Új Szó, 1989. október (42. évfolyam, 232-256. szám)
1989-10-12 / 241. szám, csütörtök
szintén jó király. Megformálásában, egy bizonyos határig, szabad kezet kaptam. Hogy miképp játszottam, ítéljék meg a hozzáértők.- A darabbal sokfelé jártatok. Mit éreztél vándorkomédiásként?- Dehogyis voltunk vándorkomédiások! Csak ízlelgettük, mit jelent a szűkebb környezetünkön kívül játszani. A Jókai Napokon tapasztalt elmarasztaló véleménnyel sehol sem találkoztunk. Számomra óriási élmény volt, és megtisztelő a lengyelországi meghívás, nyolcvannyolc decemberében. Mikor az ottacsapatmunkát ismerhettem meg. Nem tudom, hogy formáltam meg a szerepet, hiszen az előadásról kritika nem jelent meg, bár a Jókai Napok lapjában valaki írt rólunk pár sort...- Az új évadban?-Jelenleg Valera, a kedves kis alkoholista, és Mr. Smith figurájával kell megküzdenem. Előbbit a Három lány kékben című mai szovjet darabban alakítom, Németh István rendezi, az utóbbit a Kopasz énekesnőben, Kiss Péntek József színházában próbálom megformálni. Szelíd célzatossággal Élményekkel - már az út elején Bugriszláv királyfi elindul, hogy megtorolja apja halálát. Elek cár segítségével elkergeti a zsarnok Übü királyt. A királyfi jelmezében egy fiú, Borsányi László. Húszéves.- Mikor kerültél kapcsolatba az amatőr mozgalommal?- Hetvennyolcban, kisiskolásként. Akkoriban kérdezte meg Sim- kó tanító néni, volna-e kedvem néptáncra járni? Szüleim beleegyezésével a Komáromi (Komárno) Művészeti Alapiskola gyermek tánccsoportjának a tagja lettem és maradtam négy évig. Diákéveimben a Hajós néptáncegyüttesbe jártam, oda is négy évig.- A diákévek után?- A mezőgazdaságban helyezkedtem el, végzettségem alapján. Állatokkal foglalkoztam, éltem a hétköznapi életet. De továbbra is érdeklődtem a kultúra iránt, így mihelyt lehetőségem adódott, a járási ifjúsági klub kulturális szakelőadója lettem. Nem bántam meg a cserét.- Ha jól tudom, jelentkeztél a Matesz tehetségvizsgájára?- Igen, hogy kipróbáljam az erőmet. A színjátszás pár évvel ezelőtt ragadott magával, miután betekinthettem a kulisszák mögé. Az olvasópróbától a bemutatóig követhettem a produkció születését.- A Komáromi Mai Színházi Stúdiónak hogyan lettél a tagja?- Felkértek Bugriszláv királyfi szerepére. Megkérdezték, elvállalnám-e. Érdekelt Alfréd Jarry Übü király című darabja, elvállaltam a megbízatást. Félénken mentem be az első próbára. Kiss Péntek József bátorított, bevezetett az amatőr színjátszók világába. Társaimról egy újabb írás születhetne... Nem tudtam felmérni, akarnak-e segíteni, vagy sem? A rendezőtől sokat kaptam. Útravalót és biztonságérzést. Ajtaja mindig nyitva áll, bármiért keresem fel.- Ki ez a Bugriszláv királyfi?-A darabban a becsületesség megszemélyesítője. Apja, Vencel, ni közönség, szó szerint, ünnepelte az Übüt, meglepődtem. Nem az én dolgom, hogy lemérjem a sikert, de annak örültem, hogy nem vallottunk szégyent.-Második lengyel utatokon már te játszottad a királyt...- Lidérces álmaimban is kísér az a fellépés. Indulás előtt egy nappal- Színészjelöltnek végül is nem vettek fel.- Kissé vakmerőnek tartottam magam, amikor elindultam a színház felé. Nem vagyok ilyen, sokan mondták. A felvételi után Varsányi Mari, a Matesz művésznője bátorított, ettől új erőre kaptam. A színházról álmodom ugyanis megtudtuk, hogy Németh István, az eredeti Übü papa hivatali elfoglaltság miatt nem utazhat velünk. Nélküle meg nincs előadás. A rendező rövid töprengés után nekem adta a szerepet. Huszonnégy óra alatt tanultam meg a nehéz szöveget. Videón többször visszapergettem az Übü király egyik előző előadását. A lengyel közönség tapsa elhitette, hogy érdemes volt keményen dolgozni.- A következő szereped Culík karnagy volt...- Az Agyő, kedvesemben, melyet a marcelházi (Marcelová) Jé! Színház társulata mutatott be, Németh István rendezésében. Itt egy újfajta Lőrincz János felvétele- Miért szeretnél mindenáron színész lenni?- Erre még korai lenne válaszolni, mert keveset tettem le az asztalra. Szép emlékeim vannak az előadásokról, de minden próba újabb kihívás. Mi lesz, ha egyszer már nem lesz jó, ahogy csinálom? Ezért gyakran járok színházba, szabadidőmben böngészem a szakirodalmat. Az amatőr csoportokban igyekszem tisztességesen játszani. Az út legelején tartok. Még előtte az élet. És egyszer talán közönség elé állhat abban a színházban is, melyet álmaiban oly sokszor lát. BÁRÁNY JÁNOS Nem hittem, mily nehéz alkalmi feladatra vállalkozom, amikor egy készülő kiadványban a pedagógusok vezette diákszínpadok előadásainak genézisét, szelíd célzatosságát, nevelői indítékait és diákos játékosságát keresem visszafelé az időben. „Ám hogyan van az, ami volt?“- tettem fel a kérdést magamnak, Nádas Péter esszéjére gondolva. Ez a fajta színjáték is úgy van, ahogyan volt: egy pillanattal ezelőtt, tegnap, tegnapelőtt, egy évtizede vagy negyedszázada. A diákszínjátszásnak (mint minden más színpadi cselekvésnek) a jelene azonnal a múltjába fordul. Időtényezőként viszont a nevelésben meghatározóbb a jövő, valamint a nap nap után oda tekintő pedagógus célja, törekvése, egyéni éthosza. Ugyanakkor elbizonytala- níthat pedagógust, diákot, magamfajta toliforgatót, ha a múltat megállíthatatlanul gyarapító jelen fizikai időértelmezésben megragadhatatlan kicsinységű - talán nem is létező- kiterjedése válik társadalmi mindenhatóvá. A történelem értelmét a múlt-jövő időtényezők adják, s nem a megfoghatatlan jelen. Amikor a diákszínjátszás jelenbeli állapotairól gondolkodtam, mindvégig a múltját faggattam, s a jövőjét kerestem. A csehszlovákiai magyar diákszínjátszás jellegét a színpadi konzervativizmus adja. Tévedés lenne azt hinni, hogy ez valamifajta szövegválasztás függvénye. Ennek a jellegnek a legmeghatározóbb eleme a választott formanyelv. Olykor igencsak veretesnek mondott, archaizáló szövegű valamikori iskoladrámát is el lehet játszani a huszadik század végének modern színpadi formanyelvi keretei között. Viszont avantgárd drámát is bemutathatnak olyan felfogásban, amely a barokk színház eszközeit választja. S még ez sem adja a konzervativizmus magyarázatát, hiszen e képletek megoldásai is eredményezhetnek korszerű diákszínjátszást. Sokkalta fontosabb szerepet játszik e jelenség konzervativizmusában a pedagógia konzervativizmusa. A diák-tanár viszony hierarchikussága - alá- fölé rendeltség'! viszonya - a legtöbb esetben megköti a diákok kreativitását, képzelőerejét. Ilyen viszony keretében aligha van mód felszabadult játékosságra, a diákok szemléletét messzemenőkig meghatározó iskolai viszonyok bírálatára, az őket foglalkoztató társadalmi jelenségek színjátékon belüli tálalására. Ennek a pedagógiai konzervativizmusnak táptalaja maga az iskola, amely kicsiben mindig a társadalmat modellt fezem a tévében a városvédő műsort és IV irigykedem. A filmen kisvárosi képek sorjáznak: parkok, fasorok, csöndes, ápolt folyópart, malmok, érzékenyen illeszkedő urbanisztikai megoldások, a múlt harmóniája a mában, féltő gonddal ápolt szeletei a történelemnek. És tervek, a városvédő egyesület szorgalmazta, megvalósításra váró elképzelések; egy egészséges tudatról és patriotizmusról árulkodó szemlélet üzenete. De jó ezeknek, gondolom. A sok sírás és jajgatás, a válságos pénzügyi és gazdasági helyzet forgószelében (vagy inkább állóvizében) is tudják: a szép környezet, a csinos városkép van olyan egyenes arányban a lakosok közérzetével, hogy azt nem szükséges deklarálni. Inkább meg kell fogni a munka végét, s kerül, amibe Fájó tüskeként máig magamban hordozom annak a cseh mérnöknek a szavait, aki Gömör- ben járva megjegyezte: ő még ennyi lépusztult kastélyt, kúriát, gyöngyszemként mutogatni való, mégis semmibe vett értéket talán sehol nem látott, mint Gömörben. Több mint tíz éve ennek, s azóta a helyzet nem sokat változott. Persze, ha nagyon akarnám, tovább sorolhatnám a példákat. Történelmi emlékeken innen és túl, a szép környezet és harmonikus táj fogalmába beletartozik a kulturáltan megművelt szántóföld, egy-egy rendben tartott mezei út, gyümölcsöskert, vagy akár egy kerítésdarab is, amely gazdája rendszeretetéről, azt ne mondjam, esztétikai érzékéről árulkodik. így folyik bele észrevétlenül mindennapjainkba az esztétika, Romok árnyékában kerül, közteher vagy adakozás, rendbe kell szedni az izraelita temetőt, helytörténeti múzeumot kell létrehozni, megtisztítani a tó környékét, sétányt csinálni. Ha másért nem is: hogy otthon érezzék magukat a városukban. Mert az ember szereti otthon érezni magát a lakóhelyén. Nem tudom elfojtani az önkéntelenül feltörő sóhajt - miközben a nyitott ablakon keresztül hallom úgy a negyedik-ötödik emeletről érkező szemetes zacskók puffogását a házunk előtti frissen kaszált fűben s elhallgattatni a bennem motoszkáló kisördögöt: vajon egyesek miért nem lamentálnak, miért nem tördelik a kezüket, mondván, hogy szegény az eklézsia, kevés a központi juttatás, hogy így meg úgy... Nem siránkoznak, egyszerűen cselekednek. És, sejthetően, nem pusztán a maguk gyönyörűségére, kedvtelésből, hanem azt is sejtik, itt nem csak magukról van szó. Talán arról is, hogy nem szeretnék szégyellni magukat mások előtt. Hogy ők nem rendetlenek, ápolatlanok, fésületlenek, nem csipás a sze- , műk, nem retkes a lábuk. S ha már sarkítunk, sarkítsunk tovább: hogy európaiak, ha már Európa közepébe csöppentette őket a sors. művészet, szépérzék fogalma. A kulturáltság kategóriája. Nincs lehangolóbb látvány, mint az útmenti szántó eldolgozatlansága, melynek a szélét gaz veri föl, szakadozott, rongyos barázdák lógnak ki belőle.- Vagy a mezei utak kuszasága, mert ha egy mezei út már végképp járhatatlan, egyszerűen csapnak mellette egy másikat, egy harmadikat. A kiontott belű táj egy baleseti sebészetnél is lehet elszomorítóbb. Vagy az újgazdagok, a tehetősebb emberek idétlen házai. Szűkebb pátriám beszédes kirakata lehetne az urbanisztikai ízléstelenségnek. Az ember szomorúsággal vegyes értetlenséggel nézi, miként szaporodnak a tájból ízléstelenül kilógó, gyakran többszintes családi házak, amelyeket még meg- toldanak egy-két kutyaólnyi tetővel. A falakon minden megtalálható, mi szemnek ,,ingere": vonalak, kockák, brizolitba ágyazott tükröcskék, kovácsolt vas és üveg, fa és beton, mindenből rogyásig. A szomszédpukkasztás eufóriájában hiába keresnénk a jóízlés csöndesebb szavát. Az ember szinte nem is érti, hogy a rendeletek dömpingjében, az irányelvek korában hogyan engedheti egy-egy nemzeti bizottság, hogy a község az ízléstelenség szabad prédája lehessen, hogyan bólinthatnak a járási nemzeti bizottságok illetékes osztályai ilyen, ízléshiányról árulkodó tervekre. Hol itt a patriotizmus, az egészséges közérzet, a hagyomány és a folyamatosság cérnaszála? Ám maradjunk a témánál, a műemlékeknél, helyesebben azok emlékénél, mert hisz hamarosan emlékekké, fantomokká válnak a kastélyok, kúriák, pusztuló gesztenyeóriásoktól éktelenkedő egykori parkok, ligetek. Pusztításuk, leépülésük, úgy tűnik, nem fáj senkinek, elherdálásuk szinte közügy. Persze, tudom én, minden mindennel összefügg. Az akarásból még nem lesz Szemirámisz függőkertje, s a rendezetlen birtokviszonyokon túl egy-egy községi kastély megmentéséhez prosperáló szövetkezet, vállalkozó szellemű helyi vezetés is szükségeltetik. Ahol nincs ipar, s évről évre deficites a szövetkezet, ahol nincs kultúrház és civilizált üzlet, ott a legkisebb gond is nagyobb a régi értékek megőrzésénél. Ám azt is tudjuk, a baj mélyebben gyökerezik. A tudat-, öntudat- és identitászavarért nem mindig marasztalhatunk el egy-egy tájegységet, egy-egy kisközösséget, bármennyire is tűnjék úgy, ők, az ott lakók a gondatlanok. Ki tudja, az újonnan meghirdetett program, amely az egész ország lakosságának esztétikai pallérozását tűzte ki célul, hogyan valósítható meg oly módon, hogy egyfelől, behunyva a szemünket, hagyjuk ezeket az építészeti gyöngyszemeket széthullani, másfelől, felismerve az egészséges, szép, esztétikus életkörnyezet fontosságát, ha nem próbálunk meg egyfajta szemlélet- váltással összhangot teremteni a programok és megvalósításuk között, míg a reszortszemlélet felaprózhatja az egyébként egészséges terveket. Talán nem szükséges hangsúlyozni: országos problémáról van szó, ám ha beszélünk róla, nem egy letűnt világ szellemét idézgetjük, de évszázadok során létrehozott értékek megmentése érdekében szólunk. Mert minden civilizált társadalom fokmérője, hogyan ápolja történelmi emlékeit. KÖVESDI KÁROLY lezi. Márpedig az iskola még mindig nem képes a tanár és diák közötti hierarchikus viszonyt partneri viszonnyá változtatni, még mindig a feltétlen tanári tekintély eszményének hódol, amit nem befolyásolhat, hogy valójában az órákon és a közvetlenebb kapcsolatokat kívánó szakköri foglalkozásokon milyen tekintélyt vív ki (vagy nem) magának- munkájával - a tanár. Azok az élenjáró együttesek, amelyek a Jókai Napokon a diákszínjátszókat képviselik, valójában leszámoltak ezzel a konzervativizmussal. Tehették, hiszen azok a tanárok, akik ezeket az együtteseket irányítják, s rendezőként is jegyzik őket - ha egymástól különböző pedagógiai megfontolásból is - szakítottak a középiskoláink többségét átható pedagógiai konzervativizmussal. Tették ezt azzal a meggyőződéssel, amely nem függ anyagi juttatásoktól, kitüntetésektől, vezetői pozíciók elnyerésétől. Függ viszont a diákok iránt érzett felelősségtől, a hivatástudattól, az iskola és a tá- gabb környezet megbecsülésétől. Innen szemlélődve érthető meg igazán, hogy az a négy-öt középiskola, ahol rendszeresen foglalkoznak a színjátszás „diákszínháznak“ is nevezett műfajával, valójában más tekintetben is az élenjáró iskolák közé tartozik. Ezekben a „könnyed" tanügyi változékonyság, a bizonytalan széljárás közepette is a pedagógus és a diák viszonya az állandóság. Ebben pedig ugyanúgy helye van a tanári hivatástudatnak, mint a jó tanár felé a diákok irányából áradó tiszteletnek, szeretetnek. Szelíd célzatossággal írt jegyzetemből remélem, kiderül, hogy a diákszínjátszás leglényegesebb eleme az adott iskola. A többi ezen belül „magától" megszületik, mert ott a tanár nem csak az órán tanít, s a diák nem csak az órán tanul- éthoszt. DUSZA ISTVÁN LEMEZ A kékszakállú herceg vára Operaházi bemutatójának hetvenedik évfordulójára immár negyedik alkalommal adta ki a Hungaroton Bartók Béla egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát. Mint ismeretes, a szövegkönyvet a Bartók és Kodály köréhez tartozó Balázs Béla írta. Az 1910-ben befejezett darab nem volt más, mint a kékszakállú-monda irodalmi ősforrásának, Charles Perrault meséjének misztériummá alakított változata. Amikor Bartók az operát komponálta, hangulata épp oly komor és pesszimista volt, mint a mű egyes fejezeteié. Ugyanis akkor végződött tragikus szakítással Geyer Stefi iránt érzett nagy szerelme, s a konzervatív magyar közvélemény az időtájt utasította el Bartók 1906-1907-ben megtalált egyéni zeneszerzői hangját. így ez az opera egyetlen reprezentatív alkotása lett annak a bartóki alkotói korszaknak, melyet stilárisan már a népdal felfedezése jellemez, de amelynek a gyökerei - emberi és művészi magatartás szempontjából- még a 19. századba, a romantikába nyúlnak vissza. Az új felvétel a Hungaroton és a CBS lemeztársaság közös produkciójában készült, parádés szerep- osztásban. A kékszakállú herceget az Egyesült Államok egyik középnyugati államában született világhírű basszista, napjaink egyik legsokoldalúbb, éppen ezért legkeresettebb sztárja, Sámuel Ramey alakítja. Nagyszerűen szólaltatja meg a szerepet, rendkívül szép hangon, és- nem magyar létére - igen szép magyar nyelven. Partnere a világhírű magyar szopránénekesnő, Marton Éva, akinek alakításáról a kritika így nyilatkozott: „Marton Éva a leghihetőbb, lélektanilag a leghitelesebben megrajzolt Juditot állítja elénk valamennyi között". Tehát két világhírű, nagy művész szerencsés találkozásának eredménye ez a lemez, mindketten kiváló ismerői a muzsika lelkületének, Bartók szellemének. Közreműködik a Magyar Állami Hangversenyzenekar, amely egyik leghivatottabb megszólaltatója Bartók operájának. Ebben nagy szerepe van a kitűnő karmesternek, Fi- scher Ádámnak. SÁGI TÓTH TIBOR ÚJ SZÚ 4 1989. X. 9.