Vasárnapi Új Szó, 1989. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1989-02-03 / 5. szám
Új jelenség ez a helsinki folyamatban, egy alapvetően új mérföldkő a minőségileg más Európa felé vezető úton, de mindenekelőtt az utótalálkozó legfontosabb eredménye - vélekedett a szovjet külügyminiszter arról, ami több mint két év alatt történt Bécsben, s aminek eredményeként megszületett az az európai együttműködési és együtt- cselekvési készség, amelyet Mihail Gorbacsov a bécsi egyetértésnek nevezett. Az utótalálkozó befejezése óta eltelt két hét, s ez az újabb gorbacsovi politikai neologizmus fokozatosan bekerül a köztudatba, ugyanúgy mint az európai ház, közös otthonunk fogalma. Hiszen ez az egyetértés éppen arra vonatkozik, hogy fel kell építeni ezt a házat - a bizalom, a jog, a nyitottság Európáját. k.«'iru-'v uha SOinhnl umf /uonminuitvil m I imf\i Nem volt könnyű az az út, amelyet a hof- burgi optimista nyitánytól az Austria Centerben megvalósult eredményes záróülésig tettek meg a 33 európai ország, valamint az Amerikai Egyesült Államok és Kanada képviselői. Az 1986. november 4-én kezdődött külügyminiszteri szintű „ünnepi nagyhét" még csak itt-ott jelezte az eltérő nézeteket, a később ellentétekké fajult különvéleményeken még csak akkor kezdték bogozni a masnikat, épp csak hozzáláttak, hogy kihámozzák őket az ünnephez illő selyempapírból. Azonban a „díszcsomagolás" sem tudott mindent leplezni: mire elhangzott minden felszólalás, nyilvánvaló lett, hogy a résztvevők nagyon is eltérő „ajándékokkal" akarják meglepni Európát. Ma már viszont a leghatározottabban kijelenthetjük: az egy más Európa volt, mindez egy egészen más nemzetközi légkörben történt. Vélt kudarc után Közel volt még Reykjavík, ahol a két nagyhatalom vezetői egyetértettek minden atomfegyver felszámolásának kérdésében. A siker - úgy tűnt - már csak karnyújtásnyira van, mégis elmaradt a megállapodás, amit a világ - de a két érintett fél is - kezdetben kudarcmik vélt. Reykjavík azon bein újabb impulzust adott a genfi tárgyalásoknak, s ez vezetett el végül a szovjet-amerikai rakétaszerzódés megszületéséig, az első reális leszerelési lépés megtételéig. Mire jutott a szovjet vezetés Reykjavík után? Sevardnadze ezt így összegezte a nyitóülésen: „Az első tanulság, hogy az atomfegyvermentes világért vívott küzdelem egyáltalán nem kilátástalan. A második tanulság: egyes európai politikai vezetők álláspontja az atomleszerelés kérdéseit illetően hasonló. Amikor azonban reálissá vált • George Shultz amerikai külügyminiszter és Jurij Kaslev, az állandó szovjet küldöttség vezetője a záróülésen az a lehetőség, hogy a földrészt megtisztítsuk a rakétáktól, egyszeriben ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjanak meg Európában az amerikai atomfegyverek. A harmadik tanulság erkölcsi jelentőségű. Európa békéje és biztonsága nem válik megbízhatóvá és szilárddá, ha továbbra is teret engednek a megtévesztésnek, a féligazságoknak és a félretájékoztatásoknak. “ Shultz külügyminiszter viszonylag rövid beszédének felét az emberi jogoknak szentelte, pontosabban több szocialista ország, s - természetesen - mindenekelőtt a Szovjetunió bírálatának e kérdés-kör ürügyén. Reykjavíkot érintve elmondta, „az amerikai fél kész alkotóéul és késedelem nélkül folytatni a Reykjavíkban kezdett és haladást eredményező tárgyalásokat, amelyek ... történelmi lehetőséget adnak a hadászati támadófegyverek felszámolására“. De az USA eltávolodott a kialakult egyetértéstől, az SDI elfogadhatóságát és szükségességét hangsúlyozta, s emellett úgy vélekedett: az elrettentést szolgáló hadászati fegyverek csökkentése csak a hagyományos haderők kérdésével összefüggésben vizsgálható meg, mert a Varsói Szerződés itt nagy fölényben van, ugyanakkor nagy vegyifegy- ver-készletekkel is rendelkezik. Huszonhét hónappal később Shultz azt hangsúlyozta, hogy „mai világunkban, a kölcsönös függőségek korában egyetlen nemzet sem érhet el teljes biztonságot katonai eszközökkel", majd hozzáfűzte: „Az erőfölény nem hozhat tartós békét, ha háttérbe szorítja a nemzetgazdaság fejlődését, ha fokozza a nemzetközi feszültséget". Úgy vélekedett, a Szovjetunióban pozitív változások történtek az emberi jogok terén, éppen ezért az USA nem ellenzi, hogy 1991-ben Moszkvában emberi jogi konferenciát tartsanak. Ha a jelenlegi tendencia folytatódik, akkor az Egyesült Államok is küld delegációt Moszkvába. Sevardnadze az utótalálkozót értékelve leszögezte, időtartama alatt „ tovább közeledtek egymáshoz a különböző szövetségi rendszerhez tartozó országok". Éppen ezért nem tartotta helyénvalónak, ha az egyik országot ki akarják játszani a másik ellen, s reményét fejezte ki, hogy az új, pozitív tendenciát nem zavarhatja meg a konferenciateremben elhangzott néhány támadás. Nagy jelentőségű egyoldalú szovjet leszerelési intézkedéseket jelentett be, majd köszöntötte a visszavonuló George Ünnepélyes nyitás a Hofburgban 1986 novemberében zus elérését célzó rendkívül bonyolult, aprólékos munka valóban nagyon elhúzódott. A fordulatot 1987 májusa hozta meg: a semleges és el nem kötelezett országok, vagyis az N + N csoport tagjai (Ausztria, Svédország, Svájc, Finnország, Jugoszlávia, Ciprus, Lichtenstein, Málta, San Marino) ciprusi tanácskozásukon úgy döntöttek, közvetítő szerepet vállalnak Bécsben. A kezdeményezést gyakorlatilag valameny- nyi résztvevő támogatta, s új lendületet kapott a záródokumentum szerkesztésének munkája. Megegyezés Csak a helsinki Záróokmány vetekedhet a bécsi utótalálkozó záródokumentumával. Tartalmazza az európai kontinens békéjének garantálását célul kitűző nemzetközi együttműködés továbbfejlesztésének kiegyensúlyozott elveit; részletesen foglalkozik a katonai biztonság és a bizalom megszilárdításának kérdéseivel, a gazdasági, tudományos-műszaki és ökológiai együttami E6YFTERTU Shultzot, aki külügyminisztersége utolsó napjait éppen Bécsben töltötte. Méltatta a szovjet-amerikai, s egyáltalán a kelet -nyugati kapcsolatok fejlesztésében végzett igen hasznos és áldozatos tevékenységét. N + N Már az utótalálkozó második szakaszában, 1987. tavaszán világos volt, hogy ez a tanácskozás sokban különbözik az előző utótalálkozóktól, tárgyszerű, kiegyensúlyozott légkörben zajlik. Európa mintha böl- csebb lett volna, mintha felismerte volna, hogy a régi módszerek felett könyörtelenül eljárt az idő. Ekkor már mintegy 110 javaslat feküdt az asztalon, s - alapos megtárgyalásuk érdekében - már ekkor felvetődött a hosszabbítás szükségessége. Csakhogy ezúttal nem az egyetértés hiánya, hanem a kompromisszumok keresésének és megtalálásának szándéka tette ezt indokolttá. Változatlanul a biztonsági kérdések álltak az előtérben, csak éppen az okozott gondot, hogy egyes nyugati országok megpróbáltak összefüggéseket találni az első és a harmadik kosár, vagyis a biztonság és az emberi jogok kérdésköre között. Ez egyébként már a tanácskozás első szakaszában, az úgynevezett végrehajtási vitában is szembetűnő volt: a madridi utótalálkozót követő, a helsinki folyamatba illeszkedő események, szakértői fórumok értékelése éppen ilyen tendenciákat mutatott. A második szakasz, amelyet a javaslatok beterjesztésének és indoklásának szenteltek, hasonló képet mutatott, s ez rányomta a bélyegét a harmadik szakaszban kezdődött záróokmány-szerkesztésre is. A konszenNehézséget jelentett, hogy a két katonai -politikai tömb sem volt teljesen egységes. A Varsói Szerződés tagországai lényegében közös álláspontot képviseltek, egyedül Romániának voltak - és maradtak - fenntartásai az emberi jogok ügyében. A NATO-n belül bonyolultabb volt a helyzet. Itt elsősorban Franciaország vallott eltérő nézeteket, mégpedig a bizalomerósítésröl és a hagyományos leszerelésről tervezett fórumok ügyében. A NATO-tagországok csak júniusi reykjavíki tanácskozásukon egyeztették álláspontjukat, így nem meglepő, hogy július végére nem sikerült lezárni az utótalálkozót. Ám nem ez volt a háromszori halasztás legfőbb oka, hanem a javaslatok, indítványok, kezdeményezések nagy száma. Csak a Bécs után rendezendő európai tanácskozásokra, szakértői fórumokra mintegy 30 javaslatot terjesztettek be. Az volt a vélemény, hogy kosaranként egy-két találkozót kell tartani, ezzel zökkenőmentesen továbbvihetó a helsinki folyamat. A végső döntés ismert: tizenegy fórum lesz a negyedik, helsinki utótalálkozóig. Tavaly tavasszal az N + N csoport újabb áthidaló javaslatot tett az asztalra, ezúttal az emberi jogokra vonatkozóan. Félő volt ugyanis, hogy a másik két kosarat illetően kialakult lényegi egyetértést is semmissé teszik a keleti és a nyugati országok között zajló nagy viták a humanitárius kérdésekről. Az áthidaló javaslat tükrözte a túlnyomó többség álláspontját, s reményt szült arra, hogy sikerül közös nevezőre hozni az eléggé eltérő nézeteket. Lehetővé vált, hogy ne csak elveket deklaráljon, kinyilatkoztatásokat tartalmazzon a záródokumentum, hanem jól körülhatárolt, félreérthetetlen vállalásokat is, amelyekhez konkrét jogi garanciák járulnak. • A stockholmi konferencia eredményei nagyban hozzájárultak a bécsi utótalálkozó sikeres befejezéséhez (ŐSTK-felvételek) működéssel, a humanitárius téren és számos más területen való európai államközi együttműködés legfontosabb területeivel és isroblémáival. A 35 ország a záródokumentumban is leszögezi, hogy ilyen széles körű tervek kitűzését a nemzetközi helyzet kedvező alakulása tette lehetővé, s megelégedéssel nyugtázzák, hogy ehhez a helsinki folyamat is hozzájárult. Európa biztonságának szempontjából a két legfontosabb döntés: már egy hónap múlva, március 6-án megkezdődnek Bécsben a tárgyalások a bizalom- és biztonságerősítő intézkedésekről, pontosabban folytatódik a Stockholmban 1984 januárja és 1986 szeptembere között megrendezett konferencia, melynek eredményeire kötött a bécsi utótalálkozó is. Ezzel párhuzamosan kezdi meg 23 ország - a Varsói Szerződés és a NATO tagjai - a tanácskozást az európai haderő és a hagyományos fegyverzet csökkentéséről az Atlanti-óceántól az Uraiig. Több küldöttségvezetó, majd az utótalálkozó zárószakaszában nem egy külügyminiszter mutatott rá arra, hogy Bécsben kicsit a háttérbe szorultak a gazdasági együttműködés kérdései. A jövő év tavaszán Bonnban kezdődő gazdasági fórum feladata lesz az együttműködés eme nagyon fontos területe fellendítésének megalapozása. Megállapodás született viszont az ökológiai együttműködés javításáról, a tudósok, szakemberek, vállalkozók közti kontaktusok támogatásáról, a feltételek megteremtéséről a kölcsönösen előnyös közös kutatási programok beindításához, a kereskedelmet fékező akadályok felszámolásáról - hocjy csak a legfontosabb témákat említsük. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a záró- dokumentum kitér olyan - látszólag másodrendű - részletkérdésekre, mint például a vendégmunkások helyzete. Sajnos, ez a kérdés gyakori feszültségforrás a kontinens államai között, így nagyon is indokolt a záródokumentumba foglalt felhívás, hogy a befogadó ország javítsa a vendégmunkások gazdasági, szociális és kulturális körülményeit. Egyébként az egész tanácskozás során nagyon érződött az emberi dimenzió megnövekedett szerepe, erőteljes hatása, egyre meghatározóbb befolyása az európai történésekre. A háromszakaszos emberi jogi konferencia, a londoni tájékoztatási fórum vagy éppen a kulturális örökséggel foglalkozó, 1991 tavaszára Krakkóba tervezett tanácskozás megrendezéséről született egyetértés ennek legjobb bizonyítéka. Maga az egész záródokumentum pedig azt igazolja, hogy a bécsi egyetértés megszületése új szakaszt nyit az európai együttműködésben, a benne foglaltak következetes megvalósítása kedvezőbb irányban fogja megváltoztatni az európai, s közvetve a globális nemzetközi légkört. GÖRFÖL ZSUZSA
