Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-03 / 154. szám, hétfő

Liszt Ferenc alapító elnöke és tanára volt az 1875-ben megnyílt budapesti Zeneakadémiának. Életé­nek abban az utolsó korszakában, amelyre ennek a fontos új zenei tanintézetnek a kezdeti működése esett, Liszt megosztotta idejét Wei- mar, Róma és Budapest között. Hogy megkönnyítsék otthoni tartóz­kodásait, Budapesten szolgálati la­örökölte a mester budapesti hang­szereit, könyv- és kottatárát, s ez a hagyaték ma a múzeum anyagá­nak legértékesebb része. A lakás bútorzatát, Liszt személyes tárgyait a mester halála után az egykori barátok kapták meg emlékbe - eze­ket évtizedekkel később kellett újra, apránként begyűjteni. Liszt hangszerei között különle­gességek is akadnak: két amerikai és egy bécsi zongoráján, nagy ame­rikai harmóníumán kívül egy kis üvegzongora, egy pianinó-harmó- nium, egy néma útizongora és egy íróasztalba épített, halk hangú bil­lentyűs hangszer a komponáláshoz. A könyvek, kották gyakran viselik Liszt keze nyomát, s a múzeum a mester számos kottakéziratát, le­velét is őrzi. A gyűjtemény fénykép, grafika, plasztika, valamint hangver­senyműsorok, oklevelek, emléktár­gyak. Ezeket nem is lehet mind Alekszandr Galics hazatérése Liszt lakásában kást bocsátottak rendelkezésére a Zeneakadémia mindenkori épüle­tében. 1879-ben készült el az a Su­gár úti palota, melyben a Zeneaka­démia 1907-ig, a mai Liszt Ferenc téri önálló épületének felépültéig működött. E házban (a mai Vörös­marty utca 35-ben, a Népköztársa­ság útja sarkán) volt Liszt utolsó budapesti lakása, mely 1986 szep­tembere óta Liszt Ferenc-emlékmú- zeum. Liszt lakása előszobából, három lakóhelyiségből és az inas szobájá­ból állt. Az utóbbi ma múzeumi rak­tár, míg az előbbieket - az ebédlő kivételével, melynek bútorzatából egyetlen darab sem maradt fenn - egykori funkciójuknak megfelelő­en, nagyrészt eredeti berendezési tárgyakkal, a korabeli leírásoknak megfelelően sikerült helyreállítani. A Zeneakadémia Liszt akaratából egyszerre bemutatni, s ezért jó, hogy az eredeti formájában nem rekonstruálható ebédlő lehetőséget nyújt különböző kiállítások megren­dezésére. Jelenleg Liszt-karikatúrák láthatók a tárlókban, de már készül a következő kiállítás forgatókönyve, amely Liszt családjával kapcsolatos emlékeket, dokumentumokat mutat majd be. Liszt szalonjához - amelyben egykor zeneakadémiai óráit is tartot­ta - közvetlenül kapcsolódik egy 150 személyes hangversenyterem. A zenei múzeum nem is volna igazi, ha olykor nem csendülne fel benne élő muzsika. A múzeum ezért ren­dez minden szombat délelőtt hang­versenyt látogatói részére. A kon­certeken sok Liszt-muzsika szólal meg, de más szerzők művei is sze­repelnek. eckhardt mária „Amikor visszatérek“ - ez annak az előadásnak a címe, amely több mint fél éve táblás házzal megy a Szovjetunióban. Alekszandr Ga- lics (1919-1978), a kitűnő költő, drá­maíró és filmforgatókönyv-író ha­sonló című vers- és dalkötete alap­ján készült, akinek a nevét a „pan­gás“ éveiben nem illett kiejteni a Szovjetunióban. Galics így vallott munkásságáról: ,.költői sorsom vol­taképpen szerencsésen alakult. Bár hazánkban sokáig egyetlen versso­rom sem jelent meg, dalaim mégis országszerte gyorsan elterjedtek...“ „Bárdok és lantosok“ - a sajtó­ban rendszerint így nevezik azokat a költőket, akik saját dalaikat éneklik gitárkísérettel. A hatvanas évek ele­je óta az ilyen dalok tucatjai csendül­tek fel mindenütt az országban, a diákotthonokban, a tábortüzeknél vagy magnetofonszalagokról. Azu­tán a költők megjelentek a stadionok porondján, a kisebb-nagyobb hang­versenytermekben, a rádió- és tele­vízióstúdiókban. Alekszandr Galics úgy kapott a gitár után, ahogyan a fuldokló kapaszkodik a szalmaszálba, feltörő szavainak ez helyettesítette a nyom­dagépet, az ehhez vezető utat ugyanis sokáig elzárták versei előtt az ideológiai bürokraták. A költő bol­dog volt, hogy verseit megismerik az emberek, és nem keserítette el az, hogy saját arculatának megőrzése kedvéért elveszítette a nevét. Vlagyimir Majakovszkij valamikor ezt mondta: „Hadd legyen minél több jó és egymástól különböző köl­tő.“ A sztálini időkben a költők kü- lönfélesége majdnem megszűnt, a személyi kultusz számukra a sze­mélytelenség kultuszává változott, aki pedig személytelen - az nem költő. Alekszandr Galics feltűnése az ilyen „irodalmi iskola“ keretében rejtélynek és csodának látszik, az ő szenvedélyes hazafias költészete, NDK Művészeti nevelés az iskolában és az iskolán kívül NDK-beli utamon a különböző intézményekben folyó művészeti nevelés kérdése foglalkoztatott. Tudtam azt, hogy az esztétikai-művé- szeti neveléssel az NDK-ban a rajz-, az ének-zene, az irodalom- és a történelemórákon foglalkoznak, és kihasználják a tárgyak koncentrá­ciós lehetőségeit. Arra kerestem tehát a választ, hogyan, miként teszik ezt A Pergamon tőszomszédságá­ban áll a Bodemuseum. Ez a múze­um egy gazdag kereskedő magán­gyűjteményéből jött létre a múlt szá­zad közepe táján, és nem csupán híres festmény-, szobor- és ikon­gyűjteményéről nevezetes, hanem arról is, hogy kitűnő múzeumpeda­gógusai révén az itt tartott foglalkozá­sokat - többévi kísérlet után - általá­nossá tették az NDK iskoláiban, mú­zeumaiban. Mi is az itt - és most már más múzeumokban is - tartott foglalko­zások lényege? Egy átfogó program részeként, amelynek alapján 1990- ig a Német Demokratikus Köztársa­ságban sok fakultációs lehetőséget nyújtó tantervet vezetnek be, több területet átfogó tárgyakat hozva ez­zel létre - kezdik átszervezni a mű­vészeti oktatást is. Az 5. osztálytól a 10-ig múzeumi gyakorlatokon vesznek részt a diákok. Előbb az elmélettel találkoznak, majd ki is próbálhatják, ki mit talált érdekesnek a bemutató előadásból. Anyagot kapnak és meggyőződhetnek kézü­gyességükről. Az előadás amolyan kérdezz-fe- lelek stílusban folyik. A gyerekek tárlóról tárlóra járva tekintik át a mintegy hatezer évvel ezelőtti tár­gyakat, és kérdésük is van rengeteg. Ám negyvenöt percbe minden nem férhet be, átvonulnak a másik terem­be, ahol is minden tanuló a tetszésé­nek megfelelő anyagot kap a gya­korlati foglalkozáshoz. Ki agyagot, ki fonalat. Amit gyurmáznak, szőnek, azt később akár viszont is láthatják a múzeumban, mivel a sikeres gye­rekmunkáknak külön tárlói vannak. A szokás itt az, hogy egy csoportban húsznál több tanuló nem lehet, a megismert osztály fele is éppen a szomszédos Pergamonban volt, és a kísérő szülők - három édes­anya - szintén kivették részük a gyakorlati munkából, segítőként. Marion Matthies, a múzeumpedagó­giai osztály vezetője a komplexitás­ra, a láttatásra, a gyermeki szeme­lyiség kiteljesítésére törekszik mun­kájában. A röpke bemutató legaláb­bis erről győzött meg. Azon viszont elgondolkodtam, hogy mivel ez a foglalkozás a történelemórák kere­tében folyik, s évente csak három kirándulónapjuk van a diákoknak, amit erre a célre is fel lehet használ­ni, mi az egésznek az értéke. A gye­rekek felhőtlen öröme azonban megnyugtatott. Berlin keleti, ipari kerületében, a Lichtenbergben a Barátság Szín­házba látogattam el, hogy az ottani gyermekszínházi munkát megismer­jem. Beszéltem Ilse Schochow osz­tályvezetővel, aki eredetileg peda­gógus és a színház egyik vezetője. A színházpedagógíai osztály - mon­dotta - mostanában új utat keres. A színház a programját a hatéve­sektől az érettségin is túljutott fiata­lokig tervezi. Minden évjárat számá­ra évente igen változatos műsorokat állítanak össze. Évente huszonöt darabot játszanak, ebből öt mindig változik. Az új darabok közül egy mindig klasszikus - most éppen Schiller darabja, az Ármány és sze­relem szerepel -, a többi jelenkori. A színház osztott érdeklődést elé­gít ki, és külön is odafigyel, hogy az 1-2., a 3-4 osztályosokat mi érdekli. Az előadásokat követően beszélget­nek az alkotók a gyerekekkel, vizs­gálatokat végeznek az iskolákban, megtudni azt, hogy mit várhatnak kölcsönösen egymástól. A gyerekekkel itt pedagógiai, pszichológiai végzettségű nevelők és színházi szakemberek, többek között dramaturgok, rendezők fog­lalkoznak. Nem oktatni akarnak, ha­nem megtudni azt, hogy a gyerekek \ mit kívánnak a színháztól. A foglal­kozások sokszínűek, kezdve a szín­ház bemutatásától, a próbák megte­kintésétől, a darabok művészi értel­mezésétől magáig a bemutatóig. Komplex irodalmi-művészeti órák­nak lehet nevezni őket. A Theater der Freundschaft ked­velt találkozóhelye diáknak, tanár­nak egyaránt. A színészek általában telt ház előtt játszanak, s az átlago­san harmincfős osztályok évente egy-két alkalommal jutnak be a színházba, amelynek saját zene­kara is van, ennek tagjai viszont a zenei neveléssel foglalkoznak. A zenei nevelésről Drezdában tá­jékozódhattam bővebben. A Kreuz- schule az ország egyik legrégibb is­kolája és a hírneves Kreuz-kórussal, annak bázisiskolájaként működik. Jövőre ünnepli fennállása 775. esz­tendejét. Az iskola épülete sem mai, az is több százötven évesnél. A la­tin-görög oktatásra specializálódott gimnáziumban, amilyenből össze­sen nyolc található az NDK-ban, Gulde Wolfgang igazgatóhelyettes ismertette a helyi képzés lényegét. Ebben a gimnáziumban huszonöt osztály található több mint négyszáz diákkal, s kilencven pedagógus fog­lalkozik velük (ebben a számban benne vannak a zene-, illetve hang­szeres tanárok is). Az iskolában há­romféle tanítás folyik. Az érettségiig eljutok 5 normál, 1 görög-latin és 1 úgynevezett kreuzinél osztály di­ákjai. Az alapvető követelmények­nek mindnyájuknak meg kell felelni­ük, az utóbbiak azonban - akik hangszeres és énekoktatásban is részesültek - nehezebb vizsgát vá­lasztottak. A „kreuzék“ heti egy órá­ban - többnyire zongorán - gyako­rolnak, de van, aki a vonóshangsze­reket kedveli. A 11-12. osztályosok, akik majd érettségit is tesznek, jobb hangszerekhez jutnak. Az iskola tanulói közül 150 gyerek tagja a Kreuz-kórusnak, a többiek normál tanterv szerint tanulnak. Az 1972-ig egyházi kezelésű kórus - akkortól érvényes az állami hozzá­járulás - internátussal is büszkél­kedhet, százhúsz tanuló, azaz majd minden kórustag kollégista. Az ellá­tásért havi húsz márkát fizetnek a szülők. Az ebben a speciális „kó­rusban“ tanulók nehézsége az, hogy hat-nyolc héttel - esetenként tíz héttel - korábban be kell fejezni­ük a tanulást az állandó hazai és külföldi fellépések miatt. Jártak már a Szovjetunión kívül Japánban, az NSZK-ban és Svájcban is. RÁCZ-SZÉKELY GYŐZŐ tragikus lírája és gyilkos szatírája meglepően hat. Hiszen Galics olyan időben nevelkedett, amikor az üres, szürke irományokat „szabály és mintakép“ gyanánt terjesztették. Aztán úgy tűnt: ő éppen ilyen kör­nyezetben lett sikeres drámaíró és' forgatókönyvíró, népszerű dalok szövegeinek szerzője. De váratlanul történt valami - és Galics kurtán- furcsán ezt mondta barátainak:- Elmegyek innen, ti csináljatok, amit akartok! Ha most újra elolvassuk különbö­ző műveit, észrevesszük, hogy Ga- liccsal nem történt semmiféle „vá­ratlan“ esemény, csupán neki is volt egy „kék és rózsaszínű korszaka“. De akkor is lélekben szabad és teljesen őszinte maradt. A fiatal drá­maírót természetesen az életöröm jellemezte: „Boldog, aki ifjú kora óta fiatalként él“. A Matrózok csöndje és az Augusztus című darabjainak, amelyek révén Galics körül felforró­sodott a levegő, drámaisága csupán azt jelentette, hogy a jókedvű neve­téssel teli Hű barátok című film szer­zője felnőtt, s érett, mélyen gondol­kodó és filozofikus alkatú ember lett. Első műveinek vidámsága és szelle­messége ugyanannyira őszinte volt, mint késői darabjainak, verseinek és dalainak haragja és fájdalma. Hogy né írjon, ezt nem tehette - hazudni pedig sem önmagának, sem mások­nak nem tudott. A hivatalos optimiz­mus idején így születtek meg Galics szomorú balladái és ódái. A Galics munkásságában bekö­vetkezett „váratlan“ fordulat a követ­kező hivatalos reagálást váltotta ki: valamennyi művészeti szövetségből nem költői metafora, hanem való­ság, hogy ennek a pártnak sok dolga van, amely elől lehetetlen kitérni... Egyes olvasók számára Galics „túl rosszindulatúnak“ látszik. Ez azonban a zavar reakciója, amikor soraiban olyasmivel találkoznak, amit mások ügyes furfanggal a sorok kö­zött rejtettek el. Galics sem „túl rosszindulatú“, sem pedig általáno­san rosszindulatú nem volt. Haragja azért lobbant fel, mert szerette azo­kat, akik gyöngék és védtelenek. A Példabeszéd című költeményé­ben szereplő vakot, akit autó ütött el, a szakszervezeti szanatóriumban levő beteg öregembereket és öreg­asszonyokat, mindazokat, akik fáz­nak, akik magányosak és nehéz a sorsuk - keleten és nyugaton egyaránt. Galics ott, a kényszerű emigrációban sem nyugodott meg, felemelte szavát a vandálok ellen, akik „meggyalázták a fultoni templo­mot, betörtek oda, bemocskolták, felperzselték az orgonát, röpcéaulá- kat dobáltak szét...“ Változnak az idők a Szovjetunió­ban. Egyre több nyomtatott oldalt szentelnek Galicsnak a hazájában, és nyilvánvalóvá vált, hogy versei gitárkíséret nélkül sem veszítenek értékükből. Körülbelül öt évvel ezelőtt még aligha gondolhatott volna bárki arra, hogy Galics versesköteteit kiadják a Szovjetunióban. Művei azonban már szerepelnek az idei kiadói ter­vekben. Restelkedve ismerem be, hogy miközben a költő lányával, Aljona Arhangelszkaja színésznővel be­Alekszandr Galics (baloldalt) és Pjotr Kapica akadémikus, a Szovjet Tudományos Akadémia tagja. A felvétel 1970-ben készült. kizárták a költőt. Az pedig, hogy megfosztották a munka lehetőségé­től, arra kényszerítette őt, hogy 1974 júniusában - fájó szívvel - elhagyja hazáját. Galics verseit és dalait azonban nem száműzték - kézzel másolták, írógépen sokszorosították, magne­tofonok segítségével terjesztették országszerte. „Mikor térek vissza?“ - kérdezte búsan önmagától Galics egyik da­lában. Nem tért vissza. Nem sikerült ne­ki, bármennyire akarta is. Galics így is igazi pártos költő. Az átalakítás pártjának tagja, amelyről egy másik költő, Jevtusenko egyszer a Mosz- kovszkije Novosztyi című újságban írt. Minél tovább gyűrűznek az át­alakítás eseményei az országban, annál inkább megvagyunk győződve arról, hogy „az átalakítás pártja“ szélgettem, akinek kérelmére Gali- csot halála után visszavették a Szovjet írók Szövetségébe, nagy kedvem lett volna megkérdezni, nem szegte-e meg ezzel a költő akaratát. Vajon ő vissza kívánt vol- na-e térni oda, ahonnan kizárták? Szerencsére, nem mertem feltenni ezt a tapintatlan kérdést. Bizonyos idő eltelte után megértettem, hogy másként nem is történhetett. A költő sohasem volt pózoló, az „ártatlanul szenvedett“ ember póza pedig, amely mögött rendszerint sértett hiúság rejtőzik, egyáltalán nincs összhangban az Alekszandr Galics- ra jellemző igazi nemeslelkűséggel. Azonkívül ő majdnem Borisz Pasz- ternakkal tért vissza a saját művé­szeti szövetségébe, és maga a sors részesítette őt ebben a megtisztelte­tésben. ALEKSZANDR VELIKORECSIN Nyugatnémet hetilap jelenik meg a Szovjetunióban Moszkvában, a Szovjetunió Ki­adói, Nyomda- és Könyvkereskedel­mi Állami Bizottságában bemutatták a Vonvárts - a Német Szövetségi Köztársaságban megjelenő politikai hetilap próbaszámát. Az NSZK-ból szállított filmekről nyomták a Moszk- va-környéki Csehovi Nyomdaipari Kombinátban, és már kapható azok­ban a nagyvárosokban, ahol sok német él. 1988 végéig összesen négy ilyen próbaszám jelent meg. 1989-től kezdve pedig Mihail Gor­bacsov, az SZKP KB főtitkára és dr. Hans-Jochen Vogel, a Német Szociáldemokrata Párt elnöke kö­zötti megállapodás szerint, a Szovjetunióban rendszeresen 10 ezer példányban jelenik meg a Vor­wärts hetilap, az NSZK-belivel azo­nos tartalommal. A Vorwärts: az egyik legrégibb szociáldemokrata kiadvány a vilá­gon. Első száma 112 évvel ezelőtt jelent meg. A peresztrojka és a glasznoszty a hírek áramlásának nyitottságát, a vélemények pluralizmusát, a hír­hedt „ellenségkép“ szétrombolását is igényli. A Vorwärts kiadása és szabad árusítása a Szovjetunióban ezeket a humánus célokat szolgál­ja. (APN) új aszú 4 1989. VII. 3.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom