Új Szó, 1989. december (42. évfolyam, 283-307. szám)

1989-12-28 / 305. szám, csütörtök

Szenteste Temesvárott ­Tisztelt Szerkesztőség! Három napig gondolkodtam, vajon megírjam-e ezt a levelet, vagy talán egy idő után lecsillapodik majd a mérgem és túlteszem magam az egészen. Nem így történt. Még mindig fel vagyok háborodva és hova tovább, úgy érzem jogosan. Hogy mi a téma? Egy újságcikk az elmúlt hét egyik számából: A hallgatás ideje lejárt, (alcím: Néhány tény dr. Vasil Bil'ak villájáról). Mikor a cikket olvastam, - enyhén szólva felment a cukrom, és mint mondani szokás, ,,megállt az eszem". Hát ilyesmi létezik, mégis létezik? Hát persze, az ember hallott néha-néha dolgokat, ügyeket, amelyeket összefüggésbe hoztak magasabb beosztású embe­rekkel, de az ilyet legalább is a többség pletykaszinten kezeltünk és hihetetlennek tűnt a számunkra. És most mégis bebizonyosodott: itt van fehéren-feketén. Hát ilyen világban éltem, élek én és a többiek, a többség, akik bizony a becsületességet úgy a munkahelyen mint a magánéletben komolyan vesszük?! E szó szellemében neveltük gyermekeinket, mert minket is így neveltek. Soha semmi sincs veszve, ha az ember becsületes marad. Amíg egy másik ember szemébe merek nézni, mert megvan előtte á becsületem, addig tudom, hogy emberszámba vesznek, számítanak rám és garantálom, hogy tudnak velem - velünk - mit kezdeni a munka­helyen. Családom van és többféle kötelezettségem, ami bizony arra kötelez, hogy a keresetemet jól beosszam, mert mindenre kell, hogy jusson. Nem így van ez egyes embereknél, amint ez a cikkből is kiderül. Hát, persze, tudom én azt, hogy az emberek ősidők óta osztályokba vannak sorolva, és mindenkit az elvégzett munkája után kellene jutal­mazni. Ezt eddig sem nagyon hittük és még kevésbé tapasztaltuk. Most az újságban, tévében napirenden győződhetünk meg arról, hogy sejtése­ink igazak voltak. Sajnos... Ezek után számomra visszataszítónak tűnik, hogy egyesek még mindig azt akarják, hogy higgyünk egy bizonyos réteg vezető szerepében és az ó becsületességükben. Soha nem voltam párttag, vallásos ember vagyok, soha nem voltam kárörvendö és mégis most valahogy örülök annak, hogy ezek a dolgok lassan kitudódnak, mégha fel is megy tőlük a cukrom. Nincs bennem szánalom irántuk, hiszen amit tettek - vagy amit elfogadtak bármilyen formában - tudatosan cselekedték. Egy sem volt, aki azt mondta volna közülük: „Köszönöm, elvtársak elég, nem kérünk több adományt"? Hol a becsület?... Köszönöm bizalmukat, maradok tisztelettel. Érsekújvár, 1989. december 19. Fábiánné Vaijt Edit A szállítmány célhoz ért... (Munkatársunktól) - Már megint a színészek, már megint a komáromi (Komárno) Matesz társulata elsők között csatlakoznak a színész-diák sztrájkfelhíváshoz, elindítói, kezdeményezői a demokratikus változá­soknak a Duna-parti városban, és elsők között hívják fel a szlovákiai közvélemény figyelmét arra, hogy a román népnek nem elítélő nyilatko­zatokra, rokonszenvtüntetésekre van elsősorban szüksége, hanem gyógyszerre, kötszerre, élelmiszerre és meleg ruhaneműre, méghozzá azonnal. Tegnapelőtt a késő esti órákban érkezett vissza Aradról a főleg élelmiszert és ruhaneműt szállító expedíció, melynek néhány tagjával karácsony második ünnepén beszélgettünk a komáromi színházban, ahová az egész járásból érkeznek adományok magánszemélyektől és közületektől egyaránt. Bödők Zsigmond csillagász, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a Független Magyar Kezdeménye­zés dunaszerdahelyi koordinációs bizottságának a tagja december 23- án délelőtt egy, segélyszállítmányt tartalmazó kamion „fedélzetén11 elindult Románia felé. Úgy tervezték a sofőrrel és a másik kocsikísérővel, hogy körülbelül huszonnégy óra alatt megjárják az utat oda-vissza, és a szentestét már családjuk köré­ben tölthetik mindhárman. Nem így esett. December 26-án a kora haj­nali órákban érkeztek haza. Hogy mi történt, mit éltek át a két időpont között, azt kérésemre Bödők Zsig­mond nagymegyeri otthonukban mondta el, karácsony második nap­jának délutánján (amikor Gergő és Csaba fia még mindig a legszebb karácsonyi ajándéknak örvendezett: végre megjött apu):- Kezdjem az elején. Nem késle­kedtünk a gyűjtés megszervezésé­vel. Szinte egyik óráról a másikra megmozdult a járás, voltak falvak, ahol a késő esti órákban kinyitották az üzleteket. A dunaszerdahelyi au­tóközlekedési vállalat igazgatója négy kamiont bocsátott a rendelke­zésünkre. Közülük kettő, és négy mentőautó, még december 22-én útnak indult. Mi másnap. Szegedre érkezve, a vöröskereszteseknél je­lentkeztünk, információért. Elmond­ták ott, hogy a csehszlovák kolónia Makón táborozik. Még akkor éjjel átmentünk Makóra, ahol brünni, po­zsonyi, galántai, érsekújvári, prágai rendszámú kamionokat, illetve ko­csikat láttunk, és még három kami­ont a Dunaszerdahelyi járásból. Megjelent a magyarországi cseh­szlovák konzul, aki rövid beszédet tartott: csak konvojban mehetünk; Arad el van látva, Temesvárra kelle­ne mennie és még tovább, az or­szág belsejébe; gondolják meg, vál­lalják-e az utat. Mindenki vállalta, 24-én reggel 9 óra után indult el konvojunk, hét csehszlovák, tíz ma­gyar kamion, tehergépkocsi, mentő­autó. Románia területére lépve, az útvonalat katonaság biztosította. Aradon sokat tekeregtünk, meg kel­lett kerülnünk a várost, a belsejében ugyanis lőttek. Körülbelül három órára értünk Temesvárra. A kórház igazgatója azt mondta, hogy az élel­miszereket nem tudják átvenni, mert nincs hol tárolniuk, vigyük a nagy élelmiszerraktárba, amely Temesvár külvárosában van. Amint elindul­tunk, nyomban elkezdtek bennünket lőni. Konvojunkat egy pozsonyi busz vezette, amely előző nap gyógyszert hozott. Gyorsan kiugráltunk az au­tókból, és alattuk kerestünk mene­déket. Az autóbusz tetejét közben szitává lőtték. Mit mondjak, kitört a pánik körünkben, ott süvítettek, fütyültek el a golyók mellettünk, fel­(Munkatársunktól) - Az év vége felé fokozódik a be- és felvásárlási láz. Számolnunk kell a bevásárló turisták számának növekedésével, ezért sokan joggal teszik fel a kér­dést, milyen lesz az élelmiszerellá­tás az elkövetkező napokban. Olva­sóink tájékoztatásának érdekében kérdéseket intéztünk Szemes Béla mérnökhöz, az SZSZK Mezőgazda­sági és Élelmezésügyi Minisztériu­mának osztályvezetőjéhez.- Milyenek a kilátások az állatte­nyésztési termékek felvásárlási ter­vének teljesítésére?- Elég jók. A húsipar 11 hónap alatt az eredeti felvásárlási tervet 2,4, az árutermelés tervét pedig 3,2 százalékkal túlteljesítette. Várható, hogy a 3000 tonnával megemelt húsfelvásárlási tervet teljesíteni tud­juk. Hagyományos füstöltáruból nagy mennyiséget szállítunk az üz­letekbe. Előfordulhat azonban, hogy a rugalmatlan szervezés miatt egyes körzetekben nem lesz elég ser­téshús.- A tejtermékek választékának bővítését fékezte az időszakonként mutatkozó alapanyaghiány. Ezen a téren történt javulás?- Részben. Az említett időszak­ban a Nyugat-szlovákiai kerület 104,5, a Közép-szlovákiai 99,8, a Kelet-szlovákiai kerület pedig 100,4 százalékra teljesítette tejela­dási tervét. Hozzá kell fűznöm, hogy egyes körzetekben a sok bírálat el­pattanva az utca kövezetéről is. Ezt nem lehet elmesélni. A kamionosok vissza akartak menni Aradra. Örült ordítozás, füst. Kimondottan ránk nem lőttek, hanem a katonákra, akik bennünket igyekeztek védeni. Ami­kor csendesedett a tűzharc, gyorsan be a kamionokba, kocsikba és egy katonai jármű kíséretében végigszá- guldottuk az utat egészen a raktárig. A kamionosok nagy lélekjelenlétről tettek tanúbizonyságot. Mivel a rak­tárban nem találtunk embereket, mi magunk kezdtük kirakni az árut. Vagy húsz kiskatona védett bennün­ket közben, de olyanok, akiknek ed­dig fegyver nem nagyon volt a ke­zükben. Egyikük szívét a szemünk láttára fúrta át egy golyó. Jött egy tiszt, kértük őt, adjanak erősebb vé­delmet, mert a Securitate emberei bizonyára hamarosan megtámadják a raktárt. Aztán érkezett is egy elit alakulat. Négy órakor érkeztünk a raktárhoz, körülbelül hat óra tájban kezdték el lőni a szekusok. Meg a védelmünkre kirendelt katonákat. Nem tudtunk tovább rakodni, bete­reltek bennünket egy klubhelyiség­be, amely a raktár melletti irodaház­ban volt. Kaptunk kávét, teát, enni­valót. Mi úgy gondoltuk, hogy fo­gyasztunk inkább abból, amit hoz­tunk. Azt mondták: ha lehet, ne, az a népé, mi sem veszünk el belőle egy falatot sem. Nyolc óra körül annyira fölerősödött a tűz, hogy has­ra kellett feküdnünk. Teljes sötét­ségben voltunk, csúszva-mászva közlekedtünk. Megható volt, amikor hason fekve elkezdtük énekelni a Mennyből az angyalt. A csalá­dunkra gondoltunk mindnyájan. Kint a sötétben meg mintha tűzfolyót lá­tott volna az ember. Remegtünk a félelemtől. így ment reggelig. Ak­kor jött vagy száz-százötven mun­kás, nők, férfiak, megnyomorodott emberek. Alighogy elkezdtek rakod­ni, újból megindult a lövöldözés. Is­mét vissza a klubba, meg bújt, ki hova tudott. Még három vagy négy kamion állt kirakatlanul. Tízig lőttek. Ismételgettük, menni akarunk innen, minél előbb, ha nem rakják ki a ka­mionokat, akkor is elmegyünk. Sem­mi esetre sem maradunk még egy éjszakára. Fél tizenegyre kirakod­tunk. Majd nagyon erős katonai kí­sérettel elindultunk hazafelé. Egy Ezúton hívjuk fel az érdekeltek figyelmét, hogy a Füleki Magyar Pedagógusok Fóruma tanácsko­zást szervez a járás magyar okta­tási intézményei számára (óvo­dák, alapiskolák, középiskolák, szaktanintézetek). A tanácsko­zásra 1990. január 9-én (kedden) lenére nem használták ki eléggé a fejlesztési lehetőségeket.- Lesz elég üdítőital?- Bízunk benne, hogy nem lesz­nek nehézségek. Mint újdonságot megemlíthetem, hogy a karácsonyi piacra a bratislavai Sör- és Maláta­gyár nagy mennyiségű citrom-, cit- rancs-, narancs- és meggyízú Cool- lert szállított, a bratislavai Borászati Üzemek pedig hétdecis palackok­ban forgalmazott Wine Cooler kis alkoholtartalmú üdítőkkel mutatko­zott be.- Visszatekintve az 1989-es évre, hogy ítéli meg az élelmiszeripari alapanyagtermelés jelenlegi helyze­tét és jövőjét?- Bár az első hónapokban kéte­lyek merültek fel az igényes felada­tok teljesítésével kapcsolatban, a vállalatok igyekeztek kihasználni a lehetőségeket a termelés növelé­sére. Javított a helyzeten, hogy a mezőgazdasági vállalatok, főleg a liptovi és nagylégi (Lehnice) Agro­kombinát, a Dunatőkési (Dunajsky Klátov) Állami Gazdaság, a hodosi (Vydrany) Dukla Efsz és más mező- gazdasági vállalatok feldolgozták terményeik egy részét. A választék bővítésére jól hatottak a slusovicei Agrokombinát tejtermékei, melyek­ből a szlovákiai fogyasztók asztalára is jutott. Ha ezen az .úton haladunk tovább, kedvező fordulatot érhetünk el az élelmiszertermelésben és job­ban kielégíthetjük a fogyasztók igé­nyeit. (balla) tűzharcban ezredes rádión kiadta a parancsot, hogy Arad felé biztosítsák számunk­ra az útvonalat. Elterelő csel volt ez, ugyanis az ezredes tudta, hogy a szekusok lehallgatják a rádiót. Egyébként hadd mondjam el, hogy tanúi voltunk annak, amikor katonák katonákra lőttek, az éj sötétjében. Nincs rádiójuk. Ami mozog, minden­re lőnek. A szekusoknak olyan fegy­vereik vannak, hogy nincs torkolat- tüzük, tehát nem tudni, honnan tá­madnak. Reggelre láttuk például, hogy a katonák egy egész házsor­nak a tetejét szétlőtték. Visszatérve, mi a jugoszláv határ felé indultunk el. Ismét végigszáguldottunk Te­mesváron, és a jugoszláv határig meg sem álltunk. Senki nem lőtt ránk. A határon mindjárt jobb ked­vünk lett, senki sem akadékosko­dott. Fel voltunk lobogózva, cseh­szlovák zászló, vöröskeresztes zászló és feliratok: CSSR fór Roma- nia, Dunaszerdahely-Temesvár, Nagymegyer-Temesvár, Szabad karácsony. Mindenki azt mondta kö­zülünk, még egyszer nem vállalkoz­na ilyen útra. Végig halálfélelemben éltünk. A gyermekeinkre, családunk­ra, gondoltunk. Eszünkbe jutott, mi­lyen békés, meghitt lehet otthon a karácsony. Mi nem azért vállaltuk ezt az utat, mert hósködni akartunk. December 23-án délelőtt még nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Amikor a polgári fórum gyűléseit rendeztük Dunaszerdahelyen, akkor beszél­tünk arról is, hogy segítenünk kell Románia népeinek. Úgy gondoltuk azonban, nem elég csak beszélni, tenni is kell. Meg kellettek emberek, akik intézkednek. Végül is nem akármilyen kárpótlás volt számunk­ra, amikor láttuk azoknak a megnyo­morítottaknak az örömét. A mi kará­csonyunk olyan volt, amilyen, de nekik örömet szereztünk. A kisgye­rektől a nyolcvanévesig mindenki sírt, magyarok, románok egyaránt, akik között különben békét, egyetér­tést tapasztaltunk. Amikor még Te­mesvár felé tartottunk, ezrek álltak az utak mentén, integettek, letérde­peltek, csókolták a földet, odasza­ladtak az autókhoz, csókolták az oldalukat, a zászlókat, kiabálták Ma­gyarország, Csehszlovákia, és meg­áldottak bennünket. (bodnár) 15 órai kezdettel a füleki Vigadó­ban kerül sor. összejövetelünk célja nemzeti­ségi iskoláink sajátos gondjainak a megvitatása, eddigi helyzetének az értékelése, valamint közös ál­lásfoglalás kialakítása az előttünk álló feladatok megoldásához. Javasoljuk, hogy minden érin­tett intézmény dolgozói foglalkoz­zanak a fent említett kérdésekkel, s fogalmazzák meg véleményü­ket. Az összejövetelen a pedagó­gusok egyénenként vagy csopor­tok nevében is elmondhatják ja­vaslataikat, ötleteiket. Egyúttal kérjük az alapiskolák pedagógusait, vállalják fel a kör­zetükbe tartozó kisiskolák, óvo­dák képviseletének megszervezé­sét is. • December 22-én, pénteken, plakátokon kérték fel a lakosságot a segítségnyújtásra. Milyen vissz­hangja volt a felhívásnak? Megó János, autóbuszvezető: Soha nem tapasztalt összefogásnak voltunk szemtanúi. Szombaton a szó szoros értelmében özönlött a nép a színházba. Volt aki kolbászt, hurkát, csokoládét, szaloncukrot ho­zott, mások száraz tésztát, rizst, mé­zet vagy játékot. Nagyon meghatód­tunk, amikor egy hatéves kisfiú Mi­kulás-csomagját hozta el... Olyan mennyiségű áru gyűlt össze, hogy kevésnek bizonyultak saját szállító- eszközeink. Szerencsére sikerült szerezni egy Avia teherautót, egy utánfutót s kamiont is. • Végül is szombaton este útnak indultak...- Éjjel fél kettőkor érkeztünk meg makói szálláshelyünkre. Az ún. csehszlovák központba. Konvoj volt ott, amely orvosi berendezéseket, műtőt és jelentős mennyiségű gyógyszert szállított. A központ vol­taképpen egy iskola volt. Mivel afel- felújuló harcok miatt két napig nem indulhattunk útnak, itt egy könyvtár- szobában szállásoltak el bennünket. Fekhelyként székek és asztalok szolgáltak... • Romániából ezekben a napok­ban szörnyű híreket kaptunk. Nem gondoltak arra, hogy esetleg vissza­fordulnak? Vörös Lajos színész: - igyekez­tünk megőrizni humorérzékünket, s nem gondolni a veszélyre, amely esetleg ránk leselkedik. Ennek elle­nére egyik kamionsofőrünk nem vál­lalta tovább az utat. • Két napot töltöttek Makón. Mi történt ezután? Megó János: - A második napon eldöntöttük, hogy tovább már nem várunk. Ha a többiek nem jönnek, mi akkor is átkelünk a határon a szín­ház teherautójával és az autóbusz- szal. A túloldalon ugyanis már nem volt mit enni. Se a lakosságnak, se a katonáknak. Ha pedig a hadsereg éhes, akkor nem tud harcolni. Vörös Lajos: - Kezdeményezé­sünkre végül is az egész csehszlo­vák konvoj útnak indult. • Meddig jutottak el, és mit ta­pasztaltak? Beke Sándor, a tehergépkocsi vezetője: - Mi csak Aradig mentünk el, illetve Arad előtt egy laktanyában rakodtunk ki. S utána siettünk haza, mert a román határon átkelni este lehetetlen, le van zárva. „Secusok- kal“ szerencsére nem találkoztunk. Vörös Lajos: - Szívszorító volt az út Aradig, mindenhol gyerekek és felnőttek köszöntöttek bennünket. Bizony kicsordultak könnyeink, ami­kor hazafelé megpillantottuk a felira­tot: „ Köszönjük testvéreink “. GÁGYOR ALÍZ A FÜLEKI MAGYAR PEDAGÓGUSOK FÓRUMA MICSODA KOR! Napjainkban, az 1989-es december végi napok újra bizonyították: milyen borzalmak, szörnyűségek, kegyet­lenkedések elkövetésére képes a totalitárius rendszer. Nevezze magát bár nemzeti, avagy népi, netán egy-egy osztály diktatúrájának, lehet az inge barna, vörös, szürke vagy fekete, a lényegen nem változtat: ha a hatalomról van szó, tisztaszemű gyerekekre zúdít sortüzet. A magát unos-untalan szocialistának, demokratikus­nak álcázó Ceausescu diktatúra leghűbb kiszolgálói, védői, a hírhedt Securitate rohamosztagai páncéloso­kat, helikoptereket, gépágyúkat vetettek be a védtelen temesvári tüntetők ellen, akik az első halálos csapást mérték a véres kezű Conducator rendszerére, és rántot­ták le a leplet farizeus arcáról. Ceausescunak sohasem lehet megbocsátani azt a sok szörnyűséget, amit 25 éves uralkodása alatt elkövetett. Hála a televíziónak, a világ saját szemével győződhe­tett meg, hogy milyen mélyre süllyedhet egy diktatúra, amelyben ártatlan csecsemőket, gyerekeket, felnőtteket, anyákat csonkíthatnak meg. Elgondolom: vajon azok, akik e gyilkos őrültnek külön­böző alkalmaknak ürügyén mellére tűzték a legnagyobb kitüntetéseket, s csókolták az arcát, vajon ma mit gon­dolnak? Elpirul-e legalább az arcuk? Micsoda kor! Hát semmit sem tanultunk a történelem­ből, a cézárok, Caligulák, hitierek, Sztálinok szörnyű bűneinek következményeiből? Úgy látszik, nem. Ez az őrült még néhány éve is a nyugat dédelgetett kedvence volt. Igaz, az utóbbi években a demokratikus kormányok egyöntetűen elítélték, és kiközösítése mellett döntöttek. De a Kelet, az úgynevezett szocialista országok többsé­ge síri csöndben hallgatott, úgy tett mintha minden a legnagyobb rendben lenne a Conducátor birodalmá­ban, s a szegény, megnyomorított román nép, az ott élő nemzetiségek, magyarok, németek, szlovákok, szerbek valóban aranykorszakban élnének. Tudom, sokunkban felvetődik most a kérdés: hát ez a szocializmus? S akik ezt velünk el akarták - egy ideig el is tudták - hitetni, ma is így gondolják még? Mi már nem! A gyermekgyilkos Heródes, vagy ahogyan a Román Szabad Televízió bemondója fogalmazott: az antikrisz- tus meghalt! Ezt is megéltük, megéltem, mert az anti- krisztussal remélhetőleg azok az eszmék is halottak, amelyeket megtestesített... TÖRÖK ELEMÉR Az élelmiszerellátásban nem lesznek zavarok Javulást hozott a vállalatok közötti konkurencia Felhívás a Losonci járás magyar pedagógusaihoz ÚJ SZÚ 4 1989. XII. 28.

Next

/
Oldalképek
Tartalom