Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)
1988-08-19 / 33. szám
Világszínház • Luca Ronconi rendezte a milánói Scalában Rimszkij- Korszakov Mese Szálfán cárról című operáját. Az Olaszországban kuriózumnak számító mű negyven év után kerül ismét bemutatásra. A cselekmény a régi Oroszországban játszódik, s néhány komikus elemmel kellett gazdagítani ahhoz, hogy az olasz közönséghez közelebb kerüljön. Nagy segítségére volt a rendezőnek Gay Autentini díszlettervező, aki két domináns helyszínt képzelt el. Az egyiken tombol a fagy, a hideg, s az emberek bundában járnak; a másikban pedig a gazdag fantázia, a szerelem, a szépség és a temperamentum uralkodik. Roncini ismét színpadi varázslatot hozott létre, így Rimszkij-Kor- szakov zenéje nemcsak hangzásában, de látványként is megjelenik a La Scala színpadán. A főszerepeket Piotr Nowacki (Szálfán cár), Jurij Maruszin (Kvidon) és Barbara Madrowa (A Hattyú- királynő) éneklik. Ebből is kiviláglik, hogy az olasz operaren- dezö nyelvi oldalról is törekedett a művészi tökélyre, hiszen az énekeseket Lengyelországból és a Szovjetunióból szerződtették. • Tóm Stoppard, a nálunk is jól ismert angol drámaíró most a Rosenkratz és Giuldestern meghaltak című drámájának filmváltozatát rendezi. A főszerepeket a nálunk A rózsa neve című filmből ismert Sean Con- nery és A francia hadnagy szeretője főszerepét alakító Jeremy Oronsem játsszák. M inden úgy kezdődött, ahogyan elképzelni is rossz egy pályakezdő színész és egy kritikus találkozását. Neki rossz szerepet osztottak, amit csak rosszul lehetett eljátszani, s erről a teljesítményről tisztességgel csak a valóságot lehet írni. - Bizony illúzióromboló volt - vallotta be egy későbbi beszélgetésben. A színészet varázsköreiben élő fiatalember vetkőzte le hamis illúzióit... Kell-e az illúzió-hoz párosítani a „hamis" jelzőt, hiszen minden illúzió hamis! Akkor mégis... miért a minősítés? Az „elveszett illúziók" csak egy bizonyos egyén számára lehetnek pusztán érzékcsalódások, de a „hamis illúziók" egyáltalán nem létező, mindenki számára elérhetetlen dolgok utáni vágyakat ébresztenek. Nem biztos, hogy az „egy meg egy" ember által elérhetetlennek látott célokat, illúziókat egy más úton járó, más belső indítékoktól feszülő akarat nem hozza közel másokhoz is. A „hamis" jelző ebben az értelemben az illúzió nem létező tárgyára utal. Láthat valaki „elérhetetlennek" olyan dolgokat, amelyek mások számára könnyen elérhetőek. Illúziói tehát nem hamisak, csupán egyéniek. Viszont vannak dolgok, amelyek lényegét a „nemlét" adja, s olykor hamis illúziókká növekednek egy ember tudatában. így lehet egyértelmű: a színház sem illúzió- keltés. Ebből logikailag következik, hogy a színészi játék sem szolgálhat nézőben felébreszthető illúziókat. Az ilyen alapozottságú színészi invenciókkal pályára lépő fiatalember jó úton jár. Az út burkolata, szélessége, iránya azonnka Tibor az örmény dráma egyik jelenetében. Partnere Németh Ica (Szúcs Jenő felvétele) nem öregedhet meg bán senki számára sem megépített. Ezeket az utakat magának kell vernie, hiszen a járt út könnyűsége megtévesztő célok felé terelheti a vándort. A főiskolai évek megváltoztatták Skronka Tibort. Egyik vizsgaszerepét Peres Zejtuncjan Egy szabad ember című tragikomédiájában játszotta. Színészi jelenléte ebben az előadásban szinte állandó. A börtöncella fokozatosan élettel telik meg. Az ember képes arra, hogy egy négy fallal zárt helyiségben teljes életet éljen, ha oxigént, vizet és táplálékot kap. Biológiai és lelki terror nélkül a rabságban is élhet. „Az ember halandó. De soha nem válik rabbá, ha nem fogadja el a rabságot. “ mondja a darab végén Stroude, akit Skronka Tibor játszik. A főhős gyilkosságért megvádolva kerül börtönbe, ahol világhírű ornitológus (madárszakértó) lesz. Tehát nem a körülmények, hanem az ember határozza meg önmagát. Ha mésképp lenne, akkor eleve lemondhatnánk arról, hogy megváltoztassuk a körülményeinket. A csehszlovákiai magyar színházkultúrának sem a belterjessége, a színészek alkotói lehetőségeinek szűkössége adja a lényegét. Lehet nyitott, sokféle lehetőséget kínáló is, ha lesznek, akik olyanná teszik. Ráadásul a körülményeket ebben az esetben a benne lévők egyré- szének pozíciója teszi ilyenné, s ebből eredően hatalmi szóval fogadtatja másokkal is, mint egyetlen üdvözítőt. Szárnyait bontogatja egy nemzedék, amelyet a körülmények távolítottak el egymástól. Egy, esetleg kettő végzi el évente a színművészeti főiskolát. Nincs összetartó erő, amely ittmaradásra késztetné őket. Skronka Tibor lesz közülük az első, aki talán végleg a Matesznél marad. Bár a bizonytalansági tényező az ő esetében is nagyobb annál, mint amit egy pályakezdő színész minden megrázkódtatás nélkül leküzdhet. De leküzdheti, ha olyan szerepeket kap, mint a már említett, Stroude, vagy Oresz- tész, Gyurkó László Szerelmem, Elektra című drámájában. Elektra a forradalmat és a múltbeli sérelmek megtorlását emeli cselekvését motiváló dogmává. Oresztész ezzel szemben így beszél: „Nem jöhettem haddal a saját népem ellen. Bármennyire gyűlölik a zsarnokot: akit megtámadnak, védekezik. Minden hazámfia, aki katonáim fegyverétől esik el, minden asszony, akit harcosaim letepernek, minden fölgyújtott kunyhó: rossz pont a számlámon. Ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. Én szabadítónak jöttem, nem győztesnek." Majd a darab záró jelenetében Elektra így kiált: „Ha a pokol kell, hogy megtisztuljanak, én elszabadítom a poklot. Ha a kín kell, hogy megtisztuljanak, én megszülöm a kínt. “ Csakhogy amíg Oresztész Oresztész marad: „nem lesz törvény a kín. “ Amikor a darab elején farmernadrágban, mellényben, teniszcipőben a színpadra lép, valami megváltozik. Egy régi küzdelem új nemzedéke lép a színre. Skronka jelmezt visel. Jelmezt, amelyet a városba visszatérő Oresztész öltött magára. Szavai Oresztész szavai. Egy fiatal színész Oresztész szavait mondja. Skronka Tibor pályája elején két olyan szerepben fogalmazhatta meg színészi hitvallását, amelyek önmagukban is elegendő gondolatot kínálnak ahhoz, hogy egy életet tegyen fel megvalósításukra. Nem szónokol, nem szaval. Természetes hangütéssel, színpadon szokatlanul ható esz- köztelenséggel beszél. Tudjuk: a szavak, a fogalmak, a gondolatok értékét csak azzal adhatják vissza, ha megfosztják őket a hamis értelmezéstől, az üres pátosztól, a szónokiasságtól, az emelkedettségtől, a mámortól, a vak lelkesedéstől. A szavak nem tehetnek róla, hogy a gondolatok elfogytak, az érzelmek kiüresedtek, s helyettük a manipulált tettek lelketlensége uralkodik Egisztosz király helyett. DUSZA ISTVÁN Önbizalom vagy önhittség? A színház elkötelezettje vagyok. Történjék bármelyik nép nyelvén, vagy akár verbális összetevő nélkül. Felemel és boldoggá tesz, ha valamely értékes színházi tett - jó előadás - éppen magyar nyelvű szöveget használ fel - magyarul. Ha színházról van szó - csak ez, önmagában nem lehet mérvadó. A színházművészet hatóerejének lényege ugyanis nemcsak a nyelv, hanem a színpadi megjelenítés komplex volta. Meg kell tanulnunk végre: a mi színházunk nemcsak attól érték, hogy magyar nyelven „szól" a közönséghez. Hanem elsősorban attól, amit a színjátszás sajátos és törvényszerű eszközeinek és lehetőségeinek felhasználásával az emberről vallani képes. A színházat illik komplexitásában vizsgálni; vagyis esetünkben a hazai magyarság jelenlegi ( és mindenkori) színházkultúrája a hivatásos és öntevékeny színjátszás együttvéve. Sajnálatos viszont, hogy professzionális és amatőr színjátszásunk kapcsolatára nem jellemző az egymást segítő kölcsönösség. Ha figyelemmel kísérjük a szlovák amatőr színjátszás alakulását, könnyen kiderül, hogy neves rendezők egész sora dolgozik folyamatosan (!) amatőr csoportokkal. Nem ritkán éppen ezeknél az együtteseknél valósítják meg azokat a színházi elképzeléseiket, amelyeknek megvalósítása a professzionális színházakban (most ne firtassuk, milyen okok miatt) nem lehetséges. Mi a helyzet nálunk? Hivatásosként dolgozó színházi alkalmazottaink közül alig- alig akad valaki, aki odafigyelne, sőt aktívan részt venne a jelentősebb amatőr csoportjaink munkájában. Más kérdés az, hogy vannak-e valóban jelentős amatőr színjátszó együtteseink jelenleg? Vagy, ha vannak, akkor igénylik-e ezt a segítséget? Tulajdonképpen nem is segítségről van itt szó, hiszen ez eleve lekezelőleg hat arra a félre, akinek „segítenek", főleg akkor, ha megkérdőjelezhető azon személyek komoly hozzáállása, akik segítenek. Ez csak a kölcsönös közeledés elve alapján lenne megoldható. Nem tudom, a közeli jövőben akad-e hazai magyar színházi rendező, akinek van (marad) annyi alkotóereje, invenciója, hogy színházeszményének egyfajta megnyilatkozását éppen egy amatőr együttesnél (is) kívánja megmutatni. A másik halaszthatatlan és elengedhetetlen követelmény az állandó kitekintés. Elképzelhetetlen a fejlődés anélkül, hogy ne tartsuk számon, ne lássuk a hazai és külföldi színjátszás legjelentősebb produkcióit. Természetesen mindenkitől nem várható el, hogy mindig minden jelentős színházi eseményről, amely a közvetlen környezetünkben, vagy pedig a szomszédos országokban lezajlik, személyes benyomásokat, tapasztalatokat szerezzen, viszont tény az, hogy minél hézagosabbak ezek az ismeretek és tapasztalatok, színjátszásunk annál belterjesebb lesz. így könnyen elhisszük magunkról, magunk mögött hagytuk a lejárt és lejáratott színházi formákat. Az önbizalom dicséretes erény, de az önhittség semmiképpen sem válhat színházkultúránk fejlődésének javára. Teljes képtelenségnek tartom, amikor egy konvencionális színházhoz szoktatott közönségtől folyamatos és átgondolt dramaturgiai vonalvezetés hiányában „egyik napról a másikra" elvárjuk, hogy feltétlen rokonszenwel viseltessen egy olyan - ráadásul rettentően kócos - groteszk-abszurd-szimbolista eszközökkel operáló színielöadás iránt, amelyre nincs fokozatosan „felkészítve". Márpedig: a színházi előadás csak akkor hat a befogadóra, ha annak benső rendje és szerkezete naprakészen éppen azt a kort, annak a kornak az „életérzését" képes sugallni, kifejezni, amelyben az előadás - és nem a történet! - lejátszódik. Tehát: nem az eljátszásra kiszemelt mú kora, de eljátszásának időpontja határozza meg a színpadi mú megvalósításának hatását a befogadókban. Hiába hát a színészek mindenfajta igyekezete akkor, ha a színpadra szánt drámai szöveggel a dramaturgiai-rendezői „koncepciónak" nincs körvonalazható mondanivalója. Ez a mondanivaló - ami lehet a mú valamelyik vonulatának hangsúlyozása, lehet akár a meghatározó személyiségeknek magához a drámához való viszonya, de lehet egy korkép tükörré csiszolásának igyekezete is, amitől - és csakis ettől! - az előadásnak meghatározható a stílusa, jellege. Ezen alapvető feltételek nélkül egyszerűen nincs színielőadás. Nincs a világon olyan színészgárda, amelyik pontosan és világosan meghatározott alkotói cél nélkül képes lenne egységes művet alkotni. Téved, aki azt hiszi, hogy az időközönként fel-feltűnő „közösségi" produkciókban, nincs ott valamelyik meghatározó egyéniség ke- zenyoma. Stílus nélkül nincs mű! KISS PÉNTEK JÓZSEF L ehet, hogy semmi sem változott? De minek kellett volna megváltoznia? Személy szerint ki mit csinált a változtatás érdekében? Mit tehetünk és miért?" Kirill Lavrov szerint ezzel a négy kérdéssel lehet jellemezni a szovjet színházművészet állapotát. A szovjet színházművészek szövetsége választmányának elnöke a moszkvai Pravdában fejtette ki gondolatait. Lavrov szerint a szovjet színházművészet egész szerkezetének meg kellene változnia, mivel a több mint fél évszázaddal ezelőtt kialakult rendszer nem tükrözi a helyi sajátosságokat, a kulturális és történelmi örökséget, hanem azonos felépítésű Négy kérdés KIRILL LAVROV a mai szovjet színházról állandó társulatok merev hálózata, amelyben lehetetlen a színházak természetes létrejötte és megszűnése. A színházak így nem azonosan gondolkodó művészek szakmai műhelyei: mivel rendeletre, utasításra jönnek létre, vezetőségüket kinevezik, a születés pillanatától érvényesülnek a széthúzás erői, az ellentétek. A színiiskolák szakadatlanul képzik a színészeket, akik vagy nem jutnak munkához, vagy olyan társulatok jönnek létre, ahol művészek tucatjai éveken át nem jutnak szerephez. Ezek a gondok vezettek például a társulat feloszlásához a Művész Színházban. Az, hogy hosszú időn át mindig csak annyit fordítottak szociális és kulturális célokra, amennyi maradt, kihatott a hivatalnokok gondolkodásmódjára is. Még ma is megmaradt vidéken a művészet irányításának utasításos, adminisztratív stílusa - írja Lavrov. Megváltozott viszont maga a légkör, a színházi élet hangulata. Egyértelmű fellendülés mutatkozik az egyes köztársaságok közötti színházi kapcsolatokban. A Moszkvában megnyílt Népek Barátsága Színház előadásai hatalmas sikert hoztak. Hamarosan befejeződik a színházak irányításának korszerűsítését és önigazgatásának fejlesztését célzó kísértet. Rendeletet hoznak az állami színházi vállalat működésére. Lehetőségek tehát vannak - hangsúlyozza végezetül írásában Kirill Lavrov -, a legfontosabb az, hogy a színházi emberek hatékonyan éljenek is velük. V. I. ÚJ SZÚ 14 '1988. Vili.1
