Új Szó, 1989. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-23 / 46. szám, csütörtök

ÚJ szú 5 6 ' 1989. II. 23. Negyven lépcsőfok A szövetkezetek fejlődésével a mezőgazdasági dolgozók élete és falvaink arculata is megváltozott Nem csak helyi jelenség Építőipari tisztességtelenségek Kerek negyven évvel ezelőtt, 1949. február 23-dikán a Nemzet- gyűlés jóváhagyta az egységes föld­műves-szövetkezetek megalakítá­sáról szóló törvényt. Történelmi je­lentőségű volt ez a döntés, hisz egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy az ország politikai és gazdasá­gi vezetésé a mezőgazdaság szo­cialista átalakításához az államosí­tás helyett, amely minden valószínű­ség szerint veszélyt jelenthetett vol­na a földreformmal „megtámoga­tott munkás-paraszt“ szövetségre nézve, a lenini szövetkezeti terv csehszlovákiai érvényesítését vá­lasztotta. Szlovákiában, itt is főleg a déli országrészekben sok lelkes támo­gatója volt a programnak, így vi­szonylag gyorsan gyökeret vert a szövetkezeti tulajdonformára ala­pozott, közös gazdálkodás gondola­ta. Helyenként botladozott a mozga­lom, volt, ahol kétszer-háromszor is szétesett, majd újra megalakult a szövetkezet, de az ötvenes évek végére csak befejeződött az átalakí­tási folyamat. Végre kezdetét vehet­te a gazdasági felemelkedés. Annyi év távlatából vizsgálva az esemé­nyeket, gyakran felvetődik a kérdés - vajon mit hozott a falunak, a mező- gazdaságból élő emberek élet- és munkafeltételei változásának szem­pontjából, hogy igenis teljesítettük a mezőgazdasági szövetkezetekről szóló törvényt? A napokban - több­féle szempontból kiindulva - mi is erre a kérdésre kerestük a választ. Megforgatták a kereket Mi sem természetesebb, mint hogy mindenekelőtt arra voltunk kí­váncsiak: a más területeken történő előbbrehaladáshoz alapul szolgáló gazdasági fejlődésben milyen válto­zás ment végbe a szövetkezeteknél. Járási vagy országos statisztikák „vallatása“ helyett egy konkrét szö­vetkezet példáját választottuk, vál­lalva a kockázatot, hogy nem sikerül az országos átlagnak megfelelő gazdaságot „kiszúrnunk“. Rövid mérlegelés után a gelei (Holíce na Ostrove) szövetkezetei választottuk. Mészáros Józseffel be­szélgettünk, aki - két évvel túl a nyugdíjkorhatáron - kerek harminc évig tartó elnökösködés után, a láto­gatásunkat követő zárszámadó köz­gyűlésen adta át a „karmesteri pál­cát“. Kérdésünkre válaszolva egye­bek között elmondta, hogy náluk 1949 decemberében alakult meg a szövetkezet, de három évig tartott, mire a hozzájuk tartozó hét települé­sen befejezték a szocializációt.- Nem állt valami jól a szénánk, ezért kétévenként cserélgettük az elnököket. Énrám 1959-ben került sor. Abban az évben 24 mázsa bú­zánk, 23 mázsa árpánk, és ismét egy mázsával kevesebb kukoricánk termett egy hektáron. A mindössze 4,6 millió koronás bevételi tervet persze nem teljesítettük, de nem is volt meg rá a feltétel, hisz az állatte­nyésztésben katasztrofálisan gyen­ge eredményeink voltak. Például a teheneink annyi tejet sem adtak, mint egy jobb svájci kecske. Hanem később csak megembe­relte magát a szövetkezet. Jöttek az egyesítések, az új fajták, és a kor­szerű technológiák. Hatvanötben az elsők között kezdték kapálás nélkül termelni a kukoricát, két évvel ké­sőbb pedig a szovjet fajták segítsé­gével 4,9 tonnára növelték a búza hektárhozamát. A hetvenes évek elején törlesztették a 23 millió koro­na tartozás utolsó részletét, s azóta tiszta lappal, kizárólag a saját ere­jükre támaszkodva gazdálkodnak. Gondjuk van rá, hogy a takaró hosz- sza miatt soha ne kelljen lemondani­uk elképzeléseik megvalósításáról.- Hogy hol tartunk ma? Nos, nem vagyunk kirakatgazdaság, de szé­gyenkeznünk sem kell. Sem az eredményeinkért, sem a szakmai és technikai felkészültségünkért. Or­szágra szóló sikereink és megoldás­ra váró gondjaink egyaránt akadnak. Eredmények? Tavaly 8 tonna kuko­ricát, 7,7 tonna búzát és 6 tonna árpát termeltünk egy hektár átlagá­ban. Cukorrépából 49,8 tonnás hek­tárhozamot értünk el, amit tudomá­sunk szerint sehol nem tudtak túl­szárnyalni. Tejtermelés? Már nem cserélnénk ki a teheneinket kecs­kékre. Az évi fejési átlag tavaly 4715 liter volt. Egy szó mint száz: a négy évtize­det kitöltő, áldozatos munka ered­ményeként a gelei szövetkezet egy­kori alapítói és mai gazdái elmond­hatják, nekik sokat hozott-adott a szövetkezetekről szóló törvény, ötvenháromban építették fel az első istállót, hogy végre összpontosít­hassák a még házaknál elhelyezett, de már közös állatállományt. Ezzel szemben ma - a tegnapelőtt jóváha­gyott gazdasági mérleg tanúsága szerint - 164 millió korona értékű vagyon tulajdonosai. Nagyot, de nem önmagától fordult a világ ke­reke. Valóban a legfőbb érték Körutunk következő állomására, Perbetére (Pribeta) a kettős kíván­csiság kalauzolt el. „Ugyan nézzük már meg, miként szuperál a négy éve szenzációt keltett, szövetkezeti rehabilitációs központ" - mondogat­tuk, s közben tisztában voltunk az­zal, hogy valami más sokkal jobban furdalja az oldalunkat. Ezt a Zahor- csek Zoltánnal, a Prágai nép májusi felkelése Efsz pártalapszervezeté- nek elnökével folytatott beszélgetés alkalmával valahogy így fogalmaz­tuk kérdéssé: - Jó, volt egy még ma is párját ritkító kezdeményezés, de látják-e, meglátják-e a szövetkezet­nél egyébként is a számok mögött az alkotó embert? Tesznek-e vala­mit a szaunáztatáson kívül azért, hogy ez az ember holnap és azután is ereje teljében lehessen részese a mindennapi tennivalóknak, örö­möknek és gondoknak? A pártelnököt láthatóan nem érte váratlanul a kérdés. Mint mondotta, szövetkezetüknél a politikai és gazdasági vezetés nem kampány­nak, hanem tervszerű kötelesség­nek tekinti a dolgozókról való gon­doskodást. A gazdasági, szociális és kulturális komplexum szerves ré­szét alkotó rehabilitációs központot nem reklámcélból, de nem is „előre­látó“ alibizmusból építették fel. Nem az volt a céljuk, hogy szenzációt keltsenek, vagy hosszú évekre „le­tudják" az emberről való gondosko­dás egyéb formáira való, kötelező odafigyelést. Egyszerűen megte­remtették a feltételeket ahhoz, hogy a munkában megfáradt dolgozók igényeiknek megfelelően gondos­kodhassanak szervezetük ellenálló- és teljesítőképességének folyama­tos felújításáról. Hogy különben mennyire becsülik az embert, azt a szociális és kulturális célokra köl­tött, évi 1,5 millió korona is jelzi.-Gazdasági fejlődés szempont­jából a hetvenes évek elején jutot­tunk el odáig, hogy a bővített újrater­melésen kívül a szövetkezeti tagok szociális és kulturális igényeinek ki­elégítésére is áldozhassunk - emlé­keztetett Zahorcsek Zoltán. - Per­sze előbb az alapvető szociális léte­sítményeket kellett létrehozni, csak azután gondolhattunk valami komo­lyabbra. Adott esetben egy sokcélú szövetkezeti központ kiépítésére. A komplexum első létesítményét, az üzemi konyhát és étkezdét 1979- ben adtuk át. Itt naponta 250 sze­mély részére főznek, beleértve a nyugdíjasainkat is. Az irodaház egy évvel később készült el, a reha­bilitációs központ, az ifjúsági klub és szabadidő központ a harmadik sza­kaszban épült fel, s 1985 óta üze­mel. A hatszáz férőhelyes szövetke­zeti művelődési központ már szintén épül, így nemsokára kerek egész­ként működhet a hozzávetőlegesen 20 millió korona beruházással létre­hozott komplexum. Mint kitűnt, gyógyvize ugyan nincs a gazdaságnak, de a rehabili­tációs központot így is sokan meg­kedvelték. A véleménykutatás sze­rint a dolgozóknak 82 százaléka hasznosnak tartja a különböző pro­cedúrákon való részvételt. Ez azt jelzi, valószínűleg akkor sem táton- gana üresen a központ, ha vissza­vonnák az elnökségi rendelkezést, melynek értelmében a munkaidő ro­vására minden dolgozó köteles ha­vonta két órát egészségének és ere­jének felújítására áldozni. Sokan alig várják, hogy ismét rájuk kerüljön a sor és beülhessenek a szaunába, míg másoknak a gyöngyfürdő, a pa­raffin-pakolás, a masszázs vagy ép­pen a gyógytorna hiányzik. A kimu­tatás szerint évente 4500-5000 dol­gozó veszi igénybe a központ szol­gáltatásait, aminek bizonyára szere­pe van abban, hogy az utóbbi évek­ben lényegesen csökkent a beteg­ség miatt mulasztott munkanapok száma.- Mint már említettem, az embe­rekről való gondoskodás fogalma esetünkben nem merül ki a rehabili­tációs központ üzemeltetésével- mondta befejezésül a pártelnök.- Évi átlagban 15-20 dolgozót kül­dünk fürdői gyógykezelésre, másfél milliót költünk nyugdíjkiegészítésre, kölcsönökre, a szövetkezeti tagok és gyermekeik üdültetésére. Ide tar­tozik, hogy támogatjuk az építkező fiatalokat, és magunk is építünk üze­mi lakásokat. Kiállításokra, moziba, színházba járunk, politikai és szak­lapokat járatunk stb. No és van a pá­ti (Patince) termálfürdőben egy üdü­lőnk, melyben a nyári hónapokban 150 dolgozónk tölthet el néhány kel­lemes napot. Egyetlen fillért sem sajnálunk, amit az említett célokra költünk, hisz ezek 3 kiadások az egyén érdekein keresztül a szövet­kezet javát is szolgálják. A faluban(val) - a faluért Valószínűleg nem igényel különö­sebb bizonygatást az a tény, hogy településeink fejlődésében, főleg falvaink és kisvárosaink arculatának változásában milyen felbecsülhetet­len szerepet játszott - és játszik még ma is - a helybeli ipari és mezőgaz­dasági vállalatok-üzemek segítsé­ge. A minap Boros László mérnök­kel, az Érsekújvári (Nővé Zámky) Járási Nemzeti Bizottság elnökével mégis erről beszélgettünk. Azért ép­pen vele, mert szövetkezeti elnök­ként közel másfél évtized alatt a má­sik „oldalról“ is kitapasztalhatta az együttműködés elméletét és gyakor­latát.- Ugyanúgy, mint másutt, nálunk is épültek részben társított pénzesz­közökből, részben lakossági hozzá­járulással óvodák, bölcsődék, bevá­sárlóközpontok és kultúrházak. Most elsősorban a tornatermek építését kellene meggyorsítani, ugyanis úgy néz ki a helyzet, hogy a tervezett hat helyett csak egy ilyen létesítmény készül el a választási időszak vé­géig.- Miért a feltételes mód?- Azért, mert a szigorúbb gazda­sági feltételek között egyre nehe­zebb együttműködni a korábbi part­nerekkel. A nemzeti bizottságok nem győzik erővel a feladatok telje­sítését, a mezőgazdasági vállalatok vezetői pedig nem mindenhol tuda­tosítják, hogy az együttműködés ne­kik is érdekük. Dicséretet érdemlő a szőgyéni (Svodín), köbölkúti (Gbelce), szímőí (Zemné) mányai (Mana) és csúzi (Dubník) szövetke­zetek példája. Ezzel szemben több tény jelzi, egyes vezetők azt vallják, ahol nem történik semmi, ott gond sincs. Itt van például a járási művelő­dési központ kérdése. Szükség van, de pénz nincs rá, akik viszont segít­hetnének, gyakran csak a vállukat vonogatják. Mit várhatunk tőlük, ha majd az ökológiai létesítményekhez való hozzájárulásra kérjük őket? Va­lamennyiünk érdeke, hogy a jövő­ben is kutassuk és kihasználjuk a kölcsönös együttműködésben rejlő lehetőségeket. Amikor 1983 decemberében az újítási javaslatokat elbíráló bizott­ság a tények súlya alatt végül is megváltoztatta eredeti döntését és a 72 a/83-as betonkeverő egység munkáját racionalizáló javaslatot fi­gyelembe vette, már a javaslatot benyújtók többéves igyekezete ve­szett kárba. Persze a kérdés még mindig nem oldódott meg, hiszen a javaslat elfogadását nem követte a bevezetést engedélyező igazoló­lapok kiadása. Ellenben az Ustí nad Labem-i Magasépítő Vállalat mésté- micei üzemébe ezt követően egyre gyakrabban tesznek „tisztelgő láto­gatást“ a vállalati ellenőrző szervek... Aztán elkövetkezett 1986 utolsó hónapja. Abban az időben már rend­szeresen kimutatható a szóban for­gó betonkeverő egység évi „enge- délyezetlen“, több mint egymillió ko­ronás megtakarítása. Aleá Rosen- baum építészmérnök az újítási ja­vaslat egyik benyújtója arra az időre így emlékezik:- Amikor ez már ismételten nyil­vánvalóvá vált, és közeledett a kará­csony is, magához hivatott az igaz­gató. Elmondta, hogy az immár rendszeres megtakarításért több mint 15 ezer korona jutalmat kellene kap­nunk, ennek elintézése azonban na­gyon bonyolult. Ehelyett inkább azonnal kiállít nekem egy három­ezer koronás csekket, amiért rögtön vehetek, és nem is akármilyen aján­dékot a feleségemnek a karácsony­fa alá. Én persze ezzel nem értettem egyet, mire azt a választ kaptam, hogy ez az én dolgom, meg külön­ben is takarékoskodni nekem is kö­telességem. Ezt persze további fél­éves, szinte szünet nélküli ellenőr­zés követte, amelynek során javas­latunk ismételten - ki tudja, hányad­szor - elbíráltatott, vajon nincs-e valahol olyan ,,hézag“, amibe eset­leg bele lehetne kötni... Elkövetkezett 1987. június 12-e. Az újítók ötéves kemény munkája végre eredményt hoz. Ez egy zöld­fehér színű, 1 U/83/72 törzsszámot viselő igazolólap formájában szüle­tik meg, amelyet a „Nedves betonok és keverési arányok“ elnevezésű újítási javaslat bevezetését engedé­lyező döntés nyomán állítottak ki. Ekkor Aleá Rosenbaum és az újítás másik társszerzője, Luboá Pánik akár elégedetten hátradőlhettek vol­na karosszékükben, ha az efféle ülőalkalmatosság az építőiparra jel­lemező lenne. Még ha ez valóban pirruszi győzelem volt is. Csakhogy jóváhagyás ide, jóváhagyás oda, a jóváhagyott újítást a vállalat továb­bi három betonkeverő egységében továbbra sem alkalmazták. Mindezt annak ellenére, hogy a szerzők több ízben is felajánlották segítségüket a bevezetéshez. Azt a választ kap­ták, hogy ebben akadályt jelent egy VeBe (A) típusú ellenőrző műszer hiánya, amivel rendszeresen meg­győződhetnének a szilárd és nedves betonkeverékek minőségéről. Nem mellékes tény, hogy a szóban forgó műszer darabja háromezer koroná­ba kerülne. így aztán nem csoda, hogy a szerzők a közelmúltban egy prágai tanácskozáson nem éppen győzelemként könyvelték el újítási javaslatuk elfogadását. Ezzel kap­csolatban Aleá Rosenbaum megje­gyezte:- Az utóbbi három év során újítá­sunk révén a méstémicei betonkeve­rő egységben 8782 tonna cementet takarítottunk meg. Egy tonna ára 600 korona... a termelési gazdasági egység, amelyhez tartozunk, ,,akire csak néz“, szinte mindenkinek adó­sa, a milliók meg csak úgy kifolynak a kezük közül... A két újító vesszőfutása tehát mégsem ért véget. Éppen ellenke­zőleg. A bevezetőben már említett újítási javaslat, amelyhez 27 oldalas elemzést csatoltak, megvalósulha­tott ugyan, nem így a következő, amelyet ugyancsak jó ideje, 1982 októberében nyújtottak be. Azt egy évvel később elutasították, azonban ennek az elutasításnak „pikáns“ mellékíze volt...: ez ugyanis öt—ti­zenöt százalékos kavicsmegtakarí­tást feltételezett, tekintve, hogy a ko­rábbi betonkeverékekben a gazda­ságosnál ennyivel többet adagoltak. A két újító újra mért, ellenőrzött, és kimutatta, hogy az eddigi 2400 kilo­gramm helyett 2250 kg-ra csökkent­hető az általuk javasolt módon a be­ton köbmétersúlya. A vállalati minő­ségellenőrzés ugyan elutasította a javaslatot, azonban szinte ezzel egyidőben olyan betonkeverési „re­cepteket“ kezdtek az egyes munka­helyekre - utasításként - küldeni, amelyek tulajdonképpen az újítás helyességét támasztották alá... Vagyis nem könnyű az újítók sor­sa, de szinte egyetlen olyan emberé sem, aki arra törekszik, hogy valami megszokottat - legyen az bár el­avult, sőt gazdaságtalan - újra cse­réljen, vagy ahogy mondani szokás, a kitaposott ösvény helyett járatlant tegyen járhatóvá. Erről szólt az alko­tópáros másik tagja, Luboá Pánik:- Ugyancsak betonkeverékkel összefüggő volt a további javasla­tunk is. Az egyik munkahelyre ugyanis hordhattuk volna a,, vágott" követ az alig négy kilométernyire lévő kőbányából. Igaz, ekkor az álta­lunk javasolt keverésarányt kellett volna alkalmazni. Ehelyett továbbra is 30 kilométernyi távolságról szállít­ják a betonkeverőkhöz az anyagot, annak ellenére, valamennyi próba­mérés szerint az általunk javasolt keverékarány jobb minőségű betont eredményezett a közeli kőbányából származó daráltkő esetében, s ily módon évi 200 ezer liter dízelolajat tudtunk volna megtakarítani. Mindez azonban mintha nem za­varná a vállalat vezetőit, az időköz­ben nyugdíjba vonult Luboá Pánik kérdése továbbra is megválaszolat­lan: „Mindez pusztán felelőtlenség, hanyagság vagy valamilyen hátsó szándék számlájára írható...?" Van azonban az újítópárosnak egy további - talán mondani sem kell - elutasított, pontosabban: mindmáig el nem fogadott javaslata. Ebben az ügyben „csak“ három éve folyik a szélmalomharc, s eredmé­nye vagy három tucatnyi beadvány és ugyanannyi válasz, de az Unibet elnevezést viselő betonkeverékre mindmáig nem adta „áldását“ az illetékes szery, pedig számtalan al­kalommal bizonyították, hogy a da­rált kő és a homok keverékéből készült beton sokkal jobb minőségű - ráadásul kevesebb cement kell hozzá. Annyit elértek legalább, hogy a receptet alkalmazhatják, s általa megtakaríthattak évi 3000 tonna ce­mentet. Egyébként mintha mi sem történt volna... Véleményünk szerint ennyi a pél­dákból a helyzet felvázolására, s okulásra is, egyaránt elég. Arra pedig, hogy az illetékesek elgondol­kodjanak fölötte, minden bizonnyal. Ugyanis a sajtóban a közelmúltban többször is olvashattunk éppen az Észak-csehország i É p ítővál lalatok konszern anyagi gondjairól, többek között éppen a vezérigazgató tollá­ból. így aztán akár mi is levonhatjuk e történet(ek) következtetéseit: Feltételezzük, hogy a szóban for­gó alkotópárosnak nincs mindenben igaza. Igaz, ezt a feltételezést cáfol­ja a hosszas huzavona, a javaslatok sok év utáni elfogadása, vagy jóvá­hagyás nélküli ugyan, de hallgatóla­gos beleegyezéssel történő alkal­mazása. Azt is dokumentálhatnánk (még sajtótermékekkel is), hogy a szóban forgó üzem (vállalat, sőt vezérigazgatóság) nem annyira gazdag (?), hogy a tényeket figyel­men kívül hagyhassa. Azt viszont semmiképpen sem engedhetné meg magának, hogy hazardírozzon dol­gozóinak lelkesedésével. Ha általánosítanánk, tulajdonKép- pen nem is arról lenne szó, hogy egy újítási javaslatot jóváhagynak-e vagy sem. Ez ugyanis bonyolult kér­dés, mégha eme állításunkat nem is vonatkoztatjuk a fenntebb leírt eseményekre. Azt azonban egyetlen üzem- vagy vállalatvezető sem en­gedheti meg magának, hogy az em­berek kezdeményezését figyelmen kívül hagyja vagy agyonhallgassa, hiszen a vitás kérdésekben nem­egyszer segít helyretenni a dolgokat egy jó szó, kinyilvánított érdeklődés, vagy egyszerűen a vezető nyílt, őszinte párbeszéde minden dolgo­zóval. Ráadásul ez nem is csak kizáró­lag a „munkahelyi légkör“ kategó­riájába tartozik...! méj+rup KÁDEK GÁBOR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom