Új Szó, 1989. július (42. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-17 / 166. szám, hétfő

A mindenkori szervezőnek aligha van nagyobb bosszúsága annál, ha rendezvényére a meghívott előadó vagy csoport nem jön meg. Még akkor is így van ez, ha gondoskodik „tartalékmú- sorról“. Bosszantó az ilyesmi azért is, mert a rendezvényre érkezők az eredeti­leg meghirdetett műsorért jönnek, s joggal várják el, hogy azt meg is kapják. Ha nem így alakul, csalódnak. sével foglalkozott. Támogatta a tanács a főiskolás kluboknak azt a kérését, hogy nekik legyen egy külön tanácsuk is (mely­ben saját tevékenységüket vitatnák meg), és hogy ők Órsújfaluban (Nová Stráz) - a Komáromi (Komárno) járás művelő­dési táborának keretében - „saját" tábort rendezhessenek. Az abroncsosi találkozót egészében értékelve, elmondható, hogy a bevezető­ben említett gondokon kívül a „hagyomá­nyos" hibák fordultak elő. A résztvevők száma (zömmel a járásból érkeztek) a ghymesihez (Jelenec) viszonyítva lé­nyegesen alacsonyabb volt. A tábortűznél megmutatkozott, mennyire nem ismerjük népdalainkat. Szvorák Kati kedves hang­jával is csak nehezen tudta éneklésre sarkallni a fiatalokat. Nem könnyű gon­doskodni a táncházzenekarról. Ott, ahol ez különösen körülményes (mint Abron­csoson), jobb, ha más műsorfajtát válasz­tanak a szervezők (esti beszélgetés, énektanítás stb.). Továbbá: a szervezők, a szervezésben közreműködők közül töb­Természet, történelem, népdal Jegyzetek két művelődési táborról Hasonló gondokkal indult az idei, sor­rendben negyedik abroncsosi (Obrucná) járási művelődési tábor. A nagyon várt Ivaskovics-csoport, valamint a táncház­zenekar nem érkezett meg. A Csemadok Losonci (Luőenec) Járási Bizottsága kü­lönben ügyesen és körültekintően felké­szült a táborba érkezők fogadására. Ugyanez mondható el a vendéglátó pio­nírtábor dolgozóiról is. Bogoly János biológus tábornyitó, gyönyörű diafelvételekkel színesített elő­adása (az egyik elmaradt músor helyett) természeti értékeinkről, környezetünk vé­delméről, szúkebb hazájáról, a Bodrog­közről - sokak tetszését elnyerte. A rossz idő ellenére, érdeklődés kísérte a Sőreg (Suríce) melletti Bagolyvárhoz vezető ki­rándulást. Gaál Lajos geológus és Bogoly János útközben, majd a „célban" több rövid előadást tartott a terület geológiai múltjáról és növényzetéről. De nem unat­koztak azok sem, akik a táborban marad­tak. Itt Böszörményi István és Duray Éva Medvesalja néprajzát és szokásvilágát mutatta be. Egy másik csoport a kopjafa­faragásnál segédkezett Nagyferenc Kata- lin-nak. Katona Tamás történész az 1848-49-es szabadságharc eseményeit elevenítette fel. Nagy sikert aratott Szvorák Katalin és Tóth Zsóka Átkelés című műsora, mely­nek gerincét hazai költőink versei és nép­dalok alkották. Külön kell szólni a klubtanács üléséről, melyre szintén itt került sor. Rövid meg­szakításokkal majd tizenkét órán át tar­tott. Legfontosabb témája a tanács alap- (működési) szabályzata javaslatának véglegesítése volt, ez értékes vita után sikerült is. Reméljük, a dokumentumot a Csemadok KB legközelebbi, szeptem­beri elnökségi ülése jóvá is hagyja. A sza­bályzat tartalmazza egyebek között a ta­nács feladatait és céljait, jogkörét, össze­tételét, a központi klubszeminárium fel­adatait, valamint a Csemadok KB és a klubtanács kapcsolatára vonatkozó ja­vaslatokat. Az ülés második része a zseli- zi (¿eliezovce) központi tábor előkészítő­ben vendéggé váltak a három nap alatt, sajnos. És ismét bebizonyosodott, hogy, úgymond, pótműsorokat mindig szüksé­ges előkészíteni. Még akkor is, ha ez több szervezőmunkát igényel. Almágy (Gemersky Jablonec) után Ku- rinc (Kurinec) lett a Rimaszombati (Ri­mavská Sobota) járás művelődési táborá­nak új helyszíne. Ha még sikerül megol­dani néhány technikai kérdést - például több szálláshely, sátorozási lehetőség stb. -, akkor valószínű, hogy újabb hely­színváltozásra nem lesz szükség. A szép környezet, a járási székhely közelsége eleve jó feltételeket jelent az érdeklődő táborozóknak. E tábort inkább „családi hangulat" mintsem tömeges részvétel jellemezte. Barátok, ismerősök, javarészt a rima- szombati Tompa Mihály Klub tagjai jöttek össze, hogy három napon át szórakozza­nak, művelődjenek, tanuljanak. A szerve­zők igyekeztek mindenkinek a kedvében járni, segíteni. Ami a többi táborban már nem nagyon lehetséges, itt sikerült. A kis közösség mindvégig együtt maradt. Igaz, volt is miért! A műsorkínálat bőséges volt, olykor talán túlságosan is. Hadd szóljak legalább néhányról. A Horváth-Benedek duó Budapestről érkezett. Gitárkísérettel megzenésített verseket hoztak magukkal, külön figyel­met szentelve a gyerekeknek is. fi. Ko­vács István régész rövid előadása a köze­li Vályi völgybe vezetett. Olyan vidékre, mely sok szempontból a mai napig meg­őrizte eredeti formáit. Megóvását, meg­maradását minden módon támogatni kell. A közeli arborétumban - tölgyesben - tett séta is hasonló gondolatokat vetett fel. Az egykori magányos tölgyeket ma oda nem való fiatal fák, cserjék szorongatják. A te­rület megvédésének lehetőségeiről, a ter­vekről dr. Gaál Lajos számolt be. Szeberényi Zoltán tanár Győry Dezső­ről tartott előadást. Szomorúan jegyezve meg, hogy a költő is azok közé tartozik, akikre a kelleténél kevesebbszer emléke­zünk. Halász Péter bevezetésével Budai Ilona és Sellei Zoltán versekből és népda­lokból összeállított Anyaföldem című mű­sora újfent alkalmat adott a gondolkodás­ra. A szülőföldről, a hazáról, a szeretetről. Ugyanezt mondhatjuk el Dinnyés József fellépéséről is, aki ezúttal a nemrégiben megjelent könyvéből „idézett", ismert és kevésbé ismert dalaiból. Dúcz László er­dész a sólyom és turul mondavilágunkban betöltött szerepét taglaló előadását ezút­tal is élénk érdeklődés kísérte. M egemlítem még a Dósa Tamás hangulatos képeiből összeállí­tott minikiállítást és E. Kovács Judit (Put- nok) néhány grafikájának bemutatását. Úgy érzem mindannyiunkban kedves em­lékként marad meg Koscsó Gáőortároga- tójátéka, melyet többször volt alkalmunk hallgatni. PUNTIGÁN JÓZSEF „Drágaköveket“ csiszoló énekszó Homolya Évával az iskolai kórusmozgalomról Pincegaléria Megnyílt egy pincegaléria. Ha tudato­sítjuk ennek jelentőségét, nagyszerű tett­ként értékelhetjük. áfúroi/óban a képzőművészet néhány lelkes híve feltette a kérdést: vajon egy kisvárosnak, mint miénk, miért ne lehetne galériája? Ám a művészi alkotás nagy érték, s még néhánynak a megvásárlásá­ra sem jutna az évi költségvetésből, mely- lyel egy művelődési központ rendelkezik, így támadt az ötlet: élnek a városban hivatásos képzőművészek, többen is van­nak lelkes pártfogói a művészeteknek, s ha ezek az emberek képet vagy egyéb alkotást adományoznának a városnak, meg lehetne nyitni a galériát. A Stúrovói Városi Művelődési Központ igazgatója, Hégli Gyula, támogatta azo­kat, akik 1982-ben megalakították, s a mai napig fenntartják az itteni képző- művészeti klubot. A kör egyik megalapító­ja, majd vezetője Gerstner István festő­művész. Jelenleg Simonyi Lajos nyugal­mazott tanár irányítja a művészeti csoport munkáját, melynek eredményeiről lapja­ink többször híit adtak. A kör rendezett már több nagyszerű kiállítást tagjainak műveiből, de más alkotók, alkotói csopor­tosulások munkáiból is. Hégli Gyula akkor is igent mondott, amikor a kör vezetőségi tagjai javasolták: a művelődési központ alagsorában be lehetne rendezni egy pincegalériát... Lábik János, a képzőművészeti klub elnöke a tagokkal együtt munkához látott. Időközben gyűltek a képek, összesen huszonegy képzőművész - köztük hivatá­sos és amatőr alkotók - személyenként egy vagy több művet adományoztak. A művek zömét kiállították. Természetesen, meg kell említeni, hogy a gyűjtemény nem teljes. Túlsúlyban vannak a tájképek. Olyanok is, melyek szerzői alkotás közben inkább külső igé­nyeknek tettek eleget, mintsem saját én­jüknek, érzelmeiknek vetületét vitték vol­na fel a vászonra, kartonra, fényképre. Biztató, hogy a galéria vezetése „nyitott“. Néhány bátor, új szemléletből fogant al­kotást is láthat itt a közönség. KALITA GÁBOR Megalakulásának 20. évfordulóját ün­nepelte nemrégiben a Kassai (Kosice) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium Csengettyű kórusa. Tagjai a hazai zenei versenyeken jeles eredmé­nyeket érnek el, de sikerrel szerepeltek többek között Cottbusban, Berlinben, Bu­dapesten és Pécsett. Homolya Éva zene­tanárral, a Csengettyű karnagyával az évforduló kapcsán beszélgettünk. • Hogyan fogalmazná meg a kórus­mozgalom feladatát?- Elsődleges feladatunk a zene műve­lése, az éneklés, ez pedig kórustagnak és hallgatónak egyaránt az esztétikai érzé­két csiszolja. A közös munka, a közös éneklés az összetartozás szellemét erő­síti. Nemzetiségi kórusként nagy szerepet kellene vállalnunk népi kultúránk terjesz­tésében. Bármennyire igyekszünk is, ha a különféle énekversenyek előírásait meg akarjuk tartani, sajnos, nem a kórusveze­tő elképzelései szerint készül és áll össze a repertoár. • Bizonyára az iskolai kórusmozga­lomban is vannak problémák.- Ezeket elsősorban magában az ok­tatási rendszerben kell keresnünk, amely nem veszi figyelembe, hogy a gyerekek csupán egy bizonyos irányban tehetsége­sek. Nyelvészt, szavalót, a természettu­dományi tárgyakban jártas fiatalt akarunk nevelni mindenkiből, mindemellett elvár­nánk, hogy a gyerek szépen énekeljen, táncoljon stb. Ez pedig lehetetlen. Óriási nagyok az igények a tanulókkal szemben. Felmerül egy olyan kérdés is, hogy ma­napság sok szülő másfajta, hasznot hajtó dolgokkal szimpatizál inkább, és ha csak lehet, azt szorgalmazza, hogy csemetéje egyéni produkcióval, teljesítménnyel je­leskedjék. Harmadsorban a telekommuni­kációs eszközök negatív hatását emelem ki. • Mit ad az éneklés a gyerekeknek, s vajon ma tudnak-e úgy énekelni, mint az előző „dalos" korosztályok tudtak?- Amikor a gyerek énekel, nemesebb, mint máskor, olyan, mint a csiszolt drága­kő. Akik hozzám járnak, mind példásak, egy sincs köztük olyan, akinek valamilyen baj lenne a magaviseletével. A falusiakkal ellentétben, a városiak mindig kevés dalt tudtak. Viszont azóta, hogy átdolgozták a tankönyveinket, sokkal több éneket megismernek, mint régebben. Arra nehéz lenne egyértelműen választ adni, hogy a hangerejük jobb-e, vagy rosszabb. Van­nak időszakok, amikor nagyon jó, vannak, amikor kevésbé muzikálisak az aprósá­gok. Léteznek olyan korosztályok, ame­lyekben szinte mindenki énekel, de olya­nok is, amelyikből két-három gyereket nehéz találni a kórusba. Számomra nagy segítség, hogy az iskolánkban népi tánc­csoport működik: az a gyerek, aki ott is énekel, rengeteg népdalt megtanul, jó a teherbírása, jó az intonációja, kitűnő a ritmusérzéke. De a karéneklés szem­pontjából hátránya is van annak, ha valaki népi tánccsoport tagja. Velük rengeteget kell foglalkoznom addig, amíg sikerül csökkentenem, megszüntetnem a nyers éneklést, a népi tánc kíséréséhez szüksé­ges nyers hangot. Ezzel viszont az ő munkájukat nehezítem, mert következő alkalommal a táncpróbán meg úgy nem jó, ahogy nálam tanulják. • Véleménye szerint, milyenek a gye­rekek számára írt kórusművek?- A zeneszerzők szívesen írnak a ki­csiknek, bár néha túlbecsülik a lehetősé­geket - a gyerekek képességét, hangere­jét. Nagyon meg kell dolgoznia az éneke­seknek a modern művek megnyerő tol­mácsolásáért, és bizony nem mindig kap­ja meg azt a szépséget, amit megtalál a klasszikus zenében, vagy Kodály, és Bartók műveiben. De azért szép számmal vannak kitűnő kortárs kórusművek. • Mi vonzza az énekkarba a tanu­lókat?- Őszintén szólva, a kezdet kezdetén semmi. Ide azért jön a gyerek, mert itt van a barátja, vagy mert szereti a tanító nénit, vagy mert az énekkar utazik valahová, oe nem a zene iránti szeretetből. Az első jó próbán, vagy az első jó fellépésen, amikor a gyerek belefeledkezik abba, amit csinál, megváltozik. Azután már az éneklés szépsége, a benne rejlő harmónia tartja meg a karban. • Gondolom, előnyös, ha a kórustag hangszeren tud játszani.- Igen. Ismeri a kottát, át van formálva a muzikalitása. Érzi, hogy mi az, amit ki kell hoznia a zenéből, az énekből, tudja, mi az, ami fontos. Az lenne az ideális, ha minden énekes játszana hangszeren. Té­ves az a felfogás, hogy az én gyerekem csak azért tanuljon hangszeren, hogy hí­res művész legyen belőle. Nem, azért is, hogy közel kerüljön a komolyzenéhez. Azoknak a zöme, akik játszanak valami­lyen hangszeren, felnőtt korában operába járó, koncertlátogató lesz. És nemcsak passzívan hallgatják majd a zenét, hanem úgy, hogy keresik a zenemű üzenetét. Még egy szempont, amiért érdemes ze­nét tanulni: a gyerek semmittevés helyett olyan aktív munkával tölti szabadidejét, amely szellemiekben gazdagítja őt, az ízlését formálja, kitartásra neveli és hoz­zásegíti ahhoz, hogy felismerje és jó irányba fejleszthesse képességeit. Saj­nos, van egy óriási hibánk: hajlamosak vagyunk arra, hogy az élet minden terüle­tén azzal kezdjük cselekedeteinket, hogy megvizsgáljuk, megéri-e a fáradságot. • Mi a véleménye a fiatalok zenei műveltségéről?- Ha felmérést végeznek valamely ok­tatási intézményben, akkor általában nem arra kíváncsiak, hogy milyen színvonalon van a zenei nevelés. Abból, amit a gyerek az iskolában megtanul, esetleg amit kon­certen vagy operában hall, sok mindent nagyon hamar elnyom vagy kiszorít az a rengeteg zenei információ, amely reg­geltől éjfélig éri ót. Sajnos ilyen módon munkánkat szinte teljesen semlegesíti a könnyűzene. Látja, valamelyest ezt is ellensúlyozhatja a kórusmozgalom. Állí­tom, hogy az a zenetanár, aki a kórusve- zetést hosszú távon vállalja, mély hiva­tástudatból és a zene iránti határtalan szeretetből csinálja. És a mi esetünkben azért is, hogy a csehszlovákiai magyar gyerekek ajkáról messze hallatszék, ne fogyjon ki a magyar énekszó. TALLÓSI BÉLA H úszéves lehet. Korához méltó ifjúi hév­vel, szenvedéllyel beszél a kis baráti társaságban. Mit beszél?! Dühöng! Nem ért bizonyos dolgokat. Nem érti, hogy a közeli faluban hogyan pusztulhatott le úgy a kas­tély, miként lehet az, hogy évtizedeken át senki nem töródött vele. Pedig falai erősek, terme sok, parkja még elhanyagolt állapotá­ban is szemgyönyörködtető oázis évszáza­dos, különleges fáival. Mennyi minden lehe­tett volna, lehetne ott. Én tudom, hogy az elmúlt években, nyaranként, lelkes fiatalok takarították a környékét, úgy-ahogy rendbe tettek egy-két helyiséget, amennyire erejük­ből, idejükből meg saját pénzükből tellett. De semmi több. Nincs szerv, intézmény, üzem, amely gondjaiba venné a kastélyt. A fiatalember folytatja, immáron a cselek­vés irányában. Dühöngeni hibákon, mulasz­tásokon, egészségtelen jelenségeken, azt mindenki tud - ő lépni is szeretne. „Brigádot kellene szervezni - mondja szólnánk né­hány havernak, aztán kijárnánk oda, ha csak egy helyiséget hoznánk rendbe, már az is klassz lenne!“ Hogy személyes érdek is ösz­tökéli, csak természetes: szeretne zenekart alapítani, a tagok már megvannak, de nincs hol összejönniük, próbálniuk. „Milyen jó len­ne ott?!“ Túl azon az - egyébiránt tiszteletre méltó, ám a valóságban, sajnos, alig megbecsült, illetve megfelelő formákban alig mozgósított - erőn és életszemléleten, melyet a megidé­zett fiatalember képvisel, látni kell minden­képpen: bármennyien lennének is, és akár egész nyáron át dolgozhatnának, csak rész­a szemlélet, vagy inkább magatartás, mely­nek nyomán helyi méretekben az emberek, elsősorban a faluvezetés gondolkodásának és látószögének a perifériájára szorult mind­az, ami régi, függetlenül attól, érték-e, vagy sem. Ennek következményeként romboltatott le, került ebek harmíncadjára vagy van pusz­tulófélben még napjainkban is sok építészeti- tárgyi emlék, elődeink tehetségének, keze munkájának sok eredménye, melyek akár több szerepben szolgálhatnák a mát. Persze, kivétel azért akad, nem kevés. Az elmúlt évtizedekben felújított vidéki kastélyok, egykori fejedelmi házak, kúriák tucatjai őrzik­idézik a múltat eredeti formájukban, miköz­ben például oktatási intézménynek, könyvtár­nak, múzeumnak, árva vagy egészségileg károsult gyermekeknek adnak otthont. Kár, hogy nem követték ezt a gyakorlatot minde­nütt. Ha már az állami költségvetésből nem jutott vagy nem akartak áldozni az évszáza­dos épületre, áldozhatott volna rá a földmű­sek szellemi-tárgyi dokumentumainak a meg­óvása és ápolása - helységenként és egé­szében véve - természetesen elsősorban a saját jelenünk és holnapunk szemszögéből nézve lényeges, mi több, meghatározó jelen­tőségű. Ezenkívül még számos más szem­pontból, melyek között az utóbbi években egyre erőteljesebben mutatkozik egy újabb, Dél-Szlovákiában is. Tájainkra, a Csallóköz­től a Tiszáig tízezrek látogatnak nyaranként, keresve és találva felüdülést, legalábbis erről tanúskodik az esztendőről esztendőre növek­vő érdeklődés. Főként a cseh országrészek­ből érkeznek, de mind többen külföldről is. Idejük nagy részét magától értetődően strandjainkon, termálfürdőinkben, természe­tes vizeink partjain töltik, ám a faluba, a vá­rosba is be-besétálnak-kocsikáznak, vagy egyenesen ott a szálláshelyük, rossz időben meg a környéket járják, érdeklődve gyakran valamilyen nevezetesség után, az se baj, ha a harmadik faluban található meg. Mit tudunk nekik mutatni? Mit láthatnak, ami náluk, az ő tájaikon nincs, vagy egészen másként van. Nos, néhány kivételtől eltekint­ve - nem valami sokat vagy semmit azon kívül, amit a természet, a táj kínál. Víz, sör, jó falat végül is mindenütt akad e honban, szép, új családi házak ugyanúgy, az ország egyik végétől a másikig egy kaptafára készült szür­ke lakótelepekről, bevásárlóközpontokról, áruházakról és más középületekről már nem is beszélve. De mi az, amit a hely szellemébői vehetnek magukhoz, mely szellem lényege éppen a múltban, a hagyományokban gyöke­rezik, és amely az „idegen“ számára legér- zékelhetőbben éppen a tárgyiasult formákban tud megjelenni, illetve ilyen formákból tudja adni önmagát, a sajátosat, az egyedit, tanús­kodva a vendéglátó közösség tehetségéről, mentalitásáról, ízléséről, szokásairól, karak­teréről. Egyetlen tájház vagy megőrzött pa­rasztporta is mennyi mindenről mesélhet! Vagy kastély. Ha van, rendben. V égül is szurkolok annak a fiatalember­nek, és mindenütt minden hozzá ha­sonló kezdeményezőnek, váljon valóra elkép­zelésük. Merthogy nemcsak arról az egy-két helyiségről van szó, amely jó lenne, ha lenne, zenekari próbára, más hasznos időtöltésre. Hanem többről: olyan cselekvő jelenlétről, amelyre oda kell figyelni, amely jelzi kifelé, ha úgy tetszik „felfelé“, azaz az illetékeseknek, hogy vannak, akik számára nem mindegy, mi történik körülöttük. Milyen a sorsuk - értéke­inknek. BODNÁR GYULA ÚJ SZÚ 4 1989. VII. 1’ Klassz lenne! eredményeket érnének el, valóban csupán egy-két helyiség kicsinosítására futná lehető­ségeikből. Tudniillik, a kastély egészéről van szó, olyan értékről, hivatalosan is elismert műemlékről, amelynek felújításához jelentős anyagi eszközökre és szakemberekre van szükség. És ez itt a bökkenő, évtizedek óta legalábbis számtalan vidéki kastély, más régi épület, történelmi, irodalmi emlékhely, egyko­ri építészeti remeklés esetében. No meg az ves-szövetkezet vagy más jól menő helybéli üzem, esetleg további üzemek, szervezetek közösen, melyeknek szintén lehetett volna nem akármilyen, sajátos atmoszférájú ottho­nuk. Ehelyett otromba, jellegtelen, kocka iro­daházakat építettek maguknak, sok-sok millió koronáért. A múlt, a folytonosság, az előző korok, korszakok közötti kötődések és összefüggő-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom