Új Szó, 1989. március (42. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-18 / 66. szám, szombat
A hatékony mezőgazdaság az átalakítás fontos tényezője (Folytatás a 3. oldalról) költséges javító szolgálatot tartsanak fenn, ezen a területen ma több mint egymillió ember dolgozik, tehát több, mint az egész mező- gazdasági gépiparban. Egyetlen más ország sem engedheti meg magának ezt a pazarlást! Nézzék meg milyen a helyzet: a világon a legtöbb traktort mi gyártjuk, ugyanakkor szüntelenül azt a panaszt halljuk, hogy kevés van belőlük. Ez az elmaradott termelési szerkezet és a gépek alacsony minőségének az egyenes következménye. A gépipar gyakran azt mondja, hogy a kolhozokban és a szovhozokban a dolgozók nem megfelelő szakmai színvonala, valamint a rossz karbantartó és javító szolgáltatások miatt a gépeket gyorsan kiselejtezik. De semmivel sem kevesebb a panasz az olyan vezető gazdaságokban sem, amelyek magasan képzett dolgozókkal és megfelelő javító bázissal rendelkeznek. Vajon meg kell békülnünk azzal, hogy gépeink számos paramétert tekintve elmaradnak a külföldi technika mögött? A kérdés ma így hangzik: ha a mezőgazdasági szektor számára biztosítani akarjuk a technikát, az elsősorban a gépek minőségének és megbízhatóságának a fokozását jelenti. Nyilvánvaló, hogy a kormánynak, a kormány gépipari irodájának, a Szovjetunió Állami Tervbizottságának, s velük együtt a tudósoknak, a szakembereknek, a termelőknek és a fogyasztóknak egyaránt el kell gondolkodniuk ezen a komoly állami problémán, s meg kell találniuk a megoldást. A műszaki politika szerkezeti és minőségi változásai nélkül ez nem fog menni. A gépipar számára olyan gazdasági feltételeket kell teremteni, amelyek kizárják a rossz minőségű technika gyártását. Amint azt a tapasztalatok mutatják, a szükségtelen és rossz minőségű gépek megvásárlásának kényszere, valamint a termelők monopóliuma elleni harc hatékony eszköze a nagykereskedelem, amely maximálisan megfelel az új gazdasági viszonyoknak. Amikor az élelmiszerprobléma megoldásával összefüggésben a mezőgazdasági-ipari komplexum korszerű bázisának a létrehozásáról beszélek, nem feledkezhetek meg a betakarítás, a szállítás, a raktározás, valamint a mezőgazdasági termékek feldolgozása során keletkező veszteségekről sem. A gabona betakarítása és szállítása során veszteségeink elérik a 15, néha pedig a 20 millió tonnát. Hozzávetőleg hasonló mennyiségű gabonát veszítünk el a raktározás és a feldolgozás stádiumában. Ez, elvtársak, egészében véve megfelel külföldi vásárlásaink mennyiségeinek. A húskombinátok nem megfelelő hálózata, illetve alacsony műszaki színvonala és a nyersanyagok nem hatékony elhasználása miatt a húsveszteségek a legszerényebb számítások szerint is az egymillió tonnát teszik ki. S történik mindez abban az időben, amikor égető az élelmiszer-hiány. Ilyen komoly ez a probléma. Amikor a feldolgozóipar korszerű bázisa kiépítésének a jelentőségét hangsúlyozzuk, figyelembe kell vennünk, hogy gyakran a gazdálkodás módszere, az emberek munkához való viszonya, a dolgozók alacsony érdekeltségi foka jelenti a problémát. Hogyha az ember más gazdasági feltételek között találná magát, nem nyugodna bele a veszteségekbe, a gazdaságtalan termelésbe és a pazarlásba. Látható, ezt a problémát is meg kell oldanunk. A tudomány teendői Elvtársak! Ma, amikor alapjaiban változtatjuk meg a falu gazdasági viszonyait, kedvező helyzet alakul ki ahhoz, hogy a mezőgazdaság szervesen összefonódjon a tudományostechnikai forradalommal, hogy áttérjen az új technológiákra, s aktívan használja ki a biotechnológia, a nemesítés, az agrokémia ismereteit, mindazt, ami jelentősen fokozhatja a mezőgazdasági munka termelékenységét. Mit árulnak el a külföldi tapasztalatok? Az élelmiszerforrások reprodukálása során számos ország jelentős sikerei a tudományosműszaki haladás eredményeinek kihasználásával függnek össze, vagyis azzal, amit „zöld forradalomnak“ nevezünk.4 Nagyobb figyelmet kell tehát fordítani a tudományos ismeretek kihasználására, s ez összefügg azokkal a természeti feltételekkel is, amelyek között mezőgazdaságunk dolgozik. Tudjuk, hogy kisebb kivételektől eltekintve, ezeket a feltételeket nem nevezhetjük különösebben kedvezőnek. Az időjárást és az éghajlati körülményeket azonban nem tudjuk megváltoztatni. A mi feladatunk az, hogy a reális helyzetben tanuljunk meg dolgozni, s megbízhatóan lássuk el országunkat élelmiszerekkel még legkedvezőtlenebb években is. Miért oly fontos a vezető gazdaságok példája? Azért, mert arról tanúskodik, hogy a tudomány eredményeinek és az új technológiának a kihasználását szükségszerűen össze kell kapcsolni az új gazdálkodási módszerekkel, és a dolgozók ösztönzésének új rendszerével. Egyszóval, a tudománynak szerves részévé kell válnia azoknak a radikális változásoknak, amelyek a mezőgazdasági szektorban a gazdasági viszonyok és az anyagi bázis területén mennek végbe. Meg kell változtatni a tudomány szerepét, s a tudomány és a vállalatok együttműködésének elveit a kölcsönös érdekek, az önelszámolás alapján kell építeni. Véleményem szerint épp ez az, amit nélkülözünk. A problémát mindig csak kerülgetjük. Milyen kitartóan él a „tudomány a tudományért“ gondolata, amely figyelmen kívül hagyja a gyakorlatot és a termelés hatékonyságának növelésével összefüggő konkrét feladatok teljesítését. Amikor erről beszélek, semmiképp sem szeretném csökkenteni a vezető mezőgazda- sági tudósok munkájának jelentőségét. Az ő hozzájárulásuk azonban jóval nagyobb és hatékonyabb lenne, ha a tudományos kollektívák széles körű közvetlen kapcsolatot tudnának teremteni a termeléssel. Ezért ismét hangsúlyozni szeretném, hogy mégis kulcsfontosságú feladat a tudományos kutató szervezetek áttérése az önelszámolásra és a szerződéses kapcsolatokra. A tudományos munkahelyeknek, akárcsak az összes többi kollektívának meg kell keresniük az eszközöket, s ezekkel kell finanszírozniuk saját további fejlődésüket, bővíteniük a tudományos kutatások ösztönzésének és a tudósok anyagi érdekeltségének a lehetőségeit. Ez a hozzáállás azonnal mindent a helyére tesz, s megmutatja, ki kicsoda, gyors és kézzelfogható eredményeket hoz. Ez természetesen megköveteli a tudományos munka határozott átalakítását, az olyan kutatásokra való áttérést, amelyek elsősorban az élelmiszerprobléma megoldásával függenek össze. Úgy gondolom, hogy e tekintetben sokat tehetnek a tudományos-termelési társulások, a termelési és a tudományos-termelési rendszerek. És ez, elvtársak, nem más mint átalakítás. Mezőgazdasági tudományunk joggal számíthat a párt-, az állami és a gazdasági szervek megértésére és támogatására, főleg ami anyagi-műszaki bázisának a kiépítését illeti. A gyakorlat új feladatok elé állítja a társadalomtudományok területén dolgozó kutatókat is. Elemezni kell a tulajdonformák, a szövetkezeti mozgalom, a bérleti szerződések, az áru- és pénzviszonyok, valamint a különböző szociális csoportok érdekei problémáit. Lényegében „fehér folt" a gazdasági és a szociális előrejelzés. Nem megfelelő a szerkezeti változások, az arányok és a kiegyensúlyozottság törvényszerűségeinek a vizsgálata. Elvtársak! Társadalmunk aktívan bekapcsolódott a környezetvédelmi feladatok megoldásába. A szovjet közvéleménynek ezt a hozzáállását üdvözölni és támogatni kell. Valóban tudományos alapon kell megindokolnunk és megfontolnunk minden egyes gazdasági döntést. Minden más hozzáállás elfogadhatatlan. Hasonlóan kell eljárni a mezőgazdaság, a mezőgazdasági-ipari komplexum további fejlesztése kérdéseinek a megoldása során is. Gondot kell fordítani arra, hogy a gazdasági tevékenység ne károsítsa a környezetet, hanem ellenkezőleg: enyhítse az ökológiai feszültséget és oldja meg a felgyülemlett problémákat. Az utóbbi időben gyakran heves viták folynak a talajjavítás hasznosságáról, illetve káros voltáról. Az éles vitákra épp elég az ok: a tervezésben, s közvetlenül a földterületek öntözésében számos hibát követtünk el. Sok esetben nem hatékony a föld kihasználása a talajjavítás után. A föld jelentős része parlagon hever. Nem lenne azonban helyes, ha ebből azt a következtetést vonnánk le, hogy a talajjavítás mint olyan elfogadhatatlan. Mezőgazdaságunk természeti feltételei bonyolultak: néha nem nélkülözhetjük az öntözést, más esetekben pedig a földterületek lecsapolását. Az évszázados tapasztalat azt mutatja, hogy a talajjavítás, s mindenekelőtt az öntözés sok országban a stabil és a garantált mezőgazda- sági termelés döntő feltétele. A talajjavítás nagy méretekét ölt az Egyesült Államokban, Kínában, Indiában, az európai országokban, lényegében mindenütt. Az öntözött földterület a világban - nemzetközi szervezetek számításai szerint - meghaladja a 200 millió hektárt. Másról van tehát szó. Arról, hogy a talajjavítás során ne károsítsuk a természetet, hogy akadályozzuk meg a föld minőségének romlását és a nép eszközeivel való pazarlást. Nálunk számos területen ez történt: milliárdos összegeket fordítottunk a talajjavításra, de nem értük el a várt eredményt. Sok esetben jelentős volt az ökológiai kár. Úgy gondolom, a kialakult helyzetet értékelni kell, s ki kell dolgozni a pontos, tudományosan megindokolt eljárásokat. De már most világos, hogy megfelelő rendet kell teremteni azokon a földeken, ahol talajjavítást végeztek, s a földet és a vizet ésszerűen kell kihasználni. Ezzel párhuzamosan nem halasztható el a felhalmozott ökológiai problémák megoldása. Hasonló helyzet alakult ki a kemizálás problémái körül. Miért van ez így? Az ok ugyanaz: nem fordítunk megfelelő figyelmet az olyan műszaki és a technológiai megoldásokra, amelyek kizárnák a termelés és a vegyszerhasználat kedvezőtlen hatását a környezetre. Ez azt jelenti, hogy itt is megfontolt döntéseket kell hozni. A kémia nélkül természetesen nem tudunk meglenni. Ugyanakkor lényegesen fokozni kell a vegyszerek használatának a kultúráját, a vegyszerhasználat során tanúsított felelősséget. Kádereinknek gyakran nincs meg a szükséges szakképzettségük. Mindezt ügyesen és gyorsan helyre kell hozni. És még valami. Különböző okokból nem becsüljük meg eléggé a földet. A területek többségén csökken a föld termőképessége. Hatalmas területeket pusztává változtatott a szél és a víz okozta erózió. Sok területen növekszik a szikes és a savanyú földek aránya. Elvtársak, így nem bánhatunk a földdel. Elérkezett az ideje, hogy törvényt fogadjunk el a földről és a föld kihasználásáról. A föld védelme érdekében tökéletesítenünk kell a törvényeket, de ez nem elegendő. Nagyobb figyelmet kell fordítani a föld kihasználásának tudományos módszereire, a föld védelmét szolgáló technológiák bevezetésére. Ez mindazoknak a kötelessége, akik használják a földet. A környezetvédelmi problémák bonyolultságának és jelentőségének megértése révén rájöttünk, hogy olyan nemzeti ökológiai programot kell kidolgoznunk, amely megvalósítása felszámolná a felhalmozódott problémákat és új eljárásokat eredményezne a népgazdasági feladatok megoldása során. Fontos, hogy ezt a programot alaposan, demokratikus bázison, nyilvános tájékoztatás feltételei között, a közvélemény, a gyakorlati szakemberek és a tudósok részvételével készítjük elő. Néhány szót most a beruházási politikáról. Itt új helyzet van kialakulóban. Elérkezett az ideje annak, hogy a beruházási politikát úgy alakítsuk át, hogy kifejezze a mezőgazdasági szektor fejlődésének reális szükségleteit, segítsen bővíteni a „szűk helyeket“, biztosítsa az anyagi-műszaki bázis és a szociális szféra kiegyensúlyozott fejlődését. Az önök között szétosztott dokumentum- tervezetek azt feltételezik, hogy a beruházásokat elsősorban a mezőgazdaság műszaki színvonalának fokozására, a feldolgozóipar gyökeres rekonstrukciójára, a szállítás és a raktározás feltételeinek javítására, a veszteségek lényeges csökkentésére fordítsuk. Biztosítanunk kell a „termelés-szállí- tás-raktározás-feldolgozás-értékesítés-fo- gyasztás“ láncolat kiegyensúlyozott fejlesztését. A beruházásoknak ez a szerkezete lehetővé teszi számunkra, hogy kisebb költségek mellett nagyobb effektust érjünk el, mégpedig mindenekelőtt a veszteségek csökkentése és a tökéletesebb feldolgozás alapján. A 13. ötéves tervidőszakban a mezőgazdasági termelés 16 százalékos növekedése mellett az élelmiszerek mennyisége 26-30 százalékkal kell hogy növekedjen. A mai beruházási politikának figyelembe kell vennie még valamit, nevezetesen a finanszírozás forrásának a lényeges megváltozását. Míg korábban a beruházásokat lényegében felülről határozták meg, s a mezőgazda- sági szektor területei és fejlődési irányai szerint központilag osztották el, addig most a szükséges eszközöket elsősorban maguknak a termelő kollektíváknak kell előteremteniük. y Már nem határozhatjuk meg oly szigorúan a beruházások arányait. Hiszen minden területen, minden gazdaságban más a helyzet. És a gazdaságoknak maguknak kell dönteniük arról, hogyan és mire költik a pénzt. Egyes esetekben az utak építésére, más esetekben a feldolgozásra, s megint más esetekben a szociális szférára kell helyezni a hangsúlyt. Azt hiszem, hogy ez a koncepció indokolt, s megfelel annak, hogy a gazdasági döntések során az önállóság fejlesztésére és a decentralizációra irányítjuk a figyelmet. Gondoskodnunk kell azonban a megfelelő forrásalap létrehozásáról, hogy a termelő kollektívák eszközei a szükséges gépekre, berendezésekre és más forrásokra változhassanak. A falu szociális átalakítása És most, elvtársak, áttérnék egy fájó és égető kérdésre, amely emberek millióinak mindennapi életét érinti, nevezetesen a falu szociális átalakítására. Be kell ismerni, az erre a célra fordított források nem tették lehetővé, hogy leküzdjük a vidék krónikus lemaradását a város mögött. A falukban jóval rosszabbul szervezett az egészségügy, a kereskedelem és a különböző szolgáltatások, a lakásalap műszaki felszereltsége kétszer- ötször marad el a város mögött. A földműves életmód már nem vonzó, elvesztette tekintélyét. Az emberek, főleg a fiatalok, elhagyják a falvakat. A vidéki lakosság kiáramlása éveken keresztül túllépte a falusi lakosság természetes növekményét. A halandóság a munkaképes korban 20 százalékkal, a gyermekhalandóság pedig 50 százalékkal nagyobb mint a városokban. Vidéken nagy károkat okozott a termelőerők elhelyezésének hibás politikája, amely az új ipari vállalatok építését részesítette előnyben a nagyvárosokban. Ez olyan mesz- szire ment, hogy még a nyersanyagbázisukkal közvetlenül összekapcsolt mezőgazdasági termékeket is az ipari központokban dolgozták fel. A vidéki területekről eltűntek a tejgyárak, a téglagyárak, a kenyérgyárak és más szükséges üzemek. Az utóbbi évtizedekben alapiskolák, egészségügyi létesítmények és falusi üzletek szűntek meg elsietett döntések nyomán. A vidék szükségleteinek figyelmen kívül hagyása és a városok túlzott fejlesztése nagy szociális deformációkat okozott és bonyolította egész területek gazdaságának normális működését. Ezzel leszűkült a vidéki lakosság munkalehetőségeinek köre, s a falvakból eltűntek a már amúgy is szerény munkaerőforrások. Ezáltal a városokban túlzott feszültség alakult ki, s ez rendkívül negatívan tükröződött az élelmiszer-ellátásban. A legrosszabb az, hogy a súlyos helyzet ellenére a falvak számára készülő szociális beruházások terve igen szerény. Formálisan mindenki lelkesedik a falvak gyors ütemű szociális átalakításáért, a valóságban azonban közöny és felelőtlenség tapasztalható. Elvtársak, megvitatásra önök elé terjesztjük annak a határozatnak a javaslatát, amely a vidék szociális fejlődésének meggyorsításához vezető lépéseket tartalmazza. A lakásépítés és a kommunális beruházások élvezik a legnagyobb prioritást. A vidéki építkezések modern bázisát kell létrehozni, ebbe széles körben kell bevonni a városi építőipari vállalatokat, sokoldalúan kell fejleszteni az önerős lakásépítést és a magánépítkezéseket. A 13. ötéves tervidőszakban minimum a kétszeresére kell növelni vidéken a lakásépítés ütemét. Ebből kell kiindulni. A vidék számára nagymértékben kell biztosítani a gáz-, az áram-, a vízellátást és a fűtést. A vidéki lakosság joggal teszi fel a kérdést, hogy ilyen hatalmas források mellett, mint amilyenekkel országunk rendelkezik, miért kell a falvaknak szerényebbnek lenniük, s a földművesek miért oldják meg maguk összes problémáikat. Egészen más hozzáállásra van szükség a vidéki infrastruktúra kiépítése során. A fejlett országok többségében ezeket a problémákat az életkörülmények biztosítása autonóm rendszerei segítségével oldják meg. Mindezt alaposan meg kell fontolnunk nekünk is. Új módon kell megközelítenünk a vidéki lakóhelyeknek, a falvak küllemének a kérdését. Mindenekelőtt fel kell számolni az összes építkezési korlátozást, az emeletek számára és az építészeti megoldásokra vonatkozó korlátokat. Az emberek építkezzenek úgy, ahogy akarnak. A szép, szolid és kényelmes ház, amely több generáció számára épült, valóban szülőház lehet. Épp az ilyen házak változtatják meg a vidék arculatát. A halaszthatatlan feladatok közé tartozik az utak építése. Ebből indultunk ki az új tervek előkészítése során. Az ötéves terv javaslata szerint az 1991-1995-ös években 226 ezer kilométernyi szilárd felületű, a gazdaságok céljait szolgáló utat kell megépíteni, s úgyszintén kényelmes utakkal kell összekapcsolni a szovhozok és kolhozok valamennyi fő létesítményét a járási központokkal, s rendszeres közlekedési összeköttetést kell teremteni közöttük. Mint ismeretes, jóváhagytuk az Oroszországi Föderáció nem fekete földű övezetére vonatkozóan az útépítés radikális javításának speciális programját. Erre a célra több mint 35 milliárd rubelt jelöltünk ki. A vidék szociális változásai magukban foglalják az iskolák, kórházak, kulturális és sport- létesítmények, üzletek és szolgáltató vállalatok építését is.- A lakosság munkájának szezonjellegét jelentős mértékben lehet enyhíteni a kisegítő üzemegységek és műhelyek fejlesztésével, az ipari vállalatok kihelyezett üzemeinek megnyitásával, s ezekben főleg közszükségleti cikkeket kellene gyártani. Országos jelentőségű kérdés a falusi nők munka- és életkörülményeinek a radikális javítása. Mindezt tehát, elvtársak, haladéktalanul meg kell tenni. A plenáris ülés előkészítése során a vidéki járási pártbizottságok titkárai, a kolhozok és szovhozok vezetői felhívták a figyelmet arra, hogy lényegesen javítani kell a kolhoztagok szociális és nyugdíjellátását. Az új nyugdíjtörvény tervezetének előkészítése a befejezéséhez közeledik, ezek a kérdések igazságosan lesznek megoldva. Megkülönböztetett figyelmet kell fordítanunk az elnéptelenedett járásokra, s azokra (Folytatás a 5. oldalon) i t ÚJ SZÚ 4 1989. III. 1 fa.
