munka szigorúbb megítélése és a fizetésekben mutatkozó nagyobb különbségek, bizonyára nem egy konfliktust szülnek majd, és nem lesz mentes súrlódásoktól a munkahelyi kollektívák élete. Nemcsak arról van szó, hogy a (választott) vállalatigazgató esetleg ellentétbe kerülhet a dolgozókollektíva tanácsával a vállalati stratégia kialakításakor. Egy munkabrigád is, amelyet közös teljesítménye után fizetnek, nehezen túri majd meg azt, aki csak élős- ködni akar a többieken, s egy türelmi időszak után kiderül, hogy az átnevelésnek is van határa. Még ennél is nehezebb lesz majd azokat a problémákat megoldani, amikor nem a „lógósoktól" kell megválni, hanem egyenértékű munkatárstól csak azért, mert a munka elvégzéséhez kevesebb ember is elég, s kisebb létszámmal kevesebb felé oszlik a közös javadalom. Minden bizonnyal előkerülnek a nemzedéki konfliktusok is. A fiatal dolgozó talán a béralap rovására is megszavazza az olyan beruházásokat, amelyek később, nagyobb hatékonyságú termelést biztosítva hoznak hasznot. Az idősebbeket viszont már kevésbé érdeklik a hosszú távú, költséges tervek, amelyekre áldozniuk kell, hiszen mire ezek hasznot hoznának, ők már nem lesznek a vállalatnál. Valljuk be, az utóbbi években valahogy elnézőek lettünk mások rossz munkájával, a munkaidő, az anyag, a gép rossz kihasználásával szemben. Nem nagyon figyelmeztetjük munkatársainkat arra, hogy kevesebb legyen a selejt, hogy nyolcórás a munkaidő, hogy ne a gyárkapun, az építkezésen kívülre kerüljön az anyag. Miért is kerülnénk esetleg kellemetlen helyzetbe, a népszerűtlen „szőrszálhasogató" szerepébe, ha mindezt elbírja a közös kassza. Inkább magunkon is úgy segítünk, ahogy tudunk, azzal nyugtatván lelkiismeretünket, hogy ezt mindenki így csinálja. Jó úton járnánk az átalakításban, ha főleg ezen a téren fordulat következne be az emberi kapcsolatok alakításában. Ha megtanulnánk, ha a szükség és saját érdekünk megtanítana rá, hogy az ilyesmit is szóvá tegyük. Az utolsó főpróba éve még lehetőséget ad erre. Lehet, hogy a felsorolt konfliktusok egyszerűen megoldódnak majd, esetleg egészen más területen csúcsosodnak ki az ellentétek, amelyekre azonban mindenképpen számítanunk kell. Még egy évünk van rá, hogy felkészüljünk. SZÉNÁSI GYÖRGY (ŐSTK-felvételek)
