Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-18 / 167. szám, kedd
Ébredj, Thália Színpad! Milan Grgic vígjátékának előadásáról Az már foglalkozási ártalommal felér, ha egy-egy „furcsa“ színházi előadást látva, először önmagam- ban kezdek kételkedni. ízlésem magabiztosságát, szakértelmem mélységét, erkölcsi érzékem szilárdságát és véleménymondásom jogosságát vonom kétségbe. Persze, ilyen kételyek közepette is kénytelen vagyok kritikát írni, mert más kiút nincs számomra. Mert az előbbieknél erősebb a lelkiismeret, amely nem hagy nyugodni. A Matesz Thália Színpada évadzáró produkciójának tornaijai (Safárikovo) előadása után is volt néhány nyugtalan órám. Pedig lehetett volna könnyed, laza, elernyedt és bágyadt, mert Milán Grgic Ébredj, Kata! című vígjátékát figyelve, mindez elvárható egy nézőtől, aki láthatóan nevetgélt az előadás alatt. Bizony mondom: nevetgéltem, mert az ember kínjában, mérgében csak így-úgy nevetgél, de nem nevet. Szórakozásom fő oka az író, a fordító és a rendező ötleteire magammal kötött fogadásaim fokozatos sikere volt. Fogadtam például arra, hogy miután a horvát szerző magyarított szövegében feltűnt a Gömör déli részén található Várgede neve - mint az utazni készülő feleség és anyós úticélja -, nem fog kiderülni, hogy melyik dél-szlovákiai városból utaznak. És lón! Ez a „következetesség“ a horvát író eredeti szövegében a csehszlovákiai magyar fordító - Gyüre Lajos - nyelvi transzplantációja után eredményezett még néhány fordítói leleményt. Bár a vígjáték előadásának dramaturgját nem jelöli a műsorfüzet, a fordító - az elhangzó szövégekből ítélve - ezt a feladatot is elláthatta. Ennek „eredményeként“ néhány olyan szófordulat, hasonlat is belekerült a játékba, amely erőszakolt- ságán túl az alpári humor magyartalan nyelvi elemeit is erősítette ebben a fülledt erotikára alapozott előadásban. A ,,no, nazdar!“, az ,,elfuserált Az effajta - helyzetkomikumra, alpári erotikára, megideologizált arryósviccek kanavászára modellezett - vígjáték legfeljebb a jóízlés megtartásában kínál feladatot a rendezőnek. Rencz Antal, aki nem először rendezett Kassán (Koáice), nem is vállalkozott többre. Mit is kezdhet a rendező egy, két felvoná- sosra „felfújt“ kabarétréfával, amely ráadásul a második felvonásban „leenged“? A vígjáték jelentéktelenségével szembefordulva, Rencz megkísérelte a lehetetlent, s a színészekkel a darabból szinte teljesen hiányzó jellemek helyett típusokat játszatott. Ez eredményezte, hogy a humoros szituációk a játszatott típusok pontosságától függően váratlanul a szöveggel ellenkező irányban kezdenek működni. Ilyen jelenetek sora alakult ki a lakás helyiségei és a bejárat között ide-oda cipelt alvó vendéghölgy „vándorlásakor“ Erotika helyett ebben a játékban működni kezd az álerotika is, mert ezek a vállalkozó kedvű férfiak (akik egy ügyetlen ötlettől fűtve vetkőző nőről akarnak videofelvételt készíteni), valójában patologikus esetek. Az önjelölt „színésznő“ aztán alaposan összekeveri félszeg terveiket, amelyek mögé csak egy alvó nő nem láthat be. Ezek a férfitípusok akár egy szexuológiai szakkönyv esetleírásaiban is helyet kaphatnának: Miki, a háziúr ( Dudás Péter) a felesége és az anyósa által elfojtott szexualitásával küzd; Igor, az ötlet kiagyalója (Monori Balázs) láthatóan voajör- típus (rejtőzködő, aki távolról leselkedik vetkőző nők és szeretkező párok után), a videokamerát kezelő Tomi (Pólós Árpád) pedig fetisista, aki mindig a női testrészeket csodálja, eléggé buja fantáziával megáldva. Hármójukhoz véletlenszerűen csatlakozik a láthatóan homoszexuális viselkedési jegyekkel ábrázolt Amikor még Kata nem ébredt fel - a horvát szerző vígjátékának egyik jelenetében: Pólós Árpád, Kövesdi Szabó Mária, László Géza, Dudás Péter, Monori Balázs, Bartollás Katalin és Fabó Tibor. (Bodnár Gábor felvétele) Csicsolina ", a ,. brigádmunka ‘', a ,,szimpatikus - nem patikus“-sze- rű, valamint a „menyasszony - menj asszony!“ elcsépelt szójátékokhoz sorolható még az „ajjaj, fekete vonat...“ slágertöredék is. Bevallom, nem győztem minden ilyen kiszólást, magyartalanságot feljegyezni, hiszen szinte egymás után sorjáztak. típus: Kázmér, az „anyuka kedvence“ (Fabó Tibor). A szinte nemileg közömbös Cinkes (László Géza) már csak statisztál nekik. Ebben a férfitársaságban az egészséges nemi ösztönéletú férfi számára kellően visszataszító affektáló nőtípust képvisel Eszter (Bartollás Kati). Szokványos anyós (Kövesdi Szabó Sartre és a nők Jean-Paul Sartre barátnőit és futó kapcsolatait Annié Cohen-Solal gondosan számba vette 1985-ben közreadott, vaskos Sartre-monográ- fiájában. Liliane Siegel, aki valahogy lemaradt a terjedelmes listáról, már akkor tiltakozott, ám visszaemlékezéseit csak nemrégiben jelentette meg „La Clandestine“ (A bujdosó asszony) címen a párizsi Marén Sell kiadónál. A szerző 1959 végén ismerte meg az írót. Egyik művének elolvasása után levelet írt neki, és az postafordultával válaszolt, találkát javasolva. Ekkor kezdődött közöttük az a kapcsolat, amely egészen Sartre haláláig tartott. „1960-ban - írja Liliane Siegel - négy nő volt Sartre életében, Simoné de Beauvoir-t nem számítva. Én lettem az ötödik.“ Sartre akkoriban rengeteget dolgozott, és nehezen szorított helyet az új jövevénynek. De lecsípett néhány órát munkaidejéből. Viszonzásul azt kérte, hogy a Liliane-nal való kapcsolata maradjon titokban. Anélkül is elég bonyolult az élete... Liliane csak 1970-ben lépett ki az illegalitásból, amikor Sartre egyre jobban elkötelezte magát a szélsőbalos mozgalmak mellett: ő lett a maoisták illegális mozgalmának titkárnője. Különös, hogy Liliane Siegel nagy gyöngédséggel ír Simoné de Beau- voir-ról, holott Sartre barátnői mindig is epésen nyilatkoztak róla: „Nem értem - írja hogyan is lehet szembeállítani Beauvor-t Sartre-ral. Hogyan is lehet szétválasztani egymástól ezt a két embert, akikben volt annyi erő, hogy megkössék egymással az »őszinteség szerződését«, és hogy ezt a szerződést meg is tartsák, öt hosszú évtizeden keresztül...“ (mn) Mária) mozog a fiatal pár lakásában, aki mindenben megfelel a viccek hősnőjéhez tapasztott előítéleteknek. A színészek, ezeket a típusjegyeket több-kevesebb sikerrel és ri- pacsériával ábrázolva, vetélkednek egymással a közönség kegyeiért, így aztán az sem véletlen, hogy Krausz Mária, az egész előadást kényszerűségből végigalvó Kata alakítója aratja a legkevesebb tapsot. Holott, az a fizikai teljesítmény, amit az ide-oda szállítás, gyömö- szölés, vetkőztetés és ébresztgetés közben produkál: nem mindennapi. Ilyen jellemzők után természetes, hogy a közönség „zabálja“ amit lát. Nincs itt szó ,,kérdésfeltevésről", a „társadalomban feszülő ellentétek feltárásáról“, sem ,,a szabadabbá váló erkölcsi normákról“. Ez utóbbi aligha lehetne igaz, hiszen ezek a „szabad erkölcsű“ férfiak szexuális viselkedésükben bizonyíthatóan igencsak gátoltak, így nem lehetnek szabadosak sem. Ezekkel együtt a játék végképp nem áll „közel mindennapjainkhoz“, bár ezt valójában ki-ki a pszichiátere segítségével döntheti el. S az már teljesen tévíté- let, hogy a „családnak - mint a társadalom legkisebb tartópillérének a szétesését“ csak ez okozná. E kérdések műsorfüzetbeli felvetése aligha az ilyen alacsony szellemi igényszinten megírt és színpadra állított darabokban szokás. Legfeljebb a választás tévedését lehet effajta közhelyekkel utólag takargatni. Az előadásról gondolkodva jutott eszembe a következő hasonlat: A Thália Színpad az utóbbi időben kezd Katához hasonlítani, akinek tévedésből altatót adtak be. így a kívülről odahívott „álmatlanitó“ rendezők igyekezete ellenére sem ébred fel. Mert ki tudhatja azt, hogy Rencz Antal (aki ebben az évadban harmadszor rendezett vendégkent a társulatnál) milyen kompromisszumokra kényszerült az előzőleg elfogadott dramaturgiai tervben szereplő vígjátékkal kapcsolatban. Az sem kizárt, hogy Schiller Ármány és szerelem-lének szakmai „sikerét ezzel a vígjátékkal kellett közönségsikerként „ellensúlyoznia“. Csakhát az effajta szélsőségekben gondolkodó dramaturgia és színházvezetés téved, ha azt gondolja: így kiegyenlítődött a színvonal. A színház az előadások egyedi jegyei alapján ítéltetik meg. Ezért nem létezik átlagos művészi színvonal. Egy szakmai siker meg egy közönségsikert arató nívótlan vígjáték számtani középarányosa is a középszer alatti tartomány közepén helyezkedik el. DUSZA ISTVÁN rr t T n/f ír ir jf M J Ifi M j II mm mm m mm in a ■■■■■■■■■■■ ■ ■ ■ ■ ■ A misszió Látványos és nagyszerűen fényképezett film A misszió, sztárokkal, vad és lélegzetelállítóan szép tájakkal. Történelmi film, a 18. századi dél-amerikai jezsuita közösségek erőszakos felszámolását mutatja be a kalandmesék izgalmával. Sikerfilm, a jók és gonoszok végső összecsapását ábrázolja vérbeli kalandfilmként. Mindez önmagában sem kevés; az egyenízű kommersz áragosodott abszolutizmus és a kiváltságait őrző katolikus egyház szembekerüléséről, de elég pontosan érzékelteti azt, ami mindebből akkor és ott, a dél-amerikai spanyol és portugál gyarmatokon lejátszódhatott. A misszió érdekes történelmi filmnek is, de az alkotás attól válik igazán drámaivá, hogy a hit és engedelmesség alapelvének konfliktusát helyezi előtérbe, bár e kérdésJelenet a cannes-i nagydíjjal és egy Oscarral bearanyozott angol filmből, A misszióból; a képen (balra) Róbert de Niro datában már az is figyelemre méltó, ha egy közönségfilm szakmailag jól megcsinált, témája valamiképp kapcsolódik az emberiség igazi történelméhez. Márpedig a Paraguay-kör- nyéki jezsuita közösségek léte történelmi tény, sőt mindmáig eléggé kevéssé ismert, titokzatos tény. Ezért Roland Joffé angol filmje már témaválasztásánál fogva is méltó a figyelemre. A történet az 1700-as évek második felében játszódik a mai Argentína, Paraguay és Brazília közös határvidékén, akkor, amikor a jezsuita hittérítők megteremtették missziós birodalmukat, a fantasztikus iguacui vízesés környékén. A misszió két hőse - a bűnbánó, valamikor hírhe- dett rabszolga-kereskedő, Rodrigo Mendoza kapitány és Gábriel atya- komolyan veszi küldetését. Valóságos paradicsomot teremtenek az iguacu-i vízesés feletti fennsíkon. De ez az idill nagyon rövid életű. A film azt a keserves időszakot mutatja be, amikor a katolikus egyház cseppet sem keresztényi lépéssel- és saját érdekeire hivatkozva - feláldozza a missziót. És a portugál gyarmatosítók alapos munkát végeznek. A misszió vezetője, Gábriel atya, aki vallási meggyőződésből még önvédelemként sem fogadja el az erőszakot, ugyanúgy áldozatul esik a vérengzésnek, mint a harcot vállaló Rodrigo Mendoza kapitány, az időközben pappá lett hajdani rabszolga-kereskedő. A film természetesen nem adhat részletes történelmi leckét a felviláben kétségkívül a könnyebb megoldást választja. Jezsuita hősei, feledve rendjük alapelvét, az engedelmességet, szembeszállnak az egyházi döntéssel, s ha egyikük csak a parancs megtagadását vállalja is, a többiek immár fegyverrel, vérbeli kalándhősként szállnak szembe az egyházi jóváhagyással cselekvő gonosz gyarmatosítókkal. A kalandfilm logikája kétségkívül ezt követeli, az ellenállás így lesz látványos és izgalmas. A dráma azonban így már semmi másról nem szól, mint dzsungelbeli öldöklésről, erőszakról és megható mártíromságról. Hit és engedelmesség konfliktusa ennél valószínűleg sokkal összetettebb. Roland Joffé és a bravúrral fotog- rafáló Chris Mendes filmjének egyik legizgalmasabb szerepét Róbert de Niro játssza; a megtért rabszolgakereskedő szerepében ledobja magáról a Dühöngő bika minden durva külsőségét. Az a férfi, aki feloldást és békét talál az áldozatvállalásban. A nagyon tiszta arcú, alázatos tekintetű Jeremy Irons, is tökéletesen alkalmas az emberi áldozatvállalás megjelenítésére. A cannes-i nagydíjjal és egy Oscarral (a csodás operatőri munkáért) is bearanyozott A misszió bizonyára nem tartozik a mélységbe merülő, korszakos nagy alkotások sorába. De lenyűgöz a film hagyományos, klasszikus szépsége, a képekről áradó szenvedélyes, .romantikus, férfias líra. a mese mögött rejtező nemes ügy és gondolat izgalma. -ymKözhely áradat Egy rádiójáték bemutatójáról Mindenképpen dicséretes a Cseh- Erzsébet) állja, aki szlovák Rádió magyar adásának az a törekvése, hogy a cseh és szlovák, illetve külföldi szerzők hangjátékai mellett hazai magyar eredeti alkotásokat is rendszeresen bemutasson. Pedig ez egyáltalán nem könnyű vállalkozás, hiszen csak kevesen írnak rádiójátékot, s a kiváló alkotás meg valóban ritka, mint a fehér holló. Legutóbb július 2-án hallhattunk a magyar adásban eredeti hazai művet: Balázs Zsuzsa Párharc című rádiójátékát, mely egy leányanya és az érettségi vizsgán túl levő lánya konfliktusairól szól. Pontosabban abból adódik köztük a feszültség, hogy az asszony ellenzi lánya házasságát azzal a férfival, aki neki korábban szeretője volt. Ezt azonban Kriszta (Varsányi Marika) nem tudja. Azt sem, hogy ki az apja. Később (egy párizsi utazás alkalmával) mégis találkozik apjával. Az utazás költségeit édesanyja (Cs. Tóth anyagiakban mindig elhalmozta a lányt, de időt nem talált kérdései meghallgatására. Ezt Kriszta szemére veti, de hiába. Most már csak vitatkoznak, sőt civakodnak. Az egész darab csupa vitatkozás. Ez önmagában még nem volna baj, hiszen az ellentétes nézetek ütköztetése a párbeszédek alapja. Ám a dialógusok nem elég hitelesek, csupán szólamok, így csaknem egy órán át jobbára pusztán erkölcsi prédikációt hallottunk, ráadásul többnyire azonos hangerővel és ritmusban, azaz a szereplők úgy hangsúlyozták, mintha színpadon lépnének fel, ahol követelmény úgy beszélni, hogy az utolsó széksorokban is hallható és érthető legyen a szöveg. Elismerően kell szólni viszont mind a színészek, mind a rendező (Lelkes Júlia) esetében a darab mondanivalójának helyes értelmezéséről, a lényeg kidomborításáról. A rendező kiválóan alkalmazta a hanghatásokat is: írógépkopogást, telefontárcsázást, pa- pírzizegést, utcazajt, zenét. Véleményem szerint Edit (Pet- récs Anna) figurája nem okvetlenül volt fontos a darabban, hiszen az általa mondottak másképp is kifejez- hetők lehettek volna. Hiányolhatta viszont a hallgató, hogy Kriszta egyetlen alkalommal sem beszélgetett el a férfival (Boráros Imre), akihez minden áron férjhez akart menni. A párbeszédek frázis jellege minden szereplő esetében érvényes. Ilyen (rossz értelemben vett vezércikkízű) mondatokra gondolok: „Nem találom a helyem az életben..., Párizs gyönyörű..., A város lüktetése... Párizs Panorámája, az a kilátás, Tizennyolc centimétert elhajlik az Eiffel-torony, ha rásüt a nap“. Helyenként képzavarok is előfordultak a szövegben! „Valakinek a nyakába akaszkodsz, mint egy rakás szerencsétlenség“. A téma sokkal több lehetőséget rejt magában, mint amennyit a szerző kihozott belőle. Mindent egybevetve tehát elsősorban csak a szándék dicsérhető. F. I. ÚJ SZÚ 4 1989. VII. 18
