Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1988. július-december (21. évfolyam, 26-52. szám)

1988-08-19 / 33. szám

A Colon székesegyház (A szerző felvétele) KUBAI JEGYZETEK A mongol városokban vígan vágtat a szél. Legjobb segítőtársa az építész, a várostervező, aki talán nem is házsoro­kat, hanem szélcsatornákat gondolt az óriási fennsíkok folyóvölgyeibe, az utak metszéspontjaihoz, a vasútvonal mellé vagy az egykori postaállomások köré, ahol valamikor - nem is olyan régen - még lovaikat váltották a küldöncök. A főváros, Ulánbátor után a második leg­nagyobb város, Darhan sem kivétel. De csak az európai turisták vagy szakértők fogják össze fázósan a gallérjukat, a hely­belieket nem zavarja az arcot, nyakat borotváló heves szél, ami egy pillanatra sem enyhül. „Helybelieket" is csak az idegen gyanít itt - a városban szinte mindenki beván­dorló. - Mint majdnem minden mongol városban, ipartelepen - mondja Szambo- zsav kollégám, a mongol szakszervezetek lapja, a Hudulmur munkatársa. - Nálunk nem nagyon vannak igazi helybeliek, a legtöbb városba, üzembe a lakosok, a dolgozók máshonnan érkeztek. Tobo­rozták őket, felhívásra jelentkeztek. Van, aki a középiskola után keresett állást és lakhelyet, másnak a katonaság után jutott eszébe, hogy letelepedjen. A letelepedés különben korántsem ma­gától értetődő Mongóliában. A lakosság egy része manapság is nomád pásztorko­dásból él, napját el sem tudja képzelni a lovaglás, az állatok mindennapi közel­sége és a hagyományos mongol szállás­hely, a jurta nélkül. Darhanban, a szakszervezetek megyei tanácsának irodájában beszélgettünk né­hány tisztségviselővel. Fiatalok, mint majdnem mindenki, aki csak az ember szeme elé kerül az utcán, az üzemekben vagy a hivatalokban. A 70 ezres lélekszá­mú városban a lakosság 75 százaléka fiatal, pontosabban: 35 éven aluli. - Hol vannak az öregek?-Rendszerint megmaradtak szülőhe­lyükön, vagy kint, a pusztán élnek tovább­ra is - így az ugyancsak fiatal megyei szakszervezeti titkár, aki az NDK-ban szerzett közgazdászdiplomát. - A forra­dalom óta természetszerűleg nem válto­zott az ország területe - ám a népesség háromszor akkora lett. A népsűrűség mégis rendkívül alacsony a több mint másfélmillió négyzetkilométernyi fennsí­kon - ez Mongólia - alig egy és háromne­gyed millió ember él. Hatalmas, néptelen térségek váltakoz­nak alig lakott területekkel. Ami a legfőbb gond - az országban ezt gyakran megfo­galmazzák, talán a nehézségek és a problémák egyik okát is ebben jelölik meg -, hogy az emberek zöme úgymond „rossz helyen él". Egyszerűbben szólva: nem ott, ahol valóban szükség lenne rá az ambiciózus népgazdasági tervek megva­lósításához. Darhantól néhány órai autóútra van Hutul. Ez a város még az ifjú települések sorában is a legfiatalabbak közé tartozik. Itt van Ázsia egyik legnagyobb cement- és mészműve. És itt láttam a legtöbb gyere­ket: az apróságok valósággal ellepik az utcákat, a tágasnál is tágasabb tereket. A forgalmat persze nem zavarják, hiszen valódi forgalom nincs, egy-egy autó néha betéved a házak közé. A gyerekek bizton­ságát, épségét senki és semmi nem ve­szélyezteti. A cementgyár szakszervezeti titkára fáradhatatlanul sorolja a termelés és az export adatait, s a beszámoló végén nem maradhat el minden mongol tájékoztatás kőtelező függeléke, a népesedési helyzet ismertetése.- Itt nyolcvan százalék a fiatalok ará­nya - mondja. - És ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen abba a bizonyos sta­tisztikai átlagba beletartoznak a karon ülő csecsemők is. Vagyis csak minden ötödik ember múlt el 35 esztendős. Mongóliában nem nagyon ejtik ki azt a szót, hogy népesedéspolitika, de telje­sen nyilvánvaló, hogy a szociálpolitika, a bérezés, az életszínvonal-politika és a gazdaságfejlesztés egybehangzóan szolgálja a népességgyarapodását. A fiatal anyáknak járó külön juttatások és kedvez­mények mindenütt előkelő helyet kapnak az üzemek házi szabályzataiban. A leg­több gyárban már a szülési szabadság megkezdése előtt egy hónappal ingyen­ebéd jár az asszonyoknak, lányoknak. Az óvoda-, bölcsőde és iskolaépítés lénye­gesen meghaladja az általános gazdasági növekedés ugyancsak nem lebecsülendő- jelenleg is öt százalékos - ütemét, de gyorsabb az infrastruktúra más ágazatai­nak fejlődésénél is. Ritka az a család, ahol háromnál keve­sebb gyerek van, de szívesen látják a családi köteléken, házasságon kívül született gyermekeket is. Mongóliában társadalmi presztízst jelent a szülés, a szülőképesség. Nagy ország ez, jut itt hely mindenkinek - mondják az iskolák­ban, amelyek népesek, de nem túlzsúfol­tak; az üzemekben, ahol munkaerőhiány miatt elodázzák az áttérést a több műsza­kos termelésre; s a hatalmas nézőtéri) színházakban, ahol fiatalok tapsolnak az ott „koncert‘‘-nek nevezett esztrádműso- rok sztárjainak. Hutulban egy két szoba összkomfortos lakásban él Sz. Munhtur, a cementcso­magoló részleg vezetője, „öregnek" szá­mít, hiszen már harminchét éves, és ezért a fiatalok helyzetét értékelő statisztikába már két év óta nem kerül bele. Sorsa - ha úgy tetszik: karrierje - tipi­kus. Húsz évvel ezelőtt, a tízosztályos iskola elvégzése után, az ifjúsági szövet­ség felhívására jelentkezett munkára a mostani megyeszékhelyen, Darhanban. Addig talán azt sem tudta, hol van ez a hely. Az első építők közé tartozott. Az épületelemgyárban tanulta ki a szakmát, de tanult a Szovjetunióban, Kamenszkben is. 1984-ben kiadtak egy újabb toborzó felhívást - ezúttal Hutulba. Feleségével és három gyerekével odaköltözött. Az üzemekben 130 fiatal dolgozik a keze alatt. Kitüntetéseit szívesen emlegeti, de hallgat, amikor arra kérem, mondjon vala­mit a konkrét napi munkájáról. Hallgat akkor is, amikor arról faggatom, fizikai, vagy szellemi munkát végez? Inkább visz- szakérdez:- Hogy tetszik városunk? Aztán felteszem az utolsónak szánt kérdést: Véglegesnek tartja mostani mun­kahelyét, vagy tovább akar vándorolni? Egy pillanatig gondolkodik, de feltalálja magát:- Persze. Hiszen a felhívásokat általá­ban fiatalabbaknak adják ki. No meg a ke­vésbé fiataloknak - hagyja meg magának a kiskaput, ha netán meg kellene indokol­ni majd egyszer egy későbbi döntést. A szakszervezeti vendégház egyik szobájában beszélgetünk, az ablak a térre nyílik. Munhtur megismétli a fogas kér­dést: - Nos, hogy tetszik a városunk?-Jó, szellős, szabadon jár-kel benne a szél - válaszolom, s hallom, amint a téren a gyerekek megpróbálják túlkia­bálni a szélzúgást. Emberem is arrafelé néz, s azt mormogja: - Amíg őket nem zavarja, addig semmi baj. És tüntetőén - vagy csak én látom így?- még egy gombot kigombol az ingén. KRAJCZÁR IMRE Forró nyári este volt, amikor immár évek óta tartó és egyre erősödő vágyakozás után Kuba földjére érkeztem. Igaz, otthon még a májusi szellő enyhe fuvallata tette kellemessé az esté­ket, Havanna repülőterén azonban már igazi trópusi nyár fogadott, hiszen Kubában csupán két évszak változik, nevezetesen a tél és a nyár, tavaszi és őszi átmenet nélkül. Jóllehet késő estére jár az idő, amikor az IL-62 utas- szállító óriásgép légkondicionált védettségéből kilépünk, mégis úgy érezzük magunkat, mint egy forró, gőzzel teli katlanban. A hőség azon­ban elviselhető, talán azért, mert mérséklőén hat a tenger felől jövő, meg-megújuló szellő, talán azért, mert minden fáradtságot feledtet az a tudat, hogy a csodálatos szépségű Havanná­ba érkeztünk, amelyről Alexander von Hum­boldt, a nagy német természettudós és utazó azt írta, hogy az egyenlítőtől északra húzódó trópusi Amerika partvidékének legszebb, leg- festóibb tája. Ugyanakkor tudatosítjuk magunk­ban azt a tényt is, hogy természeti szépségein túlmenően Kuba jelenti a haladó emberiség számára az amerikai földrész első szocialista államát, s egyben Jósé Marti, Maximo Gomez, Fidel Castro, Jósé Echeverria, Ernesto Che Guevara forradalmárok földjét. Az alapos, de egyben gyors és udvarias útlevél- és vámvizsgálat után autóbuszunkba szállva, elindulunk szálláshelyünk, a tengerpar­ton lévő Hotel Nációnál felé, érintve a főváros legfontosabb útvonalait. így aztán előbb ismer­jük meg a vidám éjjeli, mint a nappali Havannát. Jóllehet már éjfél körül jár az idő, a trópusi éghajlat velejárójaként ilyenkor elevenedik meg igazán a metropolis élete. Hiszen a tikkasztó, párás nappali hőség nemigen csábítja az em­bereket az utcára, míg az este nyolc-kilenc óra körül kezdődő, s rendszerint éjfél körül végződő kulturális és egyéb programokat nagyon sokan látogatják. Havanna ugyan már nem a forradalom előtti világváros, egyebek között hiányzik belőle a számtalan éjjeli mulatóhely milliónyi reklámfé­nyével, hiányzanak a játékbarlangok, néhány luxusszálló (átalakították más intézménnyé), de ez a főváros lakóit egyáltalán nem aggasztja, hiszen az említettek főként az amerikai turisták igényeit elégítették ki. A forradalom győzelme óta azonban mindez megváltozott. Igaz, éve­ken keresztül aránylag kevés pénz jutott a fővá­rosnak, sokkal sürgősebb volt a vidék fejleszté­se. Ugyanakkor Havanna ma szebb, emberibb, egészségesebb, mint bármikor is volt, hiszen a lakosság hozzájárulásával a parkok, játszóte­rek, virágágyások ezrei létesültek, valamennyi a kubaiak számára. Kuba történelme lényegében akkor kezdő­dött, amikor Kolumbusz Kristóf 1492. október 29-én, megpillantva Kuba partjait, így kiáltott fel: Föld! Föld! Miután a partvidék szépsége valósággal lenyűgözte, naplójában ezzel a mondattal zárta aznapi beszámolóját: „Ez a legszebb ország, amelyet valaha emberi szem látott." írta pedig ezt annak ellenére, hogy korábban már két alkalommal lépett Ame­rika földjére. Valahányszor Kubára gondolok, mindig ez a lakonikus tömörséggel megfogal­mazott mondat jut eszembe. A felfedezéstől kezdve egészen 1902-ig Kuba lényegében spanyol gyarmat volt. Az 1868-ban kirobbant első, majd pedig az 1895-ös második függet­lenségi háború eredményeként a spanyolok 1899-ben kivonultak az országból, majd 1901- ben kikiáltották a Kubai Köztársaságot. Ettől kezdve Kuba történelme egészen 1959-ig, a forradalmárok végleges győzelméig az ameri­kai befolyás, s az ezzel járó korrupt elnökök és diktátorok korszaka volt. A későbbi események, például az ellenforradalmárok Playa Girónnál (Disznó-öböl) 1961-ben történt partraszállása és szégyenteljes veresége, ismertek. Jelenleg a vezetés legfontosabb feladata az ország gazdasági és műszaki fejlesztése. Városnézésünk folyamán tudatosítjuk csak igazán, hogy a kétmilliós Nagy-Havanna az országnak nemcsak politikai, gazdasági és kul­turális központja, de egyben modem világváros is, melynek kikötője 10 millió tonnás teherfor­galmával világviszonylatban is előkelő helyet foglal el. Ezen túlmenően Havannában össz­pontosul az olajfinomítók, a dohánygyárak, a vegyi- és könnyűipari üzemek, a papírgyárak jelentős része. Ezek sok munkalehetőséget biztosítanak a lakosság számára. A Havannai­öböl bejáratát több erődítmény őrzi, melyek közül legismertebbek a Castillo dél Morro, vala­mint a La Caban, amelyből minden este, ponto­san kilenc órakor eldördül egy ágyúlövés, amit a havannaiak a legpontosabb időjelzésnek tar­tanak. Az öböl felett emelkedik a húsz méter magas, fehérmárvány Krisztus-szobor, a Rio de Janeiro-i mása. Az öböl nyugati oldalán terül el az óváros, melynek szűk, zegzugos utcáit és zárt, aprócs­ka tereit járva méltán csodáljuk meg a letűnt kor stílusait. A főváros gyöngyszeme a kubai ba­rokk stílusban emelt Colon székesegyház, amely két különböző magasságú és stílusú tornyával valóban lenyűgöző. A templom föha- jójában állott egészen 1898-ig Kolumbusz Kris­tóf síremléke és a hamvait tartalmazó urna, melyet a spanyolok Sevillába szállítottak. Az óváros sok szép palotája közül mindenekelőtt a városháza, valamint az elnöki palota aranyku­polás, pompára és monumentalitásra törekvő neobarokk épülete nyújt szép látványt. Közben nem mulasztjuk el megtekinteni a Szépművé­szeti Múzeum csodálatosan szép festményeit, porcelán tárgyait, falikárpitjait, valamint Marié Antoinette híres íróasztalát. Rövid séta után a Központi Parkban találjuk magunkat, ahon­nan Jósé Marti szobra néz le reánk, majd pedig a közelben levő Garda Lorca Színház eklekti­kus stílusban emelt impozáns épülete és az Úttörő Palota megtekintése nyújt felejthetetlen élményt. A Capitolium (volt parlament) fehér márvány épülete hatalmas kupolájával ejt ámu­latba valamennyiünket. A kupola alatti központi teremben a süppedő szőnyegek felfogják a lé­pések zaját, amiért is ezt a helyiséget az Elveszett Léptek Termének nevezik. Jelenleg a Capitolium a Kubai Tudományos Akadémia központi hivatalainak és intézményeinek ad helyet. Itt található a Természettudományi Mú­zeum is, melynek gyűjteményét tanulmányozva az volt az érzésem, hogy végigutaztam Kubát, s megismertem a sziget geológiai történetét, jellegzetes tájait, termékeit, növény- és állatvi­lágát, őslakosait. Vedado a modern városrész, amely a Mira- mar kerülettel együtt századunk első felében az erős amerikai befolyás hatására nyerte el mai arculatát. Itt található ugyanis a legtöbb hiper­modern szálloda (köztük a 32 emeletes félkör­íves Edició Focsa, a 25 emeletes Hotel Habana Libre, a Hotel Capri stb.). szomszédságukban a neoklasszikus Havannai Egyetem komplexu­ma, az Egyetemi Könyvtár, a neoreneszánsz stílusú híres Napóleon Múzeum (egykori fegy­verekkel, bútorokkal, köztük a névadó egyik bronz halotti maszkjával), a Botanikus-kert ér­tékes pálmagyűjteményével, a zsinagóga, vala­mint a neogótikus stílusban emelt Szent Szív­templom, hogy csak a legjelesebbeket említ­sem. Itt még az utcákat is amerikai módra, számokkal, illetve betűkkel jelölik. Az előkelő Miramar városrész, az egykor amerikai tulaj­donban lévő villanegyed gyönyörű parkjaival ma a tudományok és művészeti intézmények, iskolák, diákotthonok, valamint a külföldi szak­értők otthona. A nagy amerikai hatás ellenére mégis ma­radt a modern városrészben egy darabka Euró­pa, ez pedig a Kolumbusz Kristóf nevét viselő temető, a fehér márványváros, Kuba történel­mének panteonja. KOHÁN ISTVÁN Mon ólia 51 ü ^ a j üli

Next

/
Oldalképek
Tartalom