Új Szó, 1989. december (42. évfolyam, 283-307. szám)

1989-12-04 / 285. szám, hétfő

ÚJ szú 5 1989. XII. 4. J elenleg egész Oroszország arra készül, hogy ünnepélyesen meg­emlékezzen Puskinról. Kétségtelen, hogy a nagyszabású tervek nem valósulnak meg teljes mértékben, s a különböző alsó szintű hatóságok és kiskirályok sokat fog­nak packázni. De azt el kell ismerni, hogy a mai „áramlatok" gyökeresen különböz­nek valamennyi kezdeti „forradalmi" irányzattól, amely a hadikommunizmus éveit jellemezte, amikor Puskin és a vele foglalkozó tudomány egyaránt gyanús lett, amikor az orosz irodalmat Kamenyev irányította, Lunacsarszkij segítségével. önkéntelenül eszembe jutnak azok az idők és az én próbálkozásaim, hogy Pus­kint „eljuttassam a tömegek közé". 1918 őszén felkértek, hogy tartsak előadásokat a moszkvai Proletkult irodal­mi stúdiójában. Szeptember végén gyűlés volt, amelyen az előadók első ízben talál­enélkül a szeminárium elképzelhetetlen, így válaszoltak:- Igyekezni fogunk - hangjuk azonban bizonytalanul csengett. Amikor a hallgatók valamiképp lassan­ként mégis beleszoktak a munkába, újabb parancs következett: a szemináriumot meg kell szüntetni, és „Puskin élete és munkássága“ címmel rendszeres tanfo­lyamot kell indítani. Ez lényegében még jobb is volt a sze­mináriumnál. Én azonban láttam, hogy ezt az új változást nem az ügy hasznáról való gondoskodás idézte elő, hanem az a kívánság, hogy újra akadályozzák sike­rét. Éppen ebben az időben történt egy olyan eset, amely kissé elrontotta a stú­diónövendékekhez fűződő kapcsolato­mat. A Proletkultnál elhatározták, hogy Gom címmel folyóiratot adnak ki, és ezt maguk a stúdiónövendékek szerkesztik. Engem megkértek, hogy Geraszimov ver- seskötetéról írjak cikket, ó nem volt telje­sen újonc az irodalomban - már 1915- ben eléggé kedvező bírálatot írtam róla a Russzkije Vedomosztyiban. Beleegyez­tem, és azt írtam Geraszimovról, amit gondoltam: vagyis hogy ó tehetséges em­ber, egyelőre azonban még teljesen a szimbolista tanítómestereitől, főként Bioktól és Bruszovtól függ. Nagyon cso­dálkoztam, amikor megkaptam a Gom első számát és azt vettem észre, hogy cikkemből kihúzták Geraszimovra vonat­kozó, valamennyi kifogásomat, a dicsére­teket azonban bennehagyták, úgyhogy Taps a szamárnak A lengyel Polityka 42. számában Zdistaw Pietrasik interjút készített Krzysztof Zanussi filmrendezővel. Ennek közöljük rövidített változatát. Puskin és a Proletkult koztak hallgatóikkal. Mintegy hatvan stú­diónövendék gyűlt össze. Néhány prole­táríró is akadt közöttük, aki később tűnt ki: Alekszandrovszkij, Geraszimov, Kazin, Pletnyev, Poletajev. A gyűlés, szokás szerint, meglehetősen „zűrzavaros" volt, de sikerült megállapítani, hogy a rendsze­res „tanfolyamok" eleinte terhesek len­nének a hallgatók számára. Úgy határoz­tak, hogy mindegyik előadó alkalomsze­rűen tart előadásokat, amelyeket egyetlen közös téma fog össze. Én Puskin témáját választottam. Azt ajánlották nekem, hogy hetente két órát tartsak. A napokat és az órákat is kijelölték. A tanítás hamarosan elkezdődött. A legnagyobb nehézség abban rejlett, hogy a hallgatóság felkészültség tekinte­tében nagyon is tarka volt. Kiderült, hogy egyes növendékeknek, különösen a nők­nek, a legelemibb irodalmi ismereteik sin­csenek. Mások viszont megleptek tájéko­zottságukkal, néha pedig azzal is, hogy el tudtak igazodni az olykor meglehetősen bonyolult és ravasz kérdésekben. A telje­sen felkészületlen növendékekre azonnal keresztet kellett vetni: világos volt, hogy ezek hamarosan lemorzsolódnak, mert az ő helyük nem az irodalmi stúdióban, ha­nem az elemi iskolában volt. De ahhoz a részhez is, amely nyilván maradásra volt ítélve, úgy kellett alkalmazni az elő­adásokat, hogy azok ne legyenek sem túlságosan elemi jellegűek, sem pedig túlságosan nehezek. A tanítás sikeresen folyt, ami nem tetszett a Proletkult legfelső ve­zetőinek. Szerintük hallgatóimnak, akik közül majd a proletárirodalom káderei kikerülnek, Puskin „mesterségbeli tudá­sát", irodalmi „technikáját1' kellett átven­niük, de műveinek és személyiségének varázsa semmi esetre sem hódíthatta meg őket. Következésképp, az én elő­adásaim „álcázott ellenforradalomnak" tűntek számukra, holott a munkáshallga­tóság becsapásával, vagyis igazi ellenfor­radalommal, éppen a Proletkult foglalko­zott. Ehhez még néhány, személyes jelle­gű indok is hozzájárult: míg a „burzsoá szakemberek" előadásaira 30-40 hallga­tó gyűlt össze, néha pedig hatvan is, a „hivatásos vezetőket" csak mintegy tizenöten jöttek el meghallgatni. A Prolet­kult vezérei érezték, hogy a stúdiónöven­dékek mindinkább a „szakemberek" be­folyása alá kerülnek, s elhatározták, hogy harcolnak ez ellen. Ha végképp eltávolíta­nak bennünket - ez azt jelentette volna, hogy elismerik saját tehetetlenségüket, felfedik a kártyáikat, és a hallgatókat a Proletkult tanácsa ellen lázítják. Ezért csak zavartak bennünket. Eleinte ilyen trükköt eszeltek ki: közölték velem, hogy az előadásrendszer passzivitásra kárhoz­tatja a növendékeket: be kell vonni őket a Puskinnal kapcsolatos, aktív munkába - vagyis szemináriumok szervezésére kell áttérni. Valahányszor azt az ellenve­tést tettem, hogy a szeminárium rendsze­res jelenlétet követel, ami az akkori viszo­nyok között elérhetetlen volt - mindig ugyanazt válaszolták: a Proletkult taná­csa így határozott. Nem volt mit tenni, a szeminárium-rendszerre tértem át. Azonnal felhívtam hallgatóim figyelmét arra, hogy az új rendszer állandó jelenlé­tet és némi házi munkát követel tőlük, a cikk sokkal inkább dicsérő jellegű lett, mint amilyen kéziratban volt. Tiltakozá­somra azt válaszolták, hogy a proletáriá- tus irodalmi eredményeiről „világosab­ban" kell írni, vagyis a jóról kiabálni és a gyöngét elhallgatni. Az egyik vasárnapon vendégként el­mentem arra a felolvasó ülésre, amelyen a stúdió növendékei verseiket adták elő és megtárgyalták őket egymás között. Közepes, néha pedig egészen rossz ver­sek hangzottak el. De milyen humoros tisztelettudással beszéltek egymásról a versmondók és hallgatóik! Mennyi ra­vaszság volt a dicséretekben, amelyeket azért pazaroltak, hogy maguk is ugyan­ilyen dicséretet kapjanak viszonzásul! Mindennek betetőzéséül egy bizonyos Szemjon Rodov olyan arcátlan volt, hogy a jelenlétemben elszavalta bolsevik elbe­szélő költeményét, amelyet abból az anti- bolsevik költeményből dolgozott át, ame­lyet több mint egy évvel ezelőtt szavalt el nekem, amikor ó még csupán diák volt és nem viselt proletár bőrzekét. Nehéz érzéssel távoztam. Láttam, hogy hízelgéssel és a „proletár művé­szet" végzetes elméletével miként rontot­ták el néhány hónap alatt a lényegében igen derék ifjúságot. Ilyen hangulatban kellett hozzáfognom a tanfolyam megtar­tásához. Tavasz felé járt, és én azt java­soltam, halasszuk el őszig. Hogyisne! Fontoskodóan közölték, hogy „a proletá­roknak nincs nyári szünet". Megkezdtem az előadásokat. Ezekre változatlanul negyven hallgató gyűlt össze, vagyis több, mint a szemináriumokra, amelyekre legfeljebb tizenöten jöttek el. Más „bur­zsoá" előadóknál is ugyanez volt a hely­zet, bár akárcsak engem, őket is akadá­lyozta a felettes hatóság. A Proletkult vezetőinek előadásaira továbbra is keve­sen jártak. Világos volt, hogy hamarosan döntő csapást mérnek az „ellenforrada­lomra". És valóban: amikor elmentem, hogy megtartsam a negyedik előadást, amelyen Puskinnak a líceum elhagyása utáni pétervári életéről kellett beszélnem - egyszer csak megtudtam, hogy az elő­adásokat megszüntették, a stúdió hallga­tóit pedig a frontra küldték. Ő sszel nem tértem vissza a Prolet- kultba, és azok a tanítványaim is, akik visszajöttek a háborúból, kiváltak belőle, és ezzel egyértelműen megmutat­ták, mi a véleményük a Proletkult vezető­ségéről. Az irodalmi stúdió egyszer s min­denkorra megszűnt, fő magja pedig a pro- letárköltők csoportjává szerveződött, és ez a Kuznyica (Kovácsműhely) nevet kapta. Ez néhány évig létezett. Kiváló eredményt nem ért el, éppen azért, mert növendékei nem kaptak lehetőséget iro­dalmi műveltségük bővítésére. Tagjai las­sanként eltűntek, és műveik nem szere­peltek többé a szovjet sajtóban - akár tehetségesek voltak, mint például Kazin és Geraszimov, akár pedig nem, mint Alekszandrovszkij. Nemcsak nem jött lét­re a proletár irodalom, hanem azokat is tönkretették, akik kétségtelenül jobb sor­sot érdemeltek. Lelkiismeretlenül agyba- főbe dicsérték őket, de mivel nem rendel­keztek megfelelő mesterségbeli tudással, nem állták meg a helyüket az útitársak versenyében. VLAGYISZLA V RODASZEVICS visszaemlékezéseiből Az első kérdés arra vonatkozott, hogy úgy látszik, Zanussinak nincs kedve szerepet vállalni a politikai életben, holott több lengyel művész lett az utóbbi időben miniszter, sze­nátor, képviselő. Krzysztof Zanussi azt felelte, ép­penséggel el tudja magát képzelni közéleti szerepben. Szóba jött jelölt­ként a lengyel rádió és televízió elnöki posztjára, el is vállalta, de a miniszterelnök által megszabott idő rövidsége miatt lehetetlen volt felbontania külföldi szerződéseit. Egyébként szerencsének tartja, hogy így történt, mert nem hinné, hogy ideális jelölt volna e hallatlanul nehéz poszt betöltésére. - A televí­ziónak ma kötelessége biztonságér­zetet adni a társadalomnak - mond­ta. - Úgy vélem, DRAWICZ úrnak, (a tévé jelenlegi elnöke, a szerk. megj.), aki sokkal többet szenvedett, mint én, több joga van szigorúan megítélni, kinek lehet manapság kö­ze a tévéhez.- Ez azt jelenti, hogy aki nem szenvedett, annak nincs hitele?- Kisebb a hitele. A szenvedés kétségtelenül ütőkártya.- Mostanában sokan dicseked­nek azzal, hogy szenvedtek.- Valóban sokan szenvedtek.- Bizonyára, de ez elegendő ok a dicsekvéshez?- Ez afféle sajátos feliratkozás a megfelelők listájára. Ha azok, akik szenvedtek, megfelelnek, hát min­denki bizonyítani kívánja, hogy meg­felel. Én sosem ültem, s emiatt rette­netesen érzem magam... Mit tegyenek azok a tisztességes emberek, akik nem ültek börtönben? - kérdezte az újságíró. íme a ta­nács: - Kínkeservesen tegyék a kö­telességüket, abban a tudatban, hogy egy ideig nem leszünk a jupi- terlámpák fényében. Egyszerűen ma nem vagyunk érdekesek. Talán mindössze egyetlen szezon kérdé­se; biztosan elmúlik ez a harcias hangulat.- A lengyel film is a közeli, hősi múlt emlékeiből él, amikor „oda- mondogatott“ a hatalomnak, amikor a társadalom mellette állt.- Előszeretettel idézek egy mon­dást, a Fülöp-szigetek kardinálisától származik, akinek nagy része volt Marcos megbuktatásában. Amikor a kardinális Rómába érkezett, a győztes egyház képviselőjeként fogadták, és sajtótájékoztatón meg­kérdezték tőle, hogy érzi magát eb­ben a szerepben. Azt felelte: Úgy, mint az a szamár, amelyiken Jézus Jeruzsálembe ment. A szamár is azt hitte, hogy a taps neki szól... A tár­sadalom azért állt mellettünk, mert a hatalom ellen volt. Azért tapsolt nekünk, mert valamilyen módon si­került becsapnunk a hatalmat, töb­bet mondani a megengedettnél. A cenzúra problémája főként er­kölcsi vonatkozásban foglalkoztatja, mondta Zanussi. Hosszú ideig lehet még azon vitakozni, mit vágtak ki az alkotásokból, milyen szavak nyugta­lanították a cenzort. A cári idők cen­zúrájáról ugyanígy vélekedtek... El­lenben a cenzúra fenyegetése és erkölcsi felelőssége abban rejlik, hogy az igazságtalanság és az ál­lam rossz működésének eszköze. A hatalom számára olyan, mint az érzéstelenítés: megszünteti a fájdal­mat, de nem szünteti meg az azt kiváltó okot.- A cenzúra - Lengyelországban a művészek egyik alapvető problé­mája - megszűnik. Ma már mindent, vagy majdnem mindent ki lehet mondani, mégsem születnek kima­gasló művek.- Mivel mindent ki lehet mondani, igazi művészettel kell foglalkozni. Az új idők új feladatokat követelnek. Most más filmre lesz szükség. A filmnek őszintének és igazinak kell lennie, arról kell szólnia, ami ma az embereket foglalkoztatja. Tavaly a gdyniai filmfórumon Zanussi azt a meglepő kijelentést tette, hogy ezután a művészek sorsa nehezebb lesz, többé nem lesz olyan jó dolguk, mint a sztálinizmus alatt, nem lesz­nek olyan kiváltságaik. Ford és Ja- kubowski idején tréfásan mondogat­ták, hogy a Lengyel Népköztársaság kormánya a filmművészet mellett működik. - Blerut órákig hallgatta a költőket, a politikai bizottság és a pártaktíva minden új filmet megné­zett. Kétlem, hogy Mazowiecki úrnak volna erre ideje, s hogy erre ma egyáltalán szükség volna. Egyes művészek ezért nem képesek meg­szabadulni attól a nosztalgiától, hogy egykor jobb volt. Nehéz ma megélni abból, hogy valaki színész vagy rendező, s olyan szegény országban, mint Lengyel- ország, ezen nincs mit csodálkozni. De a művésznek mindenütt valami­lyen módon rá kell erőszakolnia ma­gát a közönségre - s ez nem köny- nyű. A lengyel művészek hozzá­szoktak egy mérsékelt „szockönyö- rületi“ komforthoz - most meg arra kényszerülnek, hogy üzlettel foglal­kozzanak. De hát bizonyos fokig a művészet is üzlet...- Minden, ami most történik, arra mutat, hogy a rossz meg a jó közötti különbség igen bonyolult dolog. Elő­fordulhat, hogy azok az erők, ame­lyeknek a hatalomra jutását lelkese­déssel fogadtuk, hitvány és megal­kuvó emberek által csalódást okoz­nak, s ellenkezőleg, azok között, akik iránt gyűlöletet és haragot érez­tünk, akadnak nemeslelkűek és be- csületreméltóak. Minden nagy válto­zásnak ez a sorsa. Zanussi úgy véli, a lengyel film abban a pillanatban lesz „egészséges", amikor majd jo­gában áll mind a pártról, mind a Szo­lidaritásról elmarasztalóan szólni, s nem fogják azzal vádolni, hogy az agitációt szolgálja. Mindenkiről min­dent megmondhat - amennyiben igazságosan és okosan mondja.-A hamis taps hamis korlátokat emelt. ­- Tegnapig nem volt etikus, s ta­lán ma is etikátlan azt hirdetni, mennyi rosszat szül a megújhódás, hány hitvány ember áll a magasztos jelszavak tüzébe. Hiszen tudjuk, nem érdemes megvédeni a ma­gasztos jelszavakat, ha nem nevez­zük meg az embereket, akik mögé­jük bújnak. Zanussi ötvenéves múlt, s ez jó alkalom az összegzésre. Könyvei több nyelven jelentek meg, vele és az életművel is számos publikáció foglalkozik. De éppen Lengyel- ország kulturális életében nincs je­len az utóbbi években. Ennek okát a művész többek között abban is látja, hogy a kritikusok a múltban - utasításra - róla, Kieslowskiról és Wajdáról csakúgy - kedvezőtlenül nyilatkoztak. Ma ugyanezek az em­berek tovább írnak, s a lelkiismere­tük megnyugtatására bebeszélik maguknak: hittek abban, amit írtak. Másrészt azzal is magyarázható, hogy a lengyel filmművészetben je­lenleg kevésbé van jelen, mint a het­venes években: - Olyan szerencsét­lenül alakultak a dolgok, hogy a kül­földön forgatott nyolcvanas évekbeli filmjeimet Lengyelországban nem engedték vetíteni. S annak ellenére, hogy két filmemet valamennyi bizott­ság jóváhagyott, az alacsonyabb szintű hivatalnokok megakadályoz­ták, hogy eljussanak a mozikba. Zanussi nemzedéke azokban az időkben debütált, amikor a film egy­re nagyobb teret hódított. A „nehéz­nek" tartott rendezők évek múlva óriási közönséget vonzottak. Anto- nionit Cannes-ban még kifütyülték, nem kis idő múlva hosszú sorokban álltak az emberek a mozik előtt, hogy láthassák a filmet.- Akkoriban még az európai film uralkodott.- Igen, s a legjobb francia, olasz, illetve lengyel filmek mellett a holly­woodi produkciók mind művészi, mind intellektuális tekintetben lénye­gesen alacsonyabb színvonalat képviseltek.- Megváltozott a videón és tévé­sorozatokon nevelkedő közönség. ­- A hetvenes években Wajda al­kotásait és az én filmjeimet a nyu­gati televíziók a legnagyobb nézett­ség óráiban közvetítették. Ma speci­ális éjszakai vetítéseket tartanak fenn a számukra. Főműsoridóbeh a Dallas, a Dinasztia meg az Isaura megy. Számomra ez különös fájdal­mat jelent, ugyanis nem szándéko­zom lemondani erről a típusú alko­tásról, amilyet eddig is folytattam. Nem kezdek olyan filmeket forgani, amelyek engem nem érdekelnek igazán, amilyeneket én nem tudok csinálni, bár olykor elismerem eze­ket a filmeket.- A producerek elfogadják ezt a következetességet?- Sok terv meghiúsul, mindunta­lan módosul valami. Rengeteget dolgozom, sok mindent csinálok kü­lönböző országokban. Bízom ben­ne, hogy a kilencvenes években az audiovizuális művészetet ismét ko­molyabb célokra használjuk majd. A negyvenévesek nemzedéke, amely nosztalgiával emlékszik, nem jár moziba. De érdekes jelenség, hogy amikor a filmszínházak üresek, az emberek szívesen találkoznak az alkotókkal. Érdekesebbnek találja a művészt, mint az alkotását?- Úgy látom, az emberek szíve­sebben folytatnak közvetlen beszél­getést.-Talán videón nézik az ön film­jeit ...-A kölcsönzőben azt mondják, nincsenek meg a filmjeim, hiszen senki sem kérné azokat. Ez elszo­morít, ugyanis Nyugaton a videó a legnagyobb szövetségesem. Úgy látszik, itthon az ön hetve­nes évekbeli hűséges nézői nem tettek szert videóra, egyszerűen nem telik rá nekik, önnek, mint mű­vésznek mi a véleménye: Lengyel- országban ma miben reménykedhe­tünk?- Reményt látok abban, hogy fel kell nőnie - minden nemzedékben - egy maroknyi csoportnak, akik negyven évig nem hathattak a közé­letre, akiket eddig észre sem vet­tünk. ók léteznek, s én hiszek bennük.- Köztük olyanok, mint az ön ré­gebbi filmhősei, a tisztességes, de nem győztes típusok?- Ok sosem győztek azonnal, de a létük reményt keltett. Amíg vannak ilyen emberek, addig remény is van, még ha ideiglenesen a rossz győz is. A jó nem azonnal győzedelmes­kedik, bár szeretnénk. A western ereje is ebben rejlik, hogy a jó elnye­ri jutalmát. Szeretnénk, ha ez így volna, bár ebben én némi csábítást látok. Úgy hiszem, igazán csak ak­kor teszünk jót, ha tudjuk: egyáltalán nem jár érte jutalom. Feldolgozta: KOPASZ CSILLA Attalai Gábor: Ellentétes sarkok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom