Új Szó, 1989. augusztus (42. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-29 / 203. szám, kedd

... és mégis élek ÚJ SZÓ 1989. VIII. 29. Látszatra semmiben sem külön­bözik a többi, hasonló korú ember­től. Békésen üldögél, az udvar, a jó­szág, a kert keze munkáját dicséri. Mintha itt dolgozgatott volna világé­letében, s közben feje fölött elzúgott volna a történelem. Pedig nem így volt! Ez a Baranya megyei Sellye községben élő, közel hetvenéves férfi cselekvő részese, szenvedő alanya is volt a történelemnek. Sor­sa akár jelképe is lehetne korosztá­lya sorsának, de ő csak úgy mesél róla, mint minden hozzá hasonló, aki „megjárta a hadak útját“. 1944. szeptember 20-án Kazimir és Bysta Tőketerebesi (Trebisov) já­rás között tíz magyar ejtőernyős par­tizán ért földet A karhatalmi szervek rövidesen fölfedezték őket, és beke­rítették a kis csoportot. A túlerővel vívott tűzharcban négyen meghal­tak, az ugrás közben megsérült két partizánt foglyul ejtették. A többiek­nek sikerült elmenekülniük. A három férfit és a rádiós lányt a bystai teme­tő kerítése mellett a csendőrök elföl­delték. Az együttérző lakosok ké­sőbb körülkerítették ezt a helyet, fenyőt ültettek mellé, majd 1946-ban emlékművet állítottak a meggyilkol­taknak, amelyre rávésték nevüket is: Petkó Sándor, Tengely József, Oláh István és Olga Ivanovna Pervejevna nevét. 1977-ben, a Népszabadságban majd a tőketerebesi járási újságban is felhívást tettek közzé, hogy a Byáta melletti Michal'any honisme­reti szakkörének pionírjai az eleset­tek hozzátartozóit keresik, a Magyar Antifasiszták és Ellenállók Szövet­sége pedig várja a Szovjetunióban nemzetközi partizánképző iskolát végzettek jelentkezését. Mindenki nagy meglepetésére a Tőketerebes melletti Kazimir község anyakönyvé­be halottként bejegyzett Petkó Sán­dor is jelentkezett. Itt ülök Petkó Sándor portáján, a Baranya megyei Sellye köz­ségben, ahol vendéglátóm a tejipari vállalat nyugdíjasaként él két fiával. Felesége négy évvel ezelőtt húnyt el. Amikor kalandos sorsa felől fag­gatom, először eltűnődik, aztán be­lekezd a hosszú históriába:- Nem voltam még 22 éves, ami­kor mint tényleges katonát kivittek a szovjet frontra, a biztos halálba. Már 1943 januárjában, a doni visz- szavonuláskor megpróbáltunk kijutni ebből a pokolból. Többen leszakad­tunk a seregtől. így kerültünk a szov­jetekhez, közben tüdőgyulladást kaptam. A kórházban állandóan ar­ról beszélgettünk, hogy ebből ele­günk volt. Lehet, azért mert hangadó voltam, májusban elvittek Szvjatosi- nóba, a nemzetközi partízánkiképző iskolába. Itt találkoztam szlovák, bolgár, jugoszláv és más nemzetisé­gűekkel is, akikkel hamar összeba­rátkoztam. Egy cél vezetett vala­mennyiünket: legyőzni a fasisztákat, véget vetni a háborúnak. A kiképzés után két másik csoporttal - szlová­kokkal és magyarokkal - Lvovba, majd Drahovac községbe vittek ben­nünket, s a mintegy 40 fős csoportot 6-8-10 fős egységekre osztották, ezekből itt csak a mi csoportunk volt magyar. Egyébként 1944 második felében tizenöt magyar-szovjet vegyes összetételű szervező partizáncso­port készült és érkezett bevetésre a megszállt területekre, illetve a front mögé. Petkóék csoportja volt a ti­zenegyedik.- Még itt Drahovac községben összehívták a parancsnokokat és egy fiatal szovjet főhadnagy, Beszé­des Antal megtartotta az utolsó eli­gazítást. Közölte, hogy a csoportunk fedőneve Romeo, parancsnoka a romániai származású Lebovits Jó­zsef, helyettese a zagyvarónai Szita Ferenc, szovjet rádiósa a Rosztov környéki Olga Ivanovna Pervejevna. Ó és a parancsnok egy nappal ké­sőbb érkezett a kiképzőközpontba. A csoport tagjai az urají Oláh István, az arlói Tengely József, a karancsla- pujtöi Szalai Sándor, a markazi Treskó Kálmán, a kerecsendi Fegler (Füleki) István, az újszászi Antal István és én. Fő feladatunk az volt, hogy a lakosság körében politikai szervezőmunkát végezzünk, felderí­tő tevékenységet folytassunk és er­ről rendszeresen adjunk jelentést Ki- jevnek. Az eligazítás után azonnal indul­tunk, de csak Sztaniszlauig jutot­tunk. Hogy miért nem mentünk tovább, senki sem tudta. Itt töltöttük az éjszakát is. Ki bent a gépben, ki ott estek el, Szalai Sándor, Tengely József, Oláh István és Olga. Ekkor Lebovits kiadta a parancsot, hogy meneküljünk. A parancsnok, Szita és én a szederbokrokkal benőtt víz­mosásban kicsúsztunk a gyűrűből. Fegler más irányba menekült. Mi négyen három napig bolyong­tunk és Telkibányán végül bennün­ket is elfogtak. Petkó Sándor 1952-ben... a gép alatt a szabadban. Olga és Oláh szerelmesen húzódtak meg a gép szárnya alatt. Kissé irigyeltem is őket, hiszen én is legényember voltam. A gesztenyebarna hajú lány és Oláh között a kapcsolat nem volt újkeletű. Mondtuk is, úgy néznek ki, mint Romeo és Júlia. Talán innen kaptuk a Romeo nevet is, bár nem tudom biztosan... Másnap, szeptember 19-én este 9 óra után egy Douglas típusú repü­lőgépen elindultak Észak-Magyaror- szág felé, a szlovák határ mentére. A Romeo csoporttal közölték, hogy Egertől és Miskolctól északra érnek földet, ahol 40 kilométeres körzet­ben kell tevékenykedniük és fel kell venniük a kapcsolatot a szlovák el­lenállókkal. Azonban másképp tör­tént.- Először azt gondoltuk, hogy na­vigációs, vagy ki tudja milyen hiba következtében a repülőgép nem a kijelölt területen dobott le bennün­ket. Egymás után ugrottunk. Először ugrottam repülőből, nem csoda hát, hogy a nyitókötélen felejtettem a ke­zem, s az alaposan lehorzsolta. így értem földet. Ma már tudom, hogy az arcvonal fölött a pilóta megpróbálta kijátszani az ellenséges légvédelem figyelmét, de nem sikerült. Azért kel­lett ugranunk, mert a gépet találat érte. A légvédelem tüzet nyitott ránk. Egyáltalán nem tudtuk, hol va­gyunk. Nyolcán szinte egyszerre ér­tünk földet, jelhanggal kerestük egy­mást, közben megtaláltuk a négy csomagot is, amelyekben a golyó­szórók és a fegyverek voltak. Ezeket elástuk, hogy majd elővehessük, ha szükség lesz rájuk. Mivel két társunk még hiányzott, óvatosan keresésük­re indultunk. Állítólag a kassai (Koái­ce) és az ungvári csendőrnyomozó alosztály már 19-én éjfélkor tudo­mást szerzett arról, hogy ledobtak bennünket, s riadóztatták a katona­ságot. Tudtuk, hogy bármi megtörténhet. De közben kerestük társainkat. Treskó Kálmánt nem találtuk meg, de Antal Istvánt igen. Eltörött a lába. Elsősegélyben részesítettük, s ma­gára hagytuk azzal, hogy miután tájékozódunk, visszatérünk érte. Beljebb húzódtunk az erdőbe, vak­sötét volt. Olga kereste az összeköt­tetést Kijevvel, de hiába. Megvirradt, majd a dél is elérkezett. Szüntelenül hallottuk a száraz avar ropogását minden oldalról. Délután elindultunk, hogy jobb menedéket keressünk. Egy bekerített vadaskerthez értünk. Bemásztunk. És benne voltunk a csapdában. Körül voltunk kerítve. Megadásra szólítottak fel bennün­ket. összenéztünk és döntöttünk. Felvettük a harcot. Négyen közülünk ... es ma Még aznap délután a kassai bör­tönbe szállítottak, ahol német elhárí­tó tisztek vallattak bennünket, öt nap múlva Ungvárra vittek. Itt talál­koztam ama nevezetes éjszaka után először Feglerrel. Később kitudó­dott, hogy Feglert már 21 -én elfog­ták és Királyhelmecre vitték, onnan került Ungvárra. Nagyon meglepő­dött, amikor meglátott. Nem tudtam mire vélni meglepetését, itt nem be­szélhettünk egymással. Nem is sej­tettem, hogy ez a nyitja annak, hogy túléltem a halálom, vagyis a vélt halálom. Csak 37 év múlva, 1981- ben derült fény a titokra. Ugyanis őt vitték Bystára, hogy azonosítsa lelőtt társait Tévedésből, Szalai helyett az én nevemet mondta be, így en­gem véltek halottnak .. öten élték túl ezt a bevetést, de Petkó Sándor megpróbáltatásai ez­zel nem fejeződtek be.- Ungvárról Budapestre vittek bennünket. Itt ért a nyilas hatalomát­vétel. Katonaszökevényként vissza- irányítottak bennünket a frontra, nyílt paranccsal. Sikerült megszöknöm. Hazamentem. De mivel a nagy zűr­zavarban elvesztek a papírjaim, ok­mányok hiányában visszakerültem a Szovjetunióba, hadifogolyként. Hi­ába bizonygattam, ki vagyok, mit csináltam, nem tudtam semmivel bi­zonyítani. 1951-ben kerültem haza, újra a gyűjtőben találtam magam, még egy ideig rendőri megfigyelés alatt is tartottak. Leszolgáltam a ka­tonaidőmet, őrmester lettem, de visszatérve a civil életbe a bizalmat­lan légkör nem szűnt meg körülöt­tem, ezt többször is éreztem. Harcostársaimmal csak 37 év után, 1981-ben találkoztam, miután arra a felhívásra válaszoltam. Bi­zony meglepődtem, hogy valahol, egy emlékműre van írva a nevem a hősi halottak között... Azóta Petkó Sándor neve helyett Szalai István került az emlékműre. És a még élők, valamint az egykor kivégzett, meggyilkolt partizánok hozzátartozói minden évben részt vesznek a szlovák nemzeti felkelés emlékünnepségén, hogy az 1944-es partizánharcok színhelyén, az em­lékmű elé helyezzék a kegyelet virá­gait. Elköszönök Petkó Sándortól. A hosszú úton, Baranyából hazáig van min gondolkodnom. Riportala­nyom életútja is a toliforgatók tenni­valóira figyelmeztet. Emberi sorsok felkutatása, feltárása révén gazda­godhat önismeretünk, történelmi tu­datunk, s olyan emberi vonatkozá­sokat, összefüggéseket ismerünk meg, amelyeket könyvekből sosem tudhatunk meg. KATÓCS GYULA Tapasztalt harcosokkal, fegyverrel, lőszerrel Szovjet segítség a szlovák nemzeti felkelésben A szlovák nemzeti felkelés ré­szére nyújtott szovjet segítség az 1941. július 18-i csehszlovák -szovjet, de főleg az 1943. de­cember 12-én a Szovjetunióval a háború utáni időkre kötött barát­sági, együttműködési és kölcsö­nös segélynyújtási szerződéssel jogilag is alá lett támasztva. A felkelés idején Szlovákia terü­letén mintegy 17 500 partizán har­colt. Közülük 13 ezer csehszlovák állampolgár A külföldi résztvevők közül legtöbb (3000) szovjet ál­lampolgár volt. A náci táborokból megszökött szovjet állampolgárok már 1943-44 telén bekapcsolód­tak a partizánmozgalom szervezé­sébe, mint I. Baluta, A Jemelja- nov, N. Pucskov, P. Baranov, P. Ancukov, I. Vitockij, P. Kolesz- nyikov, N. Polakov, N Szurkov, N. Kalicsenko és mások. A partizánmozgalom szervezé­sében jelentős feladatot láttak el ama csoportok tagjai, amelyeket a CSKP moszkvai vezetésének kérésére a partizánmozgalom uk­rajnai törzskara készített fel. Ezek 1944 nyarán érkeztek Szlovákia területére. Segítségükkel jöttek létre a már ismert partizánbrígádok és egységek. Pontosabban a P. Velicsko vezette Stefánik ne­vét viselő 1. csehszlovák parti­zánbrigád, az A. Jegorov parancs­noksága alatt harcoló 1. csehszlo­vák Sztálin-brígád, a Szlávok sza­badságáért nevű J. Volanszkij bri­gád, az I. Dibrov vezette 2. Sztá- lin-brigád, a 2. szlovák nemzeti partizánbrigád K. Popov vezetésé­vel, később A. Szagyilenko egysé­ge, az A. Martynov parancsnoksá­ga alatt harcoló Sztálin partizán­egység, valamint más partizánbri­gádok és csoportok. Lengyel- országból érkezett a felkelés terüle­tére V. Karasziov, V. Kvityinszkij, M. Sukajev, A. Kovalenko, N. Pro- kopjuka és R. Sztrelcov-Kurov par­tizáncsoportja. Afelkelés szervező­inek nagy segítséget nyújtott az a szakcsoport, amelyik A. Aszmo- lov alezredes vezetésével a moz­galom legfelsőbb törzskarában dol­gozott (1944. szeptember 28-tól). Miután a felkelők visszahúzódtak a hegyekbe, 1944. október 29-én megalakult a partizánmozgalom csehszlovákiai főtörzskara is, amelyik jelentős feladatot látott el a partizánmozgalom szervezésé­ben Liptó és a Garam vidékén. I. Konyev marsall I. Sztu- gyenszkij-Skripka őrnagy vezeté­sével katonai missziót küldött a fel­kelés területére, amely a légi úton érkező szovjet segítséget koordi­nálta. Később Sztugyenszkij- Skripka őrnagy lett a partizánmoz­galom csehszlovákiai főparancs­nokságának vezetője, akinek aktív segítőtársai volt V. Hrapko, G. Tyerechov, M. Carigradszkij, J. Csernogorov, A. Rzseckij, J. Jermakov, J. Filatov, V. Klokov, A. Lah és N. Denyiszov. Külön ki kell emelni a partizánmozgalom kijevi központi törzskara, valamint az 1. és 4. ukrán front partizán törzskara vezető személyiségei­nek, I. Sztrokacsnak, V. Andrejev- nak, L. Drozsinnak és I. Bovkun- nak az aktivitását. A szlovák nemzeti felkelés kitö­rését követően a CSKP külföldi vezetése és a csehszlovák állami szervek kérésére a szovjet kor­mány, valamint a szovjet hadsereg legfelsőbb vezetése a felkelőknek nyújtandó azonnali segítségről döntött. A hadműveletet, amely kárpát-duklai hadművelet néven került be a történelembe, rendkívül gyorsan (öt nap alatt) előkészítet­ték. A fő támadási pont irányában az 1. ukrán fronthoz tartozó I. Moszkalenko vezérezredes megerősített 38. hadserege indí­tott támadást. Kötelékébe tartozott V. Baranov vezérőrnagy 1. lovas­sági gárdahadtestje, I. Anyikuskin vezérőrnagy 25. tankegysége és a Szovjetunióban megalakult 1. csehszlovák hadtest. Előrenyomu­lásukat A. Grecsko vezérezredes 1. gárdahadserege biztosította és segítette. A hadművelet célja volt átjutni a szlovák területekre és csatlakozni a felkelőkhöz. Ebben fontos feladat hárult volna a két szlovák hadosztályra is, amelyek Szlovákia északkeleti részén állo­másoztak, azonban a döntő pilla­natban csődöt mondtak. Sikeres hadműveleteket hajtott végre a 38. hadsereg kötelékében harcoló 2. csehszlovák ejtőer- nyősbrigád, amely Beska város el­foglalásával kedvező felvonulási teret biztosított a szovjet tankok­nak a Dukla város ellen indított támadáshoz. Ebben a támadás­ban részt vettek ejtőernyőseink is, akik számos települést szabadítot­tak fel Krosnov és Sanoko között. Szeptember 19-én a csehszlovák brigádot a frontról visszavezényel­ték, s 1944 szeptember 25-től légi úton fokozatosan a felkelés terüle­tére lett áthelyezve. A művelet végrehajtása közben néhány re­pülőt találat ért, minek következté­ben a brigádból 83-an életüket vesztették. Ejtőernyőseink fontos szerepet töltöttek be a Garam völ­gyében előrenyomuló ellenséges csapatok feltartóztatásában is. Széles körű volt az az anyagi segítség, amelyet a felkelés részé­re a Szovjetunió nyújtott. Az első repülőgépek szeptember 4-ról 5-re virradóra érkeztek a Tri duby repülőtérre, majd minden éjjel - kedvezőtlen időjárási viszonyok között is - rendszeresen szállítot­ták a fegyvereket, lőszert, élelmi­szert és a sebesülteket. Ezt a légi hidat az oreli 5. repülőbombázó és a gomelszkí 4. gárda egységei biztosították. Légi úton történt az 1. csehszlovák repülőezred földi kisegítő személyzetének átszállí­tása, valamint a szovjet távrepülé­si egység szűk körű törzskarának, élén B. F. Csirszki ezredessel, az 53. sztálingrádi repülőhadosztály parancsnokhelyettesével, aki szeptember 18-tól a Tri dubyra történő légiforgalom biztosításá­nak szervezésével lett megbízva. 1944-ben a Szovjetunió több mint 10 ezer géppisztolyt, kara­bélyt, és pisztolyt, kb. 1000 golyó­szórót, több száz tankelhárító pus­kát, 7 millió lövedéket, a távössze­köttetéshez szükséges eszközö­ket, gyógyszert, élelmiszert szállí­tott a felkelőknek. Szeptember 4- től október 25-ig a szovjet légierő 682 sikeres repülést valósított meg. Mintegy 1928 személyt és 639 tonna árut szállított a felkelés területére. A Szovjetunió felszaba­dított területe és Tri duby között kiépített légi híd egyedi katonai hadműveletnek számított. Jelentős segítséget jelentett az 1. csehszlovák repülőezred is, amely az La-5 FN típusú szovjet repülőgépeken érkezett 1944. szeptember 17-én a Zvolen mel­letti zolnai repülőtérre. Ez az ezred volt az első egységes harci alaku­lat, amelyik csehszlovák területen bekapcsolódott a harci műveletek­be. Fő feladata volt növelni a légi­erő^ harci képességét, biztosítani a légvédelmet a felszabadított te­rületen és Tri duby környékén. Katonai szemszögből nézve a má­sodik világháború idején egyedi esetről lehet beszélni, amikor a fel­sőbb katonai repülőegység sikeres harcot folytatott az ellenséges vo­nalak mögött is. Az ezred egyrészt a légtérben bénította a nácik kény­uralomra törő erejét, másrészt je­lentős mértékben erősítette a fel­kelés területének védelmi képes­ségét. Sikeres hadműveletei nagy hatással voltak a felkelés területén harcoló többi katonai és parti­zánegységre is. A felkelést támogató szovjet se­gítségnek a történészek eddig ke- vesbé szenteltek megfelelő figyel­met. Annak ellenére, hogy minde­nekelőtt a Szovjetunió sokoldalú segítségének köszönhetően öltött ilyen mértéket a szlovák nemzet harca a felkelésben és vált a má­sodik világháború legjelentősebb fasisztaellenes megmozdulásává. STANISLAV MIÓEV történész

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom