Új Szó, 1989. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-23 / 46. szám, csütörtök
ÚJ szú 5 6 ' 1989. II. 23. Negyven lépcsőfok A szövetkezetek fejlődésével a mezőgazdasági dolgozók élete és falvaink arculata is megváltozott Nem csak helyi jelenség Építőipari tisztességtelenségek Kerek negyven évvel ezelőtt, 1949. február 23-dikán a Nemzet- gyűlés jóváhagyta az egységes földműves-szövetkezetek megalakításáról szóló törvényt. Történelmi jelentőségű volt ez a döntés, hisz egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy az ország politikai és gazdasági vezetésé a mezőgazdaság szocialista átalakításához az államosítás helyett, amely minden valószínűség szerint veszélyt jelenthetett volna a földreformmal „megtámogatott munkás-paraszt“ szövetségre nézve, a lenini szövetkezeti terv csehszlovákiai érvényesítését választotta. Szlovákiában, itt is főleg a déli országrészekben sok lelkes támogatója volt a programnak, így viszonylag gyorsan gyökeret vert a szövetkezeti tulajdonformára alapozott, közös gazdálkodás gondolata. Helyenként botladozott a mozgalom, volt, ahol kétszer-háromszor is szétesett, majd újra megalakult a szövetkezet, de az ötvenes évek végére csak befejeződött az átalakítási folyamat. Végre kezdetét vehette a gazdasági felemelkedés. Annyi év távlatából vizsgálva az eseményeket, gyakran felvetődik a kérdés - vajon mit hozott a falunak, a mező- gazdaságból élő emberek élet- és munkafeltételei változásának szempontjából, hogy igenis teljesítettük a mezőgazdasági szövetkezetekről szóló törvényt? A napokban - többféle szempontból kiindulva - mi is erre a kérdésre kerestük a választ. Megforgatták a kereket Mi sem természetesebb, mint hogy mindenekelőtt arra voltunk kíváncsiak: a más területeken történő előbbrehaladáshoz alapul szolgáló gazdasági fejlődésben milyen változás ment végbe a szövetkezeteknél. Járási vagy országos statisztikák „vallatása“ helyett egy konkrét szövetkezet példáját választottuk, vállalva a kockázatot, hogy nem sikerül az országos átlagnak megfelelő gazdaságot „kiszúrnunk“. Rövid mérlegelés után a gelei (Holíce na Ostrove) szövetkezetei választottuk. Mészáros Józseffel beszélgettünk, aki - két évvel túl a nyugdíjkorhatáron - kerek harminc évig tartó elnökösködés után, a látogatásunkat követő zárszámadó közgyűlésen adta át a „karmesteri pálcát“. Kérdésünkre válaszolva egyebek között elmondta, hogy náluk 1949 decemberében alakult meg a szövetkezet, de három évig tartott, mire a hozzájuk tartozó hét településen befejezték a szocializációt.- Nem állt valami jól a szénánk, ezért kétévenként cserélgettük az elnököket. Énrám 1959-ben került sor. Abban az évben 24 mázsa búzánk, 23 mázsa árpánk, és ismét egy mázsával kevesebb kukoricánk termett egy hektáron. A mindössze 4,6 millió koronás bevételi tervet persze nem teljesítettük, de nem is volt meg rá a feltétel, hisz az állattenyésztésben katasztrofálisan gyenge eredményeink voltak. Például a teheneink annyi tejet sem adtak, mint egy jobb svájci kecske. Hanem később csak megemberelte magát a szövetkezet. Jöttek az egyesítések, az új fajták, és a korszerű technológiák. Hatvanötben az elsők között kezdték kapálás nélkül termelni a kukoricát, két évvel később pedig a szovjet fajták segítségével 4,9 tonnára növelték a búza hektárhozamát. A hetvenes évek elején törlesztették a 23 millió korona tartozás utolsó részletét, s azóta tiszta lappal, kizárólag a saját erejükre támaszkodva gazdálkodnak. Gondjuk van rá, hogy a takaró hosz- sza miatt soha ne kelljen lemondaniuk elképzeléseik megvalósításáról.- Hogy hol tartunk ma? Nos, nem vagyunk kirakatgazdaság, de szégyenkeznünk sem kell. Sem az eredményeinkért, sem a szakmai és technikai felkészültségünkért. Országra szóló sikereink és megoldásra váró gondjaink egyaránt akadnak. Eredmények? Tavaly 8 tonna kukoricát, 7,7 tonna búzát és 6 tonna árpát termeltünk egy hektár átlagában. Cukorrépából 49,8 tonnás hektárhozamot értünk el, amit tudomásunk szerint sehol nem tudtak túlszárnyalni. Tejtermelés? Már nem cserélnénk ki a teheneinket kecskékre. Az évi fejési átlag tavaly 4715 liter volt. Egy szó mint száz: a négy évtizedet kitöltő, áldozatos munka eredményeként a gelei szövetkezet egykori alapítói és mai gazdái elmondhatják, nekik sokat hozott-adott a szövetkezetekről szóló törvény, ötvenháromban építették fel az első istállót, hogy végre összpontosíthassák a még házaknál elhelyezett, de már közös állatállományt. Ezzel szemben ma - a tegnapelőtt jóváhagyott gazdasági mérleg tanúsága szerint - 164 millió korona értékű vagyon tulajdonosai. Nagyot, de nem önmagától fordult a világ kereke. Valóban a legfőbb érték Körutunk következő állomására, Perbetére (Pribeta) a kettős kíváncsiság kalauzolt el. „Ugyan nézzük már meg, miként szuperál a négy éve szenzációt keltett, szövetkezeti rehabilitációs központ" - mondogattuk, s közben tisztában voltunk azzal, hogy valami más sokkal jobban furdalja az oldalunkat. Ezt a Zahor- csek Zoltánnal, a Prágai nép májusi felkelése Efsz pártalapszervezeté- nek elnökével folytatott beszélgetés alkalmával valahogy így fogalmaztuk kérdéssé: - Jó, volt egy még ma is párját ritkító kezdeményezés, de látják-e, meglátják-e a szövetkezetnél egyébként is a számok mögött az alkotó embert? Tesznek-e valamit a szaunáztatáson kívül azért, hogy ez az ember holnap és azután is ereje teljében lehessen részese a mindennapi tennivalóknak, örömöknek és gondoknak? A pártelnököt láthatóan nem érte váratlanul a kérdés. Mint mondotta, szövetkezetüknél a politikai és gazdasági vezetés nem kampánynak, hanem tervszerű kötelességnek tekinti a dolgozókról való gondoskodást. A gazdasági, szociális és kulturális komplexum szerves részét alkotó rehabilitációs központot nem reklámcélból, de nem is „előrelátó“ alibizmusból építették fel. Nem az volt a céljuk, hogy szenzációt keltsenek, vagy hosszú évekre „letudják" az emberről való gondoskodás egyéb formáira való, kötelező odafigyelést. Egyszerűen megteremtették a feltételeket ahhoz, hogy a munkában megfáradt dolgozók igényeiknek megfelelően gondoskodhassanak szervezetük ellenálló- és teljesítőképességének folyamatos felújításáról. Hogy különben mennyire becsülik az embert, azt a szociális és kulturális célokra költött, évi 1,5 millió korona is jelzi.-Gazdasági fejlődés szempontjából a hetvenes évek elején jutottunk el odáig, hogy a bővített újratermelésen kívül a szövetkezeti tagok szociális és kulturális igényeinek kielégítésére is áldozhassunk - emlékeztetett Zahorcsek Zoltán. - Persze előbb az alapvető szociális létesítményeket kellett létrehozni, csak azután gondolhattunk valami komolyabbra. Adott esetben egy sokcélú szövetkezeti központ kiépítésére. A komplexum első létesítményét, az üzemi konyhát és étkezdét 1979- ben adtuk át. Itt naponta 250 személy részére főznek, beleértve a nyugdíjasainkat is. Az irodaház egy évvel később készült el, a rehabilitációs központ, az ifjúsági klub és szabadidő központ a harmadik szakaszban épült fel, s 1985 óta üzemel. A hatszáz férőhelyes szövetkezeti művelődési központ már szintén épül, így nemsokára kerek egészként működhet a hozzávetőlegesen 20 millió korona beruházással létrehozott komplexum. Mint kitűnt, gyógyvize ugyan nincs a gazdaságnak, de a rehabilitációs központot így is sokan megkedvelték. A véleménykutatás szerint a dolgozóknak 82 százaléka hasznosnak tartja a különböző procedúrákon való részvételt. Ez azt jelzi, valószínűleg akkor sem táton- gana üresen a központ, ha visszavonnák az elnökségi rendelkezést, melynek értelmében a munkaidő rovására minden dolgozó köteles havonta két órát egészségének és erejének felújítására áldozni. Sokan alig várják, hogy ismét rájuk kerüljön a sor és beülhessenek a szaunába, míg másoknak a gyöngyfürdő, a paraffin-pakolás, a masszázs vagy éppen a gyógytorna hiányzik. A kimutatás szerint évente 4500-5000 dolgozó veszi igénybe a központ szolgáltatásait, aminek bizonyára szerepe van abban, hogy az utóbbi években lényegesen csökkent a betegség miatt mulasztott munkanapok száma.- Mint már említettem, az emberekről való gondoskodás fogalma esetünkben nem merül ki a rehabilitációs központ üzemeltetésével- mondta befejezésül a pártelnök.- Évi átlagban 15-20 dolgozót küldünk fürdői gyógykezelésre, másfél milliót költünk nyugdíjkiegészítésre, kölcsönökre, a szövetkezeti tagok és gyermekeik üdültetésére. Ide tartozik, hogy támogatjuk az építkező fiatalokat, és magunk is építünk üzemi lakásokat. Kiállításokra, moziba, színházba járunk, politikai és szaklapokat járatunk stb. No és van a páti (Patince) termálfürdőben egy üdülőnk, melyben a nyári hónapokban 150 dolgozónk tölthet el néhány kellemes napot. Egyetlen fillért sem sajnálunk, amit az említett célokra költünk, hisz ezek 3 kiadások az egyén érdekein keresztül a szövetkezet javát is szolgálják. A faluban(val) - a faluért Valószínűleg nem igényel különösebb bizonygatást az a tény, hogy településeink fejlődésében, főleg falvaink és kisvárosaink arculatának változásában milyen felbecsülhetetlen szerepet játszott - és játszik még ma is - a helybeli ipari és mezőgazdasági vállalatok-üzemek segítsége. A minap Boros László mérnökkel, az Érsekújvári (Nővé Zámky) Járási Nemzeti Bizottság elnökével mégis erről beszélgettünk. Azért éppen vele, mert szövetkezeti elnökként közel másfél évtized alatt a másik „oldalról“ is kitapasztalhatta az együttműködés elméletét és gyakorlatát.- Ugyanúgy, mint másutt, nálunk is épültek részben társított pénzeszközökből, részben lakossági hozzájárulással óvodák, bölcsődék, bevásárlóközpontok és kultúrházak. Most elsősorban a tornatermek építését kellene meggyorsítani, ugyanis úgy néz ki a helyzet, hogy a tervezett hat helyett csak egy ilyen létesítmény készül el a választási időszak végéig.- Miért a feltételes mód?- Azért, mert a szigorúbb gazdasági feltételek között egyre nehezebb együttműködni a korábbi partnerekkel. A nemzeti bizottságok nem győzik erővel a feladatok teljesítését, a mezőgazdasági vállalatok vezetői pedig nem mindenhol tudatosítják, hogy az együttműködés nekik is érdekük. Dicséretet érdemlő a szőgyéni (Svodín), köbölkúti (Gbelce), szímőí (Zemné) mányai (Mana) és csúzi (Dubník) szövetkezetek példája. Ezzel szemben több tény jelzi, egyes vezetők azt vallják, ahol nem történik semmi, ott gond sincs. Itt van például a járási művelődési központ kérdése. Szükség van, de pénz nincs rá, akik viszont segíthetnének, gyakran csak a vállukat vonogatják. Mit várhatunk tőlük, ha majd az ökológiai létesítményekhez való hozzájárulásra kérjük őket? Valamennyiünk érdeke, hogy a jövőben is kutassuk és kihasználjuk a kölcsönös együttműködésben rejlő lehetőségeket. Amikor 1983 decemberében az újítási javaslatokat elbíráló bizottság a tények súlya alatt végül is megváltoztatta eredeti döntését és a 72 a/83-as betonkeverő egység munkáját racionalizáló javaslatot figyelembe vette, már a javaslatot benyújtók többéves igyekezete veszett kárba. Persze a kérdés még mindig nem oldódott meg, hiszen a javaslat elfogadását nem követte a bevezetést engedélyező igazolólapok kiadása. Ellenben az Ustí nad Labem-i Magasépítő Vállalat mésté- micei üzemébe ezt követően egyre gyakrabban tesznek „tisztelgő látogatást“ a vállalati ellenőrző szervek... Aztán elkövetkezett 1986 utolsó hónapja. Abban az időben már rendszeresen kimutatható a szóban forgó betonkeverő egység évi „enge- délyezetlen“, több mint egymillió koronás megtakarítása. Aleá Rosen- baum építészmérnök az újítási javaslat egyik benyújtója arra az időre így emlékezik:- Amikor ez már ismételten nyilvánvalóvá vált, és közeledett a karácsony is, magához hivatott az igazgató. Elmondta, hogy az immár rendszeres megtakarításért több mint 15 ezer korona jutalmat kellene kapnunk, ennek elintézése azonban nagyon bonyolult. Ehelyett inkább azonnal kiállít nekem egy háromezer koronás csekket, amiért rögtön vehetek, és nem is akármilyen ajándékot a feleségemnek a karácsonyfa alá. Én persze ezzel nem értettem egyet, mire azt a választ kaptam, hogy ez az én dolgom, meg különben is takarékoskodni nekem is kötelességem. Ezt persze további féléves, szinte szünet nélküli ellenőrzés követte, amelynek során javaslatunk ismételten - ki tudja, hányadszor - elbíráltatott, vajon nincs-e valahol olyan ,,hézag“, amibe esetleg bele lehetne kötni... Elkövetkezett 1987. június 12-e. Az újítók ötéves kemény munkája végre eredményt hoz. Ez egy zöldfehér színű, 1 U/83/72 törzsszámot viselő igazolólap formájában születik meg, amelyet a „Nedves betonok és keverési arányok“ elnevezésű újítási javaslat bevezetését engedélyező döntés nyomán állítottak ki. Ekkor Aleá Rosenbaum és az újítás másik társszerzője, Luboá Pánik akár elégedetten hátradőlhettek volna karosszékükben, ha az efféle ülőalkalmatosság az építőiparra jellemező lenne. Még ha ez valóban pirruszi győzelem volt is. Csakhogy jóváhagyás ide, jóváhagyás oda, a jóváhagyott újítást a vállalat további három betonkeverő egységében továbbra sem alkalmazták. Mindezt annak ellenére, hogy a szerzők több ízben is felajánlották segítségüket a bevezetéshez. Azt a választ kapták, hogy ebben akadályt jelent egy VeBe (A) típusú ellenőrző műszer hiánya, amivel rendszeresen meggyőződhetnének a szilárd és nedves betonkeverékek minőségéről. Nem mellékes tény, hogy a szóban forgó műszer darabja háromezer koronába kerülne. így aztán nem csoda, hogy a szerzők a közelmúltban egy prágai tanácskozáson nem éppen győzelemként könyvelték el újítási javaslatuk elfogadását. Ezzel kapcsolatban Aleá Rosenbaum megjegyezte:- Az utóbbi három év során újításunk révén a méstémicei betonkeverő egységben 8782 tonna cementet takarítottunk meg. Egy tonna ára 600 korona... a termelési gazdasági egység, amelyhez tartozunk, ,,akire csak néz“, szinte mindenkinek adósa, a milliók meg csak úgy kifolynak a kezük közül... A két újító vesszőfutása tehát mégsem ért véget. Éppen ellenkezőleg. A bevezetőben már említett újítási javaslat, amelyhez 27 oldalas elemzést csatoltak, megvalósulhatott ugyan, nem így a következő, amelyet ugyancsak jó ideje, 1982 októberében nyújtottak be. Azt egy évvel később elutasították, azonban ennek az elutasításnak „pikáns“ mellékíze volt...: ez ugyanis öt—tizenöt százalékos kavicsmegtakarítást feltételezett, tekintve, hogy a korábbi betonkeverékekben a gazdaságosnál ennyivel többet adagoltak. A két újító újra mért, ellenőrzött, és kimutatta, hogy az eddigi 2400 kilogramm helyett 2250 kg-ra csökkenthető az általuk javasolt módon a beton köbmétersúlya. A vállalati minőségellenőrzés ugyan elutasította a javaslatot, azonban szinte ezzel egyidőben olyan betonkeverési „recepteket“ kezdtek az egyes munkahelyekre - utasításként - küldeni, amelyek tulajdonképpen az újítás helyességét támasztották alá... Vagyis nem könnyű az újítók sorsa, de szinte egyetlen olyan emberé sem, aki arra törekszik, hogy valami megszokottat - legyen az bár elavult, sőt gazdaságtalan - újra cseréljen, vagy ahogy mondani szokás, a kitaposott ösvény helyett járatlant tegyen járhatóvá. Erről szólt az alkotópáros másik tagja, Luboá Pánik:- Ugyancsak betonkeverékkel összefüggő volt a további javaslatunk is. Az egyik munkahelyre ugyanis hordhattuk volna a,, vágott" követ az alig négy kilométernyire lévő kőbányából. Igaz, ekkor az általunk javasolt keverésarányt kellett volna alkalmazni. Ehelyett továbbra is 30 kilométernyi távolságról szállítják a betonkeverőkhöz az anyagot, annak ellenére, valamennyi próbamérés szerint az általunk javasolt keverékarány jobb minőségű betont eredményezett a közeli kőbányából származó daráltkő esetében, s ily módon évi 200 ezer liter dízelolajat tudtunk volna megtakarítani. Mindez azonban mintha nem zavarná a vállalat vezetőit, az időközben nyugdíjba vonult Luboá Pánik kérdése továbbra is megválaszolatlan: „Mindez pusztán felelőtlenség, hanyagság vagy valamilyen hátsó szándék számlájára írható...?" Van azonban az újítópárosnak egy további - talán mondani sem kell - elutasított, pontosabban: mindmáig el nem fogadott javaslata. Ebben az ügyben „csak“ három éve folyik a szélmalomharc, s eredménye vagy három tucatnyi beadvány és ugyanannyi válasz, de az Unibet elnevezést viselő betonkeverékre mindmáig nem adta „áldását“ az illetékes szery, pedig számtalan alkalommal bizonyították, hogy a darált kő és a homok keverékéből készült beton sokkal jobb minőségű - ráadásul kevesebb cement kell hozzá. Annyit elértek legalább, hogy a receptet alkalmazhatják, s általa megtakaríthattak évi 3000 tonna cementet. Egyébként mintha mi sem történt volna... Véleményünk szerint ennyi a példákból a helyzet felvázolására, s okulásra is, egyaránt elég. Arra pedig, hogy az illetékesek elgondolkodjanak fölötte, minden bizonnyal. Ugyanis a sajtóban a közelmúltban többször is olvashattunk éppen az Észak-csehország i É p ítővál lalatok konszern anyagi gondjairól, többek között éppen a vezérigazgató tollából. így aztán akár mi is levonhatjuk e történet(ek) következtetéseit: Feltételezzük, hogy a szóban forgó alkotópárosnak nincs mindenben igaza. Igaz, ezt a feltételezést cáfolja a hosszas huzavona, a javaslatok sok év utáni elfogadása, vagy jóváhagyás nélküli ugyan, de hallgatólagos beleegyezéssel történő alkalmazása. Azt is dokumentálhatnánk (még sajtótermékekkel is), hogy a szóban forgó üzem (vállalat, sőt vezérigazgatóság) nem annyira gazdag (?), hogy a tényeket figyelmen kívül hagyhassa. Azt viszont semmiképpen sem engedhetné meg magának, hogy hazardírozzon dolgozóinak lelkesedésével. Ha általánosítanánk, tulajdonKép- pen nem is arról lenne szó, hogy egy újítási javaslatot jóváhagynak-e vagy sem. Ez ugyanis bonyolult kérdés, mégha eme állításunkat nem is vonatkoztatjuk a fenntebb leírt eseményekre. Azt azonban egyetlen üzem- vagy vállalatvezető sem engedheti meg magának, hogy az emberek kezdeményezését figyelmen kívül hagyja vagy agyonhallgassa, hiszen a vitás kérdésekben nemegyszer segít helyretenni a dolgokat egy jó szó, kinyilvánított érdeklődés, vagy egyszerűen a vezető nyílt, őszinte párbeszéde minden dolgozóval. Ráadásul ez nem is csak kizárólag a „munkahelyi légkör“ kategóriájába tartozik...! méj+rup KÁDEK GÁBOR