Új Szó, 1989. szeptember (42. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-01 / 206. szám, péntek

Osztályozni vagy nem osztályozni Iskolák, pedagógusok - indulás előtt KÖZÉP-SZLOVÁKIAI HELYZETKÉP A Rimaszombati (Rimavská So- bota) járás pedagógusainak tanév­nyitó előtti hagyományos aktíva-ér­tekezletén a következő időszak leg­fontosabb feladataként, az oktatás színvonalának általános elemése mellett, a tanulók erkölcsi és munká­ra nevelésének fontosságát hangsú­lyozták. Az elfogadott irányelvekhez szorosan kapcsolódik a hivatásra nevelés, a pályaválasztás kérdése is. Fokozott figyelmet fordítanak a nemzetiségi iskolákra, valamint a cigánytanulók képzésére. Amint azt Pavel Jandík, a jnb okta­tási osztályának vezetője elmondta, az új tanévben a huszonnégy alapis­kola (1-8 évf.) közül tízben folyik majd magyar nyelven a tanítás, ezenkívül negyvenhárom kisiskola oktatási nyelve lesz a magyar. Ezek­ben az iskolákban a tanulók létszá­ma mintegy ötezerháromszáz, negyvennyolc százalékuk cigány. Az elmúlt évek eredményeinek is­meretében a cigány tanulók egy ré­szének nemcsak tanulmányi problé­mái vannak. Az iskolalátogatásukról készült statisztika is rendkívül ked­vezőtlen, javítása a szülők és peda­gógusok első számú feladata lesz. Az idén is többen mentek nyugdíj­ba a pedagógusok közül, továbbá elköltözések és más okok miatt az új tanévben negyven képesített tanító hiányzik majd Gömör falvainak és városainak iskoláiból. Ez különösen az 1 -4 évfolyamokban okoz gondot; hasonlóképpen a testnevelők és ze­nepedagógusok hiánya a felső tago­zaton Az okok között mindenekelőtt azt említette meg az oktatási osztály vezetője, hogy a Nyitrai (Nitra) Pe­dagógiai Főiskola magyar tagozatá­ra évek óta kevés jelentkezőt vesz­nek fel a járásból. Hiányzanak majd képesített tan­erők a kisegítő iskolákból és a neve­lőintézetekből is, jóllehet a különle­ges bánásmódot igénylő gyerekek neveléséhez nem elegendő a peda­gógiai főiskolán szerzett tudás. Az óvodákban viszont lesz elég kvalifi­kált munkaerő, óvónő. A járás 107 óvodája közül 48 magyar nevelési nyelvű, a 8 kisegítő iskola és nevelő- intézet közül 3 tanítási nyelve a ma­gyar. Szeptember 4-én újjáépített isko­lákban kezdődhet a tanítás Radnót (Radnovce) és Rimajánosi (Rimavs- ké Janovce) községekben. Az épí­tők késése miatt viszont csak szep­tember közepén adják át Safáriko- vóban a magyar tanítási nyelvű alapiskola nyolc új osztályát; a to­vábbi nyolc osztály birtokbavételére még várni kell néhány hónapot. Köz­ben valószínűleg sikerül átadni a hétszáz adag étel elkészítésére alkalmas központi konyhát, valamint az ebédlőt. Ezzel végérvényesen megoldódik a Sajó-parti város alap­iskolájának étkeztetési gondja. A szomszédos Losonci (Lucenec) járás is gazdagodik néhány oktatási intézménnyel. Viliam Nociarnak, a jnb oktatási osztálya vezetőjének tájékoztatása szerint Füleken (Fil’a- kovo) a Kovosmalt vállalati óvodáját már szeptember elsején birtokukba vehetik a legkisebbek. A divini alap­iskola átadását az esztendő végére ígérik az építők. Lakossági hozzájá­rulással, Z akcióban Galsán (Holisa) és Sőregen (áurice) is épül iskola, átadásukra azonban aligha kerül sor az új tanévben. Kedvezőtlen a hely­zet a tornatermek és más iskolai sportlétesítmények építése körül. Kalinovóban, Rappon (Rapovce) és másutt igen nagy a lemaradás, félő, hogy a hiánynak kedvezőtlen hatása lesz a spartakiád-gyakorlatok tanítá­sa során. A járás néhány alapiskolájában gondot okoz a tanteremhiány. Divín- ben és egy-egy füleki, illetve losonci alapiskolában két váltásban folyik a tanítás, remélhetőleg azonban ha­marosan javul a helyzet, mert a tor­natermekkel ellentétben, az új isko­lák építésében sem Divínben, sem Füleken nincs lemaradás. Ami a pe­dagógusállományt illeti, lényeges változásra nem számítanak. A tíz- tizenkét nyugdíjazott tanítót ugyanis tudják fiatalokkal pótolni, mert, ellen­tétben a szomszédos rimaszombati járással, a főiskolákra jelentkezőket szinte kivétel nélkül felveszik, még Nyitrán is. A nemzetiségi iskolák és óvodák helyzetét tekintve, Viliam Nociar el­mondta, hogy a közelmúltban a járá­si pártbizottság és a Csemadok járá­si bizottságának kezdeményezésére megvizsgáltak néhány lakossági észrevételt és panaszt. Csorna (Öa- movce) községben kiderült, hogy az óvoda épületéről valóban hiányzott a magyar nyelvű felirat, de a gyere­kekkel magyarul foglalkoznak, mind­két óvónő magyar nemzetiségű, akik magyar nyelven készítik tantervűket, s az oktatási szervekkel szóban és írásban is anyanyelvükön kommuni­kálnak. Többen kifogásolták, hogy Füleken a Kovosmalt vállalati óvo­dájában csak szlovák nyelven folyik a nevelés. A vizsgálat megállapítot­ta, hogy ezért a vállalat vezetése felelős, mert annak idején nem kér­ték ki a dolgozó szülők véleményét. Ugyanis bebizonyosodott, hogy va­lóban van igény magyar nyelvű ok­tatásra. Minthogy az elmúlt hetek­ben huszonkét jelentkezés érkezett, mától magyar osztály is működik az óvodában. Viliam Nociar elmondta továbbá, hogy a járási székhelyen, Losoncon, szintén adottak az anyagi és szemé­lyi feltételek egy vagy akár több magyar osztály létrehozásához, egyelőre azonban mindössze hét je­lentkezőt tartanak nyílván. Nem ki­zárt, hogy még e szerény érdeklő­dés ellenére is kielégítik a szülők igényeit. Ami a kisiskolák helyzetét illeti, a közeljövőben nem várható válto­zás. Egyetlen korábban megszünte­tett iskola visszaállítását sem kérték, illetve kezdeményezték, ami azzal magyarázható, hogy korábban kö­rültekintően körzetesítettek, valóban csak a legindokoltabb esetekben maradtak iskola és pedagógus nél- kül nógrádi falvak. hACSI ATTILA-1^1 —*y*—így?—Hqpt t^r Ty* ^--’ijp" ~1y'r -­OT THONI TÜKRÖK Nagydarab, langaíéta gyerek. Va­lahol Kelet-Szlovákiában él vagy a Csallóközben. Gömörben vagy a Zoboralján. Mondjuk egy kis fa­lucskában. Egy olyan falucskában, ahol nincs iskola, illetve még áll az épülete, de csak az emlékek bo­lyongnak benne. Málló vakolat, az udvart fölverte a gaz. Ők már nem itt tanultak, buszon jártak egy másik községbe, nyáron, télvíz idején. A faluban van néhány újkori palota, amolyan kétgenerációs, legyen majd hol lakni a gyerekeknek is. És van néhány üres ház, lakójuk kihalt, elköltözött. Talán ezek a paloták is megürülnek majd, s az öregek- mert akkorra megvénülnek az épí­tőik - visszeres, fájós lábbal járják majd az emeletet, vagy inkább a konyhában gubbasztanak majd, az emlékeik elől menekülve, várva, hogy néha hazalátogatnak a gyere­kek. Halálra ítélt falu (ez is), ahol az üzleten és a kocsmán kívül nincs semmi. Se mozi, se presszó, se klubhelyiség, se szolgáltatás, csak a mehetnék. Csak minél távolabb innen, az unalomból, a konzerváló­dott múltból a jelenbe, ahol történik valami, ahol nem állt meg az idő. A haldokló faluban ő sem találja a helyét. Mióta belecsöppent a kamaszkor­ba, s keze-lába megnyúlt, hogy vé- gigcaplatva az utcán úgy fest, mint­ha el akarná hajítani kezét, lábát, mióta hallgatag lett és visszahúzó­dó, mióta szeretne megbújni a világ zugaiban, és csak figyelni, szívni magába az arcokat, viselkedésfor­mákat, miközben arról álmodozik, hogy egyszer talán oly határozott léptekkel megy végig az utcán mint James Bond vagy Sting, aki határo­zott, akinek mersze van, az elsőnek például az ökle, a másiknak a belső tartása révén, egy olyan belső su­gárzás révén, amit a zene ad neki, a zene mindenhatósága, amivel el tudja bűvölni a többieket, szóval amióta oly bizonytalan lett, mint a csigabiga, melyet ki akarnak pisz­kálni a házából, azóta, épp azóta várják el tőle, hogy határozott le­gyen, hogy tudjon dönteni. Mi- akarsz-lenni-szerű kérdésekkel mo­lesztálják, megfontoltságra intik, ho­lott ő épp ezeket keresve húzta be a csápjait, s valahogy furcsamód épp a határozottság hiánya tette bizonyos mértékben megfontolttá és hallgataggá. Igyekszik kerülni a gye­rekes megnyilvánulásokat, irtózik az érzelem megnyilvánulásaitól, pedig lelke mélyén érzékeny gyerek, a ro­koni csókoktól és vállveregetésektől hideglelést kap, és menekül. Pedig minden vágya, hogy kitörhessen, hogy megtalálhassa azokat a ka­paszkodókat, amelyekkel beléka- paszkodhat a világba, s elrugasz­kodhat innen. Pedig mennyi szépség köröskö­rül. Amit a vaksi döntéshozók elvet­tek a falutól, akik egyetlen tollvonás­sal - talán két feketekávé és szó­noklat között - kasztrálták ezt a kö­zösséget, azok nem számoltak a természet gyönyörű erejével, amely egykor majd visszavezeti ide az embereket. Talán majd az ő fiai, unokái visszatérnek egykor ide, az elveszett paradicsom ölére, talán a többi elszármazott és menekülő utódai visszarendezik a tartalmas és értelmes élethez szükséges kulisz- szákat. Bár ki tudja, az ő arcuk, nyelvük, tartásuk talán merőben más lesz. Talán a tükrök is megva­kulnak addig. Megy az utcán, furcsán, kama- szosan kacsázva, és arra gondol, mi várja a városban, ahol szeptembertől középiskolás lesz. Már nem gyerek, akit nem lehet komolyan venni. Kész fiatalember. Félelmei és aggályai ugyan töprengővé teszik olykor, ám igyekszik legyűrni őket, s a remélt kalandok, a fény, a zajló élet ígérete elnyomják benne az időnkénti szo­rongást. Igaz, ott nem védik majd az édes anyanyelv védő bástyái, a min­dig tárulkozásra kész anyai karok, de lesz valami más, ami kárpótolja az idegenségben: az új közösség, az új barátok. A veszélyekre Igyek­szik ügyet sem vetni. Hogyan is gondolna rájuk, mikor végre elmehet innen, a poshadt unalomból. A minap véletlenül kihallgatta a nagyapját, amint őróla beszélt va­lakinek: - Fogni kell ezt a gyereket, k emény kézzel kell fogni. - Szegény nagyapa,' biztosan a jószándék mondatta vele, a féltés, el ne kallód­jon, rossz útra ne térjen. De ki rajzol­ja meg az utakat? Miféle emberi tartást szeretne beléplántálni az öreg a kemény kéz filozófiájával? Ha tudná, hogy egészen másféle tartás kell az embernek! Neyezetesen bel­ső tartás, a tudás adta öntudat, hogy a cseperedő kamasz ki merje nyitni a száját egykor a nagyvilág előtt, bárhol is forduljon meg. Ezt ő még nem tudja szavakba önteni, de sejti, s valószínűleg az öreg sem gondolja másképp, de hát honnan is tudná megfogalmazni a tanultabb emberek számára is nehezen megfogalmaz- hatót? Egész életében kétkezi mun­kás volt, kitől tanult volna filozófiát? Pedig a srác szemében furcsa tüzek lobognak a kérdőjelek között, kacsázó, tétova léptei mögött ott bujkál a határozott léptek és utak lehetősége. S valahol mélyen ott lakik benne a tudás iránti vágy, amely hatalmasabb erőt adhat, mint James Bond öklei. Egyelőre a bi­zonytalanság, a csigaház, a lesrófolt érzelmek dominálnak. Tud-e majd lelkesedni? Tűzbe jönni valamiért? A többezer kamasz portréját bizony­talanul rajzolgató jegyzetíró pedig a pedagógusokra gondol, akik szep­tembertől kézhez kapják ezeket az ingatag kamaszokat, langalétákat, akikhez közel kell férkőzniük, s mint megannyi csonthéjat, fel kell nyitniuk kagylóhéjukat, csigaházukat. Hogy ne maradjanak bizonytalanok, elszi­geteltek és zárkózottak. Hogy ne vakuljanak meg az otthon hagyott tükrök. KÖVESDI KÁROLY Közismert, hogy az elmúlt tanév­ben az alapiskola első osztályosait nem minősítettük érdemjegyekkel, hanem „csak ?“ jellemzést kaptak. Az új tanévben pedig - bár ezt még csak úgy megsúgták - talán már a nevelési tantárgyakat (testneve­lés, zenei nevelés stb.) sem kell majd osztályozni. Minden jel arra mutat, hogy ez a gyakorlat kezd egyre nagyobb teret hódítani az is­kolai életben. Nos, ezt is, mint minden újat, sok­sok vita követte. Egyetértések és kétkedések kísérik. Ez természetes. Ha pedagógusszemmel nézem a tényt, akkor meg kell mondanom, hogy az osztályozás a nevelő kezé­ben egyfajta fegyver a gyerekekkel szemben, még akkor is, ha az osztá­lyozással a tanító, tanár saját magát is értékeli, minősíti. Sok-sok pozitív hatása ellenére az osztályozásnak vannak negatív hatásai is. Ezek kü­lönösen a közepes és a gyengébb előmenetelű, képességű tanulókat sújtják. Ilyenek pedig mindig voltak és lesznek. (Márpedig ezek a gyere­kek is érhetnek annyit, mint a leg­jobb képességűek, hiszen nekik is lehetnek olyan pozitív tulajdonsága­ik, amelyek nem nélkülözhetők az életünkben. S ha jobban megfigyel­jük őket, nagyon is életképesek és jól megállják a helyüket.) Mégis gyakran megkeserítjük az életüket gyengébb érdemjegyekkel, netán osztályismétléssel Vannak persze esetek, amikor ezzel az eljárással segítünk, főleg kisiskolás korban. Az esetek nagyobb részében azonban inkább negatív hatást váltanak ki az ilyen minősítések. Nagyon jó pszichológiai képes­séggel és emberismerettel kell ren­delkeznie a pedagógusnak ahhoz, hogy az ilyenfajta tévedéseket elke­rülje. És még így is csapdába eshet. Az az érzésem, hogy mestersé­günknek még nagyon az elején tar­tunk. Még nem nőttünk fel hivatá­sunk magaslatára, még váratnak magukra azok az emberi kapcsola­tok, amelyekre nem a hivatalosság, hanem az emberiesség, az egymás iránti figyelem, érdeklődés, megbe­csülés a jellemző, és ezeknek az emberi viszonyoknak, tulajdonsá­goknak a kialakításában nagy sze­repe van az osztályozásnak is. A gyerekek fegyelmezése az is­kolában nem könnyű, és a pedagó­gusok többsége ebbe, nem pedig a tanításba fárad bele. A kettőt per­sze nem lehet egymástól elválaszta­ni. Fegyelemnek viszont lennie kell. Komensky megállapítása - Az isko­la fegyelem nélkül olyan, mint a ma­lom víz nélkül - nagyon is időálló és igaz. Általában azok a pedagógusok használják az osztályozást, érdem­jegyeket fegyverként, akiknek a fe­gyelmezés sok gondot okoz. Ez a fegyver pedig a legbiztosabb en­nek a hiánynak a pótlására. Ugyan melyik tanulót nem lehet megfélem­líteni rossz jeggyel? Melyiket nem lehet sarokba szorítani a gyenge osztályzat beígérésével? És hány tanulónál vezet ez az önbizalom el­vesztéséhez? Márpedig nincs szá­nalmasabb látvány, mint az önbiza­lom hiányában szenvedő ember. Ez pedagógiánknak nem lehet a célja. És különösen nem egy olyan társa­dalomban, amelyben legnagyobb érték az ember. Célunk, hogy talpra­esett, magabiztos, céltudatos gyere­keket neveljünk. S ha csak egy-két esetben is az ellenkezőjét értük el, akkor kudarcot vallottunk és hibáz­tunk. Mert minden önbizalmát vesz­tett emberért kár. Gyakran adtam hangot annak a véleményemnek, hogy ne csak akkor legyenek fontosak számunkra a gyerekek, amikor beíratják őket az első osztályba, hanem akkor is, ami­kor ránk bízták őket, de még inkább akkor, amikor útjukra bocsátjuk őket. Milyen jó lenne úgy nevelni őket, hogy egy se hagyja el az iskoláját keserű szájízzel, és ha a búcsú­könnyek annak az iskolának szól­nak, amelytől azért nehéz az elvá­lás, mert azt a humánum jellemzi és amelyre szívesen emlékszik majd vissza egész élete folyamán. Ennek érdekében, szerintem, csak a tanu­ló-pedagógus viszonyt kellene fel­váltania az ember-pedagógus kap­csolattal, partnerviszonnyal. Úgy gondolom, ha majd minden gyerek - képességeire és családi hátterére való tekintet nélkül - egy­forma értéket fog jelenteni számunk­ra (persze, a társadalom számára is), s mi, pedagógusok felül tudunk emelkedni önmagunkon azáltal, hogy a számunkra kevésbé szimpa­tikus gyerekekhez is úgy tudunk vi­szonyulni, hogy rokonszenvünket vagy ellenszenvünket a környeze­tünk ne vegye észre, akkor valóban nem lesz szükség osztályozásra, mert a gyerekek reális, humánus jellemzése sokkal célravezetőbb lesz. JAKABNÉ G. ETELKA Hol az a bizonyos határ? Egy, ősidők óta megoldatlan mo­rális kérdéssel szeretnék foglalkoz­ni. Nem a megoldás igényével, csu­pán azért, hogy tudatosítsuk újfent: a probléma létezik, és igencsak romboló, visszahúzó szerepet ját­szik forrongó, célokkal teli világunk­ban. Elmondom mire gondolok. Vegyünk egy, boldog családi kö­rülmények között élő gyereket, aki szüleitől emberszeretetet, nyitottsá­got, őszinteséget tanul. E tulajdon­ságok lassan a világává válnak, mely világ optimizmussal tölti el és gyönyörűszép-erkölcsi kódexet vés szívébe, agyába. Lassan csepere­dik, nődögéi, figyel, tájékozódik. Fel­nő, tanul, művelődik, mert humanis­ta jelleme kíváncsi mindenre, amit az emberről tudni lehet. És ekkor jön az első pofon. Nem vele egyenragútól kapja, hanem va­laki olyantól, akinek fogalma sincs arról, mi a gyengéd, megértő szel­lem, s a világ összefüggéseiből csu­pán annyit ért, hogy miként kell rág­ni, nyelni, hatalmat, vagyont szerez­ni. Attól kapja, akit messze elkerült a meleget adó családi tűzhely. Aztán menetrendszerűen érkeznek a to­vábbi pofonok. Hősünk nem üt visz- sza, ő megérti szegény csapkodó- kat, tudja, honnan vezetett útjuk a pofozkodásig. Nem ítéli el őket. Sőt, áldja önnön sorsát, hogy nem kellett olyan mostoha, szeretetsze- gény körülmények közt nevelkednie, mint nekik. Csattognak rajta az üté­sek számolatlanul. Ö meg csak mo­solyog elnézően, jóindulatúan, segí­tőkészen. Persze, mindez nem me­het így a végtelenségig. Egyszer rádöbben, öt ezek a csorbult, éretlen személyiségek igaz céljai elérésé­ben gátolják. Minél magasabbra tör, annál fájdalmasabbak, idegőrlőbbek - a pofonok. Végül visszaüt! Balegye­nese eléggé gyengécskére sikere­dik, nyomban kap is helyette tíz nagyszerűen kivitelezettet. Mindent megtanult az évek során, csupán verekedni, tülekedni nem... Talán, ha hamarabb odacsapott volna... Most érkeztünk el a lényegi kér­déshez. Hol az a határ, melytől az intelligens, jóindulatú, tenni vágyó embereknek már nem kell megérte­niük a „szegény" ostobákat? Med­dig használhatják ki röhögő idétle­nek emberszeretetüket? Meddig kell hagyniuk, hogy jóindulatukra épít­senek? E kérdéseken az ókortól napjain­kig ógnak-mógnak az okos embe­rek. Minden helyzetben érvényes válaszokat lehetetlen találni rájuk. Ennek ellenére nagyon-nagyon fon­tos, hogy újra és újra feltegyük őket, hátha valaki magára ismer és levon­ja a megfelelő következtetéseket... Itt, az utolsó bekezdésben elné­zést szeretnék kérni azoktól, akik rossz családi körülményeik ellenére is becsületes, tisztességes embe­rekké váltak. Azok pedig, akik szere- tetben nőttek fel, mégis a pofozko- dók, tülekedók között érzik jól magu­kat, nos... E kivételek erősítik a szabályt. CSÓKA FERENC ÚJ sz 6 t 1989. IX

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom