Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-04 / 155. szám, kedd
Az elektronikus kalitkától - az új mértékig Prágában, majd Bratislavában láthattuk azt az impozáns tárlatot, mely a magyarországi galériák és képtárak anyagából válogatott összeállítással a második világháború utáni magyar képzőművészet fejlődésvonalát illusztrálta. A háború utáni modern európai irányzatok magyarországi meghonosítóinak, továbbá a nemzeti tradíciók megújítóinak munkásságából adott ízelítőt, valamint a kortárs festők és szobrászok alkotásaiból mutatott be néhányat a kiállítás. Sikerült a rendezőknek olyan gazdag összeállítással szemléltetniük a negyvenöt utáni magyar szobrászat alakulását, amely nemcsak a szobrászati nyelv formai kísérleteiről adott számot, hanem (remélhetőleg) meggyőzte a nézőt arról, hogy a kortárs szobrászatban, jelen világunkat ábrázolandó, kitűnően érvényesül mindennemű olyan, nem hagyományos alap-, illetve nyersanyag, amely lépten- nyomon körülvesz bennünket. Ezek az új anyagok azért alkalmasak nemes gondolatok közvetítésére, mert önmaguk is szimbólumokká nőttek, következésképpen, nagy a kifejező erejük. A hagyományos szobrászi formálás módszereivel ellentétben, a természeti formák, alakzatok némi művészi alakításával, egységbe rendezésével, szokatlan egymás mellé rendelésével, vagy azzal az eljárással is létrejöhet modern, absztrakt szobrászati alkotás, hogy a tucatszám létező használati tárgyak egyíkét-másikát a művész kiemeli a sorból, s ad neki olyan, eligazító címet, amellyel egyfajta képzetet teremt. Ez utóbbi módszert szemlélteti Szentjóbi Tamásnak, a magyar konceptuális művészet egyik képviselőjének két kiállított alkotása, az Új mérték (1968), mely ötvenkilenc centiméter hosszú ólomcső, valamint a huszonegy centiméter magas TÁRLATJEGYZET plexiüvegbe zárt kihűlő tiszta víz. Ironikus és abszurd Haraszty Istvánnak, a fémre, hangra és mozgásokra épülő kinetikus művészet tekintélyes képviselőjének elektronikus, „számítógépes vezérlésű“ Kalitkája (1972), Gulyás Gyulának, akinek az elmúlt években kitűnő portréit ismerhettük meg, a kiállításon korábbi, 1975-ben készült müve kapott helyet. E szobor esetében szintén a módosított naturális alakzat inspiGulyás Gyula: Fejlődés I—III. (1975) rálja az áttételes jelentést. Három nagyméretű fémkocka áll egymás mellett, egymás közelében. Ezek mindegyikének valamelyik sarkán felnyílik, kibomlik a fémburkolat: a kibontakozást, a fejlődést ábrázolja. Különösen azért volt jó a válogatás a negyvenöt utáni időszak magyar szoborterméséből, mert a rendezők igyekeztek olyan egyetemes témájú műalkotásokat bemutatni hazánkban, amelyek közel állhatnak hozzánk (is), s a legnagyobb hatást tehetik ránk. Ezek a témák: a környezetünk romlása elleni tiltakozás, az elműszakiasodás negatív jelenségei, az érzelemszegényedés, az elmagányosodás stb. A művészek tudományos-filozofikus hozzászólásait gyorsan változó világunk dolgaihoz a legtöbb esetben konstruktív, formai megoldások közvetítik. Trombitás Tamás egy négyzetméternyi területen szerkesztette meg egy bányavidék felszíni makettjét (Cím nélkül - 1988). A környék sivársága, kopársága, a mindent ellepő vaspor, és a mindenütt jelenlevő réz, gumi, S okat töprengtem rajta, illik-e, szabad-e a nyilvánosság előtt vitatkozni olyasmiről, ami elsősorban szakmai körökre tartozik. Mivel mások is hozzászóltak az Új Szó 1989. június 2-i számában megjelent (El)ismerjük-e egymást? című cikkhez, úgy éreztem, becsület kérdése, hogy én is tollat vegyek a kezembe, annak ellenére, hogy nem kenyerem az írás. Pedagógus vagyok és egy (el)ismert gyermek- tánccsoport vezetője, s mindkét tevékenység, kúlön-külön és elválaszthatatlanul meghatározója lett életvitelemnek, sőt a családoménak is. Ezzel sem dicsekedni, sem panaszkodni nem áll szándékomban, csak a puszta tények kedvéért írom le. A szóban forgó cikk zárójelbe tett igekötöje sem izgat annyira, mint nélküle maga a cím, amely igencsak találó, s vonatkozik a cikk szerzőjére is. Vajon magának feltette-e a kérdést N. Gyurkovits Róza, amikor a fesztiválon szereplő csoportokat olyan kategorikusan jellemezte? Mi, akik évek óta szereplői vagyunk a fesztiváloknak, s a velük egybekötött versenyeknek is, talán jobban ismerjük és elismerjük egymást, mint a munkánk gyümölcsén rágódó zsűrik és a kívülről szemlélő ítéletalkotók. Az is meddő szócsép- lés, hogy legyen-e verseny vagy ne. Aki ismeri a kamaszodó gyerekek mentalitását, annak eszébe sem jut ilyen gondolatot felvetni. Persze más kérdés, hogy az illetékesek végre találjanak már ki olyan érték- rendszert, amely nem marasztal el senkit, hanem törekvésében megerősíti, hiszen az országos fesztiválra csak a legjobbak juthatnak el. Vagy tán rejtett cél a jámbor középszerűség? Honnan tudja a cikk szerzője, hogy milyenek az anyagi feltételei egy-egy csoportnak? Csinált-e már számvetést, mennyibe kerül egy eredeti népviselet, egy pár csizma vagy akár egy elnyűtt kalap, amely a csoport működésének éppen úgy feltétele, mint a pedagógus kollégák megértése és támogatása. Vagy a fenntartó szerveké, akik - bocsánat a kifejezésért - néha úgy koldulják össze a fillérre kiszámított anyagiakat. Becsületükre váljék, hogy nem restellik, sőt mint a mi esetünkben ismeretes, szívesen vállalják, acél a megbolygatott természet apokaliptikus végzetére figyelmeztet, és óva int. Heritesz Gábor - sárgarézből, krómozott acélból, tölgyfából és fenyőfából vágott nagyméretű (18x77x8) lapok, lemezek sorozatba állításával - ellentéteket mutat be. Az elöregedett deszkaajtót, a finoman csiszolt falemezt és a sorozat- gyártás tökéletes fémlapjait egymás mellé helyezve, eltérő korokat, felfogásokat és életvitelt is egymás mellé rendel, illetve egymással szembeállít. A kiállítás fő helyére került Schaár Erzsébet néhány alkotása, köztük a Nővérek (1968), a szobrásznő mereven elhatárolt stílusokba és irányzatokba nehezen besorolható művészetének domináns darabja. Amiként Örkény Macskajátékából örökké élő és elpusztíthatatlan legendaként jelennek meg előttünk, a Létán lefényképezett Szkalla lányok, úgy Schaár Erzsébetnek az ólomból, alumíniumból, vasdrótból teremtett, két egymásnak háttal álló figurája is mindaddig legenda marad, amíg létezik magyar szobrászat. Festményeken is megjelent előttünk a felszabadulás utáni magyar társadalom valósága. Itt volt az avantgárd piktográfia nagy öregjétől, a konstruktivizmus szószólójától, Kassák Lajostól kezdve a fiatal, a színek és a motívumok meghökkentő társításával, a nem konvencionális témákról erős érzelmekkel megszólaló Mazzag Istvánig mindenki, aki jelentősei alkotott az utóbbi negyvenegynéhány év magyar festészetében. Itt voltak Anna Margit lírai képet teremtő, kerámiaszépségű szimbolikus figurái, Bak Imre tárgyatlan festészetének dekoratív vásznai, Mengyán András geometrikus víziói, Ország Lili többjelentésú Labirintus-sorozatának egyik darabja, Marosán Gyula nonfiguratív Kompozíciói, Méhes László szoborszerű, fotografikus aktjai. Itt volt egy- egy művével Barcsay Jenő, Korniss Dezső, Bálint Endre, Kondor Béla, Roskó Gábor, és mások. Szeretném hinni, hogy sokan találkoztak velük - és megértették őket. TALLÓSI BÉLA csak a sanda gyanakvás, megbo- csáthatóbb esetben: az oda nem figyelés késztetheti a szemlélőt arra, hogy a kimunkált képességet olcsó mutatvánnyá degradálja. Ez esetben nem az egymás megismerése merül fel problémaként, hanem az, hogy aki rólunk szól, ő igyekezzék megismerni bennünket. A cikk szerzőjének aligha kell megmagyarázni, hogy mi, nemzetiségi pedagógusok, helyzetünknél fogva lettünk „szakemberei“ a kórusmozgalomnak, bábjátszásnak, színpadnak, s lettünk néhányan saját erőnkből „táncpedagógusok“ is. Vajon utánanézett-e már valaki, mi lett azokból a gyerekekből, akik ilyen vagy olyan csoportban éveken keresztül tevékenykedtek, mert számomra az sem tizedrendú kérdés, Értékelést, de ne felületesen! mert talán a leginkább ők azok, akik (el)ismerik, hogy egy, munkájára igényes gyermektánccsoportnak mi minden kell ahhoz, hogy dolgozni tudjon, mennyiségben és minőségben ne csak reprodukálja önmagát, hanem fejlődjön is. És ezt tegye úgy, hogy a csoportban működő gyerekek ne eszközok legyenek, hanem cél. Mert miféle tett az, amely a múlt veszendőbe menő értékeit „csupán“ pátyolgatja, ahelyett, hogy azokat a legfiatalabbakkal elfogadtatná, áltáluk és számukra igyekezne valódi közkinccsé tenni? Amikor a cikket elolvastam, meglepődtem, pedig okom lett volna rá, hogy megbántódjak. Hát ennyire felületesen nézik azt, amit az ember éveken át gonddal, fáradsággal, s ha amatőr szinten is, de szakmai türelemmel felépít. Miért hiba az, ha egy művészeti ág lehetőségeivel, szakmai fogásaival él a koreográfus vagy a művészeti vezető? Ha a gyerekek képesek arra, hogy felszabadultan mozogjanak, ne ránduljanak görcsbe egy-egy igényesebb lépés vagy táncfigura színpadra vitelekor, hogy hol folytatják a munkát csoportom tagjai, immár a negyedik kirajzás. Ezért is igyekeztünk műsorszámainkat úgy összeválogatni, hogy különböző tájegységek hagyományait, táncait szerves egységgé ötvözzük. Idén is ezzel próbálkoztunk meg. Talán e tekintetben fejthetné ki a véleményét a hozzáértő, hogy ez mennyire sikerült. Mert a népieskedés bélyegét ironikusan ránk nyomni inkább sértő, mint figyelmeztetés. Mindezek ellenére: a Kisbojtár igyekszik megmaradni olyannak, amilyennek a közönség és a mozgalmat figyelemmel kisérő szakmai körök ismerik. Ameddig erőnkből telik, a tőlünk megszokott irányzatból, így vidámságunkból és lendületünkből sem szándékozunk lefaragni. Csupán ennyit szerettem volna elmondani a szóban forgó cikkel kapcsolatban, indulat, neheztelés nélkül, és a kioktatás szándékát mellőzve. Hogy az illendőség keretéből kilépve, tollat fogtam, indokolja a tény, miszerint az általam vezetett csoportot méltatlan jellemzés illette. HÉGLINÉ BERTÓK MARIANNA ÚJ FILMEK Hannah és nővérei Három lánytestvér és a hozzájuk tartozó szülők, gyerekek, házastársak, szerelmi partnerek a hősei Woo- dy Allén híres filmjének, amelyet egyik amerikai kritikusa egyenesen a rendezői pályafutás csúcsának tart, egy másik pedig így ír róla: ,,A legérettebb, legszentimentálisabb, leggyönyörűbb, legnevettetőbb, legkeserűbb és legmagasabb hőfokú film, amelyet Woody Allén valaha is forgatott.“ Bizonyára így van, az állítás igazát a hazai néző saját filmélményei alapján azonban nem ellenőrizheti, azon egyszerű oknál fogva nem, mert a népszerű, sőt egyre népszerűbb Woody Allennek - aki megbízható évi rendszerességgel készíti munkáit - a Hannah és nővérei című opusza csak a második film, amely honi mozijainkban látható. (Az elsőt, a Kairó bíbor rózsáját tavaly játszották nálunk.) Persze, mint Woody Allén bármely filmje (legjobb alkotásai a hetvenes években készültek, például az Annié Hall és a Manhattan; az 1986-ban forgatott Hannah és nővérei mind tematikailag, mind formailag ezekhez kapcsolódik), ez sem mindenkinek igazán élmény. Hogy az legyen, ahhoz rá kell hangolódni e szorongásos, komplexusokkal, hipochondriával és más lelki nyavalyával hadakozó neurotikus New York-i - közelebbről manhattani - zsidó entellektüel komédiás hulpet sem kap. Boldogtalan és magányos. A legkisebb lány, Lee (Barbara Hershey) még nem találta meg a műfaját, de nővéreihez hasonlóan ő is csupa érzékenység, amelyet egyelőre szerelmi kapcsolatainak félsikereiben él ki. És a férfiak: Hannah volt férje, a felkapott tévérendező (maga az író-rendező, Woody Allén játssza) vérbeli hipochonder- ként agydaganatot „diagnosztizál“ önmagán, halálfélelem gyötri, míg az orvosok hada verejtékes munkával be nem bizonyítja neki, hogy csak képzelődik. Hannah jelenlegi férje, Elliot (Michael Caine) belehabarodik csinos sógornőjébe, Lee-be, de amint elcsábítja a lányt unalmas, féltékeny vőlegénye, Frederick (Max von Sydow) mellől, azon nyomban be is gyullad és nem meri folytatni a kalandot. Holly pedig, az örök vesztes nővér egyre reménytelenebb színésznői és írónői vállalkozásokba vág bele, míg végül ki nem köt az agydaganat rémétől épp megszabadult Mickey oldalán. Különös család, szövevényes kapcsolatok, kusza élet. Woody Allén pofonegyszerű történetet mesél el a legalapvetőbb emberi helyzetekről: szerelemről, féltékenységről, szorongásról, halál- félelemről, boldogságról. Bár figurái tipikusan manhattani értelmiségiek, különös módon az európai intellektus bizonytalanságait, zavarát, kétA három Oscar-díjjal jutalmazott amerikai film két főszereplője: Woody Allén (egyben az alkotás író-rendezője) és Mia Farrow lámhosszára. Enélkül a mú távoli és idegen, a humora belterjes. A Hannah és nővéreinek ugyanis nincs köznapi értelemben vett érdekes cselekménye. Csak történései vannak. S az igazán fontos és érdekes történések színterei a szereplők érzései, gondolatai, egymáshoz és az élethez való viszonya, tehát ami ebben a filmben élményt szerez, az mind a láthatatlan, belső tartományokban megy végbe. Amit látunk, egy, többé-kevésbé anyagi gondok nélkül élő középosztálybeli család bonyodalmas kapcsolatainak és kisebb-nagyobb zűrzavarokkal meg súrlódásokkal teli hétköznapjainak alakulása egyik nagy amerikai únneptől a másikig. Mindhárom nővér valamilyen formában kapcsolódik az egykor híres színészszülök (Lloyd Nolan és Mau- reen O'Sullivan két, egykor valóban nagy hollywoodi sztár alakítja őket) hivatásához, de sikert csak Hannah (Mia Farrow játssza) ér el a pályán. Hannah viszont otthagyja a művészetet a polgári életformáért, s egyetlen nagy ambíciója, hogy tökéletes anya és feleség legyen. A másik lány, Holly (Dianna Wiest) csak próbálkozik feljutni a színpadra, de ez nem sikerül neki, még nyúlfarknyi szereségeit és nekilendüléseit hozzák elénk. Azt a tétovaságokkal teli igyekezetei fedezhetjük fel bennük, aminek ki nem mutatott gyötrelmét mindenki átéli, aki fontosnak érzi, hogy újra és újra megtalálja önmagát, helyét a saját életében. Tragikus árnyékok váltakoznak frenetikusán komikus helyzetekkel, megoldhatatlannak látszó konfliktusok oldódnak fel, nagyratörő tervek mennek füstbe, de semmi lekerekítettség, semmi törekvés a történet végső elrendezésére. Keserűek, abszurdak, irracionálisak vagy ellenállhatatlanul mulatságosak ezek a történések? Kétségtelen, de hiszen maga az élet ilyen. Szeretnivaló Woody Allén „családja“. Márcsak azért is, mert a két hálaadási ünnep között kelekó- tyáskodó, szerelmes, csalódott, de a szerencsétlenkedésben is valahogy nagyon szerencsés családtagokat kiváló, bolondságra is fogékony, tehetseges színészek alakítják. Woody Allén a Hannah és nővéreivel az egyik legeurópaibb amerikai filmet írta és rendezte meg, humora és öniróniája most is különös bájt ad a játéknak. Mert a Hannah és nővérei nemcsak az utóbbi idők „legszentimentálisabb, leggyönyörűbb filmje“, de szórakoztató mozi is -ymAz európai filmszakma ösztönzése A közelmúltban húsz vezető európai filmrendező, valamint színész és színésznő Nyugat-Berlinben új szervezetet alapított, amelynek rendeltetése a kontinens filmszakmájának és színészeinek segítése. A szervezet megalapításáról szóló közleményt a legjobb európai film díját évente odaítélő Nyugat-európai Filmdíj Szervezet nyi^gat-berlini irodája jelentette meg. A szervezet a most megalapított csoport létrejöttéhez is támogatást nyújtott. Az alapítók között az európai filmművészet élvonalába tartozó, olyan személyiségek szerepelnek, mint Richard Attenborough a<ngo\, Louis Malle francia, Federico Fellini olasz és Wim Wenders nyugatnémet rendezők, valamint Marcello Mastroianni olasz és Ben Kingsley angol színművész. A csoport elnökévé Ingmar Bergmant, a világhírű svéd filmrendezőt választották. A közlemény szerint az új csoport célja: az európai filmalkotások széles skálájának támogatása, a tehetséges fiatalok segítése, az európai filmek kulturális és kereskedelmi terjesztése. A társaság negyven alapítója tizenkét országot képvisel. (AP) ÚJ SZÚ 4 1989. VII. 4.
