Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-13 / 163. szám, csütörtök
Még egyszer az önigazgatásról avagy egy közérdekű törvénymagyarázat tapasztalatai Július elsején országszerte további 732 állami vállalatot alapítottak. Ezzel a termelési és áruforgalmi szférában befejeződött a kétlépcsős irányítási rendszerre való áttérés. Korábban tavaly július, majd idén április elejétől léptek vállalataink az önállóság útjára. Ma számuk megközelíti a 2300-at. Legtöbbjükben már önigazgatási szerveket s igazgatót választottak, ahogyan azt az állami vállalatról szóló törvény megszabja. Ha valahol az első forduló nem hozott elfogadható eredményt, újabb választásokat kell(ett) kiírni. Erre az áprilisban létrehozott vállalatoknál ezekben a hetekben került sor. S közben elkezdődött a választásokra és az önigazgatás gyakorlására vaiő felkészülés mindazon állami vállalatoknál, amelyeket e hónap elején alapítottak. Ebben a változásokkal teli időszakban hirdetett közös ankétot a központi pártsajtó és két szakszervezeti napilapunk. Témája pedig nem is lehetett más, mint az önigazgatás egyre gyakoribb és minél több embert érintő gyakorlati kérdései. Hat alkalommal válaszoltak az olvasók kérdéseire a szövetségi kormányhivatal és a Szak- szervezetek Központi Tanácsának munkatársai, mindannyiszor törvénymagyarázatnak voltunk tanúi. Eligazított és ismereteket adott, megoldást kínált és nyilvánvaló gyakorlati tévedéseket tárt fel egyszerre. Már csak ezért is megérte ilyen fórum elé vinni a témát. TÖRVÉNY ÉS SZABÁLYOZÁS. Helyenként azt gondoltam, kisujjában van minden kérdezőnek az önigazgatás s az állami vállalatról szóló törvény, mert annyira szakavatott, részletekbe menő kérelemmel fordultak a válaszadókhoz. Máskor viszont teljesen az ellenkezőjére kellett gondolnom, amikor alapvető kérdésekben kértek eligazítást, olyanokban, amelyekre már a törvény is egyértelmű választ adott. Nem kívánom senkinek sem felróni hézagos ismereteit, hisz bárki kérdezhetett, kíváncsiskodhatott a téma iránt. Éppen ebből kiindulva merem állítani, hogy ez is valahol törvényismeretünk színvonalát jelzi. Általánosabb vonatkozásban úgyszintén. Az pedig nem maradhat szó nélkül. Kiváltképp akkor nem, ha a múlt gyakorlatához való ragaszkodás is megbújik mögötte. Számos kérdés utalt erre. Merthogy mi másra vall, ha a gazdasági vezetők, munkások vagy éppen értelmiségiek afelől érdeklődnek, mikor látnak napvilágot a kezükben levő lehetőségek szabályozásáról szóló intézkedések, határozatok, rendeletek. Várnak, minthogy megpróbálnának szembenézni a valósággal. És nem kevesen tesznek így! Kényelmesebb, kevesebb töprengést igényel s kisebb kockázattal jár, ha valamihez igazodni lehet. Ugyanakkor nehéz ennek a terhétől megszabadulni. Mert az állami vállalat alapítása s a vele járó önállóság megszületése egycsapásra nem változtatja meg az érintett vezetők és a többi dolgozók szokásvilágát, érdekeit, értékrendjét. Ez jóval hosz- szabb folyamat. Ám a járható jövő útja. S ebből a szempontból az elszalasztott lehetőségek és a félresikerült első lépések tanulsága is lehet. Érdemes belőle meríteni a továbblépéshez. ÁRULKODÓ KÉRDÉSEK. Többen felvetették: mi értelme van ennek az ankétnak, érdekli ez egyáltalán az embereket? Mindig azt válaszoltam erre, amit a kérdésekből kiéreztem: az őszinte érdeklődést. Mert a termelésben dolgozók számára sem mindegy, hogy egyik napról a másikra milyen megváltozott körülmények közé kerülnek. Menynyire lesz ez jó nekik, közvetlen kollektívájuknak és az egész vállalatnak. Mert ki ne akarna jobban boldogulni! És ez a kérdés már az önigazgatásig vezethető vissza. Megkérdezték: egyáltalán szükség van-e rá, merthogy idáig is megvoltunk nélküle. Igenám, de egybefonódva a direktív irányítási mechanizmussal, az önállóság csekély lehetőségével. De közben mindig nagyobb mozgástérre, több önálló lépésre vágytunk. A kétszintű irányításra való áttérés, a vállalati önállóság megnövekedése és a központ szerepvállalásának módosulása elvezet ennek kapujába. Törvényadta keretek között, de módot ad a vállalkozásra, a vállalatok sajátos útkereséseire. Kár lenne lemondani róla még mielőtt megpróbálnánk. KI LEGYEN AZ IGAZGATÓ? Felvetették azt is: szükség van-e választott igazgatóra? Hisz annak elsősorban jól felkészült szakembernek, menedzsernek kell lennie. Ha úgy látjuk, s törvényhozásunk is ezt fogadta el, hogy az igazgatót a dolgozóknak kell megválasztaniuk, maguk döntenek arról, ki vezesse őket az önállóság útján. Igaz ugyan, a jelölteket az alapító, tehát a felettes szerv javasolja a köz- vagy küldöttgyűlésnek, s ha nómenklatú- rás beosztásról van szó, akkor a párt jóváhagyásával. Ennek ellenére a végső döntés joga a szavazók kezében van. Nem egy esetben előfordult, s megismétlődhet még, hogy az igazgatójelöltek egyike sem szerezte meg a dolgozók többségének bizalmát. Legtöbbször azonban nem ez volt a választások végeredménye. MUNKAKÖRÖK MEGOSZLÁSA. Számos kérdező kért eligazítást az önigazgatási szervek, az igazgató, a szak- és pártszervezet szerep- vállalásával kapcsolatosan. Központi pártfórumainkon mind többször kap hangsúlyt: a pártszervek nem vállalhatják fel a gazdasági szféra feladatait, más küldetésük van, ám az ellenőrzés és a kommunistákon keresztül a párt vezető szerepének érvényesítése a vállalatvezetésben és egyéb munkahelyeken ezentúl is megmarad. Sajátos tennivalói vannak a dolgozókollektívában a szakszervezetnek is. Semmiképpen sem pótolhatja az önigazgatási szervek munkáját. Együttműködésük azonban kívánatos, sőt hasznos lehet. S az önigazgatás vállalati megalapozásánál meg kiváltképp szükség van a szakszervezet tapasztalataira, funkcionáriusainak szerepvállalására. Megosztott vállalatirányítási modell érvényesül az igazgató és az önigazgatási szervek munkájában. Miközben a vállalat élén az igazgató áll, ő felel az alapítónak a társadalmi elvárások teljesítéséért, ugyanakkor a dolgozóknak is felelősséggel tartozik a vállalati célkitűzések megvalósításáért, s az ezzel járó kereseti és szociális lehetőségek megteremtéséért. Bármelyik önigazgatási szerv, főként pedig a dolgozókollektívák tanácsa koncepciós kérdésekben foglal állást, döntéseivel a vállalati fejlődés közvetlen részesévé válik. Csak árthat a közös ügynek, ha az önigazgatás megpróbálja tanácskozásairól (még ha részben is) kirekeszteni az igazgatót, vagy fordítva, a vállalatvezetés nem ad kellő betekintést legalább a dolgozókollektívák tanácsának az irányítás és gazdálkodás naponta felmerülő kérdéseibe. FÖLÉ- ÉS ALÁRENDELTSÉG... Ki mennyire diktálhat? Mibe van beleszólása az alapítónak, s mibe az önigazgatási szerveknek? Sokféle változatban és összefüggésben merültek fel ezek a kérdések. Egy biztos, s ezt egyetlen alapító sem tagadja: ezentúl nem lesz olyan beavatkozási tere a vállalati szférába, mint korábban. Elhibázott döntései után ugyanis a vállalat törvényes alapon kérhetné számon a felsőbb utasítás jogosságát. S valószínűleg a tárgyalás megnyerésének reményében. Az alapítónak tehát más utat kell keresnie a társadalmi érdek érvényesítésére. Indokolt esetekben állami megrendelések alkalmazásával, máskülönben pedig gazdasági szabályozókkal kell körülhatárolnia a vállalatok mozgásterét. Vállalaton belüli vonatkozásban inkább a képviselet kérdései fordultak elő több változatban. Mintegy utalva arra: nem közömbös az embereknek, hogy ki képviseli őket az önigazgatásban, azonos súlya van-e mindegyik szavazatának, s a vállalati szervekben ugyanannyi ember vagy legalább egyenlő nagyságrendű kollektíva véleményét tolmácsolja-e a küldött. Nekik kell eldönteniük: vajon az önigazgatás gyakorlata mennyire kap létjogosultságot a belső szervezeti egységekben, vagyis az üzemekben, üzemrészlegeken, s a hatalmas állami vállalatok esetében a részegységként tevékenykedő vállalatoknál. Merthogy ilyenre is van példa. Akár a martini Nehézgépipari Műveket, akár a Povazská Bystrica-i Gördülőcsapágygyárat vesszük annak. ÉS A VÁLLALKOZÁS? Szinte mindenhol tapasztalatok nélkül kezdik meg tevékenységüket az önigazgatási szervek. Tagjaik nem főállásban végzik ezt a munkát, s nem kell hogy jártasak legyenek a vállalat dolgaiban. Ám ahol ilyeneket is sikerült kiválasztani a tanácsba, ott könnyebb a boldogulás. Legalábbis a kezdeti lépéseknél. Különben továbbképzésre, szakmai felkészülésre kényszerül mindegyik tanácstag, aki szavazatával valóban érdemben akar hozzájárulni a vállalati döntésekhez. Egyelőre még ott tartunk, hogy a tanfolyamokon az új irányítási és gazdasági mechanizmussal ismerkednek a jelentkezők, bővebb irodalom híján csak az előadók ismereteire támaszkodhatnak, gyakorlati tapasztalatokból szintén kevés van. A szükségesnél kisebb teret kap az új feltételek közti gazdálkodás, a vállalkozás tudnivalóinak elsajátítása. Pedig a képzésnek mind nagyobb mértékben erre a területre is ki kellene terjednie. KÜLDÖTTGYŰLÉS VAGY KÖZGYŰLÉS? Sokan a közvetlen szavazás mellett voksoltak. Ne mások útján, hanem maguk dönthessék el, bizalmat szavaznak-e a jelölteknek avagy nem. Szinte mindig a vállalat- óriásokban bukkant fel ez a követelés. Megvalósítható lett volna, csak technikai akadályok merültek fel. Hogyan legyenek jelen a választáson a folyamatos termelésből? Vagy azokról a munkahelyekről, amelyek száznál több kilométerre fekszenek a vállalati központtól? Ezért is döntöttek úgy számos helyen, hogy küldötteket választanak, s ők tolmácsolják majd a közösség véleményét. Ahol meg mód nyílt rá, ott mindenki közvetlenül szavazhatott a közgyűlésen. Mindkét lehetőség a törvényből adódik. TÖRVÉNYSÉRTŐ TÚLKAPÁSOK. Több kérdés ténymegállapítása már eleve törvénysértő lépésekre derített fényt. Ezek közé tartozik a prágai Metróból beérkezett jelzés, amely ugyanazon vállalaton belül a küldöttjelölés kétféle alkalmazását kérdőjelezi meg, s teljesen jogosan, mert a választási kulcs megállapítása nem tartalmazhat olyan aránytalanságokat, hogy az egyik küldött 135, a másik csupán 15 dolgozót képviseljen. Bármilyen módon is fogadták el, ez törvénybe ütköző. Aká- csak azok a próbálkozások, amelyek az önigazgatási szervek vagy az igazgató hatáskörének túllépését jelzik, holott a törvényben egyértelműen körülhatároltak. De az is megtörtént, hogy az igazgatóhelyettesek minden indoklás nélkül kihúzták a szakszervezeti küldöttek nevét a jelölőlistáról, másutt meg szak- szervezeti konferencián vagy taggyűlésen választottak küldötteket a küldöttgyűlésbe. Túlkapások ezek, az ankéton keresztül akaratlanul is felszínre s a nyilvánosság elé került tévedések. Feltehetőleg az érintettek is okultak belőle. Másfelől viszont újra bebizonyosodott: a vállalati szféra új pályára állítása, az önigazgatás felkínálása önmagában csak kiindulópont. S az elkövetkező hónapok és évek gyakorlata dönti el mennyire él(het)ünk ezzel a lehetőséggel. Mindenesetre hasznos, hogy minél többet tudjunk meg a kibontakozó önigazgatásról. Akár az ankéthoz hasonló más tőr- vény- és egyéb magyarázatok útján J. MÉSZÁROS KÁROLY Jobb szolgaltatasokra várva Ha nem megy Mohamed a hegyhez, hát menjen a hegy Mohamedhez - módosítgattam bosszankodva a közmondást, amikor a Bratislavai Fővárosi Nemzeti Bizottság illetékesei arról szóltak a újságíróknak, hogy a szolgáltatások területi elosztása és a lakosság igényei között nincs meg a megfelelő összhang. Pontosabban, ahol új szolgáltató részlegeket nyitnak, ott nincs kellő érdeklődés, viszont a korábbi, jól működők bezárása miatt tiltakoznak a lakosok. Elgondolkoztató megállapítás, de érdemes néhány pillantást vetni a tények mögé, miről is van szó tulajdonképpen. Fővárosunk központja köré az utóbbi évtizedekben hatalmas lakótelepek épültek, ezrek költöztek új otthonokba. A lakásépítésnek az elképzelések, a tervek szerint komplexnek kell (kellene) lenni, viszont a gyakorlat még mindig az, hogy a járulékos létesítményeket csupán több éves késéssel adják át. A lakosok tehát kénytelenek megszokni, hogy a munkahelyükhöz közel eső boltban vásároljanak és cipeljék a táskákat, s a szolgáltatásokat is közvetlenül a munkaidő előtt vagy után (esetleg alatt) veszik igénybe. így aztán nem csoda, hogy mire a lakótelepen megnyitják például a ruhabegyűjtőt, a cipőjavítót, már kialakulnak bizonyos beidegződések, szokások. Legkorábban a városközponti bevásárlásról mondanak le a lakótelepiek, ha már közelebb is van élelmiszerbolt, de a többi intéznivalójukat továbbra is a koncentráltabb hálózattal rendelkező városrészben bonyolítják le. Érthető, hisz itt rövidebb út megtételével érhető el a fodrász, a javítóműhelyek, egyszóval mindaz, amit igénybe akarunk venni. A lakótelepeken ugyanis kilométereket gyalogolhatunk, ha egy körút alkalmával szeretnénk „letudni“ mindent. Az ott élőknek ez világos, csupán a nemzeti bizottság és a szolgáltató vállalatok, ipari szövetkezetek csodálkoznak. A nemzeti bizottság a városközpontban a megfelelő helyiségek hiányára hivatkozik, a szolgáltatásokat nyújtók pedig a lakótelepi bérleti díjak nagyságát és a nem rentábilis részlegeket hozzák fel a hiányok magyarázataként. Azzal nem vádolhatjuk őket, hogy nem igyekeznek a lakosság kedvébe járni. A CSKP KB 6. ülése óta - mely a szolgáltatások fejlesztésének kérdéseivel foglalkozott - a fővárosban huszonöt féle új szolgáltatást vezettek be. Ma már 676 szolgáltató részleg áll a lakosság rendelkezésére, öt állami vállalat, 17 ipari szövetkezet, és közel 1500 lakos nyújt szolgáltatást a nemzeti bizottságok engedélyei alapján. Elismeréssel szólhatunk a felvonó-javító szolgáltatásról, vagy a televízióantennák szervizéről. Viszont a cipőjavítás, a ruházati cikkek és a bőrdíszmüáruval kapcsolatos szolgáltatások máig sincsenek a kívánt szinten. Gondokkal küzdenek az elektrotechnikai cikkek javítói is. A szolgáltatásokkal összefüggő problémák tehát nem csupán az egyenletlen területi elosztásban rejlenek. A hálózat hiányosságai és a gyakran kifogásolt minőség is forrása az elégedetlenségnek. S ezek még inkább szembeötlőek, amikor erről haliunk, hogy a szolgáltató vállalatok rendszeresen teljesítik tervüket - Bratislavában csupán a Vkus ipari szövetkezet maradt le. A lakosság igényei viszont úgy látszik, a kitűzött mutatóknál magasabbak. Mindenképpen ez utóbbinak kellene az előtérbe kerülni a feladatok meghatározásakor. Az objektív nehézségek felsorolása kevésbé érdekli a fogyasztókat. A krónikus alkatrészhiányra való hivatkozást már megszoktuk. Sokszor hallottunk már arról is, hogy kevés a jó szakember. A ráfizetéses szolgáltatások megszüntetésének kérdései is gyakran felmerülnek a különböző fórumokon. A megrendelési határidők betartásáról, a rugalmasság szükségességéről szintén ismerjük a nézeteket, a megvalósítatlan elképzeléseket. Azt viszont nem állíthatjuk, hogy az elmúlt években nem foglalkoztunk eleget a szolgáltatásokkal. Minden szinten. Csupán a valóság nem akar változni. Pedig a lakosság nem a jó határozatokra, hanem a jobb, rugalmasabb szolgáltatásokra vár. DEÁK TERÉZ Öregek, fiatalok, rokkantak A SZOCIÁLPOLITIKA IDŐSZERŰ KÉRDÉSEIRŐL BRATISLAVÁBAN A Bratislavai Fővárosi Nemzeti Bizottság is elsőrendű feladatának tekinti segíteni az öregeket, a rokkantakat, a gyermekes családokat, a gyermekeiket egyedül nevelő édesanyákat, a testi és szellemi fogyatékosokat. Nekik elsősorban egyszeri vagy többszöri anyagi segélyeket és különböző kedvezményeket nyújtanak. A fővárosban 4 nyugdíjasotthon, 2 nyugdíjasház és 5 egyéb szociális intézmény áll az idős vagy rokkant lakosok rendelkezésére. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek, aki ezt igényli, a szociális intézményekben helyet tudnak adni. A gondozószolgálat iránt mind nagyobb az érdeklődés, mivel annak igénybevételével nem kell az öregeknek, rokkantaknak elhagyniuk megszokott környezetüket, lakásukat és mégis megfelelő ellátásban részesülnek. Az illetékesek szerint ezen a téren is egyre több negatív jelenség figyelhető meg. A legkirívóbb ezek közül a szociális intézmények látogatásával kapcsolatos. Az idős embereket ugyanis hozzátartozóik alig, vagy ha rendszeresen, akkor közvetlenül a nyugdíj kézbesítése után látogatják. Felhívták a figyelmet arra is, hogy sok idős ember magasabb nyugdíjra jogosult, mint amennyit kap, ám erről senki sem tájékoztatja őket. A testi és szellemi fogyatékosok részére a fővárosban van külön alap- és középiskola, sajnos, szűk körű az elhelyezkedési lehetőségük és csupán húsz szakma közül választhatnak. A család- és gyermekvédelem területén a városi nemzeti bizottság a gyermekgondozási szolgálat kiépítésére helyezi a hangsúlyt, melynek feladata a magukra hagyott és azoknak a gyerekeknek a védelme, akik felneveléséhez nem adottak a szükséges alapfeltételek. Mivel nagyon magas a válások száma, nagyon sok a gyermekét egyedül nevelő anya is. Bratislavában létesítettek egy otthont azoknak az édesanyáknak a megsegítésére, akik magukra maradtak vagy magukra hagyták őket gyermekükkel és nincs hol lakniuk. Ez az otthon csak ideiglenesen nyújt segítséget, és csak kevés érdeklődőt tudnak benne elhelyezni. De addig is megkönnyítik ezeknek a csonka családoknak az életét, amíg helyzetük nem oldódik meg. A válások gyakoriságában szerepet játszik a teljesen elhanyagolt vagy hiányos családi életre nevelés. Igaz, hogy működnek a házassági tanácsadók, de a házasságra való felkészítésnek és a családi életre nevelésnek már a középiskolákon nagy figyelmet kell szentelni és ezt az érzékeny kérdéskört valóban komolyan kell kezelni. (daer) ÚJ SZÚ 4 1989. VII. 13.
